Szeretem olvasni más „filmes” blogok ajánlásait, ezért nem meglepő, hogy találok olyan ritkaságokat, mint amelyről most szeretnék írni én is. Remélhetőleg így még több emberhez eljutnak ezek a filmek, melyekről sajnos szerintem sosem hallanánk, ha nem írna valamelyikünk.

Jan Thomas-t (Pal Sverre Valheim Hagen) gyerekgyilkosságért 12 évre börtönbüntetésre ítélik. Büntetése 8. évében feltételesen szabadlábra helyezik. Orgonistaként munkát kap egy Oslói templomban, ahol elkezdheti felépíteni új életét. Thomas nevét megváltoztatva él is a lehetőséggel, és a tehetsége bizonyítása után elhelyezkedik a templomban. A múlt titkait megőrizve megismerkedik a fiatal lelkésznővel Annával (Ellen Dorrit Petersen) és gyerekével, akivel egyre szorosabb barátságba kerül. Egy napon az elhunyt gyerek édesanyja Ágnes (Trine Dyrholm) felfedezi Thomast a templomban és szeretné hallani az igazságot a gyereke halálának utolsó pillanatairól………. 

Az orgona hangja egyszerűen gyönyörű. Varázslatos, sosem gondoltam volna, hogy valaha megszeretem. Mivel nem járok templomba, ezért „élőben” sosem hallom. Hegedűvel együtt megszólaltatva teljesen lenyűgözött. Úgy, mint maga a film is. Mind történetvezetésben, a szereplők játékában, rendezésében egyszerűen úgy odakötött a fotelhoz és a végén olyan nehéz volt kimászni belőle, mintha egy 50 kg-os nedves cementes zsák lett volna a hátamra kötve. Maga a megbocsátás amúgy sem lenne egyszerű téma, de így hogy gyerekgyilkosság köré van felépítve különösen nehéz.

A film két részre osztott. Két ellentétes utat figyelhetünk meg.  Az egyik út mely a film első felére esik, Thomasnak a visszatérését mutatja az életbe, új munka, új lakás és végezetül a szerelem lehetősége, boldogsággal, felejtéssel. A fiú a titkát elrejteni Anna elől, aki nemcsak egy lelkész a templomban, hanem egy szőke kisfiú édesanyja, aki nagyban emlékeztet a korábban meggyilkolt gyerekre. A film második felétől átkapcsol a meggyilkolt gyerek édesanyja szemszögére. Ez a rész jóval komplexebb. Az anya már iskolában tanít, házas, és van két adoptált gyereke, akik a felejtést jelentenék számára. Ez változik meg, mikor a templomban meglátja fiának gyilkosát, mely után őrült ámokfutásba kezd, hogy megpróbálja az igazságot megtudni. A film érdekességéhez tartozik, hogy az egész történet nem időrendi sorrendben van felépítve, hanem ahogy haladunk előre úgy ugrunk vissza is folyamatosan a múltba Thomas és Ágnes emlékképein keresztül.    

A szereplők totálisan hihető karakterek. Fantasztikusan játszanak. Pal Sverre Valheim Hagen (Max Manus) tökéletes, de még rendkívülibb volt Trine Dyrholm (Egy jobb világ), nem is kellett volna megszólalnia arcáról minden tükröződött. Ellen Dorrit Petersen háttérben volt, de nagyon jó volt ő is, úgy mind a gyerekszínészek.

Erik Poppe (Hawaii, Oslo) norvég fimrendező igen összetett drámát alkotott egy elég kellemetlen témáról, hiszen ki tudna megbocsátani egy gyerekgyilkosnak. Hála az égnek semmit nem kényszerít ránk, meghagyja a film, hogy magunk döntsük el, kinek a pártjára állunk, nem ébreszt bennünk semmit, hogy szimpatizáljunk egy gyilkossal. A filmet nagyon jól felépítette. Különösen tetszett, ahogyan a visszaemlékezéseket megoldotta, és ahogy a végére összeállt a kép. Operatőri munkában szintén figyelemfelkeltő. Van bizony egy két olyan rész, amit érdemes megjegyezni. A zenéjéről már az első bekezdésemben is megjegyeztem, hogy csodálatos. Az egész film szerintem magával ragadó és felejthetetlen.  

Komoly dráma, komoly embereknek. Ajánlom ezt a filmet minden olyan filmszerető embernek, akinek bejön a skandináv filmek nyugtalanító hangulata.     

90%

Vannak olyan filmek, melyekről sok kedvem nincs írni, mert nem érdemli meg, hogy szóvá tegyem, de most mégis nekiállok, mivel borzasztóra mérges vagyok rá. Kevés film van, amit kikapcsolok és csak másodszori nekifutásra nézem meg, mert elsőre annyira elment tőle a kedvem, hogy inkább elolvastam a napi blikket, ami legalább felvidított. Lehet valakinek ez a néhány sor nem fog tetszeni, de akkor is egyszerűen nem tudok enyhülni iránta.   

Tripp (Patrick Dempsey) pénzt váltani indult egy bankba, de mire végezne, túsz lett két bankrabló társaság markában is, mivel ugyanazt a bankot szemelte ki magának mindkét brigád. Miután a felfordulásban egymás után hullnak a túszok és a rablók, rájönnek, hogy nem mindenki az, akinek mondja magát. Az összeesküvést Tripp, Sherlock Holmest megszégyenítő ötletekkel próbálja megoldani, miközben a bankalkalmazott Kaitlin (Ashley Judd) szívét is próbálja elnyerni…… 

Egyszerűen annyira erőltetett volt, hogy borzasztó volt végigülni. Közepén kikapcsoltam, mint már említettem, de kíváncsiságom miatt folytattam, hogy mi is lesz ennek a szerencsétlenkedésnek a vége. Kár volt. Pedig még a tizedik percéig azt gondoltam, hogy egész kellemes kis vígjátéknak ígérkezik, ami nem több másfél óránál. A korábbi bejegyzésemnél (Killer Elite) említettem, hogy a bemutatója tökéletes hangulatot adott a filmnek, itt ebben az esetben köze sincs egymáshoz a kettőnek. A filmről elég sok pozitív kritikát olvastam, általában halálra dicsérik, de én most a más oldalon állok, mint a rajongói tábor.    

Az alapötlet nagyon jónak tűnik. Egy bankot két társaság egyszerre szeretne kirámolni. Két banda, két stílus. Az egyik képviseli a profizmust, a high-tech technikát és az észt, a másik az erőt, az agynélküliséget és persze a bénaságot. Kapunk hozzájuk egy zseninek álcázott jóképű főszereplőt, aki ráhajt arra a szép hölgyre, aki éppen a mézesheteire indulna dúsgazdag férjével a Tahiti szigetvilág valamely álomszigetére. Ebből az alapanyagból szerintem azért egészen komoly kis vígjátékot lehetne összehozni. Azonban ahogyan szépen véresen hullnak a szereplőink, a túszok és a banda tagjai, úgy mélyülünk bele az egyre idegesítőbb konfliktusokba és párbeszédekbe.      

Mi idegesített? Először, amit megemlítenék, hogy nagyon irritált a két tuskó bankrabló bénázása. Ötlettelen szövegeiken és vicceiken szinte el sem mosolyodtam és nem tartom magam faarcnak. Szerintem bűn rossz karakterek voltak, de ez jellemző volt az egész bagázsra. Másodszorra pedig ez a totálisan hihetetlen sztori akasztott ki, amit annyira próbáltak túlmisztifikálni, szétcsavarni, mintha egy Agatha Christie regény lenne. Most ha meg ez volt a cél, akkor meg találjanak ki valami más végét a filmnek, mert még egy csekély értelmi képességű Micimackó (akit sosem bántanék) is kitalálta volna, mondjuk második nekifutásra két tipp közül. Mindig azt írom, hogy értem én, hogy mit akartak a készítők az adott filmmel kapcsolatban mondani, de ebben a filmben az értelem totál vakvágányra futott. Tudom, hogy nem kell vígjátékban keresni az észt, de akkor is…..

Minek néztem meg? Azért mert reménykedtem, hogy Jon Lucas és Scott Moore a Másnaposok c. film első részének a forgatókönyve után csak ki tudnak húzni még valami nézhetőt a fiókjukból. Ház ezzel bizony mellélőttek, beeshetett volna a fiókjuk mögé! 

A szereplők tényleg B kategóriásak, mint az egész film. Ashley Judd-ot (Tiszta ügy) kifejezetten régen láttam már, de sajnos most sem erőltette meg magát, hogy ismét felfigyeljek rá a szépségén kívül. Patrick Dempsey A Grace klinika jóképű Shepherd dokijával sem valami jó a kapcsolatom, alig bírtam hallgatni rossz és szintén idegesítő szövegét, nem volt jó, az elején még talán, de ahogy haladtunk előre egyre jobban kívántam volna már a kukába a filmmel együtt és akkor elég finoman fogalmaztam. Pruitt Taylor Vince (Az óceánjáró zongorista legendája) és Tim Blake Nelson (Ó, testvér, merre visz az utad) volt a két tettes, aki mindent elkövetett, hogy engem bosszantson. Minkét színész bizony látott már szebb napokat is a zárójelben megjegyzett filmjeikben.  

El sem hiszem, hogy Rob Minkoff rendezte ezt a filmet és az 1994-ben készült Az oroszlánykirály c. rajzfilmet is. A kettő ég és föld. Nekem ez a filmje nem jött be. Rendezésével speciel semmi bajom nem volt, mondjuk szinte nem is jutottam el odáig, hogy azt figyeltem volna, mennyire zseni lenne a kamera mögött. Egy remek ötlet, hülyén megcsinálva. Ennyi. Megjegyzem, hogy pont ezek a vígjátékok veszik el a kedvem a többi esetleg érdemesebb nevettető alkotástól. Még arra sem foghatom, hogy bal lábbal keltem volna fel, vagy, hogy rossz napot fogtam ki, mert nem. Egyszerűen számomra ez a film semmilyen formában nem volt szórakoztató, úgy látszik előző napokban megnézett akciófilm teljesen kielégített több napra is szórakoztatás szempontjából, akkor engedékenyebb voltam, most nem.  Miért adok rá 50%-ot? Mert rövid volt.

Szóval, ha szemét lennék, mindenkinek tiszta szívvel ajánlhatnám kellemes időtöltésnek, de mivel nem vagyok annyira, ezért csak a fanatikus vígjátékrajongóknak, hátha jobban megbirkóznak vele, mint én.

50%

Végre, végre, végre! Ezt is megéltem. Na, nem azt, hogy sikerült végre megfelelően lefordítani egy filmcímet, hanem, hogy hosszú idő után Jason Stathamet láttam egy jó filmben. Apró örömök az életben, amik egy filmszerető embert éltetnek. Végre egy akciófilm, aminek semmi köze nincs egyetlen képregényhez sem, ami manapság nagy dolog. Aki szeret csemegézni a filmbemutatók között biztos várja ezt a filmet, ezért szerintem azzal nem lövöm le a poént, hogy leírom, ebben az estben azt kapjuk, amit a „trailer”-ben látunk.  

Megtörtént események alapján készült filmben Danny (Jason Statham) visszavonult brit különleges ügynök túszul ejtett korábbi mentora szabadon engedéséért cserébe kénytelen még egy utolsó feladatot elvállalni. Hunter-t (Robert DeNiro) a mesterét, csak abban az estben engedik el, ha három elit bérgyilkos SAS katonát likvidál, és az öngyilkosságnak álcázott sikeres küldetésről bizonyítékként, filmet készít. Az akció felkelti Angliában egy titkos katonai társaság figyelmét, melynek végrehajtója Spike (Clive Owen) rááll az ügyre és megpróbálja megfordítani az eseményeket. A vadászokból űzötteket szeretne látni……….

Az első benyomásom a filmmel kapcsolatban az volt, hogy DeNiro sajnos nem lett fiatalabb. Aztán ami kapásból szembetűnik, hogy bizony pörög ez a film ezerrel, és a szűkszavú szereplők teszik a dolgukat rendesen. Csak kapkodtam a fejem, hogy megértsem, ki - kivel is van. Azonban a végén azt éreztem, hogy régen volt már olyan, hogy egy mozi után elégedetten álltam volna fel, hogy ez úgy mindenestől nagyon bejött. Amúgy is ki voltam már éhezve a depresszív filmek után valami másra.   

Na, ez az a film, amit az akciófanatikusok biztos dicsérni fognak. A jó és a rossz küzdelme? Nem! Itt a rosszak küzdenek egymás ellen. Van benne minden, amit a műfaj megkövetel, talán még több is, hiszen a sztori könyv alapján készült, ami talán egy kicsit előreveti, hogy nem valami őrült nagy hülyeség. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy sikerült kicsit megbonyolítani, s ezért az átlag akciófilmek fölé emelni. Azt, hogy ez a megtörtént eset pontosan így volt, kizártnak tartom, de ez saját vélemény. Tehát maradjunk annyiban, hogy elvileg létezett személyekről van szó és volt valami hasonló történet, s így egyszerűbb leírni. Azért ez a "bonyolítás", mint már említettem a szórakozásom egyáltalán nem hátráltatta és kifejezetten tetszett, hogy kicsit kellett gondolkodni is, meg nem is.

A filmben az akción kívül humor jelei is felfedezhetőek, de még éppen megfelelő adagban, hogy ne váljon komolytalanná az egész. A lövöldözések, autós üldözések, bunyók után tényleg elégedetten dőlhetünk hátra. Statham és Owen verekedős jeleneteire bizony szívesen emlékszem vissza. Jason Bourne ”fun”-ok is úszhatnak a boldogságban, mert ezek a bunyók jól sikerültek és a kamerát sem rángatták annyira halálra, mint amennyire mostanában trendi. (A székre lekötözött jelenet bármennyire is hihetetlen, akkor is haláli.) Szerintem a film legjobb jelenetei közé tartoznak, mikor ketten együtt vannak a vásznon. Tényleg elhittem nekik, hogy szét tudnák verni az egész világot. Mindenképpen megemlíteném a hangulatfokozó zenét, amit kifejezetten eltaláltak, nagyban hozzájárul az adrenalin szintünk emelkedéséhez. Különösen tetszett az végén Kasabian új száma.

Összességében mivel nehéz ezt a műfajt megreformálni, ezért negatívumokat nincs nagyon kedvem keresni. Talán annyi, hogy van benne szép számmal akciófilmekre jellemző klisés és ostoba momentum, amit nem lehet megkerülni, de engem ebben az esetben egyáltalán nem érdekelt, mert annyira jól szórakoztam rajta. Talán nem merész az a kijelentésem, hogy 2011. top 3 akciófilmjébe beletenném. De melyik is lenne még az a kettő?  Az IMDB 6.7 az átlaga, aminél azért én többre tartom, de csak azért, mert semmivel sem vártam tőle többet, mint amit adott.

A film erőssége továbbá még a válogatott színészgárda. Jason Statham az örök akciósztár, igazából már többször is leírtam, hogy nem tipikusan a kedvenc színészem, de elismerem, hogy a szűk repertoárja most elegendő. Az a két mimika, amit filmjeiben elővesz itt nagyon tetszett nekem, a szigorú nézése és hozzá a reszelős utánozhatatlan hangja ebben a filmben hibátlan.(De lehet, mindez azért van, mert igazából nem is értem rá kifejezetten csak vele foglalkozni, mint a korábbi harmatgyenge alkotásában, a Blitzben.) Robert DeNiro sokat nem szerepel. Kár, mert elnéztem volna őt, annyira nagy jelenség bármikor is feltűnik. Ugyanakkor megjegyezném, hogy már annyira nem áll jól a kezében a géppuska, mint korábban. Azon viszont elgondolkodtam egy kicsit, hogy hol láttam Statham haverját játszó Davies-t alakító színészt, mire rájöttem, hogy ez bizony Scofield tesója a szökésből. Dominic Purcell vicces és kellemes meglepetés. Clive Owen pedig ebben az esetben is kifogástalan furcsa bajuszkájával. Nem áll távol tőle az akciószerep az biztos, nagyszerű volt. Yvonna Strahovski (The Canyon) színésznőről csak annyit jegyeznék meg, valószínűleg szépsége miatt még majd látjuk további hollywoodi alkotásokban.    

Elsőfilmes rendező Gary McKendry tényleg olyan filmet varázsolt elénk, amilyennek a bemutatója alapján reméltünk, ami azért mostanában elég ritkaságszámba megy. Tipikusan az a film, amire simán be lehet készíteni a popcornt és a colát, majd a végén felállva azt mondod, na, erre megérte a lóvét kiadni. A rendezése szerintem profi, a színészek profik, a helyszínek klasszak és változatosak, a szövegekkel sem volt semmi bajom, a zenéje szintén állat.  Ezek azok a jelzők, amik ténylég az átlag fölé emelik a filmet, és ha nem vagy drámaszakkörön vezető beosztásban tökéletes szórakozást és élvezetet biztosít két órára.    

Nem egy csajozós film ezért elsőre inkább ne ezt ajánljuk a párunknak, mivel lehet a következő randi már nem velünk lesz megtartva. Inkább a férfinézők szívét fogja jobban megdobbantani, hogy végre láthatunk egy elsőrangú szórakoztató akciófilmet, melyben örömünkre három igazi nagyágyú is helyet kapott.

80%

Az előző bejegyzésemben veszélyes és kényes témájú filmről írtam, akkor még nem sejtettem, hogy következő választásom is olyan filmre esik, aminek a sztorija még brutálisabb.  Ráadásul ez a film még érzékenyebben érintett.    

Bill (Michael Sheen) és Kate (Maria Bello) házassága romokban hever, válás küszöbén állnak. Egy napon sokkoló hír járja be az országot. Azon az egyetemen, ahová 18 éves fiúk is jár tömegmészárlás történt. Tizenhét ember: diákok, professzorok és köztük a merénylő is meghalt.  A gyilkos, aki végzett a többiekkel, a gyerekük volt……………

Fenébe. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz, bár sejthettem volna előre, hogy nem mindennapos filmmel lesz dolgom. Suliban történt lövöldözésről igazából egyre többet hallunk híradásokban, és nem is kell ezért már átrepülni az óceánt, hiszen hasonló sajnálatos esemény hazánkban is történt nem is olyan régen. Természetes reakcióként az elhunyt személyeket és a hozzátartozóikat sajnáljuk, senki nem akar lenni a helyükben. Magáról a tettesről - aki jobb esetben saját maga is öngyilkosságot követett el - csak annyit említünk meg, hogy megérdemli. Mindez szörnyű, de ha jobban belegondolok, azt megtudni, hogy maga az elkövető a saját gyerekem volt, akkor aztán nem tudnám hova tenni magam, és valószínűleg kiátkoznám magam a világból. Vagy talán mégsem? Na, ez a film pont ezt a témát boncolgatja, szerintem meglehetősen hatásosan és sikeresen. Igazából totálisan azokat a reakciókat kapjuk meg, melyeket adott esetben mi is véghezvinnénk.

A tettes szüleinek szemszögéből láthatjuk az azonnal megváltozott világukat. Azt az őrlődést, ahogyan keresik a válaszokat a miértre. Az önmarcangolást, ahogy felteszik maguknak azt a kérdést miért nem figyeltek jobban oda. Azokat a jeleket keresik utólag, amiket nem vettek észre, amikről következtetni lehetett volna a közelegő katasztrófára.

A férfi és a női reakciók ellentétesek. Mert miért is lenne azonos. A nő hitetlenkedik, nem hiszi el, hogy ez megtörténhetett. Nem gyilkost lát elvesztett fiúkban, hanem mint anya a gyermekét, akit felnevelt, akivel együtt játszott és tanult, míg az apa dolgozott. A férfi viszont ítélkezik és leveszi a felelősséget magáról. Csak azt látja, hogy ez bizony nem az ő fia volt, ilyet nem tehetett, bizony Ő csak egy mészáros, akit megvet. Azonban ahogy telik az idő ez az érzés átfordul és ráébred, hogy bizony nagyon szerette elvesztett fiát és magában kezdi keresni azokat a hibákat, melyek idáig vezethettek. Vajon tőle örökölhette hirtelenharagú természetét? Figyelt-e egyáltalán a fiára előző este?

A külvilágtól elbarikádozott házukban, később a testvérnél, majd egy elhagyatott motelszobában próbálják átvészelni az újságírók figyelő tekinteteit, az állandó telefoncsörgések hangjait, a híradások sokkoló képeit, a szomszédok mutogatásait. Azonban egyszer csak haza kell menni és szembenézni a tényekkel. Vajon kik azok az emberek, akik ezek után szóba állnak veled? Léteznek-e egyáltalán akik még az életben melléd állnak? Kezdetben a férfi és nő egymás segítségét keresik, már majdnem a kapcsolatuk is rendbe jön, de ez a támogatás később mégis vádaskodásba megy át és a következmények a totális összeomláshoz vezetnek, aminek csak egy megoldása van, a szakítás…. Talpra állni innentől meg már nehéz.

Nem tudom kinek jutott eszébe erről filmet készíteni, de mégis azt kell mondanom zseniális húzás volt. Nézése közben szinte végig egyben volt a gyomrom. És ez a gombóc a film végéig bennem is maradt. Kegyetlen dolog lehet szülőként átélni. Sokszor láttuk már amerikai filmekben, hogyha csöngetnek a rendőrök párban az ajtó előtt, az bizony lesújtó hír lesz, de hogy ennyire??? Felfogni is nehéz.

Kívülállóként a véleményem azért megvan, az aki 17 gyerek életét kioltja, egyáltalán semmilyen sajnálatot nem ébreszt bennem és a közvélemény szemében sem számíthat semmi jóra, de azon már nehezebb gondolkodni és megérteni, hogy ez az ítélet vajon a hozzátartozóknak is kijár-e? Szerintem nem, még akkor sem, ha a felelősséget biztos, hogy náluk kéne elsősorban boncolgatni. Mindig azok szívnak, akik maradnak. 

Mindkét szereplő Michael Sheen (Frost/Nixon) és Maria Bello (Erőszakos múlt) is hatalmasat játszik a filmben, nem lehet különbséget tenni közöttük. Odatették magukat rendesen, hogy elhiggyem, igen is hús vér emberek, kegyetlen és fájdalmas érzésekkel. Szerintem a szállodai jelenetük félelmetesre sikerült. Mellékszereplőként feltűnik a vásznon Meat Loaf is, akit én bizony nagyon régen láttam már filmen és nem is akaródzott addig felismerni, míg meg nem láttam a stáblistán.   

Shawn Ku rendező, színész és vágó is egy személyben. Érdekes, nem mindennapi drámát készített. Nem egy pörgős film, de ebben a műfajban ez megszokott. Engem mindenesetre végig lekötött, hála az égnek egy percig sem húzták tovább, pont ott van vége ahol lennie kell. Megvalósítása nem mindig tökéletes egy két résznél bizony leül, és nehezen indul tovább, de a hatásos részek egészen jól hatnak a szívre és a szemünkre. Különösen tetszett a zenéje. Hogy nálunk ezt vajon bemutatják a mozik? Kizártnak tartom.

Kinek ajánlhatom? Ebben az esetben bizony elbizonytalanodom. Aki szereti a drámákat mindenképpen érdemes próbálkoznia vele, mert a témája nem mindennapi, de hogy azon kívül valakinek is merném-e tiszta szívből ajánlani, hát nem is tudom.     

70%

Emberkereskedelem, prostitúció, kábítószer, nem hálás témák az biztos. Nem is nagyon szeretünk filmet nézni róluk, mert szerintem kevés olyan ember van, akit ne érintene meg valamilyen fokon más embertársunk leamortizálása, kivéve azokat az eseteket, ha önszántukból teszik magukkal. Lehet ezt még azzal is fokozni, hogyha a film valós eseményeket mesél el. (A film címének fordítását a feliratból vettem ki)

Kathryn Bolkovac (Rachel Weisz) nebraskai rendőrnő 1995-ben a szláv háború befejezése után Boszniába érkezik békefenntartóként. Megérkezését követően kegyetlen bűnszervezet nyomaira bukkan, melynek szálai igen magasra vezetnek. Veszélyes nyomozása során szinte minden körülmény ellene van, de nem adja fel és megpróbálja a lehetetlent…..  

Emberrablásról és kereskedelemről szóló filmek közül, ha csak az utóbbi éveket veszem figyelembe, a Tűzben edzett férfi, az Elrabolva, és ha jól tudom hazánkban még nem vetített Trade c. az, ami igazából maradandó nyomokat hagyott bennem. Az alábbi mű is igazán hatásos, bár kivitelezés terén kicsit más, mint a többi, mivel ez egyáltalán nem akciófilm, hanem inkább politikai dráma.

Azt gondolom, megnézése után, a film elég sok embernél kiveri majd a biztosítékot, és mérges lesz, hiszen nem is oly régen, és nem is oly távol történt meg kishazánktól. Sajnos valóságalapját eldönteni nem tudom, mert akkor nem itt ülnék már a gépem előtt és nagyon komolyan nem is szeretnék állást foglalni az ügyben, mert még sokáig szeretnék élni. (persze ezt nem komolynak szántam)  

A téma az brutális és hihetetlen. Brutális sajnos, azért mert ilyen biztos, hogy van, volt, lesz, amíg vannak úgynevezett embernek nevezett állatok, akik szinte bármit megtehetnek, mert csak tömegnek tekintik a fajtánkat. Brutális a tehetetlenség ellene is, hisz folyamatosan vannak elszegényedő országok, ahol a jobb élet elérése érdekében szinte mindent megtesznek akarva vagy akaratlanul is a belekeveredett személyek. Hihetetlen viszont az, hogy ebben olyan nagy szervezet neve is felvetődik, mint pl. az ENSZ, és az is hihetetlen továbbá, hogy ezt így el lehet tussolni, hiszen van akkora hatalma, hogy mindenkinek befogja a száját. Sosem gondoltam volna, hogy nem is annyira messze tőlünk létezhetett ilyen, mert azért, ha kinyitjuk a szemünket nem Dél-Amerikában ébredünk fel. Lehet engem naivnak nevezni, de ép ésszel felfogni is nehéz, hogy ennek van valóságalapja, és most itt persze nem a kisebbségi problémákra gondolok, amikről azért hallunk. A film elég keményen „feltárja” az igazságot, hogy gyakorlatilag a békefenntartók között bizony nem csak rendes emberek voltak, akik azért jöttek az említett országokba, hogy az újjáépítéséhez nyújtsanak jelenlétükkel segítséget. Továbbá az ENSZ-nek egy olyan oldalát mutatja meg, hogy még a hajunk is égnek áll. No Comment. 

A filmben bemutatott helyszíneket, a bombázások után marad romos tájakat, a temetők képeit, az aknamentesítésről szóló híradásokat, az etnikumi problémákat (Szerb, Bosnyák, Horvát) bizony többször is láttuk már a tv-kben, újdonsággal ezek a jelenetek számomra nem szolgáltak, de ugyanakkor mindig megjegyzem magamban, hogy mennyire értelmetlennek találtam ezt az egészet már akkor is.  Írni róluk nem szeretnék.

Rachel Weisz (Az elszánt diplomata) remekel. Hihetetlen jól játszik, nem véletlenül kapta már meg azt a kopasz arany szobrocskát korábban. (Nagyszerű jelenet mikor beront a kupiba és könyörög a lányoknak.) Monica Bellucciról (Maléna) kapásból az ugrott be, hogy ez meg hogy néz ki. Most vagy bűn rondára van maszkírozva vagy tényleg ennyire megöregedett. Sok szerepe nem volt mondjuk és az sem volt valami maradandó. Vanessa Redgrave (Vágy és vezeklés) és David Strathairn (Szigorúan bizalmas) annak ellenére, hogy keveset szerepelnek, annál mélyebb nyomot hagynak.   

Larysa Kondracki rendezőnő első filmjében meglehetősen merész és veszélyes témát boncolgat. (Kíváncsi lennék rá, hogy lesz e még filmje egyáltalán) Elég nyomasztó film, de megéri megnézni, sőt ajánlatos lenne, mert igen jól nyitja fel a szemünket olyan fontos dolgokról, melyekről azért mindenkinek tudnia kéne, mivel ez nem csak az említett ország határain belüli probléma. Az már más kérdés, hogy ezért foggal, körömmel egyesek tiltakozni fognak, ami meg egy természetes reakció, hiszen a lóvé nagyúr. A fényképezése, a zenéje nem igazán fogott meg, vagy inkább nem figyeltem fel rá annyira, mert maga a téma elvonta a figyelmem. Sajnos a kínos kérdések miatt a film halálra van ítélve, nem hiszem, hogy ezt itt Európában óriásplakáton reklámoznák, hogy gyerünk, rántsuk le a leplet saját magunkról.

Azoknak a gondolkodó embereknek ajánlom, akik szeretik azokat a valós drámákat, melyekről tényleg el is lehet hinni, hogy megtörténtek az életben, még ha sajnálatos eseményekről is van benne szó. Szerintem fontos film.  

75%

Érdekesség, amit a neten találtam :

”2001-ben az egyik szerelő megvádolta a DynCorpot, hogy boszniai alkalmazottai 12 éves lányokat erőszakolnak meg, és eladják őket szexrabszolgáknak. Az általa benyújtott vád szerint „az alkalmazottak és főnökeik perverz, törvénytelen és embertelen tevékenységet folytattak, törvénytelenül fegyverekkel, nőkkel és hamis útlevelekkel kereskedtek”. A szerelő látta, hogy a DynCorp alkalmazottai nőket adtak és vettek, és női rabszolgáik korával és adottságaival kérkedtek.
A DynCorp kirúgta a szerelőt, aki később azt mondta: „a DynCorp a lehető leginkább erkölcstelen és elit, minden szabályt megszegnek, amit csak tudnak”. A cég áthelyezte a szexkereskedelemmel vádolt alkalmazottakat az országból, néhányat ki is rúgott. Senki ellen nem indult bűnvádi eljárás.”

Kifejezettem nem szeretem a vígjátékokat, mivel tömeggyártása ellenére évente csak egy – két olyan elfogadható alkotás születik, amire utólag nem sajnálom az eltöltött időmet. Hollywood ontja a marhaságokat, amikre nem igazán vagyok vevő már. Nem mondom, hogy az alábbi alkotás minden tekintetben kielégített, de egynek tökéletesen elment és faarcom elmozdult több esetben is.  

Cal Weaver (Steve Carell) és Emily Weaver (Julianne Moore) több évtizede házasok. Egy jól sikerült étteremben eltöltött vacsora után Emily bedobja a törülközőt és közli férjével a klasszikus mondatot: „El akarok válni!”. Cal bánatát, férfiszokásokhoz hűen a közeli kocsmában porbálja átvészelni folyamatos önsajnálkozások közepette. Mikor már mindenki kívülről fújja mi történt emberünkkel, az ügyeletes nővadász Jacob Palmer (Rayn Gosling) megsajnálja és felkarolja. Megtanítja a csajozás összes fortélyára, amivel talán újra felkelti Emily figyelmét is……

Nem volt ezzel semmi baj, csak túlhúzták. Ha a vége 15 perccel rövidebb, jobban tetszett volna. Mondjuk a film közben is voltak olyan üresjáratok, amit csak hatalmas ásításokkal tudtam átvészelni és ezt konkrétan nem a fáradtság számlájára írhatom. Hála az égnek megfelelő érzékkel azonban mindig akkor jött valami poén, ami kizökkentett alélt állapotomból. Nem azt mondom, hogy nem láttunk már hasonló sztorit korábban, de mégis a sablontörténések ellenére a filmben volt valami, ami megfogott és kaján vigyort csalt az arcomra.  

A filmbe zsúfoltak több szálat is, amiről az a véleményem, hogy ha ez egy kicsit kevesebb, több lett volna (ezért is lett hosszú a film).  A kisrác szerelme a bébiszitter iránt, a bébiszitter szerelme az apuka felé, az anyuka kapcsolata a könyvelővel, és még sorolhatnám, ez így egy kicsit sok. Konfliktusok halmaza egy kicsit túlbonyolított vígjátékhoz képest. Ezek a többgenerációs szálak a végére természetesen összeérnek a film csúcspontjaként, ami tényleg remekre sikeredett. Valahogy itt kellett volna lezárni az egészet a ”csattanó” után (amire tényleg nem jöttem rá és ezért jár a pont) és a további negyed órát nem kellett volna kényelmetlenül végigülni. Bizonyos dolgok megértését ugyanakkor nem erőltették, mint pl.: Gosling átfordulását egyik pillanatról a másikra. Azért ahhoz idő kell, hogy az ember levetkőzze előző énjét és csak úgy átálljon a másik oldalra, ugyanakkor Carellnek viszont ez a karakterfejlődése sikeresen végbement. A tanulságokat, amikről a film szeretne mondani, nem részletezem, mert ezekre minden gondolkodó lény könnyedén rájön magától is, nem bonyolították halálra.  

A mai vígjátékokon felnőtt generáció meglepően fogja tapasztalni, hogy nem kell egy jó vígjátékhoz az altesti humor alkalmazása. Számtalanszor leírtam már (persze más is), hogy fölösleges gusztustalansággal telezsúfolni a vígjátékokat, hogy megfelelően szórakozzunk, csak megfelelő forgatókönyv és tökéletes szereplőgárda kell. Az előbbi hagy még kívánni valót maga után, azonban az utóbbira nem lehet panaszunk.   

A lúzer megcsalt férj szerepére Steve Carell (A család kicsi kincse) tökéletes választás volt. Azon színészek közé tartozik, akit már kinézete alapján megsajnálok és az eljátszott töketlenségei miatt megszeretek. Julianne Moore (Az ember gyermeke) a tökéletes ellentéte Carellnak. Régen láttam olyan filmben, amiben ne tetszett volna. Rayn Gosling (Drive) minden téren nyomul ezerrel. Nem tudom, létezik még a naptárában olyan nap, amikor ne forgatna. Folyamatosan jönnek a filmjei. Csípem a srácot, szimpatikus és tehetséges. A csajok meg örülhetnek és vigyoroghatnak, ha vetkőzik, mert tökéletes photoshoppolt felsőteste látványától biztosan megbénulnak. Emma Stone (Könnyű nőcske) hatalmas, végre egy színésznő, akinek a szinkronhangját is eltalálták. Könnyű nőcske után ismét egy olyan film, amiben nagyon jó. Marisa Tomei, Kevin Bacon, John Caroll Lynch, mellékszereplőként csak dicsérni lehet, úgy egyben volt mindenki, amit már régen éreztem filmben.

Glenn Ficarra és John Requa (I love You Phillip Morris) rendezőpárosnak sikerült felépítenie elejétől a végéig egy könnyen fogyasztható romantikus vígjátékot, amihez megfelelő mennyiségű lóvét is kaptak, hogy ennyi sztár együtt szerepelhessen. Az biztos, hogy a nyár egyik legjobb vígjátéka lett, de ez nem is nagy dicsőség. Kicsit hosszúra sikerült, de kizártnak tartom, hogy a film ne csalna felejthetetlen nevetést bárkinek is az arcára. Tipikusan az a film, ami után tényleg jól esik felállni. Ami érdekesség és kevesen tudják, hogy a forgatókönyvét az a Dan Fogelman írta, aki eddig igazából animációs filmek megírásában jeleskedett, úgy, mint a Verdák, Aranyhaj és a nagy gubanc vagy éppen a szuperkutyás Volt. Gratula neki. 

A romantikus vígjátékok kedvelőinek kötelező. Aki viszont nem csípi ezt a műfajt, próbáljon erőt venni magán és beülni rá a párjával, hátha szerez a kedvesénél egy jó pontot, amit később majd adott pillanatban leadhat egy jó focimeccs kedvéért.

 75%