Filmrajongók számára 2014. január igen jó hónap volt. Szinte egymást érték a jobbnál - jobb filmek. Csaknem minden hétre jutott egy-egy olyan alkotás, ami után egészen boldogan álltam fel, mivel hasznos időtöltésnek tartottam a megnézését. Az alábbi film is igen a szívemhez nőtt, hiszen nem csak a rengeteg sztárt felvonultató stáblista okozott örömöt, hanem a lassan csordogáló története is.

Russel (Christian Bale) és öccse, Rodney (Casey Affleck) szebb életről álmodoznak, egy olyan ingerszegény gyárvárosban, ahol az égvilágon nem történik semmi, azon kívül, hogy az emberek dolgozni járnak a helyi acélüzembe. Russelt egy napon ittasan balesetet okoz, amiért négy évre lesittelik. Szabadulása után szeretné a saját és öccse életét is rendes kerékvágásba terelni. Rodney, míg a testvére a sitten ült, katonaként Irakban töltött szolgálatot. Visszatérve a háború megváltoztatta és már nem ugyanaz az ember, mint aki előtte volt. Nem találja helyét a világban, dolgozni nem szeretne, ezért illegális ökölharcban próbálja leküzdeni félelmeit és tartozásait. Mivel szeretné a helyi kocsmatulajdonosnak és bukmékernek John Pattynek (Willem Defoe) tartozását visszafizetni egy utolsó bunyó megszervezését kéri északkelet kegyetlen bűnözőjének Degroat (Woody Harrelson) bevonásával, akinek viszont Petty tartozik……

Olyan lassú folyású, mint egy kis patak csörgedezése a hegy oldalán, mely szépen lassan marja a saját medrét. Nyomasztó, kemény, nyers, fájdalmas nézni annak, aki nem alszik el alatta. Nyugtalanság a nyugalomban, mikor semmi nincs csak kilátástalanság. A remény hal meg utoljára tipikus példája. Mit lehet olyan filmről mondani, mikor Eddie Wedder fájdalmas énekhangja már az ötödik percben megszólal? Csak annyit, hogy kegyetlenül jó film.

Csendes nyugodt, tipikus amerikai hegyi kisváros, ahol az emberek alig lézengenek az utcákon, akkor is vagy a kocsmába vagy a munkába menetelnek. A szépnek nem nevezhető városról készült képeket csak a háttérben füstölgő gyárak kéményei teszik még rondábbá. Sok pozitív inger nem éri az embereket, felkelnek, robotolnak és hazamennek. Ebben a háttérben helyezkedik el a két testvér különös kapcsolata. Bale az idősebb, nyugodtam, megfontoltabb, aki már családot szeretne, csendes, keveset beszél, gondolatait is inkább a tekintetéből tudjuk. Affleck ennek pont az ellenkezője. Hangos, indulatos, robbanékony, aki a háború következményeit nehezen tudja feldolgozni, mivel az átélt borzalmas képek örökre bevésődtek a fejébe. A feszültség levezetésére szolgál az illegális ökölharcban való részvétele is, nem feltétlen a tartozásainak kiegyenlítésére. A két testvér között az egyensúly egyáltalán nincs meg, csak a testvéri kötelék, ami szoros összetartja őket, mivel csak magukra, egymásra számíthatnak.

Ezt a köteléket rombolja szét a végtelenül ellenszenves figurának beállított Harrelson, mikor nagyon szemét és kegyetlen módon elbánt a fiatalabb testvérrel, aki viszont szinte kereste a mennyországhoz való utat. Balenek ezek után kell választania, hogy a saját szabadsága, vagy a saját feje, saját igazságszolgáltatása útjára lép, és figyelmen kívül hagyja a rend őrét. Ez után érkezik el az a pillanat mikor a jó fiú összecsap a rossz lélekkel, a dühöngő narkós őrülttel, amit el lehetett volna rontani klisékkel, de ez a film most bizonyt másból állt. Az idősebb testvér mindent elvesztett, ami számára fontos volt és ezt a reménytelen helyzetet csak egyféleképpen tudja feldolgozni, úgy ahogyan magunk is tennénk a helyébe.

A film tele van olyan jelenettel, amit szinte azonnal torkomba ragadt a gombóc. Mikor Bale a hídon találkozik volt párjával Lenaval, és tudatosul benne, hogy végképpen elvesztett minden. Az a lemondás, ahogyan minden jót kíván a volt párjának szívszorító párbeszéd volt, az ember szíve megszakad. Fájdalmas volt nézni. De ott vannak a remek párhuzamos síkon futó részek is, mint mikor Bale az apja barátjával, Reddel szarvasra vadászott, miközben az öccse az utolsó meccsére készül. Zseniális, ahogyan az élet és a halál közötti párhuzamot összemossa. Vagy mikor Harrelson belövi magát, miközben a kommandós egység rohamozza a házat, remek rendezői megoldás.

Aki a végére hatalmas akciójelenetre számít, az csalódni fog, mert – mint mondtam – nem egy szokásos film. Ezt a részt nem véletlenül elnyújtott, adnak elég időt gondolkodni, hogy mit tennék mi a főszereplőnk helyében. Szerintem sokunk azt, ami a filmben is történik. Bár ezekre a morális kérdésekre nem biztos, hogy elsőre jól válaszolnánk. Vajon mi meddig mennénk el? Szolgáltathatunk igazságot magunk is? Ki tudja. Valószínűleg mikor már körülötted ennyire elcsesződött minden, ennyire reménytelenné válna az életünk, nem biztos, hogy hallgatnék bárkire is, csak az első megérzésemre. Azt hiszem a film után, ha van valakinek kedve, gondolkozzon el rajta csak úgy elméleti síkon egy kicsit, ennyit megér.

Számtalanszor leírtam már, hogy a Sötét lovagunk Christian Bale és Hideg nyomon magánnyomozója Casey Affleck mekkora tehetség. Sőt bátran állítom, hogy az utóbbi simán túlnőtt már idősebb testvérén, bár jóval több filmben láttam mostanában, mint bátyját.  Csak érteném, hogy mit mond, mert annyira tud dünnyögni az orra alatt, annyira szenvedve beszél, hogy nem lehet egyszerűen érteni. Legalább is én nehezen hámozom ki a mondatait. Balere írtam már, hogy minden rá van írva. Nagyon szeretem őt, csapzott zsíros hajú szerepe kimondottan szimpatikus volt.  Nem úgy, mint Woody Harrelsoné (Szemfényvesztők), akinek gonoszsága láttán simán belelőttem volna a képernyőbe. A nyalókás jelenete igazán visszataszító. Belegondolva, hogy 20 évvel ezelőtt forgatta le a Született gyilkosokat, ahhoz képest szinte nem sokat változott. A mellékszereplők, Willem Dafoe (Az orvvadász), Zoe Saldana (Colombiana), Forest Whitaker (Az utolsó skót király), Sam Sephard (Mud) most csak kiegészítő emberek, sok vizet zavarnak, azonban tudjuk, hogy mindegyik akár egy egész estét filmet is elvisz a hátán. Dafoe, ha játszik annak viszont mindig örülök.

Scott Cooper rendező 2009-ben átvehette már az Őrült szív (Crazy Heart) c. filmjéért a legjobb filmnek járó szobrocskát. Ez a film idén most tuti, hogy nem lesz befutó, hiszen nem is jelölték. Azonban szerintem igen is figyelemreméltó. Ridley Scott és Leonardo DiCaprio szponzorálásából készült film nem a szokásos „revenge” filmek táborát erősíti. Borzasztóan lassan halad előre, amire Eddie Wedder zenéje sem segít rá. Még én is majdnem elaludtam rajta, de mégsem aggathatom rá, hogy unalmas lenne. Zseniális pillanatai vannak a filmnek, amiket oxigénhiányos fejünkben, ásítások között is észre lehet venni. Felnyitja záródó szemünk. Az operatőr munka a zene mind első osztályú. A film nem minden embernek fog tetszeni, nagyszerű színészei ellenére sem. Talán másodszori megnézése után még jobban megfogott, van egy nyomasztó hangulata, ami nekem nagyon bejött. Jelenleg az egyik kedvencem. Másmilyen volt, mint a többi. Amúgy kíváncsi leszek, hogyan fordítják majd le a címét magyarra.

Akciófilmre vágyóknak nem igen ajánlom, inkább azoknak, akik szeretnek egy – egy filmben megtalálni azt az örömöt, azt a pillanatot, amiért szeretünk filmet nézni. Én most megtaláltam.

 75%

Szeretem a háborús filmeket. Szeretem az I. és II. világháborúról készülteket, szeretem a mai korban forgatottakat, mikor az amerikaiak lenyomják a terroristákat Irakban, akár a tálibokat Afganisztánban. Totál mindegy ki, miért és hol, mert ha akarunk, a múltban vagy a jelenben mindig találunk olyan ellenséget, akikre bátran ráfoghatjuk, jogosan vagy jogtalanul, hogy ők bizony rosszat akarnak nekünk és valakiknek csak meg kell mentenie minket! Nem akarok politikai háttérrel foglalkozni, nekem az a lényeg, hogy szórakoztasson. Hogy mi szórakoztat mások öldöklésében, az megint más tészta, de az a két óra arra legyen jó, hogy  varázsoljon el szépen a hétköznapokból.

2005-ben az „Operation Red Wings” fedőnevű akció alatt négy tengerészgyalogos, Marcus (Mark Wahlberg), Michel (Taylor Kitsch), Danny (Emile Hirsch) és „Axe” (Ben Foster) a hírhedt tálib vezérek egyikének, Ahmad Shahd-nak (Yousuf Azami) likvidálására kapnak parancsot Afganisztánban. A falu határában lévő hegységben - még a tűzparancs végrehajtása előtt - háromfős birkanyájat legeltető tálib férfiak csapatába botlanak bele, illetve esnek át rajtuk. Mivel a parancsnokságot a rádiójuk működésképtelensége miatt elérni nem tudják, ezért négyüknek kell dönteni, hogy mi legyen az elfogottak sorsa. A döntés nem a legjobban sikerült, mivel elengedik őket és ennek következményeként hamarosan az erdős sziklás hegységben egész falunyi felhergelt Talib katona kezdi meg a felkutatás az igen engedékeny, maroknyi Navy Seal egység után………..

Piszkosul véres, kemény akciófilm. Régen éreztem azt, hogy a fegyverektől beszakad a dobhártyám. Eszméletlen megvalósítású, kegyetlenül izgalmas, pörgős és érzelmektől mentes film. Olyan jelenetek vannak benne, hogy még nekem is fájt nézni a kényelmes székből. És jó ezt végre leírnom, hogy nincs amerikai zászló lassítva! Nem éreztem egyáltalán, hogy propaganda lenne. Bár egy ilyen film után ki nem akarna fegyvert fogni. (én) Kellett már nagyon egy igazi férfifilm. Gyenge idegzetű lányok meg hagyják inkább ki.

Induláskor bedobott kiképzési jelenetek megadják a hangulatot. Az eredeti felvételekkel megmutatott képeken olyan testi-lelki megtörést látunk, amit nézni is rossz, de közben meg azt érezzük, hogy ezeket az embereket eljátszó színészek igaziak lesznek a filmben. Csak találgatni tudom, hogy mi veszi rá az embert, hogy beálljon közéjük. Minden tiszteletem ezeknek a katonáknak, és nem érdekel, hogy milyen célból teszik. Élcelődések, viccelődések, és az új tag beavatása után már bent is vannak az embereink a küldetésben, és nem is kellett ezzel még fél órát sem várni. Már akkor láttam olyan képeket, melyek engem a Szakasz c. filmre emlékeztettek. Az éjszakai hegytetőn sétálunk, hátulról a hold fényében megvilágítva leveszi az embert a lábáról (vagy nagyot ásít rajta).  Majd a gyönyörködtető fenyőerdő után beleszaladunk közel egy órás olyan őrületbe, hogy minden az izgalomtól elfelejtettem levegőt venni.   

Az m4-esek és az Ak fegyverek hangjai, az RPG-k robbanásai olyan brutál jól szólnak, annyira tisztán, hogy majdnem kitörtek az ablakaim.  A jelenetekre meg csak úgy kapkodtam a fejem. Embereink szedik magukba a golyókat, és nem kicsi szúnyogcsípéseket. Úgy estek-keltek a sziklákon, hogy fájdalmas nézni. A tálibok meg csak jöttek rendületlenül előre, egy egész hadsereg négy ember ellen, szívem szerint én is beálltam volna lőni őket egy jó kis távcsöves puskával, akár egy játékban jó messziről, hogy még véletlenül se találjanak el. Volt olyan pillanat a filmben, mikor hangosan kimondtam, hogy ezek egyszerűen állatok. Amit kapnak, ép ésszel nem lehet felfogni. Érdekes volt számomra, hogy ezek az állig profi cuccal felszerelt amerikai katonák mégis egy rohadt rádió miatt kerültek ekkora szarba. Pont akkor nem működik semmi, amikor kell.

A film végéhez közeledve az a nagy hév kicsit csillapodik, pedig még úgy vártam volna a folytatást, amit persze tudtam, hogy nem lesz. Nem ül le, csak egy kicsit a túlpörgetett adrenalintól nehéz visszaállni. Úgy gondolom egészen jó a vége is, nincs nagyon túlragozva, hogy hősök vannak, lesznek és kellenek. Az elhangzó konklúzió is egészen jól átgondolt, nem hülyeség. Ezek a katonák úgy szerették egymást, mint a testvérek. A hazafiasság, a becsület, az egymásban való hitük egyszerűen elképesztő.

Imádtam mind a négy szereplőt. Szakálluk alatt kiélhették férfias szerepüket. Mark Wahlberg (A harcos), Taylor Kitsch (Vadállatok), Emile Hirsch (Út a vadonba), és Ben Foster (Pandorum) között nem fogok kiemelni senkit. Fostert egyre jobban szeretem. Félelmetes, ahogyan szomorú szemeivel néz. Mellékszereplőként feltűnik Erik Bana (Hulk) is, aki az egész művelet irányítójaként szerepel, de sok vizet nem zavar.

Egykori Navy Seal katona mesélte el erről a filmről, hogy megvalósítása 100 %-osan pontos. Most nem konkrétan a párbeszédekre gondolt, hanem a külső megjelenítésre. A szakállak, a napszemüvegek, a festett fegyverek, a Merell túra bakancsok, egy az egyben ugyanazok a filmben, mint amik nekik is voltak. Maga a rendező is fél évet töltött a tengerészgyalogosok között. Az elhunyt katonák emlékére kiállított képek, még 9 év után is megtalálhatók a Tengerészgyalogos központban.

Peter Berg rendező filmjét már vártam. Szerettem a Királyság (2007) c. filmjét is, ez még annál is jobban tetszett. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ez az egyik legrealisztikusabb modern háborús sztori, amit láttam. Az egész brutálisan valóságos, teljesen beleéltem magam. Az tuti, hogy nem nőknek készült, de ez ne vegye el a kedvét párkapcsolatban élőknek, úgy is rá lehet beszélni a másikat, hogy majd akkor legközelebb vígjátékot nézünk. Szóval az operatőr fut, rohan, ugrik, csúszik-mászik, piszkosul gyorsan pörögnek az események, kevés nyugodt pillanatot hagy meg nekünk és annyira profin tálalva, hogy még nekünk is fájnak a lövések, törések. A zenéje nem az a tipikusan „lassítva megyünk és az Aerosmith lassú számára elcsöpögünk” típusú. Belenyom minket a fotelba és és összegömbölyödve izgulhatunk. Megjegyzem, hogy Peter Gabriel 2010-ben Heroes c. száma a stáblista alatt kifejezett eltalált, már a címe miatt is. Ha jól tudom Haiti katasztrófára készült. Egyszóval ez az a film, amit moziban meg kell nézni még egyszer, mert úgy érzem, hogy akkor kihagyok még egy élményt, amit itthonira rátesz még egy lapáttal.

Kifejezettem ajánlom minden férfitársamnak, különösen annak, aki nagyon szeretett játszani a Medal Of Honor-al, vagy akár a Call Of Duty-val. Szerintem bármennyire is erőszakos, be lehet csalni rá a moziba a párunkat is, csak ki lehet majd utána engesztelni mással. 

„Elveszve a rengetegben, vagy akár egyedül a tengerben” - mondhatná a film rendezője is. Ilyen abszolút egyszereplős drámát nem egyszerű eladni, ehhez valami olyan plusz kell, ami magával ragadja az embert, odaszegezi a képernyő elé és elveszik benne. Ezt a pluszt most Robert Redford jelentette. 

Szumátrai szorosoktól 1700 tengeri mérföldre egy vitorlás hajó konténernek ütközik, ami egyenesen felnyársalja a hajó oldalát, úgy beleakadva, mint ahogyan egy horog akad a halba. A hajó egyetlen utasa a léket befoltozza, de az éjszakai vihar miatt az ideiglenes tapasz felenged és a több sebből vérző hajó szépen lassan buborékolva hullámsírba kényszerül. Emberünk a mentőcsónakban csodára várva hánykolódik a tengeren, míg viszi az áramlat…

Viharzóna egyedül, ami hirtelen eszembe jutott. Önmagában kevés lenne és láttunk is már hasonlót, de ebben a némafilmben Robert Redford egyszerűen olyat nyújt, ami miatt tényleg érdemes filmet nézni és akkor azt mondom, hogy teljesen mindegy miről szól. Nem tudom, hogy a film megtörtént eseményeken alapul-e, de elképzelhető, hogy volt már hasonló, legalábbis én elképzelem, mert miért ne.

A film egy tipikus egyszerű mozi, egyszerű történettel, szép képekkel. Az égvilágon semmi extra nincs benne, csak az, hogy ismét megtudjuk belőle, a tenger csodás, hatalmas, kegyetlen, és nincsen hatalmunk felette. Különösen egyedül. Petőfi megmondta a Föltámadott a tenger.. művében:  „Azért a víz az úr!” Számomra amúgy totál elképzelhetetlen, hogy valaki csak így kimegy a tengerre hajókázni, bár igaz arról nem is volt szó, hogy mit keresett ott. Mi értelme elvonulni ennyire és megsértődni a világra. Oké csodás lehet az tény, nyugtató, lehet feltölt pozitív energiákkal, de akkor is. Mivel egyből belecsapunk a történésekbe és figyelünk emberünk mutatványaira, nagyon nem is tettem fel nézés közben ezt a kérdést. Azt viszont többször is eszembe jutott, hogy miért is jó emberi tragédiákról filmet nézni? Szenvedjünk mi is? Vagy tanuljunk belőle? Ha erre van, akkor jó, mert akkor tudom, hogy nem nekem készült. Bátran kijelenthetem ugyanis, hogy sosem fogok az indonéz partok közelében, de akár a Balatonunk partján sem hajózni. Egyedül. Ja, hogy ahhoz hajó is kéne?

Az elején látjuk, hogy miként készül fel a vihar láttán arra, amit már mi is tudtunk, hogy itt nem lesz sokáig ringatózó vízmentes hajó. Mivel rádió nincs, kommunikáció sincs, ezért várható mentőhajó sincs, max. csak akkor ha hasonló szituációban odakerülne egymás mellé a két hajó. Viszont mentőcsónak és felszerelés van, ami hamarosan elő is kerül szépen lassan kipakolva. Tényleg semmi olyan kirívó nincs, amit nem gondolnánk, viszont egy-két érthetetlen dolog van, ami szerintem egy tapasztalt tengerész biztos nem követne el! De most én lőjem le a poént? Na, jó, egyet, ami azonnal szembetűnik, hogy hol van a mentőmellény?! Minden van, de az pont nincs? Ez engem annyira idegesített egész film alatt. Egy ilyen hajón kötelező, de még egy utolsó tutajhoz is alapfelszerelés. Még egy. Azért ha egy hajó megpördül a víz alatt, nem hiszem, hogy csak így simán kirántja az embert újra a fedélzetre. De tényleg. Ezeken nem is gondolkodtam, csak most, ahogyan folyamatosan írok és eszembe jutnak ezek a fura gondolatok. (Másodszor megnézve a filmet jóval több kérdés merül már fel) Az sem volt semmi, és elég bátor vállalkozásnak tűnt, mikor a viharban átugrott a mentőcsónakba, de fogjuk ezt a sokk okozta gondolkodásmentes cselekedetnek.

Inkább nem folytatom, mert ezekkel a negatív sorokkal mások szórakozását venném el a filmtől, amit nem nagyon szeretnék. Úgy is szubjektív az egész. Gondolom tapasztalt kapitányok rengeteg hibát felfedeznének. Szóval ez egy film és mégha nem is tűnik utólag reálisnak minden egyes perce, azért én élveztem az elejétől a végéig. Mint már korábban említettem, hogy ez egyben Robert Redford örömjátékának volt köszönhető. Sok szöveget nem kellett megtanulnia, szinte semmit, mivel minden az arcára volt írva. Nem éreztem azt, hogy túljátssza a szerepét, hanem inkább azt, hogy ért hozzá. Ért ahhoz, amit csinál a filmben és ez szerintem nagyon jó, hiszen ez volt a lényeg. Átadni mindent szöveg nélkül is. Azért megjegyzem azt is, szerintem ennyire némán nem lehet kibírni ezt a sok szerencsétlen szituációt, az ember csak káromkodik egy jó nagyot, hogy a felgyülemlő dühöt levezesse! És ez csak egyszer fordult elő. Volt még egy borotválkozós jelenete a vihar előtt, amit nem nagyon értettem bár a rajongóknak biztos bejött. Kicsit azért megöregedett már, 77 év nagyon szép kor. Minden tisztelet megérdemel ezért a filmért.

J.C.Chandor rendező korábban bemutatkozó filmként készített egy egészen jót Krízispont (2011) címmel, igen nagynevű sztárokkal. Ez a filmje nem kifejezetten azért tetszett, mert annyira egyedi lett volna, hanem azért, mert igen elfogult voltam Redforddal. Nagy forgatókönyvet nem kellett írni hozzá. Szövegkörnyezet nincs.  Az óceán jelenetei adottak, tényleg szépek, a trükkök szerintem jól sikerültek (azért néha száraz maradt főszereplőnk haja a nagy viharban). És bizony vannak benne olyan jelenetek, melyek megmaradnak az ember fejében. Azért biztos lesznek szkeptikusuk - akik értenek a hajózáshoz -, és csak azt látja majd, hogy mi ez a hülyeség.  A film zenéjére azt írtam fel, hogy olyan mintha a tenger fenekéről a szírének énekhangja szólna. Fülbemászó, bár sok helyen nincs. Egyszóval úgy gondolom, bátran megér egy próbát. A reményt sose adjuk fel.

És ezek a sorok megrázóak: ”I’m sorry. I know that means little at this point, but I am. I tried. I think you would all agree that I tried. To be true, to be strong, to be kind, to love, to be right. But I wasn’t”

Egy kis érdekesség, hogy a filmben látunk egy hatalmas konténereketszállító hajót! Meglepő, de nem is olyan régen láttunk pont hasonlót a Phillips kapitány c. filmben. Azok is pont „Maersk” konténereket szállítottak! Lehet ők voltak a filmben, lehet a két filmnek ugyanaz a társaság a szponzora?

Ajánlom azoknak, akik szeretik az egyszemélyes drámákat, és azoknak is, akik nem szeretnek egyáltalán feliratos filmre beülni, mert itt azt a 40 sor csak kibírják! Az idősebb korosztálynak a főszereplő miatt mindenképpen érdemes megnézni.

70%