Szerintem nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a legjobb II. Világháborús filmek eddig Németországból érkeztek. Ezért is örültem ennek a filmnek, hiszen egy kis ausztrál tőke bevonásával egészen valóságos filmet sikerült készíteni – a nálunk még nem kapható - Rachel Seiffert: The Dark Room című regényéből. 

A II. Világháború végén a szövetséges haderők keresztülmasíroznak Németországon. A háborús SS tisztek menekülnek, magukra hagyva akár a családjukat is. A 15 éves Lore (Saskia Rosendahl) négy testvérével, a húgával (Liesel - Nele Trebs), az ikrekkel (Jurgen - Miki Siedel és Gunther - Andre Frid),  a csecsemő Peterrel - miután az anyja feladja magát az amerikaiaknak - kénytelen közel 500 km-es utat megtenni a megosztott Németországon keresztül a nagymama házáig.  A Fekete-erdő mélyéből elindulva szeretnének eljutni egészen a Hamburg mellett lévő kis faluig. Nem elég az, hogy zord és barátságtalan útjuk során hihetetlen nehézségeken mennek keresztül, Lora rádöbben arra is, hogy az egész életében belénevelt ideák mennyire hamis voltak.  Az apja nem az volt, akinek mondta magát és tulajdonképpen az egész führeri eszme nem az, aminek hitte….

Kegyetlenül szép volt. A filmben szépen bemutatásra kerül, hogy hogyan próbálják gyerekfejjel felfogni, mi is történhetett igazából. Nem szeretek a történelmi dolgokba belemenni, mert csak vitaalapot generálna. Hogy mennyire volt ez reális, mennyire nem, döntse el mindenki maga, de azt azért nagyjából sejtjük, hogy valahogy így történhetett a háború elvesztése utáni náci pucolás. Futunk, amerre látunk és mentsük, ami menthető. Ez valakinek sikerül, valakinek nem. Ez utóbbi elnyerte méltó büntetését. A többi meg sajnálatos történelem.

Nem egy pörgős film, de legalább a letisztult, lassú képek elég időt adnak megemészteni a látottakat. „Nincs győzelem, szenvedés nélkül”, mint ahogyan a filmben is elhangzott, na de ennyi? Szenvedtek a németek is a háború után. Kivételesen ebben a filmben nem azt az oldalt nézzük, amit próbáltak leigázni.  Persze, akik megérdemelték, azért nem kár, de ezek gyerekek voltak. Téves gondolatokkal, amiket a szüleik neveltek beléjük. A gyerkőcök túl kicsik bármiféle büntethetőséghez. Az ikrek hol hallottak volna a haláltáborokról? Kivégzőszagokról? Csak kergetőznek az erdőben. Játszanak. Azt hiszik, hogy az apjuk Fehéroroszországban harcol a hazájáért.  

Lore piszok kemény utazáson vesz részt lovas kocsival, teherautóval, csónakkal, vonattal, de többnyire gyalog. Viszi előre a testvéreit a nagyihoz, miközben azt állítja a piciknek, hogy anya és apa Hamburgban várja majd őket. Felfoghatatlan dolgokon megy keresztül. Nem csak a földön fekvő véres hullák látványa, ami szörnyű és visszataszító, hanem maga a hiú ábrándjának az összetörése, amikor tudatosítják benne a náci horrort, a haláltáborok borzalmait, amikben a saját szülei is tevékenyen részt vettek. Később jön csak rá, hogy apja nem egy háborúban szolgált katonaként, hanem egy „táborban” volt parancsnok.   

Küzdenek az életben maradásért. Éheznek, áznak és fáznak, de csak mennek mezőkön és erdőkön keresztül, sárban és lápban fel északra.  Szívem szakadt meg a baba láttán, mikor csak úgy kitették a földre és ő csak sírt és sírt. Ha baba van a kézben, az emberek könnyebben adnak ételt.  Ékszereket adnak el, amiket még az anyjuk adott nekik oda, hogy kapjanak kaját. Érdekes jelenet, mikor ötükre kapnak egy tojást!! Későbbiekben csatlakozik hozzájuk egy koncentrációs táborból szabaduló zsidó fiú is, akit Lora neveltetése révén nem fogad el, pedig nélküle sehova nem jutottak volna. Viaskodik a belé nevelt ideákkal, azzal, hogy: „Ő csak egy parazita!”  

Nem gyenge idegzetű embereknek készült film. Szinte nulláról mutatják a véres képeket. Elég visszataszító, mikor a hangyák mászkálnak a megerőszakolt nő lábán vagy a fejbelőtt hullán. Picit azért elgondolkodunk, hogy kell ez? Bizony kell. Brutális részek, mint például a folyón való átkelés, ahol nem tudod eldönteni, hogy maga a német pasi gusztustalansága vagy a kővel való fejbeverés bemutatása a gyomorforgatóbb. A feszültséget nem akciókkal teremtik meg, hanem a gyönyörű és kegyetlen képekkel, amiket szépen lassan hoznak elő. Fájdalmasak, de az biztos, hogy hatásosak.

Saskia Rosendahl nagyon jó Lore szerepében, pedig csak az első filmszerepe. Látszik rajta a naivság, az ártatlanság, hogy esélye se lett volna túlélni, ha nincs segítsége. Mikor énekel azért, hogy átkeljenek a folyón, annyira szánalmasan keserű, hogy nézni is rossz volt. Látszik a filmben, hogy felnő. Kai-Peter Malina (A fehér szalag) a zsidó fiúként sokat nem beszél, viszont amit elmond, bőven elég. Tetszett, hogy még véletlenül sem voltak tisztának beállítva, koszosak és büdösek voltak. Még arra is törekedtek, hogy a fiú tarkóján a pattanás látszódjék. Tudom, ezek apró dolgok, de ha egy westernfilmben tökéletes fogsort látnék, az sem tetszene. A baba nagyon szép, helyes kis német kölök, de a többiek is tipikus német ártatlan srácok. Jók voltak mind. A mellékszerepekben az öregeket megemlíteném, hogy jól sikerült őket összeválogatni, mert szinte egytől egyig ellenszenvesek.

Cate Shortland (Cigánykerék) ausztrál rendezőnőnek második filmjében sikerült egy olyan időszakot megmutatni a történelemből (1945 tavaszát), ami - a Führer halála után - kevés embert érdekelt már. Mert ki a fenét izgatott már az, hogy mi játszódott le a menekülésre késztetett németekkel, mikor annyi sok szenvedést okoztak? Le akartak igázni mindenkit, akkor meg nehogy már sajnáljuk őket. Na, hát ez a film picit segít azt is megértetni, hogy valójában az ott élők sem tudtak mindent és csak a vége előtt rakták össze azt a képet, amit már tudunk. Hogy ki hiszi ezt el, az már nem az én dolgom, nekem viszont bejött, és nem tartottam hatásvadásznak egyáltalán. Lehet, hogy a gyerekszereplők miatt van ez így, nem tudom, de az biztos, hogy sajnáltam őket végig. Adam Arkapaw (Snowtown, Animal Kingdom) fényképezése piszok jó. A 10 cm-ről forgatott természet képek tényleg odaszegezik a tekintetünket. Brutálisan szép látványt nyújtanak, mint egy szép természetfilmben: a virágok, a fák csodálatosak. Ahhoz képest milyen sötét időszakot mutat meg a film, a színek nagyon élénkek. A zenéje már az első perctől megfogott. Továbbra is azt tartom, hogy a zongora hegedűvel kísérve a legjobb. Közhelyként és unalomig ismételt dolog, de leírom, hogy ez is egy olyan film, amit érdemes megnézni suliknak. A filmet idén jelölték a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra is.

Történelemfilmek kedvelőinek bátram ajánlom. Érzéki és szívszaggató dráma a háború befejezését követően.   

75%

Korábban is készült már írásom (Martha Marcy May Marlene) bizonyos elvakult csoportosulásról, ahol a vezető jól megmondja, hogy a követői miként cselekedjenek rendes bábként a jövőben, mert ha nem így tesznek, bizony repülnek a közösségből és nem lesz többé jó dolguk. Nem szeretem ezeket a filmeket, mégis a kíváncsiság vezérel, miképpen tudják rávenni magukat emberek arra, hogy csatlakozzanak különféle szektákhoz. Ez a film is szépen bizonyította számomra, hogy lehet hinni, de nem mindenáron. 

Peter (Christopher Denham) és Lorna (Nicole Vicius) leleplező dokumentumfilmet szeretnének forgatni egy kisebb csoportról, akik hirdetik az igét egy pincében. Nem csak a csalást akarják a felszínre hozni, hanem a film eladásából származó jövedelemforrás is jól jönne nekik. Ehhez azonban be kell épülniük, ami nem egyszerű folyamat, hiszen többlépcsős próbákon kell keresztülmenniük. A csoport vezetője, Meggie azt állítja magáról, hogy a jövőből érkezett hozzájuk és csak ő tudja megmutatni nekik a helyes utat, azt, hogy hogyan lehet majd boldogulni az elkövetkezendő meglehetősen sötét jövőben. Peter teljesen elképzelhetetlennek tartja az állításokat, míg a párja kicsit elfogadóbb a furcsa dolgok hallatán. Minél több foglalkozáson vesznek részt azonban, a szemléletük megváltozik és a szerepek felcserélődnek. Maggie bűbája maga köré csavarja a férfit……..

Erről a filmről úgy gondolom, nem kell sokat írnom, tipikusan az a film, amit nem azért nézel, mert annyira feszült lenne - mivel egy csepp izgalom sincs benne-, hanem várod, hogy mi a fészkes fene fog kisülni belőle. Úgy ásítottam folyamatosan végig a filmet, mint amikor egy ember kiszívja oxigénmentesre a szobáját.  Azért csak kiszenvedtem a végét és egyáltalán nem csalódtam, természetesen pozitívan, simán kitaláltam mi lesz a csattanó. Mert azt már az elején tudni lehetett, hogy bizony ebbe kell valami, mert Maggie szépsége édeskevés lesz a végére.

A filmet 10 fejezetre osztották, hogy miért, nem jöttem rá, és nagyon nem is akartam rajta gondolkodni. Biztos így érdekesebb. Nem szeretnék végigmenni mind a tízen, de az első még érdekes volt. Ékszerek le, kiadós zuhany, korházi köntös fel, kéz összekötése, szemek lezárása és elszállítás a titkos összejövetelek helyszínére, ami jelen esetben egy pince. Érdekesnek indult. Különösen a kézfogásos jelenet gyakorolt rám mély hatást, hiszen gyerekkorunkban mindig kitaláltunk mi is hasonló jelenetsort a kezünkkel. Aki ezt szerette, biztos ezen is élvezkedni fog. Aztán megjelenik a vérátömlesztésen átesett Meggie, aki olyan tényleg, mint egy földre szállt angyal szárnyak nélkül. Elmeséli történetét, miként is érkezett a jövőből vissza hozzánk és az erre befogadóképességekkel rendelkező hallgatótábor csak bólogat. Kérdezni persze nem lehet tőle az „újoncoknak”, mert azonnali fegyelemsértéssel jár. Másodikban fejezetben már megtudjuk azt is, hogy főszereplőink tulajdonképpen álhallgatók a táborban és csak a filmes karrierjüket szeretnék beindítani. Na még ez is érdekes volt.

A továbbiakban kis bejátszásokból megtudhatjuk Peter és Lora múltját. A többiekét persze nem, de valószínűleg a készítők nem is gondolták fontosnak. Ezért egy kicsit elveszik az érdekesség, csak úgy vannak, semmit az ég adta világon nem tudunk meg senkiről. Azért egy-két felszínes infót közölhettek volna másokról is, ne csak statisztáljanak 90 percig. Tulajdonképpen Meggieről is édeskevés az, amire az mondanánk, hogy elhiszünk neki mindent. (Azt azért nehezen, hogy 2054-ből jött ide) Többnyire megy a filozofálgatás az élet nagy dolgairól, ami picit sem érdekelt. Talán akkor volt izgalmasabb jelenet, mikor Peter becsempészte a rejtett kamerát a bélrendszerében. A szereplőinket nyávogtatják, idióta táncokra kényszerítik és egy letekert fóliára meghányattatják őket, hogy legyen valami gusztustalanság is benne a gilisztaevésen kívül. Csak úgy szürcsölik őket be a szájukba, mint egy spagettit. Azt is láthatjuk, hogy aki a főnök szavát kétségbe vonja, úgy repül, mint egy lapos kő az állóvízen.  

Persze a végére csak kiugrik a nyuszi a kalapból, hogy mit is szeretne Maggie a számára legszimpatikusabbtól, de addigra megjelenik már az igazságügytől is valaki, aki élénken érdeklődik a kis pincebanda iránt. Többet nem kell leírnom, mert még az a maradék érdekesség is elveszik.  Talán röviden ennyi a lényeg. Tényleg sok marha van a földön. Lehet itt gondolkodni, hogy miről is szól a film, lehet mögé rejtett tartalmat eldugni, de nálam sajnos pont a gondolkodásmentességet idézte elő.

A szereplőkkel semmi gondom nem volt, de nem volt egy nagy durranás egyik sem. Christopher Denham (Az Argo-akció), Nicole Vicius (500 nap nyár) személyiségváltozására lehetne talán felfigyelni, de mondom, sajnos hidegen hagyott mindkettő bamba tekintete. Brit Marling (Felettünk a Föld) viszont egészen kellemes megjelenés. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a forgatókönyvírásba besegített.

Zal Batmanglij rendezője és forgatókönyvírója volt egyben ennek a filmnek. Sajnos simán rá lehetne vágni, hogy koppintás, ha csak egy helyen játszódna, azonnal az Őslakó (The man from Eart) jutna az eszembe. (Ami lényegesen jobb alkotás.)  Hála az égnek nem vártam tőle sokat, és így nem is okozta azt a csalódást, hogy kár volt megnéznem. Igazából utána olvasva ez egy fesztiválfilm, nem széles közösségnek készült. Egy-két érdekes része tényleg volt, és aki nem látott hasonló filmet, lehet még élvezni is fogja. Rendezéssel amúgy nem volt problémám és végül a szöveggel sem. Zenéjéről kifejezetten az jutott az eszembe, hogy ennél még én is jobban válogattam volna alá. Az egész filmre talán az volt számomra a legjobb jelző, hogy olyan fura. Tipikus rétegfilm, ami nekem most nem jött át.  

Nem tudom ajánlani jó szívvel mindenkinek, inkább egy kis érdekesség azok számára, akik még tudnak hüledezni kis csoportok nagy marhaságán.

60%

és egy kis segítség a kézfogáshoz: