Igazán jó horror régen láttam. Ha láttam is az elmúlt időszakban, rémisztgetésen kívül semmi újat nem adott. Ami nem is lenne olyan ordítóan nagy probléma, hiszen legalább az adrenalin felmegy az emberben, és ez egy horrorfilmnél nem egy utolsó szempont. Vártam azonban már egy olyan filmet is, amiben nem egy démon veszi át hatalmat egy ártatlan család felett, nem egy mutáns szörny tép le fejeket, nem zombik rohangásznak ütőerek után és az nem valaminek a folytatása.  Nem mondom, hogy ezek az unalomig ismert sémák is lehetnek egészen nézhetőek, de azért az mindig jobban esik, ha egy új szakács jön a konyhára és másképpen melegíti a káposztát.

Éjszaka közepén egy ismeretlen férfi – több sebből vérezve – egy gödörben, hullák között tér magához az erdő közepén. Fájdalmain túl, se nevére, se a személyazonosságára nem emlékszik, de azok az emberek se, akik segítsége után egy faházban ébredeznek közösen. Mindenki gyanús mindenkinek, nem tudják mi történt velük, hogyan kerültek oda. Csak kulcsok és rejtvények vannak. Nem tudnak hova menni, nem tudják merre induljanak, falakba és újabb kérdésekbe ütköznek. Ezek a falak azonban egyre inkább ledőlnek és a homályos képek egyre inkább egy tiszta, de szörnyű valóságot hoznak elő…..

Szerettem ezt a filmet az elejétől az utolsó képkockáig. Vétek lenne a sztorit jobban domborítani, hiszen abszolút „spoileres” magyarosan. A lényeg az, hogy végre egy olyan film, amit tudott újat nyújtani. Friss, lendületes, rémisztő és elég ronda ahhoz, hogy tudjunk rajta szörnyülködni és megbotránkozni. A film elején éreztem, hogy ez most valami más lesz. Amint megláttam a szereplőket, mér tudtam, hogy nem egy zsé-kategóriás egyveleg.

Kezdéstől a film végégi csavarják a történet. Apránként csöpögtetett kirakós darabkák morzsái végi odaszegeztek a képernyő elé. Nyitott szájjal bambulva és fejet vakarva gondolkoztam, hogy vajon miről is lesz itt szó. Most komolyan 2013 év végén törnöm kell a fejemet egy „horrorfilmen”? Igen és ez nagyszerű. Bár az is lehet, hogy csak az én agykapacitásom van már így az év végére telítődve, oly mértékben , mint  tavasszal a dunai áradás következtében a rakpart Pesten. Kellő lendülettel megáldva, kellő misztikummal átitatva kapunk egy olyan filmet, amire egy igazi „horror” rajongó régóta vágyott már. Az, hogy miért is teszem állandóan a horror jelzőt idézőjelbe, majd később kifejtem. Oly érzésem volt közben, hogy ez nem is hülyeség – persze volt már rá a történelemben, hogy tévedtem -, de akkor is. Elhitette a film velem, hogy lehet ilyen, és ez ezért elég nagy szó. Kételkedni lehet, mert ez a dolgunk egy filmen, de szórakozni sokkal jobb és ez a film arra készült. Már akinek a „horror” szórakozást jelent. (Végül is mi más jelenthetne, követendő példát. )

Nem mondom, hogy tökéletes alkotás, mert ha fanyalogni szeretnék, találok benne olyan dolgokat, amelyeket mondjuk nem értettem, de ez lehet csak a saját fordításom hiányából adódó tudatlanság. Így is közel 15 órát foglalatoskodtam vele angol és olasz felírat elcseszett fordításából és ez egy 1.5 órás film esetében 10 szeres nézési idő. (na ez a matek) És különben is, ha minden tökéletes lenne, akkor mindenki életében maradva. Meg amúgy is, ez nem egy történelmi film, hogy kifogástalanul ábrázoljunk valamit, nem kell megfelelni annak a hűségnek, amint őseink lefektettek. Ez egy „horror”, amit készítők annak szántak ami, rettegjük tudatlanságtól, rettegjünk a tanácstalanságtól és az ismeretlentől és ez így van egészen a film végéig, amire garantáltan emlékezni fogunk, annyira jól sikerült. Talán utoljára az Azonosság c. film tetszett ennyire.

Nem mondom, hogy annyira sok brutális dolog van benne, mert ez nem így van, de az a néhány jelenet, amit a szemünk elé vetnek, alapban is elég rémisztő és gusztustalan. Nincsenek benne nagy trancsírozós jelenetek, de mégis elég ahhoz, hogy a lélegzetünket visszatartva még véletlenül se dőljünk hátra nyugodtan a fotelunkba. Szeretem dicsérni ezt filmet, pedig vannak ennél sokkal jobbak is, de engem ez magával ragadott és nem szégyellem egyáltalán.

Sharlto Copley személye már eleve meghatározta a filmet. A District 9 és az Elysium szereplője erre a filmre is tökéletes választás. Végre nem egy olyan arc, akit csak úgy el lehetne felejteni, annyira jellegzetes a feje, hogy hátulról is fel lehet ismerni az arcát. De a többiekre sem lehetett semmilyen panaszom, nincs konkrétan az egész film csak a főszerelőre kihegyezve, mindenki lehetőséget kap a kibontakozásra. És az is jó volt, hogy nem volt olyan érzésem, hogy na most másodlagos sorozatszereplőket kapunk.

Szerintem az Gonzalo López-Gallego (Apollo 83) spanyol rendező egyik legjobb filmje. (nem nehéz a választékából) Erre a filmre azért már fel lehet figyelni. A film rendezése, forgatókönyve egészen remekre sikeredett. Igazából a műfaját tekintve nem kifejezetten horror.  Inkább a thriller és a dráma keveréke. Mert ha a történetét nézem inkább dráma, ha a feszültséget inkább akkor inkább thriller, és ha az elemeit, akkor meg horrornak mondanám. Az operatőri munka szépen fényképezett, és nem csak a kis hazánk gyönyörű természeti szépségének köszönhető.(Zirc környéke, ha jól tudom) Élmény volt nézni hazán igazán jellegzetes növényeit, pl. a parlagfüvet az elhagyott épületnél. Külön pont az is, hogy nem játszódott az egész film éjszaka. Tényleg klassz képeket kapunk, lehet ez akár egy közelkép vagy egy távoli, mint amikor az éjszaka az erdőt hátulról megvilágították. (volt időm nézegetni) A soundtrack is tökéletes ahhoz a feszültséghez, ami a film alatt végig érzünk. És nem csak az izgalmasabb részekhez szánt zene keltette fel az érdeklődésemet, hanem a szomorú hangvételű motívumok is. Érdemes meghallgatni a film vége után a felhangzó számot, a zongora egyszerűen gyönyörű. Számomra nehezen felejthető alkotás (és nem csak a fordítása miatt), nem kiemelkedő, de akkor is emlékezetes. És még egy külön öröm, hogy végignézve a stáblistát 80%-ban szinte csak magyar közreműködő volt feltüntetve. Lehet nálunk azért jó filmet forgatni, csak meg kell találni az alapanyagot.

Azoknak ajánlom, akik már elalszanak szinte minden „horror” filmen, annyira unják már a műfaj zsánereit. Szerintem nem csalódnak benne, max. csak bennem, hogy én ezt ajánlottam. Nem szokásom ezt mondani, de érdemes megnézni amúgy a bemutatóját, mert végre nem mondja el az egész filmet, viszont kellően felcsigázza az érdeklődést.

75%

Borús téli, zord időjáráshoz igazán remek borús téli, zord helyen játszódó filmet nézni, hogy még véletlenül se gondoljak melegségre.  Ettől a filmtől úgy lehűlt a levegő a szobámban, hogy látszott a leheletem is. Bár az Izlandi környezet nem az én világom és ilyenkor örülök annak, hogy nem északra születtem. Jelenlegi képességeimmel abban a környezetben tuti egy nap alatt megfagynék és még a gondolattól is borsózik a szőr a hátamon, ha csak egy kicsit is bele kéne mennem a jeges tengerbe.

1984-ben Breki nevezetű izlandi halászhajó a Westman-szigetek északi oldalán felborult a tengerészekkel együtt. Mentőcsónak nélkül képtelenség lenne túlélni a katasztrófát, de mégis a halászok egyikének, Gullinak (Ólafur Darri Ólaffson) sikerült.  Hat órát küzdött a jeges Atlanti-óceánban, mire a partra úszott és további két órát gyalogolt egy szál pólóban, mezítláb, mire hazaért. Ez az embertelen tortúra nemzeti hőssé tette őt, de kételkedők mindig is lesznek,: vajon hogyan sikerülhetett neki…..

Hát igen. Tipikus északi film. Még véletlenül se okozna egyetlen percre sem boldogságot, viszont annál inkább letargiát, szomorúságot. Nem egy kiemelkedő alkotás, nem fogom a rendező legjobb munkájának tekinteni, de az biztos, hogy nem felejtem el, úgy, mint az izlandi emberek Fóka Gullit sem.

Mivel megtörtént eset szolgáltatja a film alapját, ezért sok dolgot nem tudnék a történethez pluszban hozzátenni, hiszen fellelhető az egész sztori archív formában a neten. A filmről is rengeteg kritikát lehet már olvasni.  Amit véghezvitt a pali, az tényleg egy valódi csoda. Aki tudja, milyen érzés jéghideg vízbe belemerülni, mondjuk szauna után, annak sejtése lehet arról, hogy milyen lehet több órát egy hűtőszekrényben tölteni, és akkor még az úszásról nem is beszéltem a háborgó tengeren. Ilyen képesség csak az állatoknál figyelhető meg, tudományos magyarázatát pedig csak próbálják megfejteni. Az biztos, hogy egy földi halandó max. 15-20 percig képes életben maradni fagyos 4 fokos vízben (akkor én 2 percig vagy max. addig a tudatig, hogy bele kell mennem és ott halok meg helyben) és utána beáll a hipodermia, leáll az agyműködés, már akinek van.

Három szakaszra osztott film talán csak az első részében pörög kicsit jobban. Bemutatásra kerülnek a halászok, a hozzátartozók és a hajó kikötőből való kifutása. Viccelődés, élcelődés és a közös filmezés lehetősége, majd felborul a bárka. Második szakasz a tipikus drámai rész, amiben főhősünk irgalmatlan szenvedését követhetjük végig, míg a vízből hazatér. A film ebben a részben a legerősebb. Emberfeletti megpróbáltatások között kicsi „fekete humor” is becsempésződik a filmbe, egy sirállyal folytatott beszélgetés képében. A harmadik szakaszra számomra egy kicsit leült az egész. Itt láthatjuk a nép ujjongását és kételkedését, a média figyelmét, a tudományos kísérleteket és végül a hazatérést kis lelkizéssel fűszerezve.    

Az egésznek a hangulata olyan hűvös, mint egy éjszaka a fekete jeges tengerben. Szomorú történet szomorú emberekkel, akiket még az ág is húz. Korábbi vulkán kitörés miatt már egyszer elhagyták az otthonunkat és úgy települtek vissza a szigetre. Egy-két régebbi bejátszásból felépítik a kis sziget történetét, amiből mindezeket megtudjuk. Persze erről is vannak korabeli dokumentumok, ha a gugli a barátunk. A film végére megkapjuk a csattanót is. Bármi is történik egy izlandi halász életében, tenger nélkül mégsem élet az élet. Különösen szeretem, ha régi felvételekkel összehasonlítják a filmben lévő szereplőket, itt sem csalódtam, mivel érdekes volt látni a valódi túlélőt és különösen megható volt az, ahogyan beszélt.

Gullit (Ólafur Darri Ólaffson) alakító színész a nagy zömök testével, és mégis ártatlan kinézetével mindig a zöld színtől mentes Shreket jutatta az eszembe. Nagyon jól játssza azt az óriást, akinek szíve hatalmas. Nagyon szerettem nézi és tényleg izgultam miatta, hogy csak élje túl az egészet, annak ellenére is, hogy tudtam mi is lesz a sztoriban.

Baltasar Kormákur (Csempészek, 2 kaliber) hollywoodi kitérője után ismét hazája környezetében forgatta le Izland nemzeti hőséről készült filmjét. Korábbi filmjeiből merítve és az álomgyár tapasztalatait ötvözve meglehetősen vegyes filmet forgatott le, amit azért szívesen néz meg az ember, még akkor is, ha a leheletétől a bajszára deres zúzmara rakódik le. Hűvös hideg képeinek egyszerű csodálatossága, a víz alatti képek profizmusa és szereplőinek tehetsége mind kiemeli őt az átlagos rendezői székből.  Az operatőri munka, a film és a film zenéje is kiemelkedő. A film kisebb hibái tényleg csak a kötözködésem szüleménye, mert bármennyire is belassul a „harmadik felvonásra”, azért végig érdekes marad.

Ajánlanám azoknak, akik szeretik az ember kontra természet filmeket, ahol most kivételesen az ember diadalmaskodik. Remek film egy óriási emberről, akinek nem csak a termete hatalmas, hanem a szíve is.

75%

Azért sikerül mellényúlnom nekem is. Pedig ha az megérzéseimre hallgatok, tudnom kellett volna, hogy kár az elcseszett időért. Ennyire erővel nyugodtan nézhettem volna a szombati tehetségkutatót a tv-ben, mert kb. az is annyira izgalmas, mint az alábbi film.

New Orleans felé közeledő Katrina hurrikán napján Nolan (Paul Walker) állapotos feleségét, Abigailt (Genesis Rodriguez) a helyi kórház sürgősségi osztályára viszi, mivel koraszülés várható. A baba 5 héttel a tervezettnél korábban megérkezik, de sajnálatosan Abigail a szülés során elvérzik. A kislányt inkubátorba helyezik a következő 48 órára, míg az első sírás megtöri a csendet. A vihar miatt azonban az egész kórházat evakuálják, Nolan és a kislány kivételével, mivel a készüléket nem lehet elszállítani. Az apa egyedül marad a sötétben, miközben a vihar a falakon kívül egyre komolyabban károkat okoz….

Na, hát ahogyan említettem a bevezetőmben, ez kb. annyira lett izgalmas, mintha egy tevét mutatnának másfél órán keresztül a sivatagban gyalogolni. Nem sikerült jó filmet készíteni belőle, de mit is várhatunk volna egy olyan egyszemélyes drámától, aminek az alapváza igen kevés. Egyetlen pozitívumot tudnék kapásból kiemelni, hogy nem írták ki a film elejére: „megtörtént események alapján”. És most itt nem a hurrikánra értem. (Aztán lehet, hogy mégis megtörtént, csak nem figyeltem)

A filmben sok minden nem történik azon kívül, hogy két – három percben a tomboló viharból kapunk ízelítőt. Szépen lassan várjuk, hogy elmenjen a villany és kiürüljön az épület, hátrahagyva benne a csonka családot. A sötétben az inkubátor pislákoló fénye mellett főszereplőnk flashback-ek formájában emlékszik vissza párjával történő megismerkedési – „húú, mennyire is jó volt régen” - pillanatokra. Múltidézések után a jelenben az életben tartáshoz szükséges infúzió és akkumulátor kereséssel húzzák az időt, mert mindkettő fogyótermék a szobában. A feszültség is ebből adódik, hogy főszereplőnk másfél percnél tovább nem hagyhatja magára a bébit, mert a generátor folyamatosan tekerni kell kézzel-lábbal.  Közben beiktatnak jazz zenei aláfestéssel egy kis pelenkázási problémát és egy kis egyoldalú beszélgetést a babával, aminek kb. olyan hatása volt, mint amikor a lakatlan szigeten Tom Hanks beszélgetett Wilson névre keresztelt labdájával. Az utolsó 10 percre még jön egy kis intenzívebb szemfelnyitó jelenetsor, de hála istennek gyorsan vége is.

Ezt a filmet simán végig lehetne tekerni kétszeres sebességgel, legfeljebb viccesen hadarnak benne, de gyorsabban vége is. A szövegek amúgy sem annyira mélyrehatóak. Talán végén kívül (az utolsó egy percben) még egyszer hatódtam meg, amikor a babának nevet választott Nolan. Nem akarom jobban lehúzni a filmet, mert mégis csak egy csecsemő van benne, akiért küzdenek és ez egy szép próbálkozás.

Paul Walker (Halálos iramban) talán legjobb szerepe, no nem egy oscar-díjas próbálkozás, de magához képest egészen tűrhető. Mivel egyszemélyes dráma, másra rosszat mondani nem lehet. Feleségét játszó színésznő Genesis Rodriguez (Erőnek erejével) oly keveset szerepel, hogy semmi nem jegyzeteltem róla.  

Kicsit meglepődve olvastam, hogy a rendező Eric Heisserer korábban A Dolog 2010-es kiadásához, valamint a Végső állomás 5. részéhez készített forgatókönyvet. Ezzel az első filmjével viszont nem lopta be magát a szívembe. Ezekről a filmekről lehet a legkönnyebben a legtöbbet írni, de én most mégsem teszem. Szinte mindenben kevés és maradok most én is a kevés szónál. Aki egy jó kis katasztrófafilmre vágyik, nézze inkább meg A lehetetlen (2012) című thaiföldi cunamiról készült filmet, mert az klasszisokkal jobban sikerült.  Nem tudok kiemelni semmit a fényképezésről, sem a rendezésről, sem a zenéjéről. Egy oldalas forgatókönyv alapján nehéz jó filmet készíteni.

Azoknak ajánlom, akik tengernyi idővel rendelkeznek és oly mindegy nekik, mire használják fel. Egy jó könyv most többet ér.

50%

Nincsenek jó napjaim. Egymás után már a második romantikus drámát néztem meg. És ez nem csak a közeledő téli szomorkás időjárásnak a következménye. 2013. év rettentően - szavakban sem tudom kifejezni - rossz volt. A lelkem melegségre vágyik és ezért keresem azokat a filmeket, melyek feltöltenek szeretettel. (Jézusom ezt én írtam) Mielőtt azonban elcsöpögnék a nyáltengertől és visszatérnék a skandináv filmek merev ridegségéhez leszögezem, hogy az alábbi filmet kár lett volna kihagynom.

Borgensék egy igazi író család volt, míg szét nem estek. Bill (Greg Kinnear) sikeres író, aki miután felesége Erica (Jennifer Connelly) elhagyott egy fiatalabb srácért, egyetlen sort sem gépelt le. Éjszakáit volt neje háza körül kémkedéssel és azzal járó sóvárgással tölti, délutánjait vigasztalásként pedig saját ágyában a fiatal házas szomszéd lánnyal, Triciával (Kristen Bell) „mulatja”. Bill neveli a meglehetősen bonyolult lelki világú tinédzser gyerekeit, Samanthát (Lily Collins) és Rustyt (Nat Wolff). Samantha első regényét publikálja nagy sikerrel. Rámenős, lényegre törő lány, aki szkeptikus a szerelemmel kapcsolatban és egy milliószor kisebb IQ-jú seggfejeknek adja oda magát. Minden megfordulni látszik azonban, mikor megismerkedik Louval (Logan Lerman) a kedves osztálytárssal, aki megpróbálja kinyitni a szemét és a csapongó életét rendezni. A fiatalabb tesó, Rusty viszont éppen ellenkezője. Törekvő fantázia regény író, aki még keresi az élet tapasztalatait. Romantikus gondolatokkal telve beleesik a zavaros életvitelű Kate-be (Liana Liberato), akitől megkapja a szerelem és csalódás minden formáját….

Szép családregény lenne, ha könyv lenne, de így „csak” egy egészen kellemes mese a szerelemről, annak megtalálásáról, elvesztéséről. Miképpen kezdődik, és hogyan végződik egy új vagy egy régi kapcsolat. Ismét egy remek film a családi kötelékről, az örömről, a bánatról, az élet rossz és negatív oldaláról, de ugyanakkor a szépségéről és varázslatosságáról. Mikor szerelmesek vagyunk,sírunk és nevetünk - hiszen vele jár -, de az biztos, hogy még így is az egyik legjobb dolog az életben. Az életet azonban nem lehet újraírni,ha megbotlunk, ha elrontunk valamit a kapcsolatunkban. És ha meg is tudnánk tenni, pont azt veszítenénk el, amiért érdemes élni.Vajon van-e második lehetőségünk? Érdemes-e újrakezdeni? Jár-e még egy esély?

A film egészen kellemesen taglalja a fenti kérdéseket. Meglehetősen cinikusan képsorokkal indul, de ezt a bizonyos cinizmust a mozi szépen lassan idővel átalakítja szerethető emberi tulajdonságokká. Szinte várod, hogy mindenki mindenkivel jóban legyen, hogy minden szép és jó létrejöjjön, annak ellenére is, hogy azért meglehetősen életszerűtlen szituációkkal találkoztam a filmben. Számomra kicsit hiteltelen volt ez a regénykiadásos felhajtás Samantha körül (ha-ha 19 évesen az élet nagy tapasztalatiról írt, lsd. Szepesi N.) - sorolhatnék többet is -, azonban mégis elsiklottam felette, mert a film hangulata és a reménykeltő stílusa elvitt a kétkedéseimtől.Mert igen is jóleső érzés volt látni azt a bizakodást, ahogyan Bill hisz még a volt feleségében, hogy talán észhez tér és visszamegy hozzájuk. Az a tisztelet, ahogyan beszélt róla, hogy egyszer már ő is megvárta mikor megbotlott az életben. A mentori szerepe, miként próbálja egyedül terelgetni a gyerekeit a való világban, miközben saját magával is ellentétekbe ütközik. Felkészíti a fiát, hogy semmi sem fáj annyira, mint az első szakítás,amikor először törik össze az ember szívét. Aki látta a filmet tudja, miről beszélek, persze ezek lehet, hogy csak nekem okoztak élvezetet. Számos apró örömforrással és bánattal találkozhatunk, amitől egészen kellemesen elérzékenyülünk, amennyiben képesek vagyunk befogadni ezeket a jeleneteket. Elég megható, amikor visszaveszi a gyűrűjét az ablakpárkányról, vagy amikor az ex-nek szánt terítéket leveszik már végre.

A film vége, a boldog hálaadásos rész- bármennyire is giccses volt-, annyi melegséget adott, hogy tényleg feltöltötte lelkemet egy ideig. Boldog voltam tőle és már ezért megérte megnézni. És férfiasan közlöm, hogy bizony kicsordult egy könnyem, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Régen volt úgy is ilyen.

Sajnos, mint már megszokhattuk ebben is filmben is már központi szerepet kap a drog. Itt is úgy szívják a spanglit, mint csecsemő az anyatejet. Bár azt hallottam, hogy az írók képzelete akkor szárnyal csak igazán. Szóval nekik kicsit megengedett. Stephen King is akkor alkotott nagyokat, mikor hajdanán elmerült a füstben. Hogy miért őt említem? Mert a filmben megszólal a teljes valóságban, igaz csak telefonon keresztül halljuk a hangját. Tényleg ő beszél. Mondjuk ez is elég túlzás, de most ez  sem érdekelt.

A szereplők közül a két szülőt alakító Greg Kinneart(A család kicsi kincse) és Jennifer Connellyt (Rekviem egy álomért) is megszerettem a végére. Nagyon jók voltak, és igazán meghatóra sikeredett az utolsó jelentük. A „gyerekek” közül a srácot alakító Nat Wolff(Szilveszter éjjel) játéka nekem jobban bejött – ígéretes tehetség -, mint a testvér Lily Collins (Tükröm, tükröm) elsőre nem szimpatikus szerepe. Igazán nagyszerűek ők is. Kristen Bellnek (Minden kút Rómába vezet) meg csak az a szerep jutott, hogy szép. Más nem nagyon, sajnos. Logan Lermannak(Egy különc srác feljegyzései) és Liana Liberatonak (Túszjátszma) szintén kevesebb szerep jutott, amit az előbbi esetében igazán sajnálok, mert ő tényleg jó. Érdekesség még, hogy filmben feltűnik Schwarzenegger fia, Patrick is néhány pofon leosztásáig. Nem baj, valahol el kell kezdeni.

Feltörekvő ifjúságunk újabb ígérete lehet Josh Boone elsőfilmes rendező. Igazán szerethető alkotást készített ebből a meglehetősen komplex családi drámából, amit a saját forgatókönyvéből követett el.Lehet rajta sírni és lehet rajta nevetni - akár egyazon jelenten is -, azonban közömbösen ülni előtte biztos, hogy nem lehet. Tudom, hogy nem mindenkinek jön majd be az, hogy meglehetősen megkérdőjelezhető dolgok vannak benne (szex, drog, 16 és egy 19 éves lány tapasztalata, stb.),de - mint ahogyan a bevezetőmben is említettem - egészen rossz időszakomban talált meg és ezért most érzékenyebben is érintett. Talán ezért ütött nagyobbat a kelleténél. Fényképezése egészen kiválóra sikerült Tim Orr személyében igazán remek társa van a rendezőnek. Zenéket nagyon jól eltalálták. Kitűnő soundtrack válogatást hoztak össze. A mozi pénztáraknál biztos, hogy nem fog robbantani, nem az a kategória.

Frissen szakított embereknek mindenképpen érdemes megnézni, hiszen ebben a filmben is beteljesül az, hogy a remény hal meg utoljára. Érdemes leülni elé. Egészen jó érzéssel, boldogan lehet felállni mellőle, ami iszonyú pozitívum.

75%

Számlista:

1	Nosebleed (Score)
2	At Your Door - Nathaniel Walcott and Mike Mogis featuring Big Harp
3	Peeping Tom (Score)
4	You Are Your Mother's Child - Conor Oberst
5	American Man - Rio Bravo
7	Polkadot - Like Pioneers
8	Rusty Tucks Kate In (Score)
9	Will You Be By Me - Wallpaper Airplanes
10	Goodbye (Score)
11	I Won't Love You Any Less - Nat & Alex Wolff
12	Between the Bars - Elliott Smith
13	Bill Gets Dressed (Score)
14	The Calendar Hung Itself... - Bright Eyes
15	Bill Tells Sam the Truth (Score)
16	A Mountain, A Peak - Bill Ricchini
17	Erica at the Door (Score)
18	Somersaults in Spring - Friends of Gemini

Időtöltésnek való filmeket nem nehéz találni. Bármikor elő lehet venni olyan alkotásokat, melyek csak arra valók, hogy néhány órára elvegyék az ember figyelmét a fontosabb dolgokról, ami manapság nem is árt. Kihúzzuk vele addig az időt, míg nem jön álom a szemünkre. Ennél a filmnél ez a jelenség előbb érkezett meg, mert már fél óra után elragadott az oxigénhiány.

Két jóbarát, Luke (Jake Johnson) és Kate (Olivia Wilde) munkatársak egy chicagói sörgyárban. Életük nagy részét az üzemben töltik, ahol a meló mellett piálással és flörtöléssel mulasztják az időt. Tökéletesek lennének egymásnak, ha nem lenne mindig ott az a bizonyos ha. Mindketten kapcsolatban vannak. Luke házasságát tervezi Jill-el (Anna Kendrick), akivel közel hat éve már együtt van. Kate pedig a meglehetősen hűvös és tartózkodó producer barátjával, Chris-szel (Ron Livingstone) próbálja a kapcsolatát fenntartani.  A párok jól ismerik egymást, és egy közös hétvégi kiruccanás után ráébrednek arra, hogy tulajdonképpen a kapcsolatuk hamis és a barátjuk párja sokkal több, mint egy jóbarát….

Nesze semmi fogd meg jól. Ennyi. Mikor vége lett szinte fellélegeztem és megkönnyebbültem, hogy végre mehetek az ágyamba. Nem tetszett. Röviden ennyi volt a véleményem a film után. Tudom, hogy független filmesek ezt hívnák szuper realisztikus alkotásnak – és talán van is benne valami -, de úgy érzem, ez most sajnos nem állt össze elképzelhetőnek.

Olivia Wilde rajongók persze fényesre dörzsölhetik a tenyerüket, hiszen szeretett színésznőjük egészen kellemes jelenség még egy sörgyárban is, különösen úgy, hogy percenként vedeli a sört, majd a következő jelenetben bikiniben vagy anélkül ugrál a tengerbe, de engem már nem hozott lázba és nem azért mert nem szimpatizálok vele. Az egész sztori unalmas, számomra kevés és bosszantó volt. A szereplők sekélyesek, és maga a dilemma is, - hogy hol van a határ a barátság és a több mint barátság között? – egészen lerágott csont, ami még nem is lenne baj, de mivel a színészek sem kerülnek közelebb hozzánk a film alatt, így az egész film sem. Ettől érdektelenné válik az egész. Tudom, kellemetlen érzés és idegesítő, ha az ember a jelenlegi kapcsolatában másra gondol, mással érzi magát jól és csak sodródik előre végzete felé, és mégsem tesz ellene semmit, de valahogy azt érzem ezt sokkal jobban át lehetett volna adni, nem pedig úgy, mintha csak a szomszédom mesélné el a történetét halál unalmas stílusban.

Néztem a filmet és arra jöttem rá, hogy ennyi erővel nézhettem volna a meteorvadászokat a Discovery-n, mert pont annyira érdekel. Szinte végigásítottam a filmet és csak akkor nyílt ki jobban a szemem, mikor a tábortűz fényénél kedvenc „tizenhármasunk” levette a felsőjét. Bár a film elején még egészen komolyan bámultam a tévémet, de nem azért, mert annyira érdekelt volna, hanem, mert a felírat olyan gyors volt, ahogyan még a nagyigmándi szélturbinák sem képesek pörögni viharban. Nem szeretnék mélyebb elemzésbe bonyolódni. Amúgy elég sok pozitív kritikát olvastam a filmről és lehet én láttam az egészet rosszul, de vállalom a leírtakért a felelősséget.

Szereplőink közül csak a női színészeket emelném ki, de nem olyan magaslatokba, hogy ne látnánk őket a felhők fölött. Olivia Wilde (Lopott idő) egészen nézhető volt annyiszor rebegtette meg a szempilláit. Kicsit természetesebb, mint ahogyan addigi szerepeiben láttuk. Bár Jake Johnsonnal (Csak szexre kellesz) egyáltalán nem működött az a bizonyos „kémia”, amit adott esetben mindig emlegetünk és talán ez volt számomra az egyik legnagyobb hiba. Nem éreztem őket egyáltalán összeillőnek semmilyen szempontból, csak amikor egyszerre fogták meg a sörös kancsóikat. Most kövezzenek meg, de igen is leírom, hogy számít a „külső” és nem kell mindig a „belső” értékkel jönni. Anna Kendricket (Tökéletes hang) szeretem, szerintem egészen remek színésznő és lehet, ezért sem akarok semmi rosszat írni róla, amúgy is csak másodhegedűs most. Nem élete műve, de a mi kellett ehhez a nem túl összetett szerephez, simán hozza. Ron Livingstone (Démonok között) pedig csak úgy lebegett a semmibe. Totál nem emlékszünk majd rá.

Egyébként értettem, hogy a meglehetősen fiatal Joe Swanberg (V/H/S) rendezőnek, mi volt a célja ezzel a filmmel, de sajnos ennek üzenetnek az átélése nem jött át. Most nem éreztem ezt jónak. Úgy gondolom, hogy a túlzott realizmusra törekvés inkább a visszájára fordult és eltaszított a nézésétől. Érdekesebben megírva, szerethetőbb karakterekkel esetleg nézhetőbb lett volna. Még azt sem mondhatom, hogy a szövegek annyira rosszak, de mégis álmosító, szürke volt az egész. Ennyire unalmas lenne tényleg a való életben ez a téma? Nem hiszem. Szerintem sokkal izgalmasabban és drámaibban előadható. És meg merem kockáztatni, hogy viccesebben is. Az operatőrnek néhány esetben úgy remegett a keze, hogy csak a vibrált a szemem tőle. A zenéje egészen szerethető tingli-tangli. Újbóli megtekintését - netán szinkronosan is - szerintem kihagyom. Lehet, hogy csak marha rossz napot fogtam ki és azért szóltam le. Amúgy aki nem akarja az egész filmet végignézni, nyugodtam álljon neki a lenti bemutatónak, mert szinte a történetnek az összes lényeges pontja benne van.

Azoknak ajánlom, akik a szereplők szimpatizánsai és nagy fanatizmussal habzsolják kedvenceik minden egyes megmozdulásait és most nem Livingstonra gondoltam. Romantikusnak nem romantikus, drámainak nem elég drámai és egyáltalán nem vicces.

55%

ui,: Aki, szeretné megnézni a filmet hagyja ki a bemutatóját, mert tényleg minden benne van.

Néhány kihagyott, de azért filmezéstől nem mentes hónap után újra jelentkezem. Kicsit bele kell rázódnom újra az írásba…. Nyáron hallottam a VOLT fesztiválon: „Ami nem megy, azt erőltesd!” Talán ha ezt a mondást követem, csak sikerül valamit összehoznom. Erről a filmről mindenképpen szeretem volna néhány sort legépelni, mert a téma annyi embert érint már a mai internet által behálózott szép kis bolygónkon, hogy nem hagytam elveszni a fejemben.   

Rich (Jason Bateman) munkamániás ügyvéd, aki családjával csak futólag érintkezik, mivel a telefonja szinte a füléhez nőtt. Cindy (Paula Patton) és Derek (Alexander Skarsgard) egy idegileg kikészült pár, akiknek nem elég, hogy a babájuk elvesztését is fel kell dolgozniuk, de emellett elég kellemetlen helyzetbe kerülnek, amikor egy veszélyes online bűnűző a személyes adataikat is ellopja. Mike (Frank Grillo) megözvegyült ex-zsaru egyedül neveli kamasz fiát, Jasont (Colin Ford), aki a neten keresztül az egyik haverjával az osztálytársát terrorizálja. Egy feltörekvő újságírónő, Nina (Andrea Riseborough) felnőtt (adult) tartalmú online oldal leleplezésétől várja karrierjének beindulását, miközben a szex oldal egyik fiatal szereplőjével, Kyle-al (Max Thieriot) ismerkedik. Mindenki idegen egymásnak, különböző társadalmi rétegből jöttek, teljesen átlagos, hétköznapi emberek, akik élete mégis összetalálkozik ebben az idegtépő online világban.  

Internet megváltoztatta a világot, ez tény és már-már közhely. Egyesek örömére, mások bánatára. Van, akinek az életét jobbá tette, van, akiét tönkrevágta. Naponta találkozunk ezekkel az emberekkel, hiszen a szomszédjaink is lehetnének. Egy biztos, az online világ nem közömbös egyikünkre sem és láthatatlanul belénk épült. Ismét egy „NET”-es film, ami az emberi kapcsolatokról, érzelmekről, reményről, szeretetről, kitartásról és még sorolhatnám mi mindenről szól. Nem egyszerű róla beszélni és nem is nagyon szeretnék, a felfedezés örömét meghagynám mindenkinek saját magának. Nem egy felemelő alkotás, nem fogunk felhőtlenül tapsikolni a boldogságban utána. Maximum csak azért, mert láttunk egy igen komoly és mély üzenetű filmet, de készüljünk fel, hogy nem tölt fel.  

Annál inkább szomorú, rémes, sötét és nyomasztó, különösen annak fényében, hogy a szemünk előtt zajlik az egész, hiszen manapság erős túlzásokkal szinte a fél életünket a net előtt töltjük (ilyenkor kell azt írnom, hogy tisztelet a kivételnek), és nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy bármelyikünkkel megtörténhet a baj, ha egy kicsit nem figyelünk oda magunkra vagy akár gyerekünkre. Hiszen ki az, aki nem használta már a „chat”-szobák bármely formuláját? Ki nem játszott már, ki nem próbált már ki valamely internetes játék adta őrültséget, esetleg követett el gyerekes viccet mások kárára? Léteznek még emberek, akik nem rendeltek interneten keresztül (gondolom azért igen), és nem töltöttek ki személyes adatokat kérő nyomtatványokat? Vagy a legjobb - és egyben az utolsó magamnak feltett kérdésem -, hogy van-e olyan valaki még, aki nem nézett rá akarva vagy akaratlanul felnőtt tartalmú oldalra? Egyszerűbben, pornó site-ra? Aki „fent” van a „net”-en szinte kizárt, hogy nem lépett át valamely képzeletbeli határt. Negatívan (naponta 25.000 embernek lopják el a személyes adatait) vagy pozitívan, de mindenképpen magába szippant a hálózat, ha hagyjuk magunkat.

Ebben a filmben három különböző család hihető és szomorú tragédiáját követhetjük végig, ahogyan darabokra hullik a web-kapcsolatokra száműzött életük, mivel nem figyelnek kellőképpen egymásra. Mentségükre legyen mondva, hogy nem csak saját hibájuk következménye. Láthatjuk, hogyan próbálnak küzdeni saját magukkal és a láthatatlan veszély ellen, hogy hogyan teszi próbára az „ellenség” a kapcsolatukat, de tényleg nem szeretnék részletesebben belemenni a történetbe.

A film elég megrázóan indul, és elég kijózanítóan fejeződik be. Egészen lassú, hagyja az emberben az elhangzottakat ízlelgetni, hogy belülről érleljük a dolgokat ezzel is közelebb hozva szereplőink fájdalmát és megértsük tetteiket. Mondjuk igazából, a szövegkönyv nem tartalmaz hatalmas dialógusokat, és a jelenetek sem szolgálnak eget rengető újdonsággal, de mégis van valami, ami miatt érdekes az egész.  A film elején kicsit megijedtem, hogy hány szál is kerül bele a filmbe, de aztán később megnyugodtam, hogy pont megfelelő számú a szereplőgárda ahhoz, hogy egy szépen összerakott, lassan egymásba érő film épüljön fel a szemem előtt. Döcögve, de ugyanakkor mégis feszülten haladunk a végkifejlet felé, amit talán egy kicsit bátrabbra, merészebbre gondoltam, de legalább nem találtam ki.

A színészeket szinte kivétel nélkül dicséret illeti a gyerekektől a felnőttekig. Jason Bateman (Förtelmes Főnökök), az elfoglalt ügyvéd drámai alakítása nagyszerűen hozza a „felébredő apát”. Talán ő az akit elsőre szívből kiemelnék. Paula Patton (Mission Impossible: Fantom protokoll) az elhanyagolt feleség szerepében tényleg fájdalmat és sajnálatot ébreszt. Max Thieriot (Jumper) amikor jelen van, nem lehet a szemünket levenni róla. A gyerek színész Colin Fordról (Az igazi kaland) elhiszem, hogy csak egy ártatlan tréfát akart véghezvinni, de ha mindenkiről szeretnék írni néhány sort, betelne hamar az oldal. Elégedjünk meg annyival, hogy Frank Grillo (A műszak végén), Alexander Skarsgard (Csatahajó), Andrea Riseborough (Feledés) és Hope Davis (Vasököl) játékán egy csöppet sem láttam azt, hogy nem hiteles az egész, amit szerepük megkívánt. Nem annyira szerethetőek a karakterek, de a játékuk kifogástalan.

Henry Alex Rubin dokumentumfilmeken edződött rendező brutálisan jó filmet készített. A Gyilkos-labda a kerekesszék harcosai (Murderball, 2005) című filmjéért Oscar-díjra jelölték. A mostani filmjében is meglátszik a rendezői múltja. Bravúros, érdekes, aktuális és különleges atmoszférájú alkotás, amin el lehet gondolkodni és el is kell, mert csak így van értelme az egésznek. Sötét, rémisztő, de ez is a lényeg.  Az egész alkotás nagyszerűen van „elmesélve”, végig ébren tartva a bennünk szunnyadó nyugtalanságot, a tehetetlenséget. Figyelemfelkeltést akart, ami számomra nagyszerűen átjött. Nagy erénye a filmnek, hogy beleéljük magunkat és elgondolkodunk, hogy valójában mi mennyi időt is fordítunk egymásra és hogy hagyjuk már a gépeket a polcon.

A fényképezése egészen bravúros. A színek külön fejezetet érdemelnének. Olyan technikai beállítások vannak, hogy csak bambultam. Mégis azt mondom, hogy az egészet elronthatta volna ha a film vágását elrontják. De nem sikerült, nagyszerűen áll össze a kép.  A zenéjét Max Richter (Viharsziget) követte el, amit élvezettel és beleéléssel lehetett hallgatni. Szerintem napjaink egyik fontos filmje lesz, bár ez csak az én véleményem.

Azért megjegyzem, hogy a filmhez nem volt nehéz szponzorokat találni, a nagy gyártók szépen tejelhettek, mert még véletlenül sem lettek kitakarva a reklámok (ugye Sony, Toshiba, Apple). (és még én is reklámozom őket)

Ezt a filmet kötelező megnézni, nem ajánlgatom külön senkinek. Kicsit vigyázzunk már magunkra és figyeljünk oda egymásra ebben a bedrótozott világban. Ne csak az a rohadt okos telefon legyen mindig a kezünkben, és a pihenés se abból álljon, hogy a laptop nyomja a hasunkat. Nem akarok tovább okoskodni, én is a netet használom, hogy megszülessen ez a néhány sor. Ki is kapcsolom, elég volt mára.

80%

Sosem tartottam hihetőnek, mikor ismerőseim közül a gyerekes szülők azt állítják, hogy bizony az Ő picikéjük nem hazudik, és ha a kezükön álltam volna bakancsban, akkor sem tértek volna el az álláspontjuktól. A gyerek sosem hazudik. Hát de. Mert édes kis füllentés minden gyerek szájából elhangzik nap mint nap, amire csak jót mosolygunk és legyintünk egyet. Szeretem én is hallani miként szárnyal a képzeletük. De mi van akkor, ha bizony az elhangzott mondatocskák mögött csontig hatoló libabőrt okozó kijelentés húzódik? Ismét egy olyan film, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. Bátram állítom, hogy 2012-es év egyik legjobb drámája.

Lucasnak (Mads Mikkelsen) - miután elveszette tanári állását - rendeződni látszik az élete. Kisegítőként „dadusként” elhelyezkedik a kisváros óvodájában, ahol a gyerekek szeretik és a kollégái megbecsülik.  A sok pöttömöt le se lehet vakarni róla. Válása után a magánéletében is változás következik be, hiszen kolléganőjével, Nadjával randizgatni kezd.  A fia szeretne hozzáköltözni, amihez volt felesége is hozzájárul évekig tartó csatározások után.  A barátai, a „testvériség” tagjai, szinte mindenben támogatják. A közös vadászat utáni mulatságok felhőtlen boldogságot jelentenek életében. Minden tökéletes ahhoz, hogy normális kerékvágásba kerüljön. Ez az idilli kép azonban egy oviban elsuttogott ártatlan mondat után rongyként hullik össze pillanatok alatt és romba dönt minden felépített álmot. Legjobb barátja, Theo (Thomas Bo Larsen) kislányának, Klarának (Annika Wedderkopp) elhangzott mondatai után Lucasnak űzött vadként kell menekülnie….

Velejéig gyomorba vágó film. Ha azt mondtam korábban a Beszélnünk kell Kevinről, hogy az egyik legnyomasztóbb dráma, amit valaha láttam, akkor most megtaláltam a párját. Nem annyira kegyetlen és véres, de legalább annyira keserves, szomorú és dühítő. Persze illethetném még mindenféle olyan nyomasztó jelzővel, amit egy emberi sors nyomorba döntéséhez vezethet. Végtelenül szomorúan álltam fel a film után, teljes letargiába esve és még azt sem mondhattam magamnak, hogy felesleges volt megnéznem. A film egy megtörtént pszichológiai eset nyomán készült, ezért megnézése előtt jó adag nyugtatóval fel is lehet készülni. Az igazságtalanság érzése talán még sosem tornyosult ennyire ki egy filmben, olyan atmoszférát teremtve, ami a film végére teljesen összenyomja gyomrunkat.

A film nagyon lassan építkezik, hagyja magát sodortani az eseményekkel kellő időt szolgáltatva, hogy még jobban beleéljük magunkat a nyomasztó helyzetbe. Kezdetben láthatjuk Lucas miként küzd volt feleségével, miképpen bizonygatja, hogy igen is jó apa, és nem csak kéthetente kéne találkoznia szeretett fiával. Érezhetjük a boldogságát, a felszabadultságát, mikor látjuk a társaival a közös bulizásokat. (Még én is megszomjaztam és a hűtő felé nyúltam.) Többnyire a minden mellékszereplőről kapunk egy keveset, ezzel elérik, hogy átérezzük egy pillanatig a másik oldal gondolatait is, különösen a bizonyos óvodai mondat után. Pl. az óvodavezető esetében. Mert ugyan miért tenne mást ilyen esetben? Tusolja el az ügyet? A fenéket, egyből arra gondol, ami megbocsátatlan. Ki ne tenné? És ha már két ember tudja, abból már nincs megállás, elszabadul és végigmegy, mint egy lavina a hegy lábáig. Theo családjának a veszekedéseit hallva tudjuk, hogy mire vezethető vissza ez az egész. Klara szomorú és nem figyelnek rá, ezek után nem meglepő, hogy a legapróbb bántást is óriási csapásként él meg. És akkor már jöhet is a virslis sztori – nagyban hozzájárul a képzeletéhez a nagyobbik testvér és barátja által mutatott újságban rejlő ágaskodó képek -, amitől még a hajunk is égnek áll.  

A szülök meg átkozódnak és ítélkeznek azonnal. Az igazság bizonyítására már nincs lehetőség. Az ítélet rögtön végrehajtható kitaszítás. Theo egy percig sem feltételezi, hogy Clara hazudna, és már az anyja sem hiszi az ellenkezőjét, mikor a kislány bevallja, hogy csak kitalálta az egészet. Félelmetes. A gyerekek az oviból ekkor már újabb és újabb legendákat szülnek minden valóság alap nélkül. És nincs megállás, az elszabadult indulatokat nem lehet megállítani. Amolyan férfi boszorkányüldözés.  A szülők begerjednek és igazságot osztanak. Az állatkínzástól - amit a mai sosem fogok megérteni, miért kell – egészen a tettlegességig fajulnak a dolgok. Nincs igazság és nincs kegyelem. Mégis van két ember azonban, aki hisz az ártatlanságában: a fia és a fiának a keresztapja. Az utolsó mentsvár, ami megrendíthetetlen.

A film vége kicsit meglepett és azt filóztam, hogy ez a „lakodalmas” rész nem lesz az igazi, ezzel nem kéne lezárni, de ez a füst azonnal elszállt az utolsó jelenetsor láttán és újra visszaadott mindent, amit az egész filmről folyamatosan gondoltam. Bizony régen láttam ennyire jót. 

Ez az a film, amiben szinte minden szereplő tökéletes. Most nem lenne értelme egekig magasztalnom Mads Mikkelsent (Ádám almái), megtette helyettem Cannes-ban a zsűri és a legjobb férfi szereplőnek járó díjat 2012-ben egyből megkapta. Hihetetlen a pasi ezzel a porcelán arccal, pedig számomra elsőre nem egy szimpatikus jelenség. Persze lehet, csak a féltékenység beszél belőlem. Láttam rengeteg filmben, de most mindent vitt az biztos. A barátját játszó Thomas Bo Larsennek (Születésnap) a dús szőre fölött megbúvó szemek minden keserűséget megmutattak. Mikor megszólalt a brutális dörmögő hangján, még a hideg is kirázott. A kedvencem azonban mégis az egész lavinát elindító kislány, Annika Wedderkopp volt, aki annyira naivan, ártatlanul, és szomorúan játszott, hogy bármit is tett, azonnal megbocsátottam neki. Levett a lábamról, de úgy igazán az egész mellékszereplő brigád.

Thomas Vinterberg (Kedves Wendy) műve a skandináv filmek kiemelkedő alkotása. Végtelenül kényelmetlen és megdöbbentő. Az északi elemek tipikus eszköztárával forgatott film. A visszafogottság, a ridegség, az érzéketlenség, a szürkeség, a hideg környezet, mind tipikus jelek, de aki szereti ezeket a filmeket, tudja, miről beszélek. A forgatókönyv nagyon jól megírt (Vinterberg munkája), azt éreztem, megfelelő teret enged annak, hogy átgondoljuk a helyzetet és nem akar minket vezetni, enged gondolkodni. Ne ítélkezzünk egyből, mert mi van, ha tévedünk. A film rengeteg kérdést boncolgat. Tényleg minden gyerek olyan ártatlan, mint amilyennek hisszük? Ha Lucas nem követett el semmit, akkor miért hazudott Klara? Mi volt a szándéka vele? És ha nem hazudott? Akkor mi van, megszerettünk egy pedofilt? Mert mindig ott van, hogy te mit tennél? Ha a te gyerekedről lenne szó?! (Ennyi kérdés bőven elég, mert csak belelendülök, és nem hagyom abba.)  A zenéjére nem mondhatom, hogy mély nyomot hagyott bennem. Talán összesen háromszor hangzott el valami, az egyik betét egészen szomorú gitárszólamot adott. A film számos díjat bezsebelt, amit most nincs kedvem felsorolni. Hihetetlen, hogy Dániából szinte minden évben érkezik egy-egy olyan film, ami nagyot üt.

Kis gondolatmenetem a végére. Lehet közhelyes lesz, de leírom. Szóval a picik ellen elkövetett cselekedetek a legkegyetlenebb tettek, amikre nincs magyarázat. A pedofília megbocsáthatatlan bűn, hiszen nincsen olyan gyermek, akire ne lenne kihatással a későbbiekben, ne tenné az életét gyötrelmessé. Sajnos azonban létezik, beszélni és írni kell róla. A Vadászat egy zseniális film ebben a témában, mert teljesen más szemszögből látjuk azt, amit valójában nem látunk. Kivételesen itt a vádlott az áldozat. (vagy mégsem?) 

Mindenképpen ajánlom szinte mindenkinek, nem csak a skandináv filmek kedvelőinek, mert olyan szintű súlyos témát karol fel, ami egész éjszakára nyugtalanságot sugároz és még a következő napokban is szolgáltat bőven témát. Piszok jó film, de a szórakozást nem garantálom!

90%

Szerintem nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a legjobb II. Világháborús filmek eddig Németországból érkeztek. Ezért is örültem ennek a filmnek, hiszen egy kis ausztrál tőke bevonásával egészen valóságos filmet sikerült készíteni – a nálunk még nem kapható - Rachel Seiffert: The Dark Room című regényéből. 

A II. Világháború végén a szövetséges haderők keresztülmasíroznak Németországon. A háborús SS tisztek menekülnek, magukra hagyva akár a családjukat is. A 15 éves Lore (Saskia Rosendahl) négy testvérével, a húgával (Liesel - Nele Trebs), az ikrekkel (Jurgen - Miki Siedel és Gunther - Andre Frid),  a csecsemő Peterrel - miután az anyja feladja magát az amerikaiaknak - kénytelen közel 500 km-es utat megtenni a megosztott Németországon keresztül a nagymama házáig.  A Fekete-erdő mélyéből elindulva szeretnének eljutni egészen a Hamburg mellett lévő kis faluig. Nem elég az, hogy zord és barátságtalan útjuk során hihetetlen nehézségeken mennek keresztül, Lora rádöbben arra is, hogy az egész életében belénevelt ideák mennyire hamis voltak.  Az apja nem az volt, akinek mondta magát és tulajdonképpen az egész führeri eszme nem az, aminek hitte….

Kegyetlenül szép volt. A filmben szépen bemutatásra kerül, hogy hogyan próbálják gyerekfejjel felfogni, mi is történhetett igazából. Nem szeretek a történelmi dolgokba belemenni, mert csak vitaalapot generálna. Hogy mennyire volt ez reális, mennyire nem, döntse el mindenki maga, de azt azért nagyjából sejtjük, hogy valahogy így történhetett a háború elvesztése utáni náci pucolás. Futunk, amerre látunk és mentsük, ami menthető. Ez valakinek sikerül, valakinek nem. Ez utóbbi elnyerte méltó büntetését. A többi meg sajnálatos történelem.

Nem egy pörgős film, de legalább a letisztult, lassú képek elég időt adnak megemészteni a látottakat. „Nincs győzelem, szenvedés nélkül”, mint ahogyan a filmben is elhangzott, na de ennyi? Szenvedtek a németek is a háború után. Kivételesen ebben a filmben nem azt az oldalt nézzük, amit próbáltak leigázni.  Persze, akik megérdemelték, azért nem kár, de ezek gyerekek voltak. Téves gondolatokkal, amiket a szüleik neveltek beléjük. A gyerkőcök túl kicsik bármiféle büntethetőséghez. Az ikrek hol hallottak volna a haláltáborokról? Kivégzőszagokról? Csak kergetőznek az erdőben. Játszanak. Azt hiszik, hogy az apjuk Fehéroroszországban harcol a hazájáért.  

Lore piszok kemény utazáson vesz részt lovas kocsival, teherautóval, csónakkal, vonattal, de többnyire gyalog. Viszi előre a testvéreit a nagyihoz, miközben azt állítja a piciknek, hogy anya és apa Hamburgban várja majd őket. Felfoghatatlan dolgokon megy keresztül. Nem csak a földön fekvő véres hullák látványa, ami szörnyű és visszataszító, hanem maga a hiú ábrándjának az összetörése, amikor tudatosítják benne a náci horrort, a haláltáborok borzalmait, amikben a saját szülei is tevékenyen részt vettek. Később jön csak rá, hogy apja nem egy háborúban szolgált katonaként, hanem egy „táborban” volt parancsnok.   

Küzdenek az életben maradásért. Éheznek, áznak és fáznak, de csak mennek mezőkön és erdőkön keresztül, sárban és lápban fel északra.  Szívem szakadt meg a baba láttán, mikor csak úgy kitették a földre és ő csak sírt és sírt. Ha baba van a kézben, az emberek könnyebben adnak ételt.  Ékszereket adnak el, amiket még az anyjuk adott nekik oda, hogy kapjanak kaját. Érdekes jelenet, mikor ötükre kapnak egy tojást!! Későbbiekben csatlakozik hozzájuk egy koncentrációs táborból szabaduló zsidó fiú is, akit Lora neveltetése révén nem fogad el, pedig nélküle sehova nem jutottak volna. Viaskodik a belé nevelt ideákkal, azzal, hogy: „Ő csak egy parazita!”  

Nem gyenge idegzetű embereknek készült film. Szinte nulláról mutatják a véres képeket. Elég visszataszító, mikor a hangyák mászkálnak a megerőszakolt nő lábán vagy a fejbelőtt hullán. Picit azért elgondolkodunk, hogy kell ez? Bizony kell. Brutális részek, mint például a folyón való átkelés, ahol nem tudod eldönteni, hogy maga a német pasi gusztustalansága vagy a kővel való fejbeverés bemutatása a gyomorforgatóbb. A feszültséget nem akciókkal teremtik meg, hanem a gyönyörű és kegyetlen képekkel, amiket szépen lassan hoznak elő. Fájdalmasak, de az biztos, hogy hatásosak.

Saskia Rosendahl nagyon jó Lore szerepében, pedig csak az első filmszerepe. Látszik rajta a naivság, az ártatlanság, hogy esélye se lett volna túlélni, ha nincs segítsége. Mikor énekel azért, hogy átkeljenek a folyón, annyira szánalmasan keserű, hogy nézni is rossz volt. Látszik a filmben, hogy felnő. Kai-Peter Malina (A fehér szalag) a zsidó fiúként sokat nem beszél, viszont amit elmond, bőven elég. Tetszett, hogy még véletlenül sem voltak tisztának beállítva, koszosak és büdösek voltak. Még arra is törekedtek, hogy a fiú tarkóján a pattanás látszódjék. Tudom, ezek apró dolgok, de ha egy westernfilmben tökéletes fogsort látnék, az sem tetszene. A baba nagyon szép, helyes kis német kölök, de a többiek is tipikus német ártatlan srácok. Jók voltak mind. A mellékszerepekben az öregeket megemlíteném, hogy jól sikerült őket összeválogatni, mert szinte egytől egyig ellenszenvesek.

Cate Shortland (Cigánykerék) ausztrál rendezőnőnek második filmjében sikerült egy olyan időszakot megmutatni a történelemből (1945 tavaszát), ami - a Führer halála után - kevés embert érdekelt már. Mert ki a fenét izgatott már az, hogy mi játszódott le a menekülésre késztetett németekkel, mikor annyi sok szenvedést okoztak? Le akartak igázni mindenkit, akkor meg nehogy már sajnáljuk őket. Na, hát ez a film picit segít azt is megértetni, hogy valójában az ott élők sem tudtak mindent és csak a vége előtt rakták össze azt a képet, amit már tudunk. Hogy ki hiszi ezt el, az már nem az én dolgom, nekem viszont bejött, és nem tartottam hatásvadásznak egyáltalán. Lehet, hogy a gyerekszereplők miatt van ez így, nem tudom, de az biztos, hogy sajnáltam őket végig. Adam Arkapaw (Snowtown, Animal Kingdom) fényképezése piszok jó. A 10 cm-ről forgatott természet képek tényleg odaszegezik a tekintetünket. Brutálisan szép látványt nyújtanak, mint egy szép természetfilmben: a virágok, a fák csodálatosak. Ahhoz képest milyen sötét időszakot mutat meg a film, a színek nagyon élénkek. A zenéje már az első perctől megfogott. Továbbra is azt tartom, hogy a zongora hegedűvel kísérve a legjobb. Közhelyként és unalomig ismételt dolog, de leírom, hogy ez is egy olyan film, amit érdemes megnézni suliknak. A filmet idén jelölték a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra is.

Történelemfilmek kedvelőinek bátram ajánlom. Érzéki és szívszaggató dráma a háború befejezését követően.   

75%

Korábban is készült már írásom (Martha Marcy May Marlene) bizonyos elvakult csoportosulásról, ahol a vezető jól megmondja, hogy a követői miként cselekedjenek rendes bábként a jövőben, mert ha nem így tesznek, bizony repülnek a közösségből és nem lesz többé jó dolguk. Nem szeretem ezeket a filmeket, mégis a kíváncsiság vezérel, miképpen tudják rávenni magukat emberek arra, hogy csatlakozzanak különféle szektákhoz. Ez a film is szépen bizonyította számomra, hogy lehet hinni, de nem mindenáron. 

Peter (Christopher Denham) és Lorna (Nicole Vicius) leleplező dokumentumfilmet szeretnének forgatni egy kisebb csoportról, akik hirdetik az igét egy pincében. Nem csak a csalást akarják a felszínre hozni, hanem a film eladásából származó jövedelemforrás is jól jönne nekik. Ehhez azonban be kell épülniük, ami nem egyszerű folyamat, hiszen többlépcsős próbákon kell keresztülmenniük. A csoport vezetője, Meggie azt állítja magáról, hogy a jövőből érkezett hozzájuk és csak ő tudja megmutatni nekik a helyes utat, azt, hogy hogyan lehet majd boldogulni az elkövetkezendő meglehetősen sötét jövőben. Peter teljesen elképzelhetetlennek tartja az állításokat, míg a párja kicsit elfogadóbb a furcsa dolgok hallatán. Minél több foglalkozáson vesznek részt azonban, a szemléletük megváltozik és a szerepek felcserélődnek. Maggie bűbája maga köré csavarja a férfit……..

Erről a filmről úgy gondolom, nem kell sokat írnom, tipikusan az a film, amit nem azért nézel, mert annyira feszült lenne - mivel egy csepp izgalom sincs benne-, hanem várod, hogy mi a fészkes fene fog kisülni belőle. Úgy ásítottam folyamatosan végig a filmet, mint amikor egy ember kiszívja oxigénmentesre a szobáját.  Azért csak kiszenvedtem a végét és egyáltalán nem csalódtam, természetesen pozitívan, simán kitaláltam mi lesz a csattanó. Mert azt már az elején tudni lehetett, hogy bizony ebbe kell valami, mert Maggie szépsége édeskevés lesz a végére.

A filmet 10 fejezetre osztották, hogy miért, nem jöttem rá, és nagyon nem is akartam rajta gondolkodni. Biztos így érdekesebb. Nem szeretnék végigmenni mind a tízen, de az első még érdekes volt. Ékszerek le, kiadós zuhany, korházi köntös fel, kéz összekötése, szemek lezárása és elszállítás a titkos összejövetelek helyszínére, ami jelen esetben egy pince. Érdekesnek indult. Különösen a kézfogásos jelenet gyakorolt rám mély hatást, hiszen gyerekkorunkban mindig kitaláltunk mi is hasonló jelenetsort a kezünkkel. Aki ezt szerette, biztos ezen is élvezkedni fog. Aztán megjelenik a vérátömlesztésen átesett Meggie, aki olyan tényleg, mint egy földre szállt angyal szárnyak nélkül. Elmeséli történetét, miként is érkezett a jövőből vissza hozzánk és az erre befogadóképességekkel rendelkező hallgatótábor csak bólogat. Kérdezni persze nem lehet tőle az „újoncoknak”, mert azonnali fegyelemsértéssel jár. Másodikban fejezetben már megtudjuk azt is, hogy főszereplőink tulajdonképpen álhallgatók a táborban és csak a filmes karrierjüket szeretnék beindítani. Na még ez is érdekes volt.

A továbbiakban kis bejátszásokból megtudhatjuk Peter és Lora múltját. A többiekét persze nem, de valószínűleg a készítők nem is gondolták fontosnak. Ezért egy kicsit elveszik az érdekesség, csak úgy vannak, semmit az ég adta világon nem tudunk meg senkiről. Azért egy-két felszínes infót közölhettek volna másokról is, ne csak statisztáljanak 90 percig. Tulajdonképpen Meggieről is édeskevés az, amire az mondanánk, hogy elhiszünk neki mindent. (Azt azért nehezen, hogy 2054-ből jött ide) Többnyire megy a filozofálgatás az élet nagy dolgairól, ami picit sem érdekelt. Talán akkor volt izgalmasabb jelenet, mikor Peter becsempészte a rejtett kamerát a bélrendszerében. A szereplőinket nyávogtatják, idióta táncokra kényszerítik és egy letekert fóliára meghányattatják őket, hogy legyen valami gusztustalanság is benne a gilisztaevésen kívül. Csak úgy szürcsölik őket be a szájukba, mint egy spagettit. Azt is láthatjuk, hogy aki a főnök szavát kétségbe vonja, úgy repül, mint egy lapos kő az állóvízen.  

Persze a végére csak kiugrik a nyuszi a kalapból, hogy mit is szeretne Maggie a számára legszimpatikusabbtól, de addigra megjelenik már az igazságügytől is valaki, aki élénken érdeklődik a kis pincebanda iránt. Többet nem kell leírnom, mert még az a maradék érdekesség is elveszik.  Talán röviden ennyi a lényeg. Tényleg sok marha van a földön. Lehet itt gondolkodni, hogy miről is szól a film, lehet mögé rejtett tartalmat eldugni, de nálam sajnos pont a gondolkodásmentességet idézte elő.

A szereplőkkel semmi gondom nem volt, de nem volt egy nagy durranás egyik sem. Christopher Denham (Az Argo-akció), Nicole Vicius (500 nap nyár) személyiségváltozására lehetne talán felfigyelni, de mondom, sajnos hidegen hagyott mindkettő bamba tekintete. Brit Marling (Felettünk a Föld) viszont egészen kellemes megjelenés. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a forgatókönyvírásba besegített.

Zal Batmanglij rendezője és forgatókönyvírója volt egyben ennek a filmnek. Sajnos simán rá lehetne vágni, hogy koppintás, ha csak egy helyen játszódna, azonnal az Őslakó (The man from Eart) jutna az eszembe. (Ami lényegesen jobb alkotás.)  Hála az égnek nem vártam tőle sokat, és így nem is okozta azt a csalódást, hogy kár volt megnéznem. Igazából utána olvasva ez egy fesztiválfilm, nem széles közösségnek készült. Egy-két érdekes része tényleg volt, és aki nem látott hasonló filmet, lehet még élvezni is fogja. Rendezéssel amúgy nem volt problémám és végül a szöveggel sem. Zenéjéről kifejezetten az jutott az eszembe, hogy ennél még én is jobban válogattam volna alá. Az egész filmre talán az volt számomra a legjobb jelző, hogy olyan fura. Tipikus rétegfilm, ami nekem most nem jött át.  

Nem tudom ajánlani jó szívvel mindenkinek, inkább egy kis érdekesség azok számára, akik még tudnak hüledezni kis csoportok nagy marhaságán.

60%

és egy kis segítség a kézfogáshoz:

Vannak azok a filmek, melyeket csak azért szemelek ki, mert az értékelése meghaladja az átlagot. Leginkább akkor fordul ez elő, ha amerikai filmpiac választékán kívülről válogatok, hiszen ebben az esetben nem mindig ismerem a rendezőket, esetleg a szereplőket. Ezeket a filmeket többnyire jegelem egy ideig és egy elgyengült pillanatomban - mikor nem találok jobbat - előkerülnek. Az alábbi filmet is addig melengettem, míg fel nem olvadt.

Komona (Rachel Mwanza) egy 14 éves dél-afrikai lány. Születendő gyermekének mesél életéből egy igen maradandó részletet: lázadó katonák szülőfalujából elrabolják 12 évesen és rákényszerítik, hogy csatlakozzon véres polgárháborújukhoz. A harcok során azonban kivételes képessége révén – valami oknál fogva megérzi az ellenséges katonák jelenlétét – előléptetik boszorkánnyá, aki szerencsét hoz közvetlenül a lázadók vezérének. Tapasztalatok szerint ebben a babonás brutális világban ez a különleges státusz rövid életűnek szokott bizonyulni, ezért az újdonsült barátja rábeszéli, hogy dezertáljanak a többnyire gyerekekből álló seregből. Komona fizikai és szellemi sérülések árán párja mellett megtalálja a menekülést ebből a sérült lelkületű világból, felvállalva azt is, hogy a lázadók újból megtalálják őket….

Nem véletlenül tettem ezt a filmet az „egyszer csak rászánom magam és megnézem” polcra. Érleltem magamban, mert megéreztem, hogy nehéz film lesz. Ezek az alkotások szerintem nem az átlag közönségnek készülnek, pedig igazán érdemes lenne mindenkinek vetni rá legalább egy pillantást. Én is így álltam neki, és nem is tudtam abbahagyni. Elgondolkodtató és csodálatos, feledhetetlen és szörnyű utazás a pokolban.

Mert milyen világ az, ahol 10 gyerekre 20 darab AK-47-es jut? Az aknavetőket úgy pakolgatják kézről kézre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A tizenéves srácok úgy lövik egymást halomra, mintha csak ártalmatlan számháború lenne, csak éppen, ha itt kiesel, ott is maradsz a földön örökre.  A gyerekekkel a saját szüleiket lövetik agyon könyörületből csak azért, hogy nehogy machetével kelljen szétszabdalni őket! Itt a gyerekeknek az új apjuk és az anyjuk a fegyver, amit egy pillanatig sem szabad magára hagyni, mint ahogyan egy szülőnek sem a gyerekét! Az emberek annyi golyót lőnek az ég felé egy megnyert csata után gépfegyverükből, hogy nincs annyi csillag az égen. Elcseszett egy nép értelmetlen küzdelme, amit nehéz ép ésszel felfogni.

Amúgy a film története komolyan megható. Komona elbeszélésén keresztül életének igazán csak két évébe látunk bele, de az bőven elég. 13 évesen már harci boszorkánya lesz egy olyan tábornoknak, akinek azonnal életfogytiglant adnánk. Látjuk, hogyan viszik el a gyerekeket és hogyan oktatják ki őket a fegyverek használatára. Csak figyeljük, hogy menyire nem ér nekik az élet semmit, simán a kölyköket küldik előre a csatákban, hadd mészárolják le őket egyből.  Komona 14 évesen már férjhez megy és szül egy gyereket, amit úgy mutatnak meg, ahogy filmen ritkán látni. Bambuljuk, hogyan küzdenek meg a napi kajáért (nincs válogatás az biztos), miként szimulálnak műbalesetet, hogy pénz csaljanak ki emberektől. Ez nem az a hely, ahol visszük az okos telefont és facebookon chatelünk. Itt még a házasság feltétele is elég vicces. Kíváncsi lennék nálunk hányan házasodnának, ha hasonló fehér kakast kéne találni. Sajnos hiába drukkoltam már szegény szerencsétlen srácnak, hogy találjon már egy nyamvadt kukorit, meglehetősen rövid életűre sikeredett párkapcsolata, köszönhetően a Nagy Tigris embereinek.  

A film véres és bizony sokszor sokkolóan brutális. Mikor a tábornokon a bosszút végrehajtják, többen felszisszenünk, hogy na, ez azért mégis sok, bár megérdemli.  Hála az égnek azért látunk szebb részeket is és igazán pozitív karaktereket, mint például a nagybácsi, akit a falubeliek egyszerűen csak Hentesnek hívnak, akinek kivételesen tényleg ez a szakmája. Az azért tanulságos a filmben, hogy Komona életét mégiscsak azok mentik meg, akik ellen kényszerítve küzdött. És végül csak visszaérünk a kezdetekhez.

A főszereplő lány Rachel Mwanza és gyakorlatilag az összes szereplő számomra egyáltalán nem nőttek a szívemhez, de ez nem baj. Azt azonban el kell ismernem, hogy nagyon komolyan játszották a szerepüket. Nekem a szőke sötétbőrűek eléggé idegennek tűntek ebben a környezetben. Mondhatni szörnyen néznek ki. Biztos van ilyen, én még nem találkoztam velük, maximum csak focimeccsen, de ott is ritkán.

Kim Nguyen (La Cité) kanadai rendező és forgatókönyvíró meglehetősen rétegfilmet forgatott le azok számára, akik hajlandóak más kultúrákba is betekintést nyerni. Azt mondjuk nem tudom, hogy lehet-e azt egyáltalán kultúrának nevezni, mikor emberek lövik egymást halomra. Az biztos, hogy rendezésével semmi bajom nem volt, végig érdekesen adagolta a forgatókönyvében leírtakat. Operatőri munka szintén dicséretet érdemel. Zenéje különösen bejöhet azoknak, akik szeretik az igazi afrikai zenét. Meglehetősen fogyasztható volt még számomra is, de ez elmondható az egész filmről. Megjegyzem, 2013-ban jelölték a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra.

Sajnos szerintem nem sok ember fog beülni rá, ha egyszer valaha vetítik majd nálunk, de a mai szélessávú internet világában, ha valakinek sikerül egészen véletlenül megszereznie, tegyen vele nyugodtan egy próbálkozást, mert megéri. Persze ne egy könnyű vasárnapi matinéra készüljünk.

75%