Erőnek erejével! Mert miért is lenne más a magyar címe?! „Hasta la vista, Baby” ahogy Terminátorunk egykoron megmondta. Szót is fogadott a korábban szebb napokat is meglátott kormányzó úr és visszatért a gyökerekhez – sokunk örömére. Egy kisebb szerep kedvéért nem is olyan régen láthattuk már étterem tulajdonosaival közösen egy jó kis agyament akcióban, de főszerepben ez az első visszatérése politikai pályának befejezését követően. 

A korábban los angelesi rendőrség drogosztályán dolgozó Ray Owens (Arnold Schwarzenegger) sheriff nyugdíjas éveit tölti Sommerton nevű kisvárosban Mexikó hátárában, ahol az ég adta világon semmi nem történik. Az idilli kép egészen addig pillanatig tart, míg egy harmadik generációs FBI elől megszökött drogbáró, Gabriel Cortez (Eduardo Noriega) lopott Corvett C6 ZR1-s autójával feléjük nem száguld 300km/órás sebességgel. Bannister (Forest Whitaker) FBI ügynök felhívja a sheriffet a közelgő eseményre és figyelmezteti, hogy tartsa magát távol az elkövetkezendő eseményektől. Owens és helyettesei kiegészülve a kissé őrült Dinkum (Johnny Knoxville) helyi fegyverbolonddal azonban nem hallgatnak senkire és megpróbálják maguktól megakadályozni a kartell vezetőjének átszöktetését Mexikóba.

Öröm költözött a szívembe estére. Annyira boldoggá tett, mintha csak marcipános csokit ettem volna egész nap. Jóleső érzéssel mentem nyugovóra, hogy végre nem kellett az agysejtjeimet megerőltetnem. Hangosan röhögtem magamban a film alatt több esetben is, hiszen mi másért készülni egy ilyen film? Csak a szórakoztatásért! Még véletlenül sem szabad komolyan venni, mert aki ezt teszi, csak csalódással kel fel és egy nagy baromságnak tartja majd! Vissza a nyolcvanas években.

Sok mindent nem lehet leírni a sztoriról, nagyjából csak annyit, mint a rövid leírásban felvázoltam. Egyszerűen csak működik és megy előre mindenféle csavarok nélkül, úgy mint régen az akciófilmek nagy többségében. Kicsit lassabban is indul az egész, de a végére egészen kellemesen felpörög a felállított díszletek között, majd hirtelen vége is lesz, kész mehetünk nyugalomban haza.

A „rettenetes” drogbáró és emberei, az FBI ügynökök, a sheriff helyettesei, a város lakói mind csak kirakat Swarci visszatérésének, aki két szótagú mondataival megvillantjai ismét azt, amiért szerette a generációnk. Öreg már, és nem is akarja szívatni magát idióta ugrabugrálásokkal, bunyókkal, inkább autós üldözésben vesz rész, amiben még talán el is hisszük, hogy jól megy neki (azért nem). Azonban az, hogy hagyja saját magát kifigurázni már a Feláldozhatók 2-ben is bejött. Főszereplőnk lőtt, látott és győzött a szememben. Még mindig betölti az egész képernyőt esélyt sem hagyva másoknak, akik esetleg kilátszanának mögötte.

A film a 80-as évekbeli akció – western filmek hangulatát próbálja megteremteni. Egy kicsit felturbózták a mai generáció számára is szerethető, meglehetősen véres jelenetekkel. Régen láttam már szétrobbanó, vagy akár gépágyúval szétkaszabolt embert a vásznon. Ezeket a jeleneteket kissé önmagukat parodizáló, néhol túlzottan is előtérbe jutó mellékszereplők próbálják feloldani idiotizmusukkal. Én meg aberrált ember módjára szinte csak mosolyogtam. De nem csak a vicces jeleneteken, hanem a fizika törvényeit meghazudtoló autós üldözéseken, vagy akár a filmvásznon még talán ennyire soha nem látott FBI ügynökök és SWAT kommandó bénázásán is. Lehet, ezek sok embert dühítenek majd és gagyinak tartják, számomra azonban így volt jó.

Igazából ez a 90 perc semmi másra nem szolgált, mint arra, hogy továbbra is azt a következtetést vonjam le, hogy Arnit továbbra sem azért szeretem, mert Shakespeare-t játszik, hanem azért mert egy jelenség, aki elvarázsol bármilyen hitvány filmben is szerepel. Kíváncsian várom a követező filmjét Stallonéval. Mellékszerepkők meg egytől egyig tökéletes kellékei a filmnek, szabadon rombolhatóak. Szegény Forest Whitaker (Az utolsó skót király) hol van már az Oscar szobrocskájától. Johhny Knoxville pedig egészen meglepő volt, hogy újra filmben látom, de rövid szerepében is kicsit soknak éreztem. Azért, aki szerette a Jackass-ben, itt is csípni fogja annyira agyatlan. A filmben élmény volt nézni Luis Guzmánnak (Boogie Nights) a bénázását a „bátor és profi” sheriff helyettes szerepében, ezzel szemben Eduardo Noriega (Nyisd ki a szemed) drogvezérként inkább vicces volt, mint félelmetes.

Kin Ji-Woom (Keserédes élet, Láttam az ördögöt) rendezőnek hollywoodi debütálása meglehetősen nagy buktának bizonyult Amerikában, nem szerették az emberek. Talán azért mert nem ezt várták. Azt nem mondom, hogy a rendezőtől nem ezt várták, mert szerintem azt sem tudják ki ez a dél-koreai pali. Lényegesen komolyabb filmeket készített korábban hazájában. Én úgy gondolom, hogy felnőtt már a mi korosztályunk, hogy az apró dolgoknak és tudjunk örülni egy – egy filmben. És ez a film pont ezekből állt. Nincsenek benne nagy dolgok a főszereplőnkön kívül, láttunk már sokkal jobb rendezést, forgatókönyvet és ebből is lehetett volna nagyobbat, jobbat, komolyabbat összehozni, de minek! Dőljünk hátra és élvezzük, biztos, hogy újranézem, amint lehet.

Ajánlom azoknak, akik csak arra vágynak, hogy ürítsék a fejüket egy nehéz nap után, mert arra tökéletes kikapcsolódást nyújt. És különben is, örüljünk a nagy visszatérésnek.

70%

Vasárnap délutáni kikapcsolódásnak nem biztos, hogy az ember olyan drámára vágyik, ahol egy nő lábak nélkül próbálkozik kapcsolatot teremteni a külvilággal. Ha azt nézem azonban, hogy ki rendezte a filmet és kik a főszereplők, nem kifejezetten a szórakozást keresem, hanem magát a filmélményt, hogy mit is tud nyújtani a film, akár lehúz, akár felemel a csillagos égig. Na, hát ez nem az utóbbi volt.

Feleségét elhagyva Ali (Matthias Schoenaerts) kisfiával, Sam-mel Franciaországba utazik nővéréhez, hogy munkalehetőség után nézzen. Kidobó emberként elhelyezkedve az első éjszakáját követően „megismerkedik” Stéphanieval (Marion Cotillard), akit a disco előtti bunyó után kocsijával hazavisz. A lány semmiféle érdeklődést nem mutat a férfi iránt, Ali mégis megadja a telefonszámát, ha később bármilyen segítségre szorulna, nyugodtan hívja fel. Négy hónap után Ali telefonja megcsörren és teljesen összetörten a lány bejelentkezik, de addigra Stéphanie egy sajnálatos baleset miatt már mindkét lábát elvesztette. Különös baráti kapcsolat alakul ki közöttük….

Alapvetően ismét egy remek filmet láttam, de nem voltam ráhangolódva és nem igazán tudom, hová is tegyem ezt a filmet. Nem egy felhőtlenül kacarászós vasárnap délutáni film, de ezzel már kezdéskor tisztában voltam és ezért nem is nyafogok. Olyan szintű stíluskeverék van a filmben, hogy nehéz kategorizálni. Kemény dráma, ahol még egy véres ökölharc is megszépül. Valahogy így tudnám egyszerűen összefoglalni. Modern szépség és szörnyeteg sztori, ahol a szépség nem szép és a szörnyetegnek nincs szíve.

Két szálon futó történetben az egyik oldalon Ali lepukkant életébe kapunk bepillantást, hogy mennyire megy előre rendíthetetlenül, akár a sportról van szó, akár a szexről, akár a gyereknevelésről, akár az élet egyéb rejtelmeiről. Hajtja az adrenalin és nem törődik senki mással csak magával. Edzésre jár, fut, sportol, dolgozik, csajokat bámul (sikerrel), csak a fiát hagyja ott a suliban. Egyszerű ember életében nincs hely érzékenységnek. Nyers, tapintatlan, külső szemlélőnek ő az igazi talpig bunkó ember. Beszélgetés egyáltalán nem az erőssége, de ha mégis szükséges a párbeszéd, nem ért semmit. Érdekes élet ez, mikor az ember fel sem fogja, mi a rossz.

A másik részről viszont ott van Stéphanie, Ali szöges ellentéte, aki a szörnyű balesete óta csak a depressziójával küzd a kórházban, az sem érdekli, hogy az életét is eldobja. A korábban delfinidomárként dolgozó, magabiztos nő fél az utcára kimenni, fél az emberektől, nem vágyik társaságra, csak az ablakon keresztül szívja magába a függöny mögül beáramló gyógyító erejű napfényt. Teljesen kiszolgáltatott, mikor a férfi szó szoros értelmében felkarolja. Tudja, hogy milyen szembenállás van nézeteik között, de mégis úgy látja, hogy van valami a férfiban, ami talán segíthetne neki visszatérni az életbe, akár úgy is, hogy az eddigi szemléletét félresöpörve kell újra életre kelnie.

Alit teljesen hidegen hagyja a nő, szinte átnéz rajta, ha nem a melleit bámulja. Azon kívül, hogy segít neki, nem nézi meghódítandó nőnek. Stéphanie-t sem fogja meg elsőre Ali, azonban kiszolgáltatottsága miatt egyre többet gondol rá, mint férfi. Közömbössége kezd megváltozni. Ezek a romantikus hiú ábrándok lufiként robbannak szét, mikor az egyszerű hím kinyitja a száját és klasszikus első randis szövegnek nem éppen nevezhető módon közli a lánnyal, hogy „akarsz d..ni?”. Nem írom le a folytatást.

A filmben elég brutális és megalázó jelenetek vannak. Megalázó, mert aki hajlamos megundorodni az erősebbik nemtől egy-két jelenet esetében biztos hányinger kerülgeti majd a férfi állatban rejlő primitívség miatt. A „discos” résznél már én éreztem marhára kellemetlenül magam. Brutális és nem csak a baleset – megjegyzem, ritkán üti el az embert egy kardszárnyú delfin a medence partján – miatt, hanem magának a mozgáskorlátozottságnak ennyire nyersen bemutatott részéi végett is. Akár a tengerben úszás, akár a szex jelenetek, de tulajdonképpen az egész hétköznapi élet nyers valóságának, a szükségletek kielégítésének bemutatásai is mind igazán emlékezetes képsorokat tárnak elénk. Többnyire azonban tényleg megpróbálják minél emberibben, befogadhatóbban bemutatni azt, amit nehéz józan ésszel felfognunk.

Persze nem csak a naturális és véres képsorok maradtak meg bennem, hanem azok a szép árnyékképek, természetképek, melyekkel a rendező játszik, de beszélhetünk egész jelenetekről is, melyekre szívesen emlékszem vissza (pl. mikor lement a delfinhez és irányította az óriási üvegfalú medence mellett).  A film zenéje kicsit furcsán hat az egészre, mivel a mai discoslágerek valahogy nagyon ellentétei a látott dolgoknak. Nem egy pörgős film, de a végére még marad egy nagyon komoly és szomorú rész, amitől nagyon dühösek leszünk és egyből felébredünk hibernált állapotunkból.  

Az Oscar-díjas Marion Cotillard (Piaf) és az Oscar-díjra jelölt belga származású Matthias Schoenaerts (Bikanyak) egyszerűen elképzelhetetlenül nagy színészek és az utóbbi nem csak a termete miatt. Végre egy olyan film, amire azt írhatom, hogy az „ellentétes kémia” működik köztük, ha létezik ilyen fogalom és nem azt, hogy mennyire csillog a szemük, mikor összenéznek. Nekem Cotillard jobban tetszett ebben a filmben, mint amiért Jessica Chastain megkapta idén a legjobb színésznőnek járó Arany Glóbusz díjat. Matthias már korábbi filmjében is zseniálisan játszotta az egyszerű embert, aki csak az erejének él. Ebben a filmjében továbbfejlesztette azt a képességét, amellyel még inkább maga mellé állítja a nézőt, pedig egyszerűen undorodunk tőle. Nem tudom másképpen leírni. Megemlíteném még a szöszi kissrácot, mert nagyon szerethető gyerek a filmben szomorú szemeivel.

Jacques Audiard rendező volt az első pont, amiért megnéztem. A Próféta című börtönös filmjét tartom az utóbbi időszak egyik legjobbjának a kategóriájában - a Cell 211 mellett. Hihetetlenül nyersen adja elő képeit, de mégis úgy, hogy átértékeljük a látottakat és nem fordulunk el tőle. Korábban már említettem azokat a képi megoldásokat melyekre fel lehet nézni más rendezőknek is. Kicsit elvont és morbid, mikor lassítva mutatják a kiütött véres emberi fogat, de mégis azt mondom, hogy a mondanivalója a lényeg. Igen szépek amúgy is a lassítások benne és nem csak a hatásvadászat miatt van - ami a nagy átlagnál megszokott -, hanem azért, hogy legyen idő gondolkodásra. Legalább is nekem ez jött le. Merengtem. A zenéjét szintén dicsértem már, de külön kiemelném, hogy Bruce Springsteentől a State Trooper-t remixelve bizony letöltöttem, annyira átjött (Pély Barnásan fogalmazva). Összegzésképpen és röviden, nem egyszerű film. Mikor vége van, ott maradsz előtte és feldolgozod azt élményt, mit is láttál valójában.

Talán azt, hogy kinek nem lesz ínyére a film, könnyebben össze tudnám szedni, mint azt, hogy kinek jön majd be. Az már nehezebben menne. Aki fogékony, könnyebben fogadja be a nehezen átérezhető dolgokat, tegyen vele próbálkozást, mert emlékezetes marad számára, de előtte vegyen mély lélegzetet.

80%

Valószínűleg az Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynöksége 2011. május 1-je után sem fog unatkozni, de legalább eggyel kevesebb gondjuk van. Ez a dátum fedi az a napot, mikor az USA és talán az egész világ  legkeresettebb ellenségét, Osama bin Ladent kipucolták erődítményéből. A híres terroristavezért nem kell szerintem senkinek sem bemutatnom, mivel sajnálatos tevékenységét történelemkönyvek őrzik fájdalmas emlékként. Azt viszont kevesen tudják, hogy mekkora erőfeszítések árán sikerült felkutatni és likvidálni. És bizony Laden koma forogna a sírjában, ha megtudná, hogy egy törékeny kishölgy pecsételte meg a sorsát.

2001. szeptember 11-ei támadások után Maya (Jessica Chastain) a CIA alkalmazottjaként első tapasztalatait az elfogott terroristák kihallgató tisztjeként szerzi meg. Munkájának ezt a részét nem szívesen végzi, mivel nem híve az extrém erőszaknak - kínzásoknak -, amellyel próbálják jobb belátásra bírni a már bezárt ellenséget. Tudja magában azonban, hogy az igazság kiderítésének ez elengedhetetlen eszköze . Több éven keresztül csak egyetlen cél vezérelte, hogy üldözze és felderítse az Al Qaeda (vagy al-Kaida) vezér igazi búvóhelyét. Az áttörés 2011-ben következett be, mikor közel egy évtizednyi gürcölés után általa 100 százalékig biztos tényekkel tudja igazolni, hogy a már halottnak hitt Osama él és virul Pakisztánban. Egy nagy probléma merül fel az elméletével kapcsolatban, hogy egyedüliként csak Maya biztos abban, hogy ténylegesen megtalálták a nagy Őt!

Huhh. Az új Django után még egy piszkosul jó film. Csak hát azok a fránya percek ismét pörögtek közel két és fél órán keresztül. A két film együtt majdnem öt óránál kicsivel több. Ez így már sok. Fellélegezve vettem tudomásul, hogy nem sikerült elcseszni! Igen is féltem tőle, hogy az Hollywoodi hagyományokhoz hűen egy „lassított amerikai zászlót közelről mutogatunk sok ideig és mi vagyunk a hősök” filmet kapok. Semmi nyálasság, semmi csepegés, csak szinte a kész tények. Nincs szétszabdalva akciókkal, csak néha egy-két robbantás (amitől viszont jól megijedtem), nincs túlbonyolítva, néhol már egészen dokumentarista stílusban kapunk egy olyan drámát, melyre a későbbiekben is emlékezni foguk és nem csak a sztori miatt. És ami jó benne még, nem kell amerikai állampolgárnak lennünk ahhoz, hogy megértsük a tényt, hogy ennek a bitang szakállas embernek az elfogása olyan megkönnyebbülést nekik, mint egy anyukának a szülés után az, amikor meghallja először gyermekének sírását.

A film viszont totál más, mint amire elsőre gondoltam. Mivel a világ egyik legnagyobb hírszerző irodájának egyik munkatársáról szól, csak nem lőnek annyira mellé, hogy telehazudják a filmet. Bár ki tudja?! Azért reménykedem, hogy nem rugaszkodtak el a készítők nagyon a valóságtól és megpróbálták hűen visszaadni azt, amit sosem láttunk, csak hallottunk róla. Igazából nem olvastam utána még egyetlen egy filmben elhangzott dolognak sem, ezért merész részemről leírni, hogy valósághoz közeli képet kaptunk, de hát a remény hal meg utoljára.

A film nagy részében tényleg csak azt a hihetetlen háttérmunkát mutatják be, amivel sikerült felkutatni az ellenség vezérét, egészen az utolsó fél óráig, ahol végül is kapunk egy kis akciót. Kegyetlen kihallgatásokon keresztül, átgázolva embereken, országokon, milliárd dollárok kidobásával zárul a hurok OBL körül. Igen, végre egy film, mely felvállalta azt, hogy megmutatja azokat az enyhén fogalmazva is drasztikus kihallgatási módszereket, melyekről mindenki hallott már a médián keresztül, de ilyen nyersen bemutatva csak ritkán. Ezzel szembemenve „tiszta a lelkiismeretünk, mi nem csináltunk a túszokkal semmit” kommunikációjukkal. Azt azért megemlítem, hogy a katonai vezetők a film bemutatása után úgy tiltakoztak, mint a diákok a tandíj ellen. Bizony ők nem voltak ilyen rosszak és az elfogott emberek maguktól úgy daloltak, mint a feketerigó párzáskor.

Láthatjuk azokat a kétségbeesett módszereket, emberáldozatokat követelő információszerzéseket, melyekre főszereplőnk rátette gyakorlatilag induló pályafutásának közel 10 évét, egészen addig, míg az Elnök rá nem bólintott, hogy mehet az akció. Szent meggyőződésétől, hogy amíg a „Főnök” él, mindig is lesznek vérengző terrorista megnyilvánulások, nem tudták eltéríteni, pedig többen is már csak egy misztikus elhunyt személynek tartották. Maya kikerülve az akadémiáról, semmi mást nem csinált, csak járta a világ országait és gyűjtötte azokat az információkat, melyek elvezettek egészen Pakisztánig, ahol végül is pályafutását megkoronázhatta. (Egy sportoló ilyenkor vonulna vissza.) Néhol kieresztve fullánkját szembement az egész vezérkarral, s egy szem nőként 100 százalékos meggyőződéssel rámutatott arra a pontra a térképen, ahová évek során több esetben is „vakra” repült katonák mehettek a dolgukat végezni.

Persze annak ellenére, hogy a háttérben mekkora gürizés folyik, látjuk azt is, hogy az előre haladást a bürokratikus vezetés mennyire is hátráltatja. Valószínűleg a felemésztett rengeteg pénz és a töménytelen emberáldozat miatt, - amit már felemésztett a hajtóvadászat - nem merte senki a hátát tartani, hogy kiadja már végre azt a nyamvadt parancsot utoljára, csak 100%-os meggyőződésre. Erre - bármennyire is hihetetlen - csak egy nő volt képes, egy olyan nő, akit nem kellett fekete lasztex ruhába öltöztetni azért, hogy hőssé váljon. Mert bizony ez a vékonyka hölgyemény egy olyan történelmi tettet hajtott végre, amelyre minden amerikai és velük együtt szimpatizáló nép büszke lehet.

Írhatnék még rengeteget, sok hülyeséget, belemagyarázott dolgot, de inkább nézzék meg a filmet, mert a 2013. évünk igen jól kezdődik.

Jessica Chastain (A segítség) vitrinjében az Arany Glóbusz díjjal már egyszer boldog lehetett 2013-ban, hiszen a filmkritikusok őt választották a legjobb női előadónak ezért a szerepéért. Akkor én most mit írhatnék rá? Tényleg igazi ereje volt a filmnek! A végén mikor egyedül ül a repülőben és minden egyszerre rázúdul, meglepően hatásosra sikeredett. Jason Clarke (Fékezhetetlen), Mark Strong (Sherlock Holmes) és Kyle Chandler (King Kong) mellékszereplőkként tökéletesen asszisztálnak főszereplőnknek.  Mindegyik nagyon jól adja magát a szerepéhez.

Kathryn Bigelow rendező és Mark Boal forgatókönyvíró már A bombák földjén c. filmjükért bekaszniztak rahedli aranyszobrocskát (6-ot), egyesek szerint kicsit érdemtelenül. Nekem ez a filmjük speciel még jobban tetszett. Bár nincs benne annyi akció, néhol kifejezetten lassú, kicsit erőszakos -főleg a kihallgatásos részeknél kapunk egy-két drasztikusabb képet -, és többnyire végigdumálják a filmet. Olyan, mintha kiolvastam volna egy kisebb novellát. Ennek ellenére mégis annyira érdekesen van tálalva, hogy egy percig sem éreztem unalmasnak vagy érdektelennek. Azért lesznek, akik ezzel ellenkeznek majd. Remekül felépített az egész, annak ellenére, hogy mindenki a „kommandós” részt várja, nekem sokkal jobban tetszett a felderítés, maga a kutatómunka felvázolása. A végén a bevetés szinte olyan, mintha a Call of Duty videojátékból egy átvezető animáció lenne, bár az meg már inkább sokkal akciódúsabb. Lehet többet várnak az emberek tőle, de ha csak „ennyi” volt, akkor meg minek túlcifrázni. A film zenéje tökéletesen visszaadja azt a feszültséget, amitől izgulhatunk rendesen. Látványilag hasonló, mint A bombák földje. Azt hiszem eleget dicsértem már. Számomra az év második legjobb filmje! Oscar után meg majd kiderül mennyire is volt igazam, bár az meg sokaknak nem mérvadó. Olvastam teljesen lehúzó kritikát is róla, teljesen más véleménnyel, mint az enyém, de hát ezért is jó különbözőnek lenni. Vannak összefüggésbeli hibák benne, de melyik filmben ne lennének? Írhatnék többet is, főleg a főszereplőnk mondatai között lehet érdekeset találni, de ez ne vegyen el az élményből. Nem kimondottan szórakoztató mozi, de kell nézni igen is ilyen filmeket.  

Ajánlom azoknak, akik nem zárkóznak el attól a gondolattól, hogy hősök nem csak képregényekben vannak, hanem a való életben, valós emberek között is.      

80%

Voltak, vannak és lesznek is mindig olyan kalandvágyó őrültek, akik szeretnének valamely tudós által felállított elméletet megcáfolni laikus ember számára kellően emlékezetes módon. Azt csak maguk tudják megmondani, hogy miért is kockáztatják akár az életüket is az ismeretlenért. Az a teória, hogy még a történelmi idők előttről (1500 évvel ezelőtti időről van szó) Polinéziát Dél-Amerika felől is meg lehetett közelíteni a Csendes-óceánon keresztül, egy norvég néprajzkutató - felfedező fejéből pottyant ki. Az expedícióról egy 70 nyelvre lefordított nagy sikerű könyv, 1951-ben Oscar díjas film és 2012-ben egy igazán jól sikerült kalandfilm készült. Nem mellesleg 2013-ban a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar jelöltek között van.  

Kon-Tiki (dél-amerikai istenség neve) volt annak a több mint 10 méter hosszú balsafa tutajnak a neve, melyet Thor Heyerdahl (Pal Sverre Valheim) és öt társa korabeli képek és a dél-amerikai őslakosok szájhagyománya alapján megépített 1947. április 28-án Peruból indult expedíció számára. A hat fős csapat tagjai számtalan megpróbáltatáson mentek keresztül, mire - megküzdve a természeten elemeivel - 8000 km után szárazföldre léphettek. Útjuk során az életüket nem kímélve és a tutaj előnyeit kihasználva számos tudományos felfedezéssel gazdagították az utókort.

Ez a film nem csak kalandfilmnek volt jó, hanem remek ismeretterjesztő filmnek is beillet. Látványos, érdekes, néhol izgalmas, remek történelmi kaland. Az, hogy maga az expedíció bátorság volt vagy hülyeség, döntse el mindenki saját maga, viszont ehhez a filmet látni kell, ha már utána olvasni nem akarunk. Mivel a filmmel kapcsolatban nem szeretnék hangulatfokozó összetevőt leírni, ezért ajánlom a Wikipédia böngészését, mert igen részletes információk találhatók az utazásról.  

Már a Csendes-óceán figyelése is önálló élménnyel gazdagított, mint egy természetfilmben. Hatalmas és csodás, ugyanakkor veszélyes és irgalmatlan, akár a jó anyós. A békés víz és a kék égbolt a tengeri szörnyeknek és a kegyetlen viharoknak a színtere, aki ide merészkedik, készüljön fel a legrosszabbra is!  A film első felében láthatjuk is a felkészülést, az anyagi források előteremtését, mennyire őrült és finanszírozhatatlan útnak látják az emberek az egész vállalkozást. Főszereplőnk rövid családi háttérének bemutatása után a csapat toborzása történik, ami persze egyáltalán nem egyszerű. Mégis elment az esze egy szakácsnak, két rádiósnak - akik korábban a norvég ellenállásban komoly érdekeket szereztek -, egy festőművésznek, aki másodállásban navigátor, és egy mérnöknek. Az óceán meghódítására és a tutaj elkészítésére öt norvég és egy svéd férfi állt az öngyilkos expedíció vezetőjének rendelkezésére. Az építés során semmiféle fém technikát nem használtak fel, segítség csak a haditengerészettől érkezett különféle tesztelésre váró élelmiszerek formájában. Mivel a társaság tagjai nem értenek a hajózáshoz (Thor még úszni sem tudott), ezért a külvilág sok reményt nem fűzött az átkeléshez.

A nyílt vízre vontatás után kezdődhetett az igazi kaland, vagy egyeseknek az unalom. Gondolom abban is volt részük bőven, de ha arról szólt volna csak, akkor a filmet senki nem nézni meg, maximum a Discovery valamelyik csatornáján. A rendezők is tudták ezt, ezért a szebbnél szebb képek után megmutatják, hogy milyen is az, amikor igazán háborog az óceán. Közben a cápák csak azt várják, mikor kerül valamelyik szereplőnk az étlapjukra. Amúgy a film legizgalmasabb pillanatai Spielberg kedvenc állataihoz köthetők. Ezek viszont sosem lesznek az én kedvenceim.  Nyugodt pillanatokban, mondhatnám, szélcsendben tényleg bámulhatjuk a tenger különfélébbnél különfélébb egyedeit. Az igen ritka cápabálnát, kékbálnát, szárnyas halakat, világító medúzákat, de ha a többi halfajt is felismertem volna, akár hívhatnának David Attenboroughnak is (így maradjunk a Kacsánál).:)

Szeretem azokat a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, melyek végén felsorolják, hogy a későbbiekben milyen csapások érték még a túlélőket az életben. Karrier, házasság, gyerek, stb. Itt sem kellett csalódnom, mert megfelelő információkkal szolgáltak, minden igényemet kielégítve. Továbbá azt is szerettem a filmben, hogy nem tolták annyira az arcunkba a hősiességet, a bajtársiasságot és az összes hasonló maszlagot. Egyáltalán nem egy csöpögős film. 

Női szemmel nézve a szereplők kiválasztása külön élményforrást nyújt. A szálkás kocka hasak négyzetméterre jutó átlaga elég magas. Igaz az illető egyedek a film végére már olyan arcszerkezettel rendelkeznek, mint Hófehérke törpéi. Pal Sverre Valheim Hagen (Max Manus, Zavaros víz) kezdetben álmodozó magatartásával, vékony testalkatával egyáltalán nem tűnik hódító Colombus imitátornak és a későbbiekben is elég nehezen hihető az, hogy sikerült neki megtenni az utat, de a színészi teljesítményével semmi probléma. Külön nem szeretnék senkit kiemelni a szereplők produkciójából, mert szerintem mindenki hozza a kötelezőt. Számomra ismeretlen színészek annak ellenére, hogy láttam már korábban egyiket-másikat norvég filmekben.  Ezt is csak azért tudom, mert nevük alapján gugliztam egyet.  Jók voltak és kész. Pont.

Valószínűleg a megnézésében az is közrejátszott, hogy Joachim Ronning és Espen Sandberg rendező páros korábbi filmje, a norvég partizánakciókról készült Max Manus nagyon tetszett. Harmadik alkotásukkal sikerült Norvégia legköltségesebb filmjét leforgatniuk sokunk örömére. Sajnos éves szinten nagyon kevés kalandfilm készül és azok közül is még kevesebb az, amelyik megérdemli a figyelmet. Ez az utóbbiak kicsiny táborát erősíti. Fantasztikus a fényképezése, már csak a látvány miatt is érdemes megnézni. Ezért is kapott magasabb értékelést tőlem az átlagnál.  Van több emlékezetes kép a filmben, de egyet kiemelnék, mikor a kamera az óceánról felemelkedik a csillagok közé és vissza. Láttunk már hasonlót filmekben, de engem ez mindig magával ragad. Párbeszédek nincsenek túlbonyolítva, a zenéje nagyon jó. Nem azt mondom, hogy hibátlan a film, de mindenképpen érdemes rá szánni egy kis időt, mondjuk a film végéig.

Azoknak ajánlom, akik a cápákat valódi környezetükben szeretnék látni, hogy miként is viselkednek a vér szagát megérezve, és nem csak a Tropicáriumban akarják simogatni őket. Történelmi kalandfilmek kedvelőinek pedig egyszerűen kötelező!

80%

 „A modern zabhegyező”. 1 milliós könyveladás. Hol betiltják, hol kötelezővé teszik. Nemzedékünk regénye és még sorolhatnám azokat a hangzatos nyilatkoztatásokat, mellyel Stephen Chbosky regényét illeték a megjelenése óta. Kicsit feltűnő, ha ennyire reklámoznak valamit. Nem véletlen a megfilmesítés sem. Na, hát ennek ellenére nem nagyon akartam megnézni.  Őszintén szólva, nem vagyok oda a romantikus tini drámákért, annyi rosszat láttam már, de ez csak nem hagyott nyugodni…

Charlie (Logan Lerman) 15 éves, ellentmondásokkal teli, furcsa srác, aki éppen gimnáziumban kezdi meg az új tanévet.  Magányában egy éven keresztül leveleket ír egy ismeretlen barátnak, melyben felvázolja csöppet sem egyszerű életét. Leírt gondolataiból a felnőtté válásának zökkenőmentesnek nem nevezhető útját,  – barátok megismerését, szerelmeket, első randit, első csókot, családi problémákat, szex és drogozás hatásait – kísérjük végig, miközben a látomásaiból a múlt eseményeit bemutatva megkapjuk, hogy mitől annyira más személyiség Charlie, mint egy átlagosnak mondható 15 éves gimis.    

A sztori így leírva nem tűnik nagy durranásnak, esetleg színezhettem volna tovább, azonban ha nézzük a filmet, akkor úgy is látjuk majd, mi ennek a fura fazonnak és egyben a filmnek a különlegessége. Amúgy a fene se gondolta volna, hogy lényegében ez egy kesernyés dráma lesz. Elszomorodtam a végére. Azt reméltem, hogy egy kicsit feldob majd a film. Hát nem. Nem volt vele baj, rendben volt teljesen, nem egy giccses idióta romantikus marhaság, amit már annyira lerágtak a mozi hiénái.

Mivel a könyvet nem olvastam, nem tudom összevetni vele, hogy  mennyire is adja vissza a leírtakat. Gondolom a könyv hatása is közrejátszik abban, hogy meglehetősen szeretik magát a filmet. Nekem azért vannak fenntartásaim a celluloiddal kapcsolatban, - lehet azért, mert már ezeken a problémákon rég végigmentem és nem érdekelnek annyira – mert szerintem egy kicsit túlszeretik az emberek. De itt feltehetném a kérdést, hogy kinek is készült? A tinédzsereknek. Akkor meg minek húzom a szám?

Van itt kérem szépen minden, ami egy tinédzserdrámába belefér. Olyan dolgok, melyeket szerintem mindegyikünk átélt még a középiskolában és a film jóleső érzéssel emlékeztet is rá, hogy „na ez velem is pont így volt!” (vagy nem). Beilleszkedési problémák az új suliban, új barátok keresése, gólyák ugráltatása-szívatása, felnézés a végzősökre, iskolabálok. Házibulik során piálás, „beszívás” és félrebeszélés, az első csókra várás, szerelembe esés és szerelmi vallomás, féltékenység és csalódás. Charlie barátunk sem kerüli el ezeket, szépen végigmegy az élet első buktatóin. Nem is akármilyen barátokat szerez, igazán tehetséges, de valamennyire különc társakra talál. A végzős Sam (Emma Watson) és Patrick (Ezra Miller) azonnal beveszik a „bandába” és viszik is a való világba. Charlie próbál felnőni a barátaihoz és szeretne megfelelni az „új” körülményeknek. Sajnos a múltjában történt mélyen elfelejtett dolgok miatt gyakran depresszióba esik. Azonban próbálja a problémáit egyedül megoldani, és ha nem is sikerül neki, a barátai szinte mindig mellette állnak. Röviden és velősen ennyi, boncolgatni nem szeretném tovább, mert konfliktus van benne bőven.

Kifejezetten tetszett, hogy a film a 90-es évek elején játszódik, jóval még a Facebook-társadalom megjelenése előtt. Itt még a kiválasztás a megjelenés alapján történt, nem úgy, hogy mennyire jófej vagyok chat-en.  Sok múlik egy ilyen film esetében a szereplők szerethetőségén. Nem hibáztak, többé-kevésbé eltalálták őket. Nem kimondottam bálványok, simán csak „átlagos” figurák, akikkel azonosulni lehet, már aki tud. Kicsit mondjuk megijedtem Ezra Millertől (mondjuk pont vele nem is szeretnék azonosulni meleg szerepe miatt), mivel elég mély nyomott hagyott bennem az utolsó filmjével, persze nem a színészi teljesítményével, hanem az eljátszott szerepével kapcsolatban. Van egy-két nagyon aranyos poén a filmben, na, nem olyan, hogy fognám a hasam tőle, de tényleg kedves mosolygós! Hála az égnek a film egyáltalán nem vulgáris. Sőt egész kellemes dialógusok vannak benne, néhol igazán egyszerű. Végre a szülők tényleg szülőknek tűnnek és nem pedig béna hozzátartozóknak. Képei között vannak emlékezetesek, amik szerintem igen erősre sikerültek, mint például a bálos táncjelenet vagy esetleg megemlíthetném a klasszikus Titanic-pózt Sam esetében a kocsi hátulján azzal a tökéletes zenei aláfestéssel. A film végét már említettem, hogy szomorú, mert kiderül az igazság Charlieval kapcsolatban, viszont tényleges lezárás szempontjából ez így volt jó, legalább volt valami csattanó.  

Mindenki tudja milyen világot élünk. Sok mindenben ráismertem magamra, de egy-két dolog mellett nem tudok elmenni, ami nem tetszett. A drogokat tényleg ennyire trendi dolog már reklámozni? Továbbá nem szeretnék senkit sem megbántani, de nekem speciel az, hogy ennyire az arcunkba tolják a „másságot”, nem jön be. Nem szokásom állást foglalni kényes témákban (nem akarok tucatnyi levelet olvasni), de nekem ez sok. Tudom, ennek nem kéne problémának lenni a XXI. században, de akkor is.

Fiatal koruk ellenére a srácok és lányok mind felnőttek a feladathoz, de ezen sem lepődtem meg, mivel mindegyikük mögött egész komoly filmes karrier áll. Logan Lerman (Percy Jackson) tökéletes választás volt a kissé gátlásos, érzelmes, félénk Charlie szerepére. A bájos Emma Watson (Harry Potter) nagyszerűen játszik. Ezra Miller (Beszélnünk kell Kevinről) meleg karaktere nekem nem szimpatikus, de el kell ismernem képességét. Ők hárman tényleg viszik a filmet, szerintem igen is nagy tehetségek. Hozzájuk jönnek még a remek mellékszereplők.  Kate Walsh (A Grace klinika) és Dylan McDermott (Képtelen kampány), akik a szülőket játsszák. És megemlítem még a mindig szerethető Paul Ruddot (A 40 éves szűz), aki angoltanárként tovább viszi a róla kialakított pozitív képet.

És most jön az érdekesség Stephen Chbosky rendezővel kapcsolatban, hiszen kevés esetben fordul elő az, hogy maga az író egy személyben a forgatókönyvíró és rendező is. Közel 15 évvel ezelőtt próbálkozott egy vígjátékkal, hogy utána mitől nem folytatta, az nem tudom, mert igen is van tehetsége hozzá. Ezzel az úgynevezett önéletrajzi levélregényével berobbant a köztudatba, viszik, veszik, mint a cukrot, de az, hogy a filmjét is szeretik, az nem semmi. Azt hiszem a siker sztori így kerek. Az imdb. 8.3 pontja elég magas ahhoz, hogy a köztudatba úgy kerüljön be, hogy nagyszerű egyedi film és hasonló stílusban igen régen készült nézhető darab.  Véleményem szerint is egész kellemes lett, de én nem értékelem már ennyire nagyra. Lehet kiöregedtem ebből.  A zenéjéről még szeretném megjegyezni, aki szerette a Rocky Horror Picture Show-t, annak biztos külön örömet fog szolgáltatni, hogy újra hallja felcsendülni az ismerős dallamokat.   

Szintén egy olyan film, aminek az ajánlásán nem nehéz gondolkodni, hiszen függetlenül a kortól bárkinek lehet. A fiataloknak azért, mert az iskola nehézségeit - örömeit nem lehet elkerülni, az „öregeknek” viszont a jóleső nosztalgiázás végett.   

70%