Nem tudom milyen angyal szállhatott Robert Zemeckisre, de végre a több évig tartó kísérletező kedvéből felébredt. Három egymást követő animációs filmje után végre visszatért a normál kerékvágásba és hajlandó volt leforgatni egy élőszereplős filmet, nem is akárkikkel. Persze elismert név a szakmában, de mégis hálás köszönet valakinek, aki oldalba lökte és elmondta neki, hagyja már a gyerekfilmeket. Nagy szükség volt már a visszatérésére, hiszen oly régen volt már a Forrest Gump...

Whip Whitaker (Denzel Washington) pilóta nem bír egy napot sem alkohol nélkül. Így volt ez akkor is, amikor a rábízott SouthJet 227-s járata a fedélzetén tartózkodó több mint 100 utassal lezuhant a kapitány irányítása alatt. Csak Whip rutinján és lélekjelenlétén múlt, hogy minimális áldozatot követelt a szerencsétlen „landolás”. A média és a nép valódi hőst ünnepelt személyében, aki egy igazi csodát hajtott végre, azonban a balesetet feltáró vizsgálóbizottság a valós okokra is kíváncsi, hogy vajon mi okozhatta a fellegekben a gép irányíthatatlanságát, műszaki vagy emberi mulasztás történt……

Mondjuk ez a Forresttől oly távol állt, mint az, hogy egyszer nekem Ferrarim lesz a jövőben. Komolytalanságot félretéve, ez a film bizony igen komoly húzás volt a rendező úr részéről. Szenvedélybetegségről filmet készíteni nem egy hálás feladat, mert el lehet csúszni rajta szépen, különösen a hitelességét illetően. Na, hát ez a film nem csúszott sehova, maradt a realitás talaján, a tanulságokat az arcunkba tolva.

Konkrétan az alkoholizmust mutatja meg, minden mélységével együtt. A szenvedélybetegek több filmben is látott - csöppet sem sajnálható - függőségét vágyaik iránt. Mennyire nagy akarat kell ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal: ők bizony betegek. Szinte mindent lerombolnak maguk körül, felépített karriert, barátokat, szerelmeket. Nem vagyok orvos (és nem is leszek), de kevés az olyan ember ma kis hazánkban, aki ne találkozott volna már ezzel a jelenséggel és igazán nem is akarok a különféle tünetekről írni, hiszen mindenki tudja, mivel jár és most nem kell elővenni a bárszekrényből a vodka narancsot, hogy kipróbáljuk.

Mert ugye hazudni csúnya dolog, - mint a régi Feró számban elhangzik refrénként - és ha egyszer az ember elkezdi, nehezen áll le róla, úgy, mint ahogyan a piás az alkoholról. Aztán egyszer csak összeomlik minden és belekeveredünk a nagy hazugság adta képzelt világunkba és nehezen törjük át a falat, hogy visszatérjünk a valóságba. Ehhez persze igen nagy árat kell fizetnünk, de többnyire erre már csak akkor jövünk rá, mikor kurva késő mindent visszacsinálni és veszett fejsze nyelét csak kereshetjük. Kényszerleszállást hajtunk végre az életben is, csak valaki túléli, valaki nem. A film számomra maximálisan elérte hatását, megfelelően hiteles volt ahhoz, hogy átérezzem súlyosságát. Megpróbálta a szájbarágást maximálisan elkerülni, nem egy oktatófilm, a zuhanáson kívül nem játszik brutális képekkel, de mégis sikerült úgy átadni a tanulságot, hogy érthető legyen mindenki számára. Az utolsó képsorokban elhangzott mondatokkal - ahol összegzik az egész filmet lényegét – nem lebbennek át a másik oldalra, végig a földön maradnak és ezért is lett kiváló ez a film.      

Nem mondom, hogy sokkolás terén sikerül mondjuk D. Aronofsky (Requiem egy álomért) szintjét megütni, mert azt nehezen lehet, de azt tényként írom le, hogy ilyen valósághű zuhanást még nem láttam filmben. Most konkrétan nem magára az emberre gondoltam, hanem a repülőgép szerencsétlenségre. Persze itt majd húzhatják az arcukat az igazi filmkedvelő pilóták, hogy ilyet megtenni egy repülővel képtelenség, de laikusként és földi halandóként engem megvettek vele kilóra. Háromszor is megnéztem, annyira egybe rántotta a gyomrom. Ha ez a manőverezés tényleg így működik (ugye biztos nem), mint amit a filmben láttunk, igen komolyan fontolóra veszem - erős túlzásokkal - felüljek-e úgy repülőre, hogy előtte tudom, hogy vihart jeleztek Á. Szilárdék. Igen is sokkoló volt. És ha valaki ezért a jelenetért nézi meg, nyugodtan élvezkedhet rajta, de utána kapcsolja ki az egészet, mert csak unalmas kockákat talál magának a későbbiekben és akkorát alszik, mint amekkorát egy F1-s közvetítés alatt lehet. (saját vélemény!) 

De ezt a lassú filmet úgy teszi érdekessé főszereplőnk, Denzel Washington, hogy a szemünket nem vesszük le a képernyőről, színészi teljesítményét élmény figyelni. Olyan show-t mutat meg, mint legalább Tom Hanks a Számkivetettben. Fantasztikus az, hogy minden egyes képkockán más és más. Viszont sok embernek lesz eleve a karaktere ellenszenves, mert ki tudna azonosulni egy drogos, alkoholista pilótával. Senki. Nem lesz meglepő, ha egy kopasz aranyszobrocskával tér haza februárban a 85. Oscar-gáláról. Játékát tökéletessé teszik a kiváló mellékszereplők, mint az ügyvéd Don Cheadle (Hotel Rwanda), akit még nem láttam rosszul szerepelni, vagy drogkereskedő John Goodman (Argo-akció), aki a film legemlékezetesebb pillanatait szerzi, hiszen humorával a feszültséget nagyszerűen oldja fel.  Kelly Reilly (Sherlock Holmes) számomra nem csak az egyik legjobban csengő nevű színésznő, hanem szerepében is elismerést érdemlő. Narkósként, ha nem is a szebb arcát adja, mindenképpen dicséret érdemel.

Robert Zemeckis (Forrest Gump) filmjére, ha mindenáron szeretnék keresni negatív dogot, kettőt emelnék ki. (Van több is, de most nincs kedvem leírni.) Az egyik a hosszúsága, mert a közel 140 perces ideje igen elnyújtott. Hála az égnek - amilyen hülye vagyok - szeretem a lassú és hosszú filmeket és ezért ez nem okozott gondot. A második, ami már problémásabb, hogy ennyi reklámot régen láttam filmen és pont ami ellen szól, abból van a legtöbb benne (cigi és a pia). Ennek ellenére tényleg örülök egyszerű filmrajongóként, hogy  Zemeckis visszatért a valóságba és karrierjét nem vesztegeti tovább mindenféle mesékre, mert azért ennél lényegesen nagyobb tudás birtokában van. A film fényképezését Don Burgess-nak (Forrest G.) köszönhetjük, aki számtalan komoly filmhez készített tökéletes képi világot. A repülőgép szerencsétlenség filmre vitelét az év egyik legerősebb pillanatai közé sorolom. John Gatins forgatókönyvíró szavai jelentőséggel bírnak, nincs mellébeszélés, a végén főszereplőnk beszéde ütősre sikerült. A zenét Alan Silvestri komponálta, nem hivalkodó, nem kerül előtérbe, igazából nem is nagyon emlékszem rá, csak akkor figyeltem fel, amikor annál a bizonyos hotelszobás jelenetnél – a vodka a hűtő tetején – elhallgatott, ezzel olyan feszültséget teremtve, hogy még a zuhanásnál is jobban izgultam. Amúgy a zenei betétek felhozatala igen komoly. (Rolling Stonesm Red Hot C.P.stb.) Ez az életdráma, amit látni kell, feldolgozni, megérteni és tanulni belőle.Több hibája is van, ami nem tetszett, de a lényeget ki kell szűrni belőle.

Javaslom megnézését mindenkinek, aki egy kicsit is úgy érzi, hogy a kelleténél bizony több alkoholt fogyaszt a mindennapokban.Talán egy-két jelet felismer magán és elgondolkodik, milyen úton is jár valójában. Bár ez csak egy film, de napjainkat nagyon is érintő kérdésekkel, amik talán segítenek megváltoztatni életünket, de ehhez az kell, hogy felébredjünk és elmozduljunk. Ha egy embernek is segített,elérte célját.

80%

Egy kis érdekesség és segítség, mivel nagyon tetszett a soundtrack ezért megkerestem az előadókat, hátha rajtam kívül mást is érdekel:

1.“ALCOHOL” Performed by Barenaked Ladies

2. “FEELIN’ ALRIGHT” Performed by Joe Cocker

3. “UNDER THE BRIDGE” Performed by Red Hot Chili Peppers

4. “SWEET JANE” Performed by Cowboy Junkies

5. “SYMPATHY FOR THE DEVIL”  Performed by The Rolling Stones

6. “GIMME SHELTER” Performed by The Rolling Stones

7. “AIN’T NO SUNSHINE” Performed by Bill Withers

8. “NEVER GET OUT OF THESE BLUES ALIVE”

     Performed by John Lee Hooker featuring Van Morrison

9. “WHAT’S GOING ON” Performed by Marvin Gaye

10. “GOING DOWN” Performed by Jeff Beck Group

11. “WITH A LITTLE HELP FROM MY FRIENDS”

     Performed by John Lennon & Paul McCartney

12. “FEELIN’ ALRIGHT”  Performed by Traffic

Szerintem Stallone filmográfiájában kevés rosszabb film van, mint a főszereplésével készült Dredd bíró. (na jó, az Állj, vagy lő a mamám! azért nem semmi) Ezért is volt meglepő számomra, hogy a nem is annyira poros polcról elővették és leforgatták ismét az egészet. Nem tudom, hogy ki látott még benne akkora fantáziát, hogy a közel 30 éves képregényhőst újra elénk zúdítsa, de az biztos, hogy jól tette.  Egyáltalán nem bántam meg, hogy a Reszkessetek betörök egymilliomodik ismétlése helyett (amúgy is kihagytam volna) karácsonyi filmnek választottam. Hát elég perverz ötlet volt.

A jövő Amerikája sugárzástól szennyezett földrész, egy nagy romhalmaz Bostontól Washingtonig. A földből égig érő óriási Megavárosok tornyosulnak ki. A bandák uralta feldúlt utcákon a helyi zsaruk által csak „Bírók”-nak nevezett speciális egységek próbálják a káoszt megfékezni. A bírók egy személyben a rendőrök, ügyészek, ítélethozók és szükség esetén a végrehajtók is. Dredd (Karl Urban) a bírók legnagyobbika, aki először lő és csak utána kérdez. Mikor az egyik 200 emeletes Mega plázában három megnyúzott embert kidobnak a 100-ról, Dredd a rábízott vizsgára váró újonc Andersonnal (Olivia Thirlby) a helyszínre érkezik. A gyilkosságokat a prostituáltból drogbáróvá felemelkedett hírhedt Ma-Ma (Lena Headey) és könyörtelen bandája követte el, aki viszont hermetikusan lezárja az egész építményt és vérdíjat tűz ki Dreddék fejére….

Hát tényleg nem egy „X-mas” film volt. Megahentelés megafokon. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy ez most szenteste mennyire volt aberrált dolog részemről, de az biztos, hogy jót tett a lelkemnek, mert egy pillanatig nem kellett gondolnom az egyedüllétre, annyira kikapcsolt. Bizony régen láttam ennyire kegyetlenül véres filmet.

Sok mindent nem szeretnék írni, mert igazán nincs mit róla. A film címén kívül köze sincs a Stallone-s változathoz, az egy gyerekfilm ehhez képest. Erre simán ki lehetne tenni a tv mind a négy sarkába a 18-as piros karikát, annyira brutális. A történeten egy percet sem kell gondolkodnunk annyira szögegyszerű, de miért is kéne mindig? Tökéletes akció-sci-fi annak, aki szereti ezt a műfajt. Hozzáteszem, nem olvastam egyetlen egy Dredd képregényt sem, de simán elhiszem, hogy ez a film inkább közelebb áll hozzá, mint a korábban készült verzió.

A film az első képkockától belekezd. Brutális, amit a későbbiekben csak tovább fokoznak. Ritkán láttam ennyi ártatlan embert lemészárolni egy filmben. Ebben viszont minden megmutatnak és elég gusztustalan módon. Van a filmben egy jelenet, mikor három gépfegyvernek látszó valamivel szétlőnek egy egész szintet. Na, akkor mondtam magamban, hogy egy állat, aki ezt kitalálta. Amúgy az egész film egy épületben játszódik, ami leszűkíti a környezet változatosságának lehetőségeit, de mégsem éreztem a külső terek hiányát, mert a folyosókat, a zárt helyszíneket igazán remekül építették fel egy jó kis romboláshoz.  

A filmben érdekes hangulatfokozó lassításokat tettek, melyek már-már groteszkül élénken színesek, igazán rajzfilmszerű betéteket teremtve. A kegyetlenséget ezzel a technikával sikerült még látványosabbá tenni. A film elektronikus zenéjéről is csak jót tudok mondani, bár nem vagyok nagy rajongója eme stílusnak, de itt eltalálták nagyon, elegendő adrenalint tudnak pumpálni vele. Érdekes gyermeki rajongással néztem a fegyvereket, különösen Dredd bátyónk helyes kis pisztolyát, melyet hangbemondással kellett működtetni. Mindenre jó volt, akár gáz vagy villanógránátot kellett kilőni, vagy csak sima tűzgolyót küldeni az ellenségre.  

Főszereplőinkről Karl Urbanról (Star Trek) sem lehet sok mindent elmondani, hiszen csak a szája és az ajka látszik ki a maszk alól. Viszont annyit mindenképpen érdemes megemlítenem, hogy tényleg örülök annak, hogy feliratosan néztem. A pali hangja állat. Klassz, ahogyan a tőmondatait elmormolja, bár ez az Oscar alakításhoz asszem még kevés lesz, de Dreddnek kiváló volt. Olivia Thirlby (Juno) a végére egészen felpörgött, addig csak a folyamatosan nyitott szájára figyeltem fel. Amúgy a partnere egészen kellemesen szólogatott be neki, ami némi mosolyt is csalt az arcomra.  Lena Headey (300) arcát elég gonosszá maszkírozták ahhoz, hogy annak is tűnjön, de nekem ezek a női bandavezetők sosem fognak bejönni. Bár azt mondják, ők még kegyetlenebbek, mint a férfiak. Na, hát ebben a filmben is megkapjuk ezt, de akkor is…

Pete Travis (Nyolc tanú) közepesen sikerült filmjei után készített egy egészen - a maga nemében - kiváló filmet. Elejétől a végéig odateszi magát, egy percre sem áll le. Lehet, hogy a túlzott erőszakosság felróható a számlájára, de szerintem pont emiatt nem felejthető. Most ezért meg lehet kövezni, de a brutalitás nélkül semmitmondó átlagos akciófilm lenne. Remélem újabb alapokat nem szolgáltat valami tengerentúli nagy marhának egy iskolai mészárláshoz. Annak ellenére, hogy ellentétes nemű partnerek vannak a filmben, romantikus szál nincs. A látványvilág remek.  Az egész film szép élénk színeket kapott, tényleg rajzfilmszerű az egész. Sajnos nem állt módomban 3D-ben megfigyelni, de azt mondják róla, hogy a technika most végre hozzátesz a filmhez, bár mikor lesz nálunk ez a moziban nem tudom. Szerintem bátran kijelenthetem, hogy egyáltalán nem nőknek készült a film.  

Hardcore akciófilm rajongóknak kötelező. Más meg ne nézze meg, mert elmegy a maradék életkedve is a filmezéstől.

70%

It’s just a game.  Ahogyan egy fanatikus baseball rajongó mondaná. Ahhoz, hogy odavetemedjek egy baseball témájú film elé valami extrát kell nyújtania. Ezt az extrát ebben az esetben maga a főszereplő személye, Clint Eastwood adta meg. Nem tudom, miért hittem azt, hogy az utolsó főszerepe a Gran Torino (2008) volt. Talán anno a „befejezésről” szóló médiahenger engem is maga alá gyűrt. Nem tagadom, nagyon szeretem az öreget és hiányzott már a látványa is. Az utolsó rendezését kihagytam életemből, hiszen J.Edgar életéről készült filmjére nem vitt rá a lélek. Egy kicsit sem érdekelt. Azt viszont egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem ezt a filmjét.

Gus (Clint Eastwood) a legidősebb baseball megfigyelő az Atlanta Braves csapatánál, aki nem hajlandó haladni a korral, nem használ számítógépet, csak írógépet.  Három hónapja van hátra a szerződésének lejártáig és a tulajdonos bizony már a nyugdíjazásán gondolkodik. Ő azonban szeretne még utoljára elutazni Észak – Carolinába a főiskolás válogatóra, hogy megnézzen egy istenadta tehetséget. Barátja Pete (John Goodman) megkéri lányát Mickeyt (Amy Adams), hogy menjen vele és vigyázzon rá, hiszen Gus szeme az orvosok szerint tovább rosszabbodott. Mickey munkáját félretéve elutazik az apja után, hogy a segítségén kívül az alkalmat kihasználva magyarázatot kapjon arra is, miért taszította el a múltban magától. Carolinában Mickey megismerkedik Johnnyval (Justin Timberlake) – korábban az apja felfedezettje volt, de most szintén megfigyelőként van jelen – akivel hamarosan nem csak szakmai barátság alakul ki…..

Ja, de szép kis csendes "mese" volt. Nagyon jót tett a lelkemnek, annak ellenére is, hogy bizony nem tagadom, elaludtam egyszer rajta. Igazán szívhez szóló családi drámát láttam kis romantikával fűszerezve nagyszerű szereplőkkel. Mert bizony, a „Nagy Öreg” még mindig hatalmas jelenség a vásznon, olyan érzést keltve bennem, hogy nem is kell neki színészkednie, elég csak saját magát adnia.

Gus egy morgós öregember, aki nem bír szembenézni a korával (simán elképzelem, hogy tényleg ilyen lehet). Inkább fejbe lőné magát, minthogy a szeme okozta tehetetlenségét beismerje. Számára minden idők legnagyobb szerelme a baseball. Többnyire, amikor az idejét nem a pálya szélén tölti, barátaival beszélget az élet nagy dolgairól a kocsmában egy korsó sörrel a kezében. Mickey egy jól menő ügyvédi iroda új reménysége, aki randizgatás mellett szépen építgeti a karrierjét. Gyerekkora óta baseball-rajongó, ezért egyáltalán nem esik nehezére, hogy apja után utazzon a válogatóra. Remek alkalom, hogy rendezze kapcsolatát vele. A lány felnyitja apja szemét, mivel korábban sosem ültek le beszélgetni arról, hogy mi is történt azokban az időkben, mikor eltaszította magától. A múlt azonban Gus számára fájdalmas, szörnyű titkot takar, amivel kapcsolatban csak nehezen nyílik meg. Ráébred, hogy ő már csak egy megtört öregember, aki nem tud már megváltozni és tulajdonképpen már nem is akar. Johnny viszont éppen jókor volt jó helyen, ezért nem meglepő, hogy Mickeyvel összeakadnak, mint a mesében.  

A film befejezését nem meglepő kitalálni. Kicsit olyan, mint amikor az ember megtalálja az aranytojást tojó tyúkot és hazaviszi. Az ellenszenves szereplőket mindig legyőzik és ez a film sem kivétel ez alól. Nem árul zsákbamacskát, nem több, mint aminek készült. Bájos, kellemes mese az öregedésről, a szülő-gyerek kapcsolatról, a barátságról, és arról, hogy a technika továbbra sem kerekedik felül az emberi tapasztalaton. 

Eastwood az ágyúgolyó nagyságú szivarjával, szigorú tekintetével, rekedt hangjával semmit sem változott a Gran Torino óta. (Kár, hogy közel négy éve volt már az is) Ő egy jelenség a filmvásznon. Nem kell jellemezni, különösen nekem. Szerepe egyáltalán nem tűnt színjátszásnak annyira természetesnek vettem, hogy saját magát játssza. Nem olvastam az életrajzát, de biztos, hogy borzalmasan nagy sportrajongó lehet, hiszen nem véletlenül szerepel vagy rendez sporttal kapcsolatos filmeket. Amy Adams (Szökőév) hitelesen játszotta Eastewood lányát. Mindig tudtam, hogy remek színésznő, azonban a szokásos romantikus barátnő szerepében nem is kellett nagyon megerőltetnie magát. Viszont Justin Timberlake (Lopott idő) felőlem simán átnyergelhetne filmszínésznek, minthogy tovább építgetné zenei karrierjét. Nem tehetek róla, nem bírom, mint énekes (és a zenéjét sem), de színészként egyre jobban csípem.  A filmben végre egy olyan táncot mutat be, ami nem haladja meg képességét, persze ezt csak irigységből mondom. John Goodmant (A nagy Lebowski) egész nehezen ismertem fel, de róla elmondhatom, ha a vásznon van, nem lehet levenni róla a szemünket. Jó volt újra látni őt, ami igaz Robert Patrickra (Terminator 2) is.      

Robert Lorenz első önálló nagyjátékfilmje. Végre kibújhatott a nagy öreg háta mögül. Számtalan filmben volt Eastwood rendezőasszisztense (Millió dolláros baby, Titokzatos folyó) ezért nem véletlen, hogy sikerült a filmjéhez megnyernie ezeket a nagy neveket. Szerintem a bemutatkozása meglepően szépre és csendesre sikeredett. Visszafogott filmje engem speciel levett a lábamról. Képei nem korszakalkotóak, de maga Eastwood amúgy is betölti a vásznat, nem kell még a hátteret is bámulni. Marco Beltrami (Terminator 3) szerezte a film zenéjét, ami olyan halkan csordogál a fülünkbe, mint egy csermely a fák között az erdőben.  De ez az egész filmre is elmondható. Kipihenve ajánlatos elkezdeni.

Különösen ajánlom minden baseball fanatikusnak, mert nekik igazán remek csemegével szolgál. (Hozzáfűzöm, hogy elég sok olyan szakszöveg van benne, amit csak eme sportág rajongói értenek meg.) Azonban azok, akik csak egy kellemes kis családi drámára vágynak, semmi esetre se hagyják ki. Akik meg Clint E.-ra úgy néznek fel, mint a mozi egyik legnagyobb élő alakjára, amúgy sem fogják mellőzni.

70%