Igazán jó horror régen láttam. Ha láttam is az elmúlt időszakban, rémisztgetésen kívül semmi újat nem adott. Ami nem is lenne olyan ordítóan nagy probléma, hiszen legalább az adrenalin felmegy az emberben, és ez egy horrorfilmnél nem egy utolsó szempont. Vártam azonban már egy olyan filmet is, amiben nem egy démon veszi át hatalmat egy ártatlan család felett, nem egy mutáns szörny tép le fejeket, nem zombik rohangásznak ütőerek után és az nem valaminek a folytatása.  Nem mondom, hogy ezek az unalomig ismert sémák is lehetnek egészen nézhetőek, de azért az mindig jobban esik, ha egy új szakács jön a konyhára és másképpen melegíti a káposztát.

Éjszaka közepén egy ismeretlen férfi – több sebből vérezve – egy gödörben, hullák között tér magához az erdő közepén. Fájdalmain túl, se nevére, se a személyazonosságára nem emlékszik, de azok az emberek se, akik segítsége után egy faházban ébredeznek közösen. Mindenki gyanús mindenkinek, nem tudják mi történt velük, hogyan kerültek oda. Csak kulcsok és rejtvények vannak. Nem tudnak hova menni, nem tudják merre induljanak, falakba és újabb kérdésekbe ütköznek. Ezek a falak azonban egyre inkább ledőlnek és a homályos képek egyre inkább egy tiszta, de szörnyű valóságot hoznak elő…..

Szerettem ezt a filmet az elejétől az utolsó képkockáig. Vétek lenne a sztorit jobban domborítani, hiszen abszolút „spoileres” magyarosan. A lényeg az, hogy végre egy olyan film, amit tudott újat nyújtani. Friss, lendületes, rémisztő és elég ronda ahhoz, hogy tudjunk rajta szörnyülködni és megbotránkozni. A film elején éreztem, hogy ez most valami más lesz. Amint megláttam a szereplőket, mér tudtam, hogy nem egy zsé-kategóriás egyveleg.

Kezdéstől a film végégi csavarják a történet. Apránként csöpögtetett kirakós darabkák morzsái végi odaszegeztek a képernyő elé. Nyitott szájjal bambulva és fejet vakarva gondolkoztam, hogy vajon miről is lesz itt szó. Most komolyan 2013 év végén törnöm kell a fejemet egy „horrorfilmen”? Igen és ez nagyszerű. Bár az is lehet, hogy csak az én agykapacitásom van már így az év végére telítődve, oly mértékben , mint  tavasszal a dunai áradás következtében a rakpart Pesten. Kellő lendülettel megáldva, kellő misztikummal átitatva kapunk egy olyan filmet, amire egy igazi „horror” rajongó régóta vágyott már. Az, hogy miért is teszem állandóan a horror jelzőt idézőjelbe, majd később kifejtem. Oly érzésem volt közben, hogy ez nem is hülyeség – persze volt már rá a történelemben, hogy tévedtem -, de akkor is. Elhitette a film velem, hogy lehet ilyen, és ez ezért elég nagy szó. Kételkedni lehet, mert ez a dolgunk egy filmen, de szórakozni sokkal jobb és ez a film arra készült. Már akinek a „horror” szórakozást jelent. (Végül is mi más jelenthetne, követendő példát. )

Nem mondom, hogy tökéletes alkotás, mert ha fanyalogni szeretnék, találok benne olyan dolgokat, amelyeket mondjuk nem értettem, de ez lehet csak a saját fordításom hiányából adódó tudatlanság. Így is közel 15 órát foglalatoskodtam vele angol és olasz felírat elcseszett fordításából és ez egy 1.5 órás film esetében 10 szeres nézési idő. (na ez a matek) És különben is, ha minden tökéletes lenne, akkor mindenki életében maradva. Meg amúgy is, ez nem egy történelmi film, hogy kifogástalanul ábrázoljunk valamit, nem kell megfelelni annak a hűségnek, amint őseink lefektettek. Ez egy „horror”, amit készítők annak szántak ami, rettegjük tudatlanságtól, rettegjünk a tanácstalanságtól és az ismeretlentől és ez így van egészen a film végéig, amire garantáltan emlékezni fogunk, annyira jól sikerült. Talán utoljára az Azonosság c. film tetszett ennyire.

Nem mondom, hogy annyira sok brutális dolog van benne, mert ez nem így van, de az a néhány jelenet, amit a szemünk elé vetnek, alapban is elég rémisztő és gusztustalan. Nincsenek benne nagy trancsírozós jelenetek, de mégis elég ahhoz, hogy a lélegzetünket visszatartva még véletlenül se dőljünk hátra nyugodtan a fotelunkba. Szeretem dicsérni ezt filmet, pedig vannak ennél sokkal jobbak is, de engem ez magával ragadott és nem szégyellem egyáltalán.

Sharlto Copley személye már eleve meghatározta a filmet. A District 9 és az Elysium szereplője erre a filmre is tökéletes választás. Végre nem egy olyan arc, akit csak úgy el lehetne felejteni, annyira jellegzetes a feje, hogy hátulról is fel lehet ismerni az arcát. De a többiekre sem lehetett semmilyen panaszom, nincs konkrétan az egész film csak a főszerelőre kihegyezve, mindenki lehetőséget kap a kibontakozásra. És az is jó volt, hogy nem volt olyan érzésem, hogy na most másodlagos sorozatszereplőket kapunk.

Szerintem az Gonzalo López-Gallego (Apollo 83) spanyol rendező egyik legjobb filmje. (nem nehéz a választékából) Erre a filmre azért már fel lehet figyelni. A film rendezése, forgatókönyve egészen remekre sikeredett. Igazából a műfaját tekintve nem kifejezetten horror.  Inkább a thriller és a dráma keveréke. Mert ha a történetét nézem inkább dráma, ha a feszültséget inkább akkor inkább thriller, és ha az elemeit, akkor meg horrornak mondanám. Az operatőri munka szépen fényképezett, és nem csak a kis hazánk gyönyörű természeti szépségének köszönhető.(Zirc környéke, ha jól tudom) Élmény volt nézni hazán igazán jellegzetes növényeit, pl. a parlagfüvet az elhagyott épületnél. Külön pont az is, hogy nem játszódott az egész film éjszaka. Tényleg klassz képeket kapunk, lehet ez akár egy közelkép vagy egy távoli, mint amikor az éjszaka az erdőt hátulról megvilágították. (volt időm nézegetni) A soundtrack is tökéletes ahhoz a feszültséghez, ami a film alatt végig érzünk. És nem csak az izgalmasabb részekhez szánt zene keltette fel az érdeklődésemet, hanem a szomorú hangvételű motívumok is. Érdemes meghallgatni a film vége után a felhangzó számot, a zongora egyszerűen gyönyörű. Számomra nehezen felejthető alkotás (és nem csak a fordítása miatt), nem kiemelkedő, de akkor is emlékezetes. És még egy külön öröm, hogy végignézve a stáblistát 80%-ban szinte csak magyar közreműködő volt feltüntetve. Lehet nálunk azért jó filmet forgatni, csak meg kell találni az alapanyagot.

Azoknak ajánlom, akik már elalszanak szinte minden „horror” filmen, annyira unják már a műfaj zsánereit. Szerintem nem csalódnak benne, max. csak bennem, hogy én ezt ajánlottam. Nem szokásom ezt mondani, de érdemes megnézni amúgy a bemutatóját, mert végre nem mondja el az egész filmet, viszont kellően felcsigázza az érdeklődést.

75%

Borús téli, zord időjáráshoz igazán remek borús téli, zord helyen játszódó filmet nézni, hogy még véletlenül se gondoljak melegségre.  Ettől a filmtől úgy lehűlt a levegő a szobámban, hogy látszott a leheletem is. Bár az Izlandi környezet nem az én világom és ilyenkor örülök annak, hogy nem északra születtem. Jelenlegi képességeimmel abban a környezetben tuti egy nap alatt megfagynék és még a gondolattól is borsózik a szőr a hátamon, ha csak egy kicsit is bele kéne mennem a jeges tengerbe.

1984-ben Breki nevezetű izlandi halászhajó a Westman-szigetek északi oldalán felborult a tengerészekkel együtt. Mentőcsónak nélkül képtelenség lenne túlélni a katasztrófát, de mégis a halászok egyikének, Gullinak (Ólafur Darri Ólaffson) sikerült.  Hat órát küzdött a jeges Atlanti-óceánban, mire a partra úszott és további két órát gyalogolt egy szál pólóban, mezítláb, mire hazaért. Ez az embertelen tortúra nemzeti hőssé tette őt, de kételkedők mindig is lesznek,: vajon hogyan sikerülhetett neki…..

Hát igen. Tipikus északi film. Még véletlenül se okozna egyetlen percre sem boldogságot, viszont annál inkább letargiát, szomorúságot. Nem egy kiemelkedő alkotás, nem fogom a rendező legjobb munkájának tekinteni, de az biztos, hogy nem felejtem el, úgy, mint az izlandi emberek Fóka Gullit sem.

Mivel megtörtént eset szolgáltatja a film alapját, ezért sok dolgot nem tudnék a történethez pluszban hozzátenni, hiszen fellelhető az egész sztori archív formában a neten. A filmről is rengeteg kritikát lehet már olvasni.  Amit véghezvitt a pali, az tényleg egy valódi csoda. Aki tudja, milyen érzés jéghideg vízbe belemerülni, mondjuk szauna után, annak sejtése lehet arról, hogy milyen lehet több órát egy hűtőszekrényben tölteni, és akkor még az úszásról nem is beszéltem a háborgó tengeren. Ilyen képesség csak az állatoknál figyelhető meg, tudományos magyarázatát pedig csak próbálják megfejteni. Az biztos, hogy egy földi halandó max. 15-20 percig képes életben maradni fagyos 4 fokos vízben (akkor én 2 percig vagy max. addig a tudatig, hogy bele kell mennem és ott halok meg helyben) és utána beáll a hipodermia, leáll az agyműködés, már akinek van.

Három szakaszra osztott film talán csak az első részében pörög kicsit jobban. Bemutatásra kerülnek a halászok, a hozzátartozók és a hajó kikötőből való kifutása. Viccelődés, élcelődés és a közös filmezés lehetősége, majd felborul a bárka. Második szakasz a tipikus drámai rész, amiben főhősünk irgalmatlan szenvedését követhetjük végig, míg a vízből hazatér. A film ebben a részben a legerősebb. Emberfeletti megpróbáltatások között kicsi „fekete humor” is becsempésződik a filmbe, egy sirállyal folytatott beszélgetés képében. A harmadik szakaszra számomra egy kicsit leült az egész. Itt láthatjuk a nép ujjongását és kételkedését, a média figyelmét, a tudományos kísérleteket és végül a hazatérést kis lelkizéssel fűszerezve.    

Az egésznek a hangulata olyan hűvös, mint egy éjszaka a fekete jeges tengerben. Szomorú történet szomorú emberekkel, akiket még az ág is húz. Korábbi vulkán kitörés miatt már egyszer elhagyták az otthonunkat és úgy települtek vissza a szigetre. Egy-két régebbi bejátszásból felépítik a kis sziget történetét, amiből mindezeket megtudjuk. Persze erről is vannak korabeli dokumentumok, ha a gugli a barátunk. A film végére megkapjuk a csattanót is. Bármi is történik egy izlandi halász életében, tenger nélkül mégsem élet az élet. Különösen szeretem, ha régi felvételekkel összehasonlítják a filmben lévő szereplőket, itt sem csalódtam, mivel érdekes volt látni a valódi túlélőt és különösen megható volt az, ahogyan beszélt.

Gullit (Ólafur Darri Ólaffson) alakító színész a nagy zömök testével, és mégis ártatlan kinézetével mindig a zöld színtől mentes Shreket jutatta az eszembe. Nagyon jól játssza azt az óriást, akinek szíve hatalmas. Nagyon szerettem nézi és tényleg izgultam miatta, hogy csak élje túl az egészet, annak ellenére is, hogy tudtam mi is lesz a sztoriban.

Baltasar Kormákur (Csempészek, 2 kaliber) hollywoodi kitérője után ismét hazája környezetében forgatta le Izland nemzeti hőséről készült filmjét. Korábbi filmjeiből merítve és az álomgyár tapasztalatait ötvözve meglehetősen vegyes filmet forgatott le, amit azért szívesen néz meg az ember, még akkor is, ha a leheletétől a bajszára deres zúzmara rakódik le. Hűvös hideg képeinek egyszerű csodálatossága, a víz alatti képek profizmusa és szereplőinek tehetsége mind kiemeli őt az átlagos rendezői székből.  Az operatőri munka, a film és a film zenéje is kiemelkedő. A film kisebb hibái tényleg csak a kötözködésem szüleménye, mert bármennyire is belassul a „harmadik felvonásra”, azért végig érdekes marad.

Ajánlanám azoknak, akik szeretik az ember kontra természet filmeket, ahol most kivételesen az ember diadalmaskodik. Remek film egy óriási emberről, akinek nem csak a termete hatalmas, hanem a szíve is.

75%