Az előző bejegyzésemben veszélyes és kényes témájú filmről írtam, akkor még nem sejtettem, hogy következő választásom is olyan filmre esik, aminek a sztorija még brutálisabb.  Ráadásul ez a film még érzékenyebben érintett.    

Bill (Michael Sheen) és Kate (Maria Bello) házassága romokban hever, válás küszöbén állnak. Egy napon sokkoló hír járja be az országot. Azon az egyetemen, ahová 18 éves fiúk is jár tömegmészárlás történt. Tizenhét ember: diákok, professzorok és köztük a merénylő is meghalt.  A gyilkos, aki végzett a többiekkel, a gyerekük volt……………

Fenébe. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz, bár sejthettem volna előre, hogy nem mindennapos filmmel lesz dolgom. Suliban történt lövöldözésről igazából egyre többet hallunk híradásokban, és nem is kell ezért már átrepülni az óceánt, hiszen hasonló sajnálatos esemény hazánkban is történt nem is olyan régen. Természetes reakcióként az elhunyt személyeket és a hozzátartozóikat sajnáljuk, senki nem akar lenni a helyükben. Magáról a tettesről - aki jobb esetben saját maga is öngyilkosságot követett el - csak annyit említünk meg, hogy megérdemli. Mindez szörnyű, de ha jobban belegondolok, azt megtudni, hogy maga az elkövető a saját gyerekem volt, akkor aztán nem tudnám hova tenni magam, és valószínűleg kiátkoznám magam a világból. Vagy talán mégsem? Na, ez a film pont ezt a témát boncolgatja, szerintem meglehetősen hatásosan és sikeresen. Igazából totálisan azokat a reakciókat kapjuk meg, melyeket adott esetben mi is véghezvinnénk.

A tettes szüleinek szemszögéből láthatjuk az azonnal megváltozott világukat. Azt az őrlődést, ahogyan keresik a válaszokat a miértre. Az önmarcangolást, ahogy felteszik maguknak azt a kérdést miért nem figyeltek jobban oda. Azokat a jeleket keresik utólag, amiket nem vettek észre, amikről következtetni lehetett volna a közelegő katasztrófára.

A férfi és a női reakciók ellentétesek. Mert miért is lenne azonos. A nő hitetlenkedik, nem hiszi el, hogy ez megtörténhetett. Nem gyilkost lát elvesztett fiúkban, hanem mint anya a gyermekét, akit felnevelt, akivel együtt játszott és tanult, míg az apa dolgozott. A férfi viszont ítélkezik és leveszi a felelősséget magáról. Csak azt látja, hogy ez bizony nem az ő fia volt, ilyet nem tehetett, bizony Ő csak egy mészáros, akit megvet. Azonban ahogy telik az idő ez az érzés átfordul és ráébred, hogy bizony nagyon szerette elvesztett fiát és magában kezdi keresni azokat a hibákat, melyek idáig vezethettek. Vajon tőle örökölhette hirtelenharagú természetét? Figyelt-e egyáltalán a fiára előző este?

A külvilágtól elbarikádozott házukban, később a testvérnél, majd egy elhagyatott motelszobában próbálják átvészelni az újságírók figyelő tekinteteit, az állandó telefoncsörgések hangjait, a híradások sokkoló képeit, a szomszédok mutogatásait. Azonban egyszer csak haza kell menni és szembenézni a tényekkel. Vajon kik azok az emberek, akik ezek után szóba állnak veled? Léteznek-e egyáltalán akik még az életben melléd állnak? Kezdetben a férfi és nő egymás segítségét keresik, már majdnem a kapcsolatuk is rendbe jön, de ez a támogatás később mégis vádaskodásba megy át és a következmények a totális összeomláshoz vezetnek, aminek csak egy megoldása van, a szakítás…. Talpra állni innentől meg már nehéz.

Nem tudom kinek jutott eszébe erről filmet készíteni, de mégis azt kell mondanom zseniális húzás volt. Nézése közben szinte végig egyben volt a gyomrom. És ez a gombóc a film végéig bennem is maradt. Kegyetlen dolog lehet szülőként átélni. Sokszor láttuk már amerikai filmekben, hogyha csöngetnek a rendőrök párban az ajtó előtt, az bizony lesújtó hír lesz, de hogy ennyire??? Felfogni is nehéz.

Kívülállóként a véleményem azért megvan, az aki 17 gyerek életét kioltja, egyáltalán semmilyen sajnálatot nem ébreszt bennem és a közvélemény szemében sem számíthat semmi jóra, de azon már nehezebb gondolkodni és megérteni, hogy ez az ítélet vajon a hozzátartozóknak is kijár-e? Szerintem nem, még akkor sem, ha a felelősséget biztos, hogy náluk kéne elsősorban boncolgatni. Mindig azok szívnak, akik maradnak. 

Mindkét szereplő Michael Sheen (Frost/Nixon) és Maria Bello (Erőszakos múlt) is hatalmasat játszik a filmben, nem lehet különbséget tenni közöttük. Odatették magukat rendesen, hogy elhiggyem, igen is hús vér emberek, kegyetlen és fájdalmas érzésekkel. Szerintem a szállodai jelenetük félelmetesre sikerült. Mellékszereplőként feltűnik a vásznon Meat Loaf is, akit én bizony nagyon régen láttam már filmen és nem is akaródzott addig felismerni, míg meg nem láttam a stáblistán.   

Shawn Ku rendező, színész és vágó is egy személyben. Érdekes, nem mindennapi drámát készített. Nem egy pörgős film, de ebben a műfajban ez megszokott. Engem mindenesetre végig lekötött, hála az égnek egy percig sem húzták tovább, pont ott van vége ahol lennie kell. Megvalósítása nem mindig tökéletes egy két résznél bizony leül, és nehezen indul tovább, de a hatásos részek egészen jól hatnak a szívre és a szemünkre. Különösen tetszett a zenéje. Hogy nálunk ezt vajon bemutatják a mozik? Kizártnak tartom.

Kinek ajánlhatom? Ebben az esetben bizony elbizonytalanodom. Aki szereti a drámákat mindenképpen érdemes próbálkoznia vele, mert a témája nem mindennapi, de hogy azon kívül valakinek is merném-e tiszta szívből ajánlani, hát nem is tudom.     

70%

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.