Vannak azok a filmek, melyeket csak azért szemelek ki, mert az értékelése meghaladja az átlagot. Leginkább akkor fordul ez elő, ha amerikai filmpiac választékán kívülről válogatok, hiszen ebben az esetben nem mindig ismerem a rendezőket, esetleg a szereplőket. Ezeket a filmeket többnyire jegelem egy ideig és egy elgyengült pillanatomban - mikor nem találok jobbat - előkerülnek. Az alábbi filmet is addig melengettem, míg fel nem olvadt.

Komona (Rachel Mwanza) egy 14 éves dél-afrikai lány. Születendő gyermekének mesél életéből egy igen maradandó részletet: lázadó katonák szülőfalujából elrabolják 12 évesen és rákényszerítik, hogy csatlakozzon véres polgárháborújukhoz. A harcok során azonban kivételes képessége révén – valami oknál fogva megérzi az ellenséges katonák jelenlétét – előléptetik boszorkánnyá, aki szerencsét hoz közvetlenül a lázadók vezérének. Tapasztalatok szerint ebben a babonás brutális világban ez a különleges státusz rövid életűnek szokott bizonyulni, ezért az újdonsült barátja rábeszéli, hogy dezertáljanak a többnyire gyerekekből álló seregből. Komona fizikai és szellemi sérülések árán párja mellett megtalálja a menekülést ebből a sérült lelkületű világból, felvállalva azt is, hogy a lázadók újból megtalálják őket….

Nem véletlenül tettem ezt a filmet az „egyszer csak rászánom magam és megnézem” polcra. Érleltem magamban, mert megéreztem, hogy nehéz film lesz. Ezek az alkotások szerintem nem az átlag közönségnek készülnek, pedig igazán érdemes lenne mindenkinek vetni rá legalább egy pillantást. Én is így álltam neki, és nem is tudtam abbahagyni. Elgondolkodtató és csodálatos, feledhetetlen és szörnyű utazás a pokolban.

Mert milyen világ az, ahol 10 gyerekre 20 darab AK-47-es jut? Az aknavetőket úgy pakolgatják kézről kézre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A tizenéves srácok úgy lövik egymást halomra, mintha csak ártalmatlan számháború lenne, csak éppen, ha itt kiesel, ott is maradsz a földön örökre.  A gyerekekkel a saját szüleiket lövetik agyon könyörületből csak azért, hogy nehogy machetével kelljen szétszabdalni őket! Itt a gyerekeknek az új apjuk és az anyjuk a fegyver, amit egy pillanatig sem szabad magára hagyni, mint ahogyan egy szülőnek sem a gyerekét! Az emberek annyi golyót lőnek az ég felé egy megnyert csata után gépfegyverükből, hogy nincs annyi csillag az égen. Elcseszett egy nép értelmetlen küzdelme, amit nehéz ép ésszel felfogni.

Amúgy a film története komolyan megható. Komona elbeszélésén keresztül életének igazán csak két évébe látunk bele, de az bőven elég. 13 évesen már harci boszorkánya lesz egy olyan tábornoknak, akinek azonnal életfogytiglant adnánk. Látjuk, hogyan viszik el a gyerekeket és hogyan oktatják ki őket a fegyverek használatára. Csak figyeljük, hogy menyire nem ér nekik az élet semmit, simán a kölyköket küldik előre a csatákban, hadd mészárolják le őket egyből.  Komona 14 évesen már férjhez megy és szül egy gyereket, amit úgy mutatnak meg, ahogy filmen ritkán látni. Bambuljuk, hogyan küzdenek meg a napi kajáért (nincs válogatás az biztos), miként szimulálnak műbalesetet, hogy pénz csaljanak ki emberektől. Ez nem az a hely, ahol visszük az okos telefont és facebookon chatelünk. Itt még a házasság feltétele is elég vicces. Kíváncsi lennék nálunk hányan házasodnának, ha hasonló fehér kakast kéne találni. Sajnos hiába drukkoltam már szegény szerencsétlen srácnak, hogy találjon már egy nyamvadt kukorit, meglehetősen rövid életűre sikeredett párkapcsolata, köszönhetően a Nagy Tigris embereinek.  

A film véres és bizony sokszor sokkolóan brutális. Mikor a tábornokon a bosszút végrehajtják, többen felszisszenünk, hogy na, ez azért mégis sok, bár megérdemli.  Hála az égnek azért látunk szebb részeket is és igazán pozitív karaktereket, mint például a nagybácsi, akit a falubeliek egyszerűen csak Hentesnek hívnak, akinek kivételesen tényleg ez a szakmája. Az azért tanulságos a filmben, hogy Komona életét mégiscsak azok mentik meg, akik ellen kényszerítve küzdött. És végül csak visszaérünk a kezdetekhez.

A főszereplő lány Rachel Mwanza és gyakorlatilag az összes szereplő számomra egyáltalán nem nőttek a szívemhez, de ez nem baj. Azt azonban el kell ismernem, hogy nagyon komolyan játszották a szerepüket. Nekem a szőke sötétbőrűek eléggé idegennek tűntek ebben a környezetben. Mondhatni szörnyen néznek ki. Biztos van ilyen, én még nem találkoztam velük, maximum csak focimeccsen, de ott is ritkán.

Kim Nguyen (La Cité) kanadai rendező és forgatókönyvíró meglehetősen rétegfilmet forgatott le azok számára, akik hajlandóak más kultúrákba is betekintést nyerni. Azt mondjuk nem tudom, hogy lehet-e azt egyáltalán kultúrának nevezni, mikor emberek lövik egymást halomra. Az biztos, hogy rendezésével semmi bajom nem volt, végig érdekesen adagolta a forgatókönyvében leírtakat. Operatőri munka szintén dicséretet érdemel. Zenéje különösen bejöhet azoknak, akik szeretik az igazi afrikai zenét. Meglehetősen fogyasztható volt még számomra is, de ez elmondható az egész filmről. Megjegyzem, 2013-ban jelölték a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra.

Sajnos szerintem nem sok ember fog beülni rá, ha egyszer valaha vetítik majd nálunk, de a mai szélessávú internet világában, ha valakinek sikerül egészen véletlenül megszereznie, tegyen vele nyugodtan egy próbálkozást, mert megéri. Persze ne egy könnyű vasárnapi matinéra készüljünk.

75%

Mindig is érdekeltek a II. világháborúról készült történelmi drámák, melynek eseményei – elméletileg - megtörtént dolgot vázolnak fel, különösen akkor, ha skandináv országból érkezik a sztori. Ők valamiért másként, finoman fogalmazva is borúsabbnak látnak mindent. Sajnos kicsit csalódtam Petter Naess norvég rendező úr filmjében, mert nem tudtam annyira komolyan venni.

1940-ben két ellenséges repülő, egy angol és egy német, Norvégia kietlen hegyvidéke fölött kilövi egymást. Hamarosan az életben maradt pilóták ugyanabban a menedékházban húzzák meg magukat az elviselhetetlen időjárás ellen. Ahhoz, hogy túléljék a tél viszontagságos körülményeit, össze kellene fogniuk, ami nem alakul zökkenőmentesen…

Örök elégedetlenségem végett bizony vegyes gondolatokkal keltem fel megnézése után. Szeretném megjegyezni - nehogy a későbbiekben csalódást okozzon bárkinek is a film - hogy aki akciófilmre vágyik, ne is álljon neki. Ez egy dráma. Még az alaphelyzetet okozó repülős akciójelenetből is vajmi keveset látunk. Ez a film a túlélésről, a barátságról és a bajtársiasságról szólna, annak ellenére is, hogy két szembenálló eszme csap össze 20 négyzetméteren.

Elméletileg megtörtént események szolgáltatják a film alapját, de többször is elgondolkoztam, hogy most tényleg valóságos helyzetet próbálnak filmre vinni, vagy csak kiegészítik fikciókkal az alapokat. Mert a film legnagyobb hibája számomra az volt, hogy nem bírtam komolyan venni. A brit pilóták megjelenése után - ami már az első 10 percben bekövetkezett – a humor simán elvette a feszültséget. És ezt rettentően sajnáltam, mert nem erre készültem. Ugyanakkor hálátlan lennék a filmmel szemben, ha nem ismerném el, hogy a vicces beszólásokon bizony elmosolyodtam többször is.  Valahogy mindig az éreztem, kizárt, hogy ilyen dolgok és párbeszédek játszódjanak le ellenséges katonák között. (kivételesen egészen jól beszéltek angolul a német pilóták) Sőt, kívülállóként azt feltételezném, hogy már az első éjszaka után kinyírták volna egymást. Na, de akkor meg nem lenne miről filmet készíteni. Bár lehet, hogy tévesen elégedetlenkedem és inkább hinnem kellett volna a tisztek józan ítélőképességében, hogy tényleg így járnak el „vészhelyzetben”. Amúgy is ki tudja, hogy egy ilyen abszurd szituáció mit hoz ki az emberből. Lehet csak humorral bírták ki ezt az egészet, pont úgy, mint amikor horrorfilm alatt beszél az ember, hogy ne tojjon be és megölje a feszültséget.

Azt leszámítva, hogy az eredetiségbe vetett hitem nem volt maximális fokra állítva, egészen szórakoztatott az egész. A korszakalkotótól távol állt, de simán nézhető film.

A szereplőkön nem igazán múlt semmi. Florian Lukas (Good Bye Lenin), David Kross (Hadak útján)Stig Henrik Hoff (A dolog),Rupert Grint (Harry Potter) mind rutinos színész.  Nem volt velük problémám, hozták a két ellentétes nép forgatókönyv szerint megírt stílusjegyeit. A németek a merevségüket, a Fürerbe vetett megingathatatlan hitüket, az angolok meg ugye a lazaságot.

Petter Naes rendező készített már korábban meglepően jól sikerült filmet az amerikai piacra, amit a magyar fordításnak hála Hóbortos szerelem (Mozart and the Whale) címen adtak le. Ennek a filmnek az alapanyagából simán össze lehetett volna hozni egy igazán feszült és érdekes művet, de a rendező inkább a könnyedebb stílus felé vitte az irányt. Azért a vége egy kicsit szomorkásra sikeredett. Fényképezése, a látvány egészen jó, de nem is kerestem benne hibát. A párbeszédeken is lehetett volna még csiszolni, mert egy-két esetben elég kiábrándító volt. A zenéjére nem is emlékszem. 

Ajánlom azoknak, akik szeretik a megtörtént eseményeken alapuló történelmi drámák közül azokat, melyek ugyan kicsit elrugaszkodnak a valóságtól, de szórakoztatás szempontjából mégis megfelelően kielégíti az igényeket.

65%

Azt hiszem, a kelleténél jóval több drámát nézek és ez nem jó. Olyan mintha lassan ereszteném le a vérem meleg vízben. Érzem magamon, ahogy egyre inkább depresszióba esek ezeknek a filmeknek a megnézése után.  Amúgy is állandóan letargikus hangulatban vagyok, mi a fenének fokozom még jobban? De ha egyszer nincs egy normális vígjáték, mit nézzek? (A Hét pszichopata és a Si-cu kivételével, de az se igazán vígjáték) Horrort? Valószínű az még inkább segítene a meleg vizes kádhoz közelíteni.

Reménytelen állapotával teljesen tisztában lévő Tessa (Dakota Fanning) 16 éves, utolsó stádiumban lévő leukémiás lány. Mivel az életéből nem sok van hátra, készített egy bakancslistát az ágya fölé, hogy mi mindent szeretne még megtenni, ami eddig kimaradt az életéből. A többnyire illegális dolgokat tartalmazó felsorolás végrehajtásához segítséget a legjobb barátnőjétől, Zoey-től (Kaya Scodelario) várhat, apja (Paddy Considine) legnagyobb bánatára, aki az utolsó pillanatig csak a jót szeretné beteg gyerekének.  A lista élén természetesen a szerelem megszerzése áll, aminek tökéletes alanya lehetne a szomszédba frissen beköltözött Adam (Jeremy Irvine)….

Lehet, egy kicsit érzéketlen leszek, de azt hiszem, hogy ebben a „témá”-ban láttam már sokkal jobbat, ha lehet ezeket a filmeket egyáltalán külön kategóriába sorolni. Ami talán a leginkább megrázó a történetben, az a főszereplő fiatal életkora. Emellett viszont mégsem érintett meg igazán, nem azt mondom, hogy nem tetszett, de előtte már igen sok filmen körbejárták ezt a sokunkat is – sajnos - személyesen érintő betegséget.

Tessanak 4 éve diagnosztizálták a betegséget, iskolában nem jár, többnyire az utcán tölti az idejét. Kis célok viszik őt még előre az életben, apró időtartamok, melyeket maga elé állít, mint például egy gyereknek a születése. Leginkább barátnőjével ténfereg és közben felállított listán lévő dolgokat próbálják megvalósítani több-kevesebb sikerrel. A bolti lopás, drogozás, szüzesség elvesztése mind szerepel azon a felsoroláson, amivel az apját az őrültbe tudja kergetni. A családban az apa az, aki egyedüliként hisz még a gyógyulásban, nem tud beletörődni lánya betegségébe, ezért folyamatosan kutatja az internetet kezeléseket keresve, de többnyire önmaga számára is csak tudat alatti fájdalomcsillapításként teszi mindezeket. Tessa folyamatosan ellenkezik apjával, ami már egy kicsit bántó, de aki tudja, mire képes ez a betegség, nem lesz neki meglepő. Az anyja igazából sok vizet az egész film alatt nem zavar, néhol meglepődik, hogy mennyire nem tudja kezelni a helyzetet, fogalma sincs, mit kezdjen lányával. Csak úgy van a filmben, vegetál. Amúgy az öcsike a legjobb fej, aki gyermeki látásmódjával adagolja számunkra az őszinteséget, feledtetve ezzel a görcsösebb pillanatokat. 

Adam, a szomszéd selyemfiú, olyan gyorsan szerelemre gyulladt a lányba, mint mikor parázsra ablakot nyitunk. Kicsit furcsa volt, mivel sokkal jobban néz ki a filmben, mint főszereplőnk. Persze nem minden a külső - mondhatnánk, de ez egy film. Itt lehet ilyet csinálni, de akkor meg azt lehet mondani, hogy nem hiteles a kezelések hatásának bemutatása. A kérdés persze adott, a szerelem a legjobb gyógyszer? Ezért szorítunk is nekik, de kicsit túlcsordulunk a giccsességen - szépen túlzásokban esve. A hóesésben a padon ülünk és bámuljuk egymást, és a hóangyalka-készítés számomra már elcsépelt jelenetek. Kicsit túl tökéletessé akarták tenni Tessa utolsó napjait Adammal, aki számomra túl példás mindenben és ez nekem visszarúgott.  

Láthatunk a betegségből is rossz dolgokat, miken megy keresztül szegény kislány, de ezeket nem ecsetelem. Többnyire nem szép részek. Talán ami engem leginkább megfogott a filmben az az, hogy mik azok a gondolatok, dolgok, amik segíthetnek abban, hogy ne gondoljunk állandóan az elmúlásra, akár csak röpke órákra feledtetve ezt az egészet… ha lehet egyáltalán. És ami még elhangzott a filmben, és elég őszintének tűnt, hogy azt gondoljuk, a betegség csak erőssebbé tesz minket, de a fenéket, ez nem így van.

Dakota Fanning (Világok harca) már felnőtt. Régen láttam filmben, mivel az Alkonyat franchise kiesett a látószögemből. Igazán visszafogott a szerepében, de milyen is lenne szomorúan kimeresztett szemeivel. Talán azon a részen sajnáltam meg leginkább, mikor a nővértől kérdezi, hogy miként következik be az élettől való elsodródása. Paddy Considine nekem már a Blitz című filmben sem volt szimpatikus és itt sem nyerte el a tetszésemet. Kicsit semmilyen, pedig szerepe szerint küzdelem az élete. Jeremy Irvine (Hadak útján) a szépfiú, nekem sok volt, és nem a féltékenység beszél belőlem. Olivia Williams (Egy lányról) anyaként csak kiegészítő kellék volt az idióta frizurájával. A barátnő Kaya Scodelario (A titánok harca) emlékezeteset nem nyújtott. Edgar Canham, az öcsike volt a legjobb színfoltja a filmnek.

Ol Parker (Egy szoknya, egy szoknya) második rendezésére azt kell írnom, hogy nagyon középszerű. Betegségről készíteni filmet amúgy sem hálás feladat. Melyik irányba menjen? Érzelgős, csöpögős vagy kíméletlen, kegyetlen, esetleg a viccesebb? Nehéz eltalálni az arányokat. Nálam mérvadó az is (pasi létemre), hogy egy – két könnycsepp kicsordul-e a film nézése közben. Ebben az esetben a film 98%-ig simán kibírtam zsepi nélkül, de a végére csak kijött egy csepp, amit nem szégyellek. Maga a képi megvalósítása nekem többnyire giccses, persze nem az orrvérzéses jeleneteknél. A film zenéjére is talán a vége felé figyeltem fel, akkor tökéletesen azonosult a képpel, ami az jelentette, hogy eléggé hatásvadász. Szóval nem akarom tovább lehúzni a filmet, mert a szándék a fontos, és azt megértettem belőle, de ebben a témában láttunk már sokkal jobbat.

Ajánlom azoknak, akik szeretnének komoly témáról is filmet nézni és nem szégyellik a százas zsepi használatát filmezés közben. Szép film azoknak, akiknek ez lesz az első életükben, hogy találkoznak vásznon is ezzel a betegséggel. És aki szeretne rosszkedvű lenni, feltétlen nézze meg, garantált!

65%

Ha valaki azt szeretné, hogy a vasárnapi ebédre kellően undorodva nézzen, akkor ajánlom figyelmébe délelőtti programnak Craig Zobel 2012-ben megjelent filmjét. Voltam én is olyan hülye, hogy felébredés után - délelőtt 10 órakor - nekiálltam filmet nézni. 2012 egyik legmegrázóbb és legidegesítőbb filmje azoknak, akik végignézik és nem kapcsolják ki a felénél.

Becky (Dreama Walker) 19 éves lány, aki egy gyorsétteremben dolgozik pénztárosként. A munkára szüksége van. A középkorú Sandra (Ann Dowd), az étterem üzletvezetője nem éppen a legjobb barátságban van vele. Egy stresszesnek ígérkező pénteki napon megcsörren az irodában a telefon. A vonal mögött egy rendőr jelentkezik be, aki azt állítja, hogy Becky pénzt lopott az egyik vásárlótól és a sértett fél nála tett feljelentést, amit tanukkal is tud igazolni. Sandra félti menedzseri állását, ezért Daniel (Pat Healy) nyomozó utasításait feltétel nélkül teljesíti addig, míg a rendőrök meg nem érkeznek a helyszínre. Becky életében ezen a napon megkezdődig egy elképzelhetetlen tortúra…..

Első gondolatom a filmmel kapcsolatban, hogy idegesítő, a második, hogy gusztustalan. Olyan mértékű indulat tört elő belőlem az emberi butaság, meggondolatlanság láttán, hogy ordítani tudtam volna és majdnem lekapcsoltam a filmet. Mivel ilyet sosem teszek és amúgy is furdalt a kíváncsiság, tovább néztem. Érdekelt, hogy mi lesz ennek a szenvedésnek a vége. Mert ez az volt, nem csak a szereplőknek, hanem nekem, nézőnek is. És ha ez volt a rendező a célja a figyelemfelkeltésen kívül, bizony nálam elérte, amit akart. Már akkor tudtam, hogy nem stimmel ezzel a filmmel valami, mikor meghallottam a zenéjét. Amint felcsendül a cselló vészjósló komor hangja, a feszültség csak úgy vibrál.

Sajnos olyan világban élünk, ahol a kényszer nagy úr. Nem csak kis hazánkban van munkanélküliség, hanem fejlett „vidékeken” is. Ezt most foghatjuk sok mindenre, de igazából mindegy is, ez van. Akinek van munkája, megpróbálja megtartani és ezért szinte mindenre képes. Ha esetleg a munkavállalási engedéllyel is problémák vannak, még inkább kiszolgáltatottabb az illegális munkavállaló, hiszen félnek a meghurcolástól. Amerikában a rendőröknek pedig hatalmuk és jóval nagyobb tiszteletük van, mint nálunk. Nem szabad velük szórakozni, a szavuk szent és megkérdőjelezhetetlen, még akkor is, ha ép ésszel felfogni nem is lehet kérésüket. A világ pedig tele van pszichopatával. Kibe bízzon az ember, ha nem a rend őrébe? Mert elméletileg a törvény a mi oldalunkon áll!

Ezt hiszi a filmben szinte minden szereplő, és ezért is vannak kiszolgáltatott helyzetben. Miért is vonnák kétségbe az elhangzott kéréseket, még akkor is, ha baromságnak tűnik az egész? Sandra is csak a feladatát végzi, vakon teljesíti az ismeretlen rendőr utasításait, hiába érzi kínosnak az egész helyzetet. Véletlenül se gondolja, hogy ellenkezni kellene, hogy totálisan csőbe húzzák. Agyhalott. A rendőrnek hatalma van akár előttünk áll, akár csak a vonal végén szuszog. A telefonálónak meg félelmetesen vág az esze. Tudja, kinek mi a gyenge pontja, behízelgő modora, fenyegetése, kedves szava mindenkit levesz a lábáról. Szinte mindenre van válasza, nem lehet átvágni. Jegyzetel, gondolkodik és vidáman röhög az egészen vacsorája közben. Úgy irányítja az egészet, hogy egyre inkább gyanússá tegye áldozatát. Megjegyzem, profin csinálja.

Amúgy ezt a fajta beteges hajlamot ennél gusztustalanabb módon nehéz lenne bemutatni. Fokozatosan egyre megalázóbb szituációk kerülnek előtérbe. Kezdetben csak ürítse ki a zsebeit, vegye elő a táskáját és vizsgálja át, vegye el a telefonját, vegye le a ruháját, vegye le az alsóneműjét is, vigye ki a kocsiba, mert bűnjel, forogjon körbe meztelenül, ugráljon, hajoljon le háttal és még sokáig sorolhatnám azokat a részeket, melyek végül minden emberben maximálisan kicsapják a biztosítékot. A szexuális zaklatásnak ezt a módját nem láttam még filmben. És nem kellett ehhez szadista sorozatgyilkosnak szerepelnie a filmben, elég csak egy telefon.

Azért leírom bátran, hogy a filmet másképpen is meg lehet közelíteni: hülye emberek hülye gyülekezete. Szinte az egész film alatt csak bámultam és nehezen hittem a szememnek. Ha azt kérné a főnököm egy telefonhívás utasítására, hogy vetkőzzek le pucérra, biztosan körberöhögném még akkor is, ha tudom, van valami bűnöm. Kizárt, hogy megtenném. Szóval az egész még addig vicces is lehet, míg nem veled történik meg. DE, sajnos ez egy valós eset, aminek utána lehet guglizni.

A szereplők olyanok, mintha találkoztam volna velük már a helyi közértben, és talán ezért is tűntek számomra hitelesnek, annyira átlagosak. Dreama Walker ártatlan, „nem tettem semmit” kifejezése végig az arcára van írva. Kicsit sajnáltam naturista szerepéért. Ann Dowd (Marley és Én) viszont olyan, mint egy takarító egylet veteránja. Sugárzik belőle az értetlenség, a butaság. A főnökének való megfelelési kényszerrel kiegészülve elég visszataszító volt számomra. Különösen a film végén tudtam volna a hátába vágni egy fejszét. Viszont, aki tényleg kifogástalan volt, az maga Pat Healy (Hajnali mentőakció). Álnyomozóként tényleg tenyérbe mászóan játszott. Annyira irritálóan adta elő szerepét, hogy többször is szívesen földbe döngöltünk volna…

Craig Zober rendezése ékes példája annak, hogy kevés költségvetésből, viszonylag ismeretlen színészekkel is lehet komoly filmet készíteni. Olyan volt, mint egy dokumentumfilm az emberi naivitásról, hiszékenységről, hogy ha már hülyék vagyunk, azért figyeljünk már egy kicsit oda, mit miért teszünk. Nem kell nagy produkciót várnunk, maga a történet visz el minket az undor földjére, ami jelen esetben egy gyorsbüfé. Lélegzetállító helyszínekről nem fogunk hanyatt vágódni, mivel szinte egy szobában játszódik az egész. A zenéjére már tettem megjegyzést, de ismét leírom, hogy a cselló morajlása kifejezetten nyomasztó hangulatot áraszt. Vannak ennél jóval gusztustalanabb, véresebb alkotások is, amik rögzültek már korábban agyunkban, de azt hiszem ez is kellően irritáló ahhoz, hogy később is emlékezzünk rá. Kivételesen nem szeretném még egyszer megnézni.

Ajánlom azoknak, akik nem kifejezetten csak az élményért, az élvezetért szeretnek filmeket nézni, mert ebben ezt nehéz lesz felfedezni. Ez egy bosszantó, nyomorúságos alkotás, melyet csak erősen nyugalmi állapotban ajánlatos megnézni. A film figyelmeztető jellege miatt adtam rá magasabb értékelést.

70%