Kicsit megkésve, de írok róla. Szeretem azokat a filmeket, melyekben Sean Penn játszik, sajnos nem kényeztet el minket, talán évente készít egy filmet. Igazán nagyszerű alkotással zártam le a hetemet. Utoljára politikai thrillerből a Szellemíró tetszett, ezért külön örültem neki, hogy ez a műfaj még mindig tartogat egészen jó alkotásokat. 

Valerie Plameról (Naomi Watts) 2003-ban derült ki személyazonossága, hogy közel 20 éve fedetten a CIA-nak dolgozik. Ez az információ egyben karrierjének végét is jelentette. A Fehér Ház által kiszivárogtatott információk bosszúból kerültek napvilágra, mivel Palm férje Joe Wilson (Sean Penn), aki abban az időben nagykövetként dolgozott és információkat szállított hazájának Niger és Irak urániumoxid kereskedésével kapcsolatban, 2003-ban New York Times újságírójának elmondta, hogy semmiféle nyom vagy erre utaló jel nem volt a két ország között, amit jelentett is a CIA-nek. Ez a cikk hatalmas visszhangot váltott ki, mivel akkor már az amerikaiak több hónapja megtámadták Irakot. Wilsont feleségén keresztül meszelte el a saját kormánya.

Igen, valahogy így kell szerintem egy profi politikai drámát készíteni megtörtént esetről, ami után az ember egészen kényelmetlenül áll fel az oly kényelmes foteljéből és csak annyit mond, hogy ez bizony kemény volt. A filmből megtudhatjuk, hogy a Bush kormány alatt mennyire manipulálták az embereket az iraki hadműveletekkel kapcsolatban.  Az amerikai-angol összeesküvés elméletről, hogy Irakban nukleáris és vegyi üzemek vannak szinte mindenki hallott, de így összeszedve amerikai filmben még nem láthattuk. (legalább is én) Nagyon mély következtetéseket nem szeretnék levonni a film tartalmával kapcsolatban, mert nem akarok politizálni, de azért azon el lehet gondolkodni, hogy néhány ember felelősségén múlik több ezer ember halála és gyakorlatilag büntetlenül.  Ezeket az embereket semmi és senki nem tudja megállítani céljuk elérése érdekében, hiszen minden a kezükben van. Ennyi.

A film két részből áll. Az első felében Plame munkáját követhetjük végig az államokon keresztül egészen a közel keleti hadműveletekig, láthatjuk a feltételezett terroristákkal való küzdelmét, miközben férje otthon várja és neveli két gyermekét.  Mutatnak nekünk veszekedésekbe torkolló baráti összejöveteleket, ahol a szereplők az aktuális politikai helyzetet próbálják társasági szinten megoldani. Ezekből a beszélgetésekből végül is megtudhatjuk, hogy az átlagembereknek fogalmuk sincs a kialakult helyzetről, hiszen a szeptember 11. utáni bosszúra éhes népet csak tovább butították. Számomra kicsit nehéz volt megérteni az elejét, többször is elvesztettem a fonalat, de azért csak összeállt a kép.

A film második része a leleplezés időpontjától átmegy egy komoly veszekedésekkel tarkított családi drámába. Megnézhetjük Plame családja hogyan küzd meg becsületük helyreállításáért és igazuk elismeréséért. Megtudhatjuk, hogy a média miképpen tud gyakorlatilag bárkit tönkretenni egy perc alatt és azt, hogy a Fehér házzal totálisan értelmetlen bárkinek is felvinnie a harcot, mert ilyen csak a mesében van. Ez egy életrajzi film, tehát elméletileg valós események, tények alapján készült, 2001. szeptember 11-e utáni eseményektől meséli el Valerie Plame életének egy részét egészen 2004-ig. Ebből a filmből egy intelligens és megtörhetetlen nőről kapunk képet, akit nagyon keményen megszívattak. Megemlítem, hogy CIA-s ügynök személyazonosságát felfedni, kiszivárogtatni az egyesült államokban az egyik legsúlyosabb bűnténynek számít.  Bár a film alapján láthatjuk, hogy mindig vannak kivételek.

Szerintem ez egy nagyon jól összerakott film, tempós, érdekes, egy percet sem unatkoztam rajta, végig odaszegezett a képernyő elé.

Azt kell, hogy mondjam mindkét főszereplő is nyújtott már kiemelkedőbb alakítást, mint ebben a filmben. Sean Penn (Milk) elég negatív figura volt egész végig, nem volt egy megszerethető karakter. Naomi Watts-tól (King-Kong, 21 Gramm) pedig úgy gondolom elég távol áll ez az ügynöki tevékenység. Nem volt rossz nem azt mondom, de egy kicsit hiteltelenebbé tenne a szerepet. Azonban rutinból, amit kívánt a szerepük eljátszották. Egyedül, aki szerintem nagyon jó, bár csak rövid szerepei voltak David Andrews (Harcosok klubja, Hannibal) volt. Igazán ellenszenveset nyújtott az elnök kabinetfőnökeként. 

Doug Liman (A Bourne-rejtély/Ultimátum) rendezőben személy szerint nem csalódtam. Nagyon jó thriller, kémfilm, dráma.  Forgatókönyvíróknak külön köszönet a remek dialógusokért, amit Valerie Palme: Tisztességes játszma: Életem ügynökként, elárulásom a Fehér ház által c. könyvből nagyon jól adoptáltak vászonra.  (Nagyon sokat beszélnek a film alatt, szóval, aki nem bírja a feliratos filmeket neki se álljon, mert nem fog bejönni neki.) A képi világa külön említést érdemel, nagyon profin fényképezett, azonban a kézi kamerás részeket továbbra sem szeretem. Miért kell azt a k..va kamerát rángatni? A háborús betétek - bár nem sok van benne - jól sikerültek. Érdekes megoldás volt, hogy a valós szereplőkön kívül, archív tv-, kép- és hanganyagot tettek a filmbe, az akkori elnök Bush, és alelnök Cheney beszédeikből, még valóságosabb hatást elérve.

Nem gyerekeknek való film, nem a tini közönségnek készült. Valódi politikai dráma, ami után még másnap is jár az agyunk, hogy ebben a világban valami nagyon el van cseszve, de tenni semmit nem tudunk, csak csöndben gondolkozunk.     

75% 

Vannak olyan filmek, melyek gyakorlatilag a semmiről szólnak. Persze ezt még nem tudjuk, amíg neki nem állunk a végigszenvedésének. Ezek mellett nem lehet elmenni szó nélkül, mivel nehéz végigülni úgy, hogy ne kapcsoljam ki az első 10 perc után. Kivételesen a következő film, amiről írni fogok, nekem még tetszett is a maga módján.

Johnny Marco (Stephen Dorff) Hollywoodi szupersztár színész éli gondatlanul mindennapi kényelmes, de dög unalmas életét hotelszobájában. Azt csinál, amit akar, furikázik a Ferrarijával, vedeli a sört, partikra jár, minden nap más csajjal ébred, szóval borzasztó rossz lehet neki. Egy dolog tudja csak kirángatni nehéz életéből, mikor elkényeztetett 11 éves kislányát megkapja volt feleségétől, aki meg jódolgában elhagyja a várost. A határozatlan ideig tartó pesztra során apa és lánya megismerik egymást, de ahhoz, hogy életvitele gyökeresen megváltozzon, sok mindent fel kell áldoznia…..

Érdekes gondolatok támadtak bennem már a film első öt perce után, hiszen nem látunk mást csak egy pályán köröző fekete Ferrarit, ami megy körbe és körbe megállás nélkül. De nem kétszer, vagy háromszor, hanem tizenötször. A kamera meg csak áll mozdulatlanul. Vajon ebből mi lesz? Ha ezen sikerül túltennie magát az embernek, jön majd a következő jelenet, ami szintén hasonló hosszúságú. Én ilyet nagyon régen láttam, hogy a beállított kamera percekig csak azt veszi fel, hogyan zuhanyozik főszereplőnk, miképpen nézi félig nyitott szemmel a rúdtáncos lányokat, mi módon készítenek maszkmesterek a trükk stúdióban gipszlenyomatot a fejéről, hogyan napoznak nyugágyon a medence partján és így tovább végtelenül. Ez olyan szinten unalmas, hogy azt kell mondanom rá, hogy már jó. Az égvilágon nem történik semmi. Akkor mi is ez?

Szerintem nincs olyan ember a földön, aki nem szeretné kipróbálni ezt az életmódot bizonyos ideig-óráig vagy talán örökre, de hogy erről még egy filmet is kell forgatni, hadd fájjon jobban az ember szíve, hát az már tényleg túltesz mindenen. Persze ”átéreztük” nehéz sorsát főszereplőnknek, hiszen egy 11 éves kislányt csak úgy hirtelen megkapni, nem lehet egyszerű feldolgozni.  Jó volt nézni azt, mikor magával vitte Milanóba valamilyen díjátadóra a kisasszonyt pezsgőfürdős óriásmedencés hoteljába rendőri felvezetéssel miniszteri kiszolgálással, ahol csak azon filóznak az éjszaka közepén, vajon a vaníliás, epres vagy a csokis fagyi a finomabb.  És milyen már, hogy helikopterrel visszük táborba, de előtte beugrunk Las Vegasba kockázni? Tényleg rettentően nehéz sorsuk lehet, egy pillanatig megszakadt a szívem is.

Amúgy ha ezeket az előítéletek félretesszük, kapunk egy drámát. Nehéz lehet neki is az élet, hiszen nincsen még egy normális háza sem, ahova nyugodtan hazamehetne kertészkedni, gyereket nevelni, kutyát sétáltatni és akkor nem kellene kötelezően idegen polgármesterekkel távol hazájától mosolyogva jópofizni. Értem én, hogy mit szeretne a rendezőnő bemutatni, csak ezt a mai világban kevesen fogják szeretni, mert inkább polgárpukkasztó, mint szívhez szóló. sajnálatraméltó mű. Hogy mi tetszett benne akkor? Az hogy fényévekre vagyunk mi ettől az életszínvonaltól és egy kicsit bele lehetett látni abba, amit már eddig is tudtunk, hogy szar ez az élet és monoton dögunalmas hosszú ideig és bizony mi más tudná megváltoztatni az életüket, ha nem egy gyerek. Mondjuk azt, hogy meddig, az már megint más kérdés. (azért szívesen kipróbálnám)

Mégsem tudom azt mondani, hogy nem volt jó film a maga nemében, mert nekem tetszett, de nagyon kevés ember lesz a földön, aki nem tépi ki a haját a hosszú jelenetek láttán vagy nem kapcsolja ki 20 perc után. Erre a filmre tényleg azt lehet mondani, hogy unalmas, de annyira, mint pont ezeknek az emberek az élete, ugyanis semmi meglepő dolog nincs benne.  

Stephen Dorffnak (Közellenségek, Penge) nem volt sok dialógusa a filmben, többnyire tőmondatokat adtak a szájába, főleg az arcával kellett játszania és bizony nehéz rájönni, hogy mi jár a fejében. Csíptem a pasas laza stílusát. Egészen simán játszhatta el saját magát. Különösen szimpatikusak voltak azok a lezser ruhák, amiket viselt. A lányát alakító Elle Fanning (Déja Vu, Benjamin Button) igazán szerethető, de ugyanakkor sajnálatraméltó karakter. Játéka határozattan tetszett. Nem véletlenül kapta meg a nyár egyik nagy durranásának ígérkező J.J. Abrams Super 8 című filmjének főszerepét.

Sofia Coppola ismét rétegfilmet forgatott, ami az emberek 90%-nak nem fog tetszeni. Nem éri el az Elveszett jelentés színvonalát. Ez egy igen csendes nyugodt film, minimális párbeszédekkel, sajátos stílussal. Nehéz végigküzdeni rajta magunkat. Rendezési stílusával kapcsolatban felhozom, hogy kifejezetten idegesítettek ezek a nagyon hosszan elnyújtott képi megoldások, és nem is jöttem rá, hogy mit akartak ezzel mondani.

Jó érzéssel nehéz ajánlani bárkinek is, hiszen nem éppen egy szórakoztató film, de akinek tengernyi szabadideje van, és másmilyen filmre vágyik, mint amiket mostanában nézett, tegyen egy próbálkozást vele. Aztán, ha kikapcsolja a felénél az se gond, legalább megpróbálta.

65%

A sok félresikerült remekmű után végre a mai napon sikerült megnéznem egy olyan filmet, amire azt mondtam magamban, hogy ez tetszett. Nem egy gyöngyszem, de úgy gondolom, hogy a mai napra az igényeimet majdnem teljesen kielégítette. Megtörtént esetet (ismét) feldolgozó misztikus jelzővel illetett krimi került a kezembe, aminek a sztorija mellett bizony nem tudtam elmenni. És itt még a bevezetőmben szeretném megjegyezni, mert nem bírom ki most sem, hogy szeretnék gratulálni a címfordítóknak, mert ebben a formában totálisan megtévesztő a film címe!

David Marks (Ryan Gosling) milliárdos a családi vállalkozást hátrahagyva vidékre költözik újdonsült feleségével Katie Marks-al (Kirsten Dunst), hogy új életet kezdjenek. Az idilli kép azonban hamarosan összeomlik, mikor megjelenik Sanford Marks (Frank Langella) ingatlanguru és arra ösztönzi fiát, csatlakozzon a céghez és jöjjön haza New Yorkba. David hazaköltözik és beáll a taposómalomba, miközben egyre furcsább jelek mutatkoznak nála, hogy valami nem tiszta a személyiségében. Emberünk magában beszél és rettegésben tartja a feleségét, majd egy sötét esős napon Katie eltűnik…….

Elég nagy ugrásokkal, de valahogy így tudtam leírni ezt ez elég furcsa és bizarr sztorit. Bizony van egy hangulata, ami már az elejétől fogva magával ragad.  Két szálon futó filmről van szó. Az egyik a jelen, ami egy bírósági tárgyalásról közvetít, miképpen hallgatják ki az addigra már megöregedett Davidet, aki elmondja a saját verzióját és ezzel próbálja bizonyítani ártatlanságát. A másik pedig a felvázolt ”ténylegesen” megtörtént múlt, a bűntények bemutatása, ami viszont David bűnösségét mutatja be. A két szál azért a végére, ahogy ”telnek az évek” összeér. Mivel inkább a második szálat látjuk leginkább, ezért ne is csodálkozzunk nagyon, hogy a film végére a kialakult képünk nem éppen az ártatlan felé tendál. Ezt nevezhetjük azért a forgatókönyvírók elfogultságának is, persze nem tudhatjuk, hogy mennyire jártak utána az egész sztorinak. Elméletileg felhasználtak minden olyan információt, bírósági jegyzőkönyveket, stb. ami alapján a filmet összehozták.  Azért a filmben ez marha jól lett megoldva, és a törvényszék előtt egyértelműen azt kapjuk meg, hogy ártatlan és csak ránk van bízva, hogy a mozgóképeket elhiggyük. Tetszett ez a megoldás nagyon.

Nem akarok részletesen belemenni, hogy hány személy miképpen tűnik el, mert utána olvasva ez hamar kiderül, de amit látunk az bizony elég durva és nem vall épelméjű emberre és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Mindig azt írtam mostanában a megtörtént esetű filmekkel kapcsolatban, hogy kizártnak tartom, hogy tényleg így volt, viszont ennél a filmnél nem éreztem ezt egyáltalán.

Nagyon magával ragadott a hangulata. Az elején az embere egyáltalán nem gondolja még, hogy mi lesz ebből a helyes kis romantikázásból. Az egyetlen hiba volt számomra a végével volt kapcsolatos. Nem nagyon sikerült lezárni és nem éreztem libabőrösnek a kezeimet, pedig vártam volna valami hasonló extázist.   Voltak még olyan dolgok, amikre nem kapunk választ és egy ilyen jellegű filmnél mondjuk elvárható lett volna, de azért nagymértékben így is teljesíti a kívánalmakat. Talán, most írom le azt először, ha egy kicsit hosszabb lett volna, még ez is belefér. (Most itt David dolgaira lettem volna kíváncsi, mit miért tett.)

A három szereplő nagyszerű. Ebből a gárdából, ami különösen meglepő volt, hogy Kirsten Dunst (Pókember) kiemelkedőt nyújtott, pedig nem tartozik a kedvenc színésznőim közé. Az ártatlan kislánytól a megalázott és megtört nő szerepéig mindegyiket nagyon élethűen adta elő. Voltak olyan jelenetei, nem is hittem el, hogy ez Ő. Ryan Gosling (Fél/Nelson, Törés) már egyszerűbb eset, mert benne ugyanúgy lehet bízni, mint Frank Langella (Frost/Nixon, A doboz) lehengerlő megjelenésében. Ryan a pszichopatát szemrebbenés nélkül játszotta el. Félelmetes volt végig az az ártatlan, de ugyanakkor valamiért mégis zavart tekintete és pillanatnyi átváltozása a higgadtból a dühöngő állatba. Langella a tekintetével egyből ölni tudna.    

Andrew Jarecki Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmje (Elfogták Friedmanékat) után más irányba ment és elkészített egy nagyon jó hangulatú mozit, ami azért nagyban köszönhető a két forgatókönyvírónak Marcus Hincheynek és Marc Smerlingnek. Hála az égnek azért nagyban ránk bízzák a döntést, hogy melyik oldalra állunk, de mint feljebb is leírtam, van különbség a két szál között. A feszültségkeltéshez nagyban hozzájárul az igazán eltalált zene és az egészet átható borongós képi világ. Úgy gondolom ez a film sem hibátlan, viszont egy igazán jó szórakoztató darab a maga műfajából.

Ajánlhatom azoknak, akik szeretik a megoldásra váró bűntényeket és egy kellemes feszültségekkel teli kikapcsolódásra vágynak.

Vannak olyan filmek, amikről igazán semmit sem tudok, csak a mindenki által használt imdb pontozásos eredményét és néha a hozzáfűzött trailerét látom. Hogy minek nézem meg? Így utólag bevallva magam sem tudom, de volt egy kis időm és a kiválasztott film sem érte el a 80 percet, akkor meg miért ne. De beletrafáltam megint egy olyan remekműbe, amit messze kerüljön el mindenki.

David (Jake Muxworthy) Irakból hazatérő tengerészgyalogos egyetlen vágya, hogy leszerelése után elmenjen egyedül Olaszországba egy gyönyörű hegyvidékes tájra bringázni. Mikor ez megvalósul, az erdő közepén a fogadóban megismerkedik egy szépséges olasz kisasszonnyal Angeline-val (Karina Testa). Az idilli kép hamar összeomlik, mikor megjelennek a nem éppen az intelligenciájukról híres helyi vadászok. Hamar belekötnek főhősünkbe, aminek a következménye egy gyors menekülés az erdőbe. Azonban hamar rájönnek, hogy nincsenek egyedül a sötétben, van ott valami nagyobb és titokzatosabb erő………….

Amennyire próbáltam titokzatosan leírni a tartalmát, annál titokmentesebb volt maga a film. Nem volt mostanában szerencsém napjainkban készült olasz horrorfilmhez, de sajnos ez volt az első, amibe belefutottam és azt kell mondanom, ez bizony bűn rossz volt. Hol vannak már a régi mesterek? A film bemutatója alapján felfigyeltem valamire, ami megfogott, amiért megnéztem, de erről majd egy kicsit később.

Már a sztorija is igen komikusnak tűnt, hogy mi a fészkes fenének megy valaki egyedül egy másik kontinensre mountain bike-ozni tök egyedül? Jó tudom, minek kell ezt feltenni, de akkor is kihúzza a biztosítékot ennyi öngyilkosjelölt. Találjanak ki már mást. Nem hiszem el, hogy ha valaki elriasztja a vadász elől távcsőn keresztül kiszemelt zsákmányt, azért egyből halál jár, mert barátunk az ismétlőpuskájával egyből lövöldöz főhőseinkre. Aztán egyszerűen vicces, hogy ezekkel a kerekpárokkal csak az úton lehet menekülni az ellenség elől ahelyett, hogy bemennénk a fák közé! És ha kővel megdobnak egy Land Cruisert, nehogy már egyből felboruljon, még akkor, sem ha elrántom a kormányt. Az egyik kedvenc jelenetem volt, mikor menekülés közben a tópart mellett elkezdenek csókolózni meglőtt szereplőink. Biztos nem fájt és amúgy is ráértek. Hülyét kap az ember, de persze meg is érdemlem, mert nem kapcsolom ki.

És itt jön az, hogy miért? Mert kapunk viszont egy olyan főgonosz figurát, amit nem igen láttam még filmen. Eszméletlenül jól néz ki, a fűrész fanok Jigsawja elbújhat mögötte simán, illetve nem, mert annyira girhesen vékony, hogy a pasin majdnem átlátni. Hihetetlen a belépője a filmbe, és ez az egyetlen pozitívuma a filmnek. Olyan érzésem volt, mintha egy videoklipet forgatnának vele, mert oda sokkal jobban beleillett volna, és ha alatta egy kicsit is zúzzák a metál zenét, mennyei örömök elé néztem volna. Persze erős túlzások ezek, mert miután megszoktuk jelenlétét és a 80-as évekre jellemző gyilkolási módszereit, már el is vesztette varázsát. Tényleg ilyet régen láttam már, talán utoljára Jason Woorheestől (Péntek 13 Istene) figyelhettünk meg, hogy emeli a sarlót a kép meg mutatja és lesújt, azt már nem, hogy mire, csak fröcsög a vér. Vicces. Amúgy egy két érdekes ”műtét” kivételével semmi, de égvilágon semmi gyilkolás nincs, amit mutatnának. Semmi. Csak elszenesedett embereket mutatnak, amik fogalmam sincs, hogy mitől lettek ilyenek. És majd elfelejtettem, ha már egyszer menekülök kocsi elől, és most futva nem bringával, szintén nagyobb a túlélései esélyem, ha befutok a fák közé! Miért kell ezt mindig elmondani! Ezért nem kellett volna tengerészgyalogos karakter, elég lett volna négy túrázót felvonultatni és elveszíteni őket az erdőben, ja, hogy olyan meg volt már sok. Aztamindenit. 

De kell a tengerészgyalogos. Mert kapunk egy olyan csattanót a végére és sajnálom, ha esetleg ezekből a sorokból ki is találja valaki a poént, ami egyszerűen ultra gáz. Teljesen hihetetlen az egész. Semmi értelme. Legalább is én ezt éreztem, hogy mi a fészkes fenének hozták ez most ki ebből a förmedvényből?

Azt hiszem így is kicsit sokkal többet írtam már a kelleténél, mert nem érdemel meg ez a film ennyit. Még valaki negatív irományommal azt hiszi, hogy ezt mindenképpen látni kell. Hát annak hajrá. Csakis azért adok neki 0%-nál többet, mert tényleg tetszett a feljebb említett gonosz megjelenése. És a filmben szereplő béka, az isteni lehet. Jó lenne egy pénteki bulira.

Jake Muxworthy (Határvidék) egyetlen egy jó momentuma volt, amikor feküdt az asztalon és műtötték a szemét. Utána ahogy kinézett, szép látványt nyújtott. Viszont ennyi is maradt meg bennem belőle. Az erdőben egyedül bóklászó kisasszony szerepében az igen dekoratív megjelenésű Karina Testa (Frontiéres) látható és akkor az előbb már le is írtam a szerepét.  Chris Coppola (Postal) és Ottaviano Blitch pont annyira voltak ellenszenvesek, hogy semennyire. Azért voltak, hogy legyen kit a filmben kinyírni. És a telitalálatot hagytam a végére Nout Arquint (A Passió), aki viszont ultrabrutálul néz ki. Nagyon jó, és érdemes a nevét beírni a gugliba megnézni róla a képeket. 

Federico Zamaglione Rémálomház című vígjátéka után azt gondolta, ha már az előző filmjének a címe valami rémesre utal, akkor a következő filmje legyen rémes horror. Sikerült neki, mert minden szempontból az volt. Erre a filmre egyszerűen minden olyan negatív jelző illik, amit fel tudunk sorolni egy rossz filmmel kapcsolatban. Borzasztóan unalmas, ötlettelen, rossz forgatókönyvű, összefüggéstelen vágások, klisékkel teli képek, rossz színészek, minden. Még felsorolni is hosszú lenne. 

Na, ezt a filmet azoknak szeretném ajánlani, akik még nem láttak igazán rossz filmet. Viszont akik azt hiszik, hogy láttak már mindenféle csúnya gonoszt, azok tévednek, mert ebben a filmben megtaláljuk az egyik legrondábbat, de azon kívül semmit.  

20%

Az elmúlt egy évben igen szép számmal néztem olyan II. világháborús alkotásokat, amelyeknek témája inkább az ellenállási mozgalmakra összpontosított. Említhetném a norvégoktól a Max Manus-t, a dánoktól a Flammen & Citronen-t, vagy az amerikaiaktól a nagy fülűvel forgatott Ellenállók c. darabot, de ha nem csak a történelemhűséget követem, ide lehet sorolni a Becstelen Brigantykat is. A következő a sorban egy francia alkotás, amely szintén egy megtörtént eseményt dolgoz fel.       

Missak Manouchian (Simon Abkarian) örmény költő által vezetett többnyire bevándorló fiatalokból állók csoportja a II. Világháború alatt titkos harcokat folytatott a náci megszállók ellen. A szabadságuk és eszményképük elérésé érdekében a 22 férfiből és egy nőből álló társaság brutális akciókat hajtott végre német katonák ellen. Mikor egy sikeres terrorakciót követően egy magas rangú SS tábornok is az áldozatuk között lesz, a Manouchian-csoport tevékenységének híre eljut egészen Berlinig…………

Mivel nem hallottam én még erről a csoportról soha az életemben, és ha hallottam volna is, már biztos, hogy elfelejtettem az évek alatt, ezért ismét egy egészen érdekes történelemleckén vettem részt. Az már megint más kérdés, hogy mit vehetünk ebből a filmből teljesen hihetőnek. Egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. Az biztos, hogy a megszállt Franciaországban az első ellenállók csoportja többnyire magyar, legyen, olasz és örmény emigránsokból állt. Ezek az ellenállók kezdetben egyéni akciókat hajtottak végre, majd később, mikor Missak Manouchian az elveit felhagyva a csoport élére áll, létrehoz egy igen komolyan megszervezett hálózatot és külföldi pénzekkel megsegítve megalakítja a Manouchian-csoportot. Ez a szervezett társaság már igen komoly fejtőrést okoz a nácibarát francia rendőrségnek, hiszen a jól megtervezett akciók során brutális bombatámadásokat, szabotázsakciókat, szabályos kivégzéseket hajtottak végre, aminek a hírére már Németországban is felkapták a fejüket. A nácik az ellenállókat egy híres vörös plakáton keresztül próbálták bemocskolni, amin azt hirdették, hogy ők nem a felszabadítók, hanem a ”bűnözök serege”, hiszen mind kommunisták, bevándorlók és zsidók. Végül is a film a csoport megalakulását mutatja be egészen az 1944-s tevékenységük megszűnéségig. (és akkor szépen fogalmaztam)  

Azonos célért küzdő igen vegyes nemzeti csoportosulásban találkozhatunk zsidó úszóbajnokkal, magyar kommunistával, spanyol polgárháborús veteránnal és az egészet vezető örmény menekült értelmiségi költővel. Feltettem magamnak azért a kérdést, hogy franciák vajon miért nem? Vagy ha voltak is, egyáltalán nem voltak kidomborítva a filmben. Ennyire azért nem lehettek megfélemlítve, nem lehetett mindenki túsz a saját országában. Na, mindegy, ez az, amibe nem igazán szeretnék belemenni, mert nem értek hozzá. Amúgy az egész francia ellenállási mozgalmat többféle oldalról is szeretné bemutatni a film úgy, mint a rendőrség, a nácik, vagy éppen a szereplők családja szemszögéből, ami részben sikerül is. Konkrétan szintén nem szeretnék belemenni a zsidókkal, kommunistákkal kapcsolatos dolgokba, ami már megtörtént és ebben a filmben is szerepelnek. Itt is kapunk képet bőven belőle. A kegyetlenkedések elég dokumentarista stílusban vannak megjelenítve, mindkét oldalon láthatunk brutális dolgokat, a partizánakciók bombatámadásai vagy a francia rendőrök kínzási módszerei biztos, hogy emlékezetesek maradnak. Sok esetben nem hallunk magyar ”hősökről” a II. világháborúval kapcsolatban és ezért érdekes volt magyar neveket olvasni francia filmben, még ha a francia történelemről is van szó, különösen úgy, hogy ”meghalt Franciaországért”. Az biztos, hogy azon a híres vörös plakáton 10 ellenállóból 2 magyar volt.  

Nem egy idegtépően izgalmas alkotás, nincsenek benne hatalmas akciójelenetek, láttunk már hasonló filmet nem is egyet, mégis érdekes és élvezetes alkotásként marad meg bennem. Ez az a film, aminek inkább a története marad majd meg bennünk, mint maga a megvalósítás. Ebben a filmben is voltak olyan jelenetek, melyeket kizártnak tartok, hogy így lett volna a történelemben. Nem szeretnék ebben az esetben sem példákat felhozni, mert aki még nem látta, ne ezeket figyelje, nem akarom rontania a filmélményét.    

Igen érdekes és ellentétes karaktereket sikerült összeválogatni. Simon Abkarian (Casino Royale) érdekes átalakulása, felesége Virgine Ledoyen (A part) szépsége és visszafogott játszása, Marcell szerepében Robinson Stévenin (A kis Lili) brutális tekintete, az Elek Tamást alakító Grégoire Leprince-Ringuet (Kallódók) lázadó bombagyáros számomra mind csak pluszt jelentettek. A film velük kevesebb lett volna. Szeretném a szereplőkhöz hozzáfűzni még, hogy volt egy olyan érzésem, hogy egy kicsit sok karakterek zsúfoltak össze, ami még nem is lenne baj, de mindegyiket szerették volna túlontúl bemutatni, ami viszont kicsit sok volt.  Bár lehet nem így van és csak én gondolom ezt.

Robert Guédiguian (A nyugodt város) rendező filmjéhez nem tudom mit szóltak hazájában, de nem biztos, hogy annyira szerették. Nekem végül is tetszett a film, mint ahogy feljebb is említtettem egy érdekes történelemlecke.  Nem egy könnyű hétvégi film, nem teremt feldobott hangulatot. Lehetne bőven írni erről a filmről is és mélyen belemenni a történelembe, hogy mit miért csináltak, de tegye, aki akarja, én már befejezem soraimat. Virgine Ledoyen pedig tényleg nagyon szép.     

Ajánlhatom azoknak, akik szeretik az ellenállókról, kémekről szóló filmeket és egy érdekes történelmi II. Vh-s filmre vágynak. Viszont mindenképpen hosszú filmre készüljön, aki leül elé, mert a 140 perces időtartamot nem egyszerű egyhuzamban végigülni.  

70%    

Ausztrál filmekkel kapcsolatban eddig egészen kellemesen csalódtam, különösen, ha horrorfilmekről volt szó. Erről az agymenésről, amiről most megosztom soraimat, soha többet nem akarok hallani. Nem tudom, hogy milyen elborult pillanatomban kellett lennem ahhoz, hogy egyáltalán végignéztem. Azt hiszem, nem kezdtem még így a bevezetőmet egyszer sem.

Dice (Vil Traval) antropológushallgató barátaival együtt elutazik sziklafestményeket tanulmányozni Ausztráliába egy 120 éve nem látott barlanghoz. Már az első éjszakai meztelen fürdőzést követően Mel (Krew Boylan) testéhez fertőzött piócák tapadnak, amitől a hölgy testi és szellemi átalakulása után egész komoly ragadozóvá transzformálódik. Pasija Chad (Lindsay Farris) és a barátai próbálják menteni a lehetetlent addig a pontig, amíg válaszút elé nem kerülnek, vagy ők vagy a lány. Közben Anja (Zoe Tuckwell-Smith) rájön a falfestmények jelentésére, de lehet, hogy már túl későn…………

Egyszóval lehet jellemezni ezt a filmet, egy nagybetűs vicc. Borzalom. Leszögezem nekem nincs semmi bajom azokkal a filmekkel, ahol egy maréknyi csapat elmegy az erdő közepébe és ott valami furcsa dolog történik velük és ez alapján hullnak, mint a legyek, de legyen valami értelme! Mert ennek a filmnek az égvilágon semmi nem volt. Vagy ha nincs is semmi értelme, legalább legyen jól elkészítve, legyen izgalmas, vagy valami hasonló, amiből egy horrorfilm építkezik.

Első képkockák után az ugrik be, hogy Ausztrália szép, és biztos, ha tehetném, elmennék körülnézni, olyan szép tájakat mutatnak. Ennék a filmnél ez az egyetlen pozitívum. A következő képsoroktól viszont már egyből sokkolódtam. Az hagyján, hogy több órás autókázás után, az autóból való kiszállás után már egyből bent is vagyunk a barlangban, abban, amit eddig 120 évig nem fedeztek fel, de legalább egy kicsit pihenjenek már le, nyújtsák ki a végtagjaikat, vagy igyanak egy pohár vizet. Jó értem, bele kell férnie a 80 perces időbe, de a következő vicces jelenet után már tudtam, hogy ez most katasztrófa lesz. Minek megy valaki barlangba, ha retteg a szűk helyektől, fél a sötétben és nem mellékesen klausztrofóbiás? Az ember vakarja csak a fejét. Ugye egyből megsérül, amitől vércseppek hullnak a talajra és a falakban megindul valami átalakulás, mint a Hellraiserben. De a poén lelövését itt abba is hagyom.

Persze nem nehéz kitalálni ki lesz az első áldozat, mint általában ezekben a filmekben, mindig a legirritálóbb személyiség. Persze most sem lepődünk meg. De igazán nincs is időnk meglepődni semmin, mert már benne is vagyunk az első értelmetlen jelenetben. Miért megy be valaki meztelenül éjszaka a dzsungel közepén lévő fekete pocsolyába fürdőzni, ezt sosem fogom megérteni, menne a halál, de itt megtörténik. Legalább mutatták volna meztelenül a hölgyet, mint hasonló filmek esetében valami figyelemfelkeltő dolgot, de azt bezzeg elfelejtették beleírni a forgatókönyvbe. Szegény lányt miután megszabadítják a testét ellepő piócáktól, hamar belázasodik és a fogaitól is gyorsan megszabadul. Másnap viszont már frissen és üdén új fogakkal a Gyaloggaloppból idekerült és elfogott mutáns vérnyulat reggelizik elég gusztustalan módon.

És a legjobb kérdések, párbeszédek és jelenetek még csak most jönnek! A legjobb kérdés, amit feltesznek a szereplők egymásnak, miután látják, mi történik a barátnőjükkel: ” Nem kéne kórházba vinni?” Aztán mikor a földön fekvő elhunyt társukat bőszen dézsmálja, megkérdezi az egyik a másiktól, hogy ”Szerinted beteg?”. Vagy azok az eszmei jelentőségű mondatok, hogy ”Nem maradhatunk itt! Szerintem meneküljünk!” Az ember a megdöbbenéstől nem tud ezekre mit mondani vagy én nem láttam hasonló filmet mostanában.

A soha nem látott trükkök mosolyt csalnak az arcunkra. A megfertőződött hölgy úgy ugrál, mint egy sáska! Ezt úgy tudták elérni, hogy a jeleneteket felgyorsították! Iszonyú gagyi, tényleg régen láttam ilyet. Mikor megpróbálják fahusánggal leütni, annyira látszik, hogy mellé ütnek, hogy ezt most komolyan gondolták, hogy benne hagyják a filmben? Ezeket még valaki beveszi? A csapdába csalós jelenetnél gondolkodtam azon először, hogy kikapcsolom, de aztán rájöttem, hogy ilyen filmet úgysem látok sokat, meg persze a kíváncsiság is hajtott, hogy vajon a barlangban ugyan ki lakozik.   

Az átváltozott emberek hörgése ultra gagyi, úgy, mint a film feszültség fokozó dobpergős zenéje. Az egész film alatt csak egy dolog miatt lehet izgulni és az pedig, hogy ne tartson sokáig.

A film végéről szándékosan nem szeretnék írni, ilyet én még nem láttam és gyakorlatilag nem is tudom, hogy mi volt ez, de mivel nem vagyok szemét (szenvedjen más is), nem írom le mit láttam. Valaki biztos lesz olyan bátor, hogy megnézze, szerintem ő is ugyanezt fogja érezni, mint én.

A szereplőkről sok jót nem lehet leírni, nem tehetnek róla szerintem, hogy mindent el kell vállalniuk ahhoz, hogy egyszer majd felfedezze őket valaki. De tuti, hogy nem ez a film lesz az ugródeszkájuk. Azért utánanéztem mindegyikőjüknek és többnyire eddig rövidfilmekben és sorozatokban szerepeltek. Reménykedjünk, hogy az élet azért bejön nekik, ha már ez a film nem.

Írhatnám azt, hogy nem ez volt Josh Reed legjobb filmje, de mivel ez volt az első filmje, ezért azt írom, hogy bizony ez nagyon rossz filmje volt. Még egy B kategóriás alacsony költségvetésű horrorfilmhez képest is rossz volt. Nem találtam olyan dolgot a tájon kívül, ami tetszett volna. Sajnálom, mert nem úgy ültem le elé, hogy ezt most csak azért is leszólom.  

Nem tudom ajánlani senkinek sem. Illetve a mazochistáknak igen. Aki szerette a Descent című filmet, az messze kerülje el ezt a mozit.

10%

Valahogy úgy vagyok ezzel a Zack Galifianakis fickóval, a Másnaposok szakállas barmával, hogy egyáltalán nem jön be nekem ténykedése a filmiparban, ezért sem értettem, miért ülök le még egy olyan film elé a Terhes társaság után, amiben Ő játszik. Az a film terhes volt szó szerint, de hála az égnek a mai filmben legalább nem a központi szerepet kapta.  

A 16 éves öngyilkosjelölt Craig (Keir Gilchrist) szülei tudtán kívül elmegyógyintézetbe jelentkezik, hogy kezeltesse magát szorongásai miatt. Arra azonban nem számított, hogy a fiatalkorúaknak fenntartott részleg éppen felújítás alatt áll, ezért a felnőttek közé helyezik. Itt aztán hamar rájön - persze már későn -, hogy mekkora hibát követett el, hiszen azok a betegek, akik itt tartózkodnak, nem véletlenül kerültek ide. Az öt napig tartó terápia alatt a mentorává váló Bobby (Zack Galifianakis) és a szintén 16 éves Noelle (Emma Roberts) segítik őt megértetni, miért is jó élni, hogy mi is az a szerelem, és mi minden szükséges a felnőtté váláshoz……

Ez is az a film volt, amit szinte végigmosolyogtam úgy, hogy közben még véletlenül sem kellett hallanom egyetlen alpári - altesti fárasztó humort. Már az ember a kezdő képsorok után is felteszi magának azt a kérdést, hogy a főszereplő srácot nem véletlenül ebből az intézetből ”hozták” ki?, mert ha az ember ránéz, egyből hagyná is hogy leugorjon a hídról, annyira szerencsétlen balek figurának tűnik. Ez az igen depresszív srác a szokásos tini problémákkal küszködik, úgy, mint a továbbtanulás, a szülök, a barátok és a csajok.  Azonban ezeket a roppant nagy problémákat kis buksija az átlagnál nehezebben dolgozza fel, és egyből az egész film helyszínéül szolgáló kórház pszichiátriájára jelentkezik gyógykezelésre. 

Szerencsére a főhősünk nyomasztó lelkivilága, mivel vígjátékról van, a filmre nem terjed át.  Egészen viccesre sikerült, persze nem abból a könnyesre röhögöm, csapkodom a térdem fajtából. Ahogy haladunk a vége felé, egyre jobban tetszik, annak ellenére is, hogy a vége természetesen teljesen kiszámítható happy end. Az egész film a mellékszereplőkre épül, akik szinte egytől egyig igen változatos karakterek. Ott van ugye Bobby a főszereplőnk segítő barátja, aki vagy hétszer akart öngyilkos lenni, de egyszer sem sikerül neki, már  eleve, ha ránézünk bolondnak gondoljuk és még akkor meg sem kell szólalnia. Aztán van még egy csomó különféle érdekes személy, mint pl.: idős hölgy, akinek a hazafiassági törvény bevezetése után rögeszméjévé vált, hogy Bush minden telefonba lehallgatót szereltetett, vagy Solomon a zsidó, aki egy haszid LSD partin száll el úgy vagy 1000 bélyeget szárazra nyalva, hogy azóta sem tért  magához és még folytathatnám a ping-pong bajnokon át egészen a Don Juan pasiig, mind egy szálig nagyon eltalált szereplők.  

Bepillantást kapunk különféle terápiákba, mint a képzőművészeti vagy a zenei szakkör. Az utóbbihoz tartozik a legnagyobb filmélményem is, hiszen Queen rajongó lévén öröm volt nézni mikor az Under Pressure számot előadják. Persze rengeteg olyan vicces jelenet van (pl. a pontozásos rendszerük, amit senki nem számol), még amire nem szeretnék kitérni, mert csak a film élvezeti értékét rombolnám. Úgy gondolom nem egy tipikus felvilágosító film tinédzsereknek, de egy próbálkozást mindenképpen megér. Nem tökéletes, de cseppet sem bántam meg, hogy megnéztem. Egy dolog nem tetszett a filmben, elvileg főszereplőnk a legjobb barátjának a barátnőjébe volt szerelmes, de szerintem egyáltalán nem illettek össze.

Keir Gilchrist (Halálos hallgatás) ámokfutásával csak egy problémán volt, hogy szinte végig azzal a béna tekintetével játszott az elejétől a végiig. Ez lehet sok embert irritál majd, de túl lehet esni rajta. Nekem állandóan Pindorch Csaba jutott róla az eszembe. Totálisan úgy néz ki, csak egy tízessel fiatalabb. Zack Galifianakisra (Másanaposok) végre azt mondhattam, hogy tetszett a bénázása, nem volt annyira erőltetett, mint mondjuk a Terhes társaságban. Most már csak kíváncsi leszek, hogy ezekből a szerepekből miként fog kibújni a későbbiekben. Azért továbbra sem a szívem csücske. Annál inkább Emma Roberts (Aquamarine) akiből még lehet valaki. Szimpatikus nagyon a 20 éves hölgy. Biztos szép halála lesz majd a Sikoly 4. részében. A további mellékszereplők szép számának betudható, hogy inkább fel sem sorolom őket, mert hamar betelne az oldal, de mindenkinek jár a pont.

Anna Boden és Ryan Fleck (Fél/Nelson) rendező – író páros duó egészen remek módon rakták össze a filmet. Ahhoz képest, hogy egy pszichiátriai osztályon lévő betegek köré filmet írni kényes téma is lehet és áteshet a ló túlsó oldalára, ők egy teljesen szerethető és élvezhető karakteres filmet teremtettek számunkra.  Azt nem mondom, hogy nem láttunk már hasonlót ahol felhívják a figyelmünket a tinik problémájára, de ebben a filmben meglepően eredeti módon tálalják. A film címéből kiindulva tényleg egy vicces sztori!

Szeretném azoknak a nézőknek ajánlani, akik nem rémülnek még meg Zack G.-től és adnak neki még egy esélyt és természetesen azoknak, akik szeretnének mosolyogva felkelni a foteljükből, mert bizony még mindig vigyorgok, ha a filmre gondolok.

75%

Folyamatosan jelennek meg új filmek és elég nehéz kiválasztanom, hogy melyiket is nézzem meg. Azonban néha akad olyan is, ami nem mostanában készült és eddig még nem láttam. A következő film is közel 10 éve jelent meg, és csak most akadtam rá.  Általában bejönnek a háborús filmek, különösen, ha az I. Világháború történetével kapcsolatos, ráadásul nem kitalált sztorit dolgoz fel, hanem megtörtént esetet.   

1918 októberében az I. Világháború utolsó heteiben Franciaországban az Ardenne hegység erdejében egy egész zászlóaljnyi amerikai katona közel 500 emberrel az ellenséges vonalak mögött csapdába kerül. A zászlóalj vezetője Charles White Whittlesey (Rick Schroder) volt, aki egykoron New Yorkban ügyvédként dolgozott. Neki és az embereinek - akik a New York-i gengszteréletből kerültek ki, ami többnyire olasz, ír, lengyel és zsidó bevándorlókból állt - kellett vállalkoznia erre az öngyilkos küldetésre a német seregek ellen, azonban a 77. hadosztályuktól elvágva mélyen bennrekednek az erdő mélyén, mindenféle támogatás és kommunikációs lehetőségeket mellőzve. Beásva, 5 napon keresztül tartják magukat élelem, víz, muníció és gyógyszerek nélkül…………

Na, ez az a film, ami után megint nem fogok nyomozni, hogy tényleg így történt-e meg, vagy csak megint kitalálták. Véleményem szerint kizárt, hogy így történt, de ez maradjon csak az én egyéni problémám. Sajnos, amit az iskolában tanultam, az régen volt már és nagyon elkopott. Az biztos, hogy mikor 1917-ben az amerikaiak beléptek a háborúba, már egy igen megfáradt német sereggel találták szembe magukat és a háború egy évre vége is tért. Hogy ez most nagymértékben nekik volt köszönhető, ezt történészek már tutira megfejtették, én nem fogom. Azonban amit a film megnézése után tudok mondani, hogy egy nagyon jó módon tálalt amerikai propagandafilm volt. Nem egy nagy durranás, de azért szórakozásügyileg simán elmegy hétfőtől csütörtökig bármelyik este.  

Ebben a filmben is azt látjuk, mint bármelyik más háborús filmben, ahogyan a tábornokok a háttérből irányítják a hadműveleteket a saját kis bunkerjükben, a kisebb parancsnokok pedig mennek csak a csatamezőn előre, mint egy gép. Az ágyúsok saját csapataikat bombázzák halálra a rosszul megadott koordináták miatt, s némely katona olyan bátor, hogy a legnagyobb lövöldözésben is állva nézelődik, hadd lője már le valaki, a kötelező távcsöves puskás ember, aki mindenkit lelő és még megannyi más dolog, amit láttunk már. Igazából a karakterek mélységébe nem nagyon mennek bele, talán egy két szereplővel tudott a film szimpátiát keltetni. Még a főszereplő Whittleseyről sem tudunk meg különösen sokat. Ezért nem is hiányoznak, amikor elesnek.

Azonban azt el kell ismernem, hogy a harci jelenetek hihetetlen látványosra sikerültek, különösen elmondható ez a gyalogsági támadásokról. Szemtől – szembe bajonettel. Köztudott, hogy az I. Vh. igen brutális volt és ilyet manapság már nehéz elképzelni. Azért érdekes a mai szemmel nézni ezeket a kemény és igen véres ütközeteket. Megkapunk mindent, amit a háború borzalmaival kapcsolatban képzeletünk elbír.  Nem szeretnék most az emberi testrészek sérülékenységéről többet írni, de anatómiai ismeretünk testfelépítésünkről a film megnézése után biztos, hogy bővebb lesz.   

A film kicsit a németek szemszögéből is mutat néhány jelenetet (azért ők is emberek voltak és nem szörnyek), akik nem akarnak hinni a szemüknek, hogy ezek az amcsik ilyen tökös gyerekek és nem értik, hogy miért nem adják fel, hiszen ezernyi sebből véreznek. Velük kapcsolatban volt a film egyik legnagyobb hülyesége, a német katonákat nem értettem az egész film alatt, mentek előre, annak ellenére is, hogy halomra lőtték őket, de soha nem bújtak fedezék mögé!! Nem voltak azért ők ennyire hülyék! Az amerikaiak pedig nem voltak ekkora királyok.

Mindent egybevetve ez a film akkor lett volna egészen jó, ha nem ragaszkodott volna ennyire a történelemhűséghez és inkább a megtörtént események köré egy jó, de kitalált sztorit kanyarítottak volna hozzá. Mondjuk, akkor meg másnak nem tetszene és azért morgolódna.  

Rick Schroder (Az utolsó esély) vezette csapatra nem lehet azt mondani, hogy nem álltak volna a helyzet magaslatán. Semmi kiemelkedőt nem nyújtva végezték a dolgukat. Nekem tetszettek az alakítások, de a robbanások és a fegyverropogás mellett amúgy sem ezekre fogunk összpontosítani. A postagalambok aranyosak voltak, de jellemző erre a filmre, hogy még sérülten is hazarepülnek!!!

Russel Mulcahy (Hegylakó) egészen elfogadható filmet készített. Nem mondhatom azt, hogy minden elemében jó volt, de azt sem, hogy nem tetszett. Pont azt lehet rá mondani, hogy nem véletlenül nem került mozikba, de ha tv-ben vetítik érdemes egyszer próbálkozni vele! Így legalább az ember nem gondolkozik el azon, hogy már megint fölöslegesen dobott ki pénzt az ablakon, max. csak az idejéből vett el másfél órát. Azért voltak remekül megvalósított jelenetek a filmben, amire azt mondtam igazán hatásosra sikerült. (pl. mikor a katona sisakja elgurult, miután egy bombától szétrobban az egész test.) de tényleg voltak benne olyanok is, amik egyáltalán nem tetszettek, de tökéletes filmet ritkán készítenek. Lehet, hogy másodjára megnézve már nem jön be egyáltalán.

Ajánlhatom azoknak az embereknek, akik szeretnének amerikai hős katonákról szóló filmet nézni olyan Katonák voltunk stílusban.

65%

Nehéz mit mondani egy olyan film után, aminek a mondanivalója az ember csontjaiba velejéig belehatol. Ilyen megrázó dokumentumfilmet nagyon régen láttam. Sajnos voltam olyan hülye, hogy eddig kihagytam. Nem véletlenül kapott számtalan elismerést, díjat, és talán még nem késő felhívni a figyelmet erre az igenis félelmetesen nagy problémára.  

A film címében rejlő hely nem más, mint a japán Taiji faluban található öböl, ami arról hírhedt, hogy minden szeptemberben a bálnavadászok ide terelik be a delfineket és tömegesen mészárolják le őket a húsukért. Esetleg néhány ”szerencsésebb” példány delfináriumba kerül, hogy ott szórakoztassa az erre éhes nagyérdemű közönséget.  Az hagyján, hogy az a több ezer szerencsétlen elpusztult példány még az életében delfinként éldegélt a vízben, de mire a boltokba kerül, bálnahúsként szolgálják fel simán átverve az embereket, annak ellenére, hogy a hús igen nagy mennyiségű higanyt tartalmaz!

Rick O’ Barry ifjúkorában delfintrénerként dolgozott Flipper, a sztárdelfin mellett, elmondása szerint rengeteg pénzt keresve, azonban mikor a karjaiban öngyilkos lett szeretett delfinje (van olyan képessége, hogy szándékosan nem vesz levegőt), megfogadta, hogy élete végéig küzdeni fog a befogásuk ellen. Elmondása szerint az állatvilág egyik legnagyobb átverése a delfinek mosolya! Az örök mosoly a szájukon rengeteg bánatot takar. Ezek az állatok is ugyanolyan érzékeny lények a hihetetlen intelligenciájuk mellett, mint az emberek. Szabadnak születtek. Azonban a nagyobb amerikai aqua-parkokban ezek a delfin-showk milliárdos üzleteket hoznak a tulajdonosoknak, és amíg pénz van belőle, mindig is lesznek ilyen parkok.  Egy delfin ára elérheti a 150 ezer dolláros értéket is.   

Rick volt a film egyik készítője, aki a saját és társai életét is kockáztatva vette fel mindenféle tikos eszközökkel, hő-és víz alatti kamerákkal és lehallgatókkal, mini léghajóra szerelt fényképezőkkel, hogyan öldösnek le több ezer állatot a helyi hülyék. Számára már az öböl megközelítése is nehézségekbe ütközött, különféle trükkökkel, álcákkal tudta megközelíteni ezt az helységet, mivel az évek során már annyiszor járt ebben a kis faluban, hogy a halászok és a rendőrök már messziről kiszúrták.  Az egész hely nemzeti parknak van feltüntetve a térképen, azonban szigorúan tilos tartózkodni a megjelölt helyeken, nemhogy még lekamerázni ezt a pusztítást. Ami nem áll másból, minthogy egy egész flottányi hajó zajt keltve tereli az állatokat ebbe a szűk öbölbe, ahol a kiválogatás utáni másnap reggel elkezdődik a mészárszék tűzpirosra festve az egész tengert.

A brutális öldösésen túl iszonyú felháborító volt látni, hogy bizonyítottan magas higanytartalmú húsokat adnak el embereknek, még akkor is, ha az országukon belül történik mindez, de amikor már iskolás gyereknek a kötelező menzán is az volt a menü, hát nem biztos, hogy talál rá az ember szavakat. A delfinhús hozzávetőlegesen a megengedettnél 5000-szer több higanyt tartalmaz! És mindenki statisztál hozzá, mindenki természetesnek veszi ezt az egész borzalmat, dolgozzon az halászként vagy élelmiszerellenőrként.

Sajnos vicc az egészben, hogy a Japán kormány arra hivatkozik, hogy náluk mások a kultúrák és semmilyen törvénytelenséget nem követnek el. Erre azért már kinyílik a bicska az ember zsebében. Én ezekre a halászokra vadásznék szívesen. A felvett dokumentumfilm bemutatását mégsem engedélyezték, egészen addig, amíg már akkora nemzetközi nyomás nehezedett rájuk, hogy kénytelenek voltak egy cenzúrázott változatot levetíteni.

A filmet a National Geographic volt fényképésze Louie Psihoyos rendezte búvárok segítségét felhasználva. Egy igazán páratlan drámát alkotott, aminek a megnézése után az ember sokadszor is elgondolkodik azon, hogy valójában az élővilágunk megsemmisítésével saját sírunkat ássuk meg. Komolyan több film megirigyelhetné azokat az izgalmas akciókat, amin keresztülmentek nem kímélve magukat a stáb tagjai.    

Dokumentumfilmek kedvelőinek, állatokat szerető embereknek amennyiben lehetősége adódik a megnézésére, semmi esetre se hagyják ki, mert bármennyire is szörnyen sajnálatos dolgok vannak benne, ezt látni kell. Vetíttetném iskolában is, és minden olyan helyen, ahol lehet még tanulni belőle.

90%

ver.1.

Piszkosul régen láttam már ilyen filmet, ami ennyire bejött volna. Látszik régen gondolkodtam, mert az odafigyeléstől a végére egészen kellemesen megfájdult a fejem. Még soha nem volt részem belga nemzetiségű film megnézésében, de mostani film után felkutatom a rendező korábbi filmjeit is. Úgy gondolom, így kell egy jó kis misztikus krimit készíteni.

Öt jóbarát elhatározza, hogy kibérel egy tetőtéri padlásszobát, (Loftot) arra az esetre, ha nem a feleségükkel szeretnének kávézgatni rájuk szakadt szabadidejükben. Tökéletes játszóterük azonban egy nap összeomlik, mikor az ágyhoz bilincselve vérbe ázva ismeretlen nő holtestére bukkannak. A srácok egymásra mutogatva próbálja kideríteni, hogy melyiküknek lehet köze a gyilkossághoz, hiszen a szobához csak öt kulcs készült. Egyre sötétebb titkokra derül fény, és világosabbá válik, hogy nem mindenki az, aminek látszik………..

Jaj, de titokzatos. Őszintén megmondom tényleg nagyon régen gondolkoztam filmen ennyit. Szinte minden egyes jelenetben, mondatban volt valami, amire figyelni kellett, ami összezavart és ember legyen a talpán, aki kitalálja, hogy mi lesz a filmnek a vége, mivel folyamatosan változik percről – percre a fejünkben a tettes személye. Ez a két óra úgy elrepült, hogy el sem hittem. Mind az öt személyiséget így kitalálni és belegyúrni egy filmbe, hogy az ne legyen sok, minden elismerést megérdemel, és ehhez még hozzávesszük, hogy nem csak a főszereplők vannak jelen, hanem a hozzájuk tartozó feleségek és a szeretőik is, kiknek szintén önálló jellemet, szerepet kreáltak a filmben, ez így együtt nagyon jó. Olyan mesélés van végig a filmben, amit ritkán lehet látni filmen. Szinte saját magunk nyomozunk és próbáljuk összerakni a rendőrök helyett a szálakat. Nem tudom másképpen ezt megfogalmazni, igazi agyrobbanás. A filmben tökéletes időérzékkel megoldott két szálon futó esemény zajlik, az egyik a jelen (mint mindig) a másik pedig a szokásos visszaemlékezések.

Igazából nem szeretnék a filmről többet elárulni, mert biztos, hogy veszítene az értékéből. Maximális diszkréciót fogadjon meg az, aki már látta.  Megemlíteném, hogy kapunk ebben a filmben is egy jó adag társadalomkritikát, hogy az emberek a jó dolgukban, már nem tudnak mihez kezdeni magukkal és csak az nem csalja meg a másikat, aki nem akarja. 

A szerepek eljátszására igazán remek színészeket válogattak össze. A forgatókönyvnek hála nehéz különbséget tenni közöttük, szinte nem is lehet, mindenki kifogástalanul játszott, de ha valakit kiemelnék az talán Filip Peeterst lenne. 

Erik Van Looy (Az Alzheimer ügy) rendező és Bart De Pauw forgatókönyvíró egy majdnem tökéletes európai "feelinges" misztikus thrillert készített. Talán a végét éreztem egy kicsit soknak, de igazából azzal sincs semmi baj. Minden nagyon a helyén van: a helyszínek, az operatőri munka, a vágások, a színészek, minden.  A kaszinós rész külön emlékezetes marad számomra, az egész jelenetet brutál jól készítették el. Csoda, hogy ez a filmet még nem fedezték fel a kinti nagy ötletgyárosok, hogy kéne egy állat kis feldolgozást készíteni belőle, öt nagy sztárral, mert szerintem előbb utóbb odajut az biztos.

Ajánlhatom mindenkinek, aki szeretne végre gondolkodni már egy filmen, összerakni a kirakós szálakat, együtt nyomozni a szereplőkkel és élvezni a végeredményt.  Igazából csak egy dolgot lehet majd sajnálni, hogy elcseszett kevés ember fog élni azzal a lehetőséggel, hogy megnézze.  

80%

ver.2.