Vannak olyan filmek, melyek gyakorlatilag a semmiről szólnak. Persze ezt még nem tudjuk, amíg neki nem állunk a végigszenvedésének. Ezek mellett nem lehet elmenni szó nélkül, mivel nehéz végigülni úgy, hogy ne kapcsoljam ki az első 10 perc után. Kivételesen a következő film, amiről írni fogok, nekem még tetszett is a maga módján.

Johnny Marco (Stephen Dorff) Hollywoodi szupersztár színész éli gondatlanul mindennapi kényelmes, de dög unalmas életét hotelszobájában. Azt csinál, amit akar, furikázik a Ferrarijával, vedeli a sört, partikra jár, minden nap más csajjal ébred, szóval borzasztó rossz lehet neki. Egy dolog tudja csak kirángatni nehéz életéből, mikor elkényeztetett 11 éves kislányát megkapja volt feleségétől, aki meg jódolgában elhagyja a várost. A határozatlan ideig tartó pesztra során apa és lánya megismerik egymást, de ahhoz, hogy életvitele gyökeresen megváltozzon, sok mindent fel kell áldoznia…..

Érdekes gondolatok támadtak bennem már a film első öt perce után, hiszen nem látunk mást csak egy pályán köröző fekete Ferrarit, ami megy körbe és körbe megállás nélkül. De nem kétszer, vagy háromszor, hanem tizenötször. A kamera meg csak áll mozdulatlanul. Vajon ebből mi lesz? Ha ezen sikerül túltennie magát az embernek, jön majd a következő jelenet, ami szintén hasonló hosszúságú. Én ilyet nagyon régen láttam, hogy a beállított kamera percekig csak azt veszi fel, hogyan zuhanyozik főszereplőnk, miképpen nézi félig nyitott szemmel a rúdtáncos lányokat, mi módon készítenek maszkmesterek a trükk stúdióban gipszlenyomatot a fejéről, hogyan napoznak nyugágyon a medence partján és így tovább végtelenül. Ez olyan szinten unalmas, hogy azt kell mondanom rá, hogy már jó. Az égvilágon nem történik semmi. Akkor mi is ez?

Szerintem nincs olyan ember a földön, aki nem szeretné kipróbálni ezt az életmódot bizonyos ideig-óráig vagy talán örökre, de hogy erről még egy filmet is kell forgatni, hadd fájjon jobban az ember szíve, hát az már tényleg túltesz mindenen. Persze ”átéreztük” nehéz sorsát főszereplőnknek, hiszen egy 11 éves kislányt csak úgy hirtelen megkapni, nem lehet egyszerű feldolgozni.  Jó volt nézni azt, mikor magával vitte Milanóba valamilyen díjátadóra a kisasszonyt pezsgőfürdős óriásmedencés hoteljába rendőri felvezetéssel miniszteri kiszolgálással, ahol csak azon filóznak az éjszaka közepén, vajon a vaníliás, epres vagy a csokis fagyi a finomabb.  És milyen már, hogy helikopterrel visszük táborba, de előtte beugrunk Las Vegasba kockázni? Tényleg rettentően nehéz sorsuk lehet, egy pillanatig megszakadt a szívem is.

Amúgy ha ezeket az előítéletek félretesszük, kapunk egy drámát. Nehéz lehet neki is az élet, hiszen nincsen még egy normális háza sem, ahova nyugodtan hazamehetne kertészkedni, gyereket nevelni, kutyát sétáltatni és akkor nem kellene kötelezően idegen polgármesterekkel távol hazájától mosolyogva jópofizni. Értem én, hogy mit szeretne a rendezőnő bemutatni, csak ezt a mai világban kevesen fogják szeretni, mert inkább polgárpukkasztó, mint szívhez szóló. sajnálatraméltó mű. Hogy mi tetszett benne akkor? Az hogy fényévekre vagyunk mi ettől az életszínvonaltól és egy kicsit bele lehetett látni abba, amit már eddig is tudtunk, hogy szar ez az élet és monoton dögunalmas hosszú ideig és bizony mi más tudná megváltoztatni az életüket, ha nem egy gyerek. Mondjuk azt, hogy meddig, az már megint más kérdés. (azért szívesen kipróbálnám)

Mégsem tudom azt mondani, hogy nem volt jó film a maga nemében, mert nekem tetszett, de nagyon kevés ember lesz a földön, aki nem tépi ki a haját a hosszú jelenetek láttán vagy nem kapcsolja ki 20 perc után. Erre a filmre tényleg azt lehet mondani, hogy unalmas, de annyira, mint pont ezeknek az emberek az élete, ugyanis semmi meglepő dolog nincs benne.  

Stephen Dorffnak (Közellenségek, Penge) nem volt sok dialógusa a filmben, többnyire tőmondatokat adtak a szájába, főleg az arcával kellett játszania és bizony nehéz rájönni, hogy mi jár a fejében. Csíptem a pasas laza stílusát. Egészen simán játszhatta el saját magát. Különösen szimpatikusak voltak azok a lezser ruhák, amiket viselt. A lányát alakító Elle Fanning (Déja Vu, Benjamin Button) igazán szerethető, de ugyanakkor sajnálatraméltó karakter. Játéka határozattan tetszett. Nem véletlenül kapta meg a nyár egyik nagy durranásának ígérkező J.J. Abrams Super 8 című filmjének főszerepét.

Sofia Coppola ismét rétegfilmet forgatott, ami az emberek 90%-nak nem fog tetszeni. Nem éri el az Elveszett jelentés színvonalát. Ez egy igen csendes nyugodt film, minimális párbeszédekkel, sajátos stílussal. Nehéz végigküzdeni rajta magunkat. Rendezési stílusával kapcsolatban felhozom, hogy kifejezetten idegesítettek ezek a nagyon hosszan elnyújtott képi megoldások, és nem is jöttem rá, hogy mit akartak ezzel mondani.

Jó érzéssel nehéz ajánlani bárkinek is, hiszen nem éppen egy szórakoztató film, de akinek tengernyi szabadideje van, és másmilyen filmre vágyik, mint amiket mostanában nézett, tegyen egy próbálkozást vele. Aztán, ha kikapcsolja a felénél az se gond, legalább megpróbálta.

65%

A bejegyzés trackback címe:

https://gonduzo.blog.hu/api/trackback/id/tr502777217

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása