Kifejezettem nem szeretem a vígjátékokat, mivel tömeggyártása ellenére évente csak egy – két olyan elfogadható alkotás születik, amire utólag nem sajnálom az eltöltött időmet. Hollywood ontja a marhaságokat, amikre nem igazán vagyok vevő már. Nem mondom, hogy az alábbi alkotás minden tekintetben kielégített, de egynek tökéletesen elment és faarcom elmozdult több esetben is.  

Cal Weaver (Steve Carell) és Emily Weaver (Julianne Moore) több évtizede házasok. Egy jól sikerült étteremben eltöltött vacsora után Emily bedobja a törülközőt és közli férjével a klasszikus mondatot: „El akarok válni!”. Cal bánatát, férfiszokásokhoz hűen a közeli kocsmában porbálja átvészelni folyamatos önsajnálkozások közepette. Mikor már mindenki kívülről fújja mi történt emberünkkel, az ügyeletes nővadász Jacob Palmer (Rayn Gosling) megsajnálja és felkarolja. Megtanítja a csajozás összes fortélyára, amivel talán újra felkelti Emily figyelmét is……

Nem volt ezzel semmi baj, csak túlhúzták. Ha a vége 15 perccel rövidebb, jobban tetszett volna. Mondjuk a film közben is voltak olyan üresjáratok, amit csak hatalmas ásításokkal tudtam átvészelni és ezt konkrétan nem a fáradtság számlájára írhatom. Hála az égnek megfelelő érzékkel azonban mindig akkor jött valami poén, ami kizökkentett alélt állapotomból. Nem azt mondom, hogy nem láttunk már hasonló sztorit korábban, de mégis a sablontörténések ellenére a filmben volt valami, ami megfogott és kaján vigyort csalt az arcomra.  

A filmbe zsúfoltak több szálat is, amiről az a véleményem, hogy ha ez egy kicsit kevesebb, több lett volna (ezért is lett hosszú a film).  A kisrác szerelme a bébiszitter iránt, a bébiszitter szerelme az apuka felé, az anyuka kapcsolata a könyvelővel, és még sorolhatnám, ez így egy kicsit sok. Konfliktusok halmaza egy kicsit túlbonyolított vígjátékhoz képest. Ezek a többgenerációs szálak a végére természetesen összeérnek a film csúcspontjaként, ami tényleg remekre sikeredett. Valahogy itt kellett volna lezárni az egészet a ”csattanó” után (amire tényleg nem jöttem rá és ezért jár a pont) és a további negyed órát nem kellett volna kényelmetlenül végigülni. Bizonyos dolgok megértését ugyanakkor nem erőltették, mint pl.: Gosling átfordulását egyik pillanatról a másikra. Azért ahhoz idő kell, hogy az ember levetkőzze előző énjét és csak úgy átálljon a másik oldalra, ugyanakkor Carellnek viszont ez a karakterfejlődése sikeresen végbement. A tanulságokat, amikről a film szeretne mondani, nem részletezem, mert ezekre minden gondolkodó lény könnyedén rájön magától is, nem bonyolították halálra.  

A mai vígjátékokon felnőtt generáció meglepően fogja tapasztalni, hogy nem kell egy jó vígjátékhoz az altesti humor alkalmazása. Számtalanszor leírtam már (persze más is), hogy fölösleges gusztustalansággal telezsúfolni a vígjátékokat, hogy megfelelően szórakozzunk, csak megfelelő forgatókönyv és tökéletes szereplőgárda kell. Az előbbi hagy még kívánni valót maga után, azonban az utóbbira nem lehet panaszunk.   

A lúzer megcsalt férj szerepére Steve Carell (A család kicsi kincse) tökéletes választás volt. Azon színészek közé tartozik, akit már kinézete alapján megsajnálok és az eljátszott töketlenségei miatt megszeretek. Julianne Moore (Az ember gyermeke) a tökéletes ellentéte Carellnak. Régen láttam olyan filmben, amiben ne tetszett volna. Rayn Gosling (Drive) minden téren nyomul ezerrel. Nem tudom, létezik még a naptárában olyan nap, amikor ne forgatna. Folyamatosan jönnek a filmjei. Csípem a srácot, szimpatikus és tehetséges. A csajok meg örülhetnek és vigyoroghatnak, ha vetkőzik, mert tökéletes photoshoppolt felsőteste látványától biztosan megbénulnak. Emma Stone (Könnyű nőcske) hatalmas, végre egy színésznő, akinek a szinkronhangját is eltalálták. Könnyű nőcske után ismét egy olyan film, amiben nagyon jó. Marisa Tomei, Kevin Bacon, John Caroll Lynch, mellékszereplőként csak dicsérni lehet, úgy egyben volt mindenki, amit már régen éreztem filmben.

Glenn Ficarra és John Requa (I love You Phillip Morris) rendezőpárosnak sikerült felépítenie elejétől a végéig egy könnyen fogyasztható romantikus vígjátékot, amihez megfelelő mennyiségű lóvét is kaptak, hogy ennyi sztár együtt szerepelhessen. Az biztos, hogy a nyár egyik legjobb vígjátéka lett, de ez nem is nagy dicsőség. Kicsit hosszúra sikerült, de kizártnak tartom, hogy a film ne csalna felejthetetlen nevetést bárkinek is az arcára. Tipikusan az a film, ami után tényleg jól esik felállni. Ami érdekesség és kevesen tudják, hogy a forgatókönyvét az a Dan Fogelman írta, aki eddig igazából animációs filmek megírásában jeleskedett, úgy, mint a Verdák, Aranyhaj és a nagy gubanc vagy éppen a szuperkutyás Volt. Gratula neki. 

A romantikus vígjátékok kedvelőinek kötelező. Aki viszont nem csípi ezt a műfajt, próbáljon erőt venni magán és beülni rá a párjával, hátha szerez a kedvesénél egy jó pontot, amit később majd adott pillanatban leadhat egy jó focimeccs kedvéért.

 75%

Számomra az ázsiai filmek a nehezen fogyasztható kategóriát képviselik, de nagy ritkán futok csak olyan alkotásba, mely valamilyen szinten ne tetszett volna. Ez lehet a szerencsés szelektálás következménye. Az alábbi filmről is csak annyit szeretnék mondani a bevezetőmben, hogy igen jó filmet sikerült összehozniuk erről a megtörtént esetről a készítőknek. Hála az égnek késői kezdése ellenére nem unatkoztam rajta egy percet sem.

1991-ben öt általános iskolás kisrác eltűnt Dageu régió hegységben. A „béka gyermekeinek” felkutatásában, ahogyan a helyiek nevezték az elveszett fiúkat, a rendőrség és a katonaság közreműködésén kívül több mint 300 000 ember vett részt, ami Korea történelmében korábban még sosem fordult elő. Ezt a rejtélyes és szomorú esetet egy professzor, egy kitüntetett filmproducer, és egy nyomozó szemszögéből követhetjük végig, ahogyan családjukat, hírnevüket feláldozva egy évtizedig próbálják összerakni a hiányzó láncszemeket….

Bármennyire is nehéz filmek, kijelenthetem szeretem az ázsiai filmeket, csak ki kell választani a megfelelőket. Ebben az esetben sem tévedtem, nem fogtam mellé, hiszen a 2 óra 10 perces vetítési idő ellenére mindvégig lekötött és érdekesnek találtam.

A film egy megemlékezés, tisztelet az elveszett gyerekek emlékére.  

A filmben a nyomozás részleteit láthatjuk dátumok szerint összeszedve. Elbeszélő, kicsit dokumentarista stílusban. Aki véres szörnyűségekre vágyik, az most hagyja abba az olvasást, mert ez nem az a film, amiben a számításai valóra válhatnának. Egy két esetben emelkedett meg minimálisan csak az adrenalin szintem. Többnyire a történetmesélés a lényeg, hogy mit és hogyan képzelnek el a főszereplőink. A filmben a kérdésekre azokat a válaszokat keresik, miképpen történhetett meg, hogy csak úgy nyomtalanul eltűnjön egyszerre 5 gyerek és még véletlenül sem tud róluk senki semmit. Megnyugtatásul leírom - több filmmel szemben - nem sok nyitott kérdés marad, de a válaszokat ki kell várni az utolsó percekig. A fő és mellékszereplők családi hátterének bemutatása elég minimálisra sikeredett, ami lehet valakinek hátrány, engem hiánya nem érintett meg, nem erre helyezték a hangsúlyt. Talán inkább a fájdalom megmutatása, ami jobban átjött az átlagnál. Kapunk azonban mindenből egy kicsit a gyerekekből, a szülőkből, a médiából, a rendőrségből, a szakértőkből. Tetszett az, ahogy megpróbálják érzékeltetni velünk a kirakós játék darabjainak összeillesztését. Ez egész film olyan misztikusra sikeredett.

A "ferdeszemű" szereplőkkel nekem továbbra is az a bajom, hogy nehéz megkülönböztetnem. Nem is nagyon szeretnék játékukba belemenni. Semmi kivetnivalót nem találtam bennük. Nagyszerűek voltak szerintem. A főszereplő srác Kang-ot már láthattuk a Musa c. filmben, de mint mondtam, fogalmam sincs melyik szerepben.  

Kayoo-man Lee rendező úr filmjét összehasonlíthatjuk a sztorijával kapcsolatban A halál jele c. (Memories of Murder) filmmel, bár annak a stílusa más volt. Ez a film úgy gondolom, jó kis nyomozós dráma, igazi profi munka. Van egy atmoszférája ami végig éberre tesz és nem hagyja figyelmünket levenni a képernyőről. Egy két izgalmasabb jelenettől eltekintve azonban nem fogjuk a körmünket lerágni. Igazából a képi világában semmi extra, de alapjában maga a vidék már meghatározza az ember hangulatát a filmhez. A film zenéje az első képkockától az utolsóig lebilincselő. Simán belemászott a fülembe. Az biztos, hogy a legmonumentálisabb, legérzelemdúsabb zenéket az ázsiai filmeknek köszönhetjük.

A filmet krimi rajongóknak mindenképpen ajánlom, hiszen egy percig sem fognak unatkozni alatta, de igazából azoknak is, akik egyszerűen csak egy jó filmet szeretnének megnézni és nem riadnak vissza a koreai nyelvtől.

75%

Bár nem akartam írni róla, mert már régebben láttam, de mivel mostanában nem volt időm filmet nézni, ezért mégis ideültem a gép elé, hogy pötyögjek róla néhány mondatot. Igen sokfelé kritikát, véleményt lehet olvasni róla, ami valljuk be őszintén, azért jót tett a film nézettségének. Amúgy is régen készült ilyen közönségmegosztó film, amit egyesek egekig magasztalnak, zseniálisnak neveznek, mások meg egyszerűen csak utálják, és rá se bírnak nézni. Szerintem meg csak egyszerűen jó film és kész.

Los Angelesben játszódó történetben főszereplőnk, akit egyszerűen csak Drivernek (Ryan Gosling) hívnak nem éppen nyugdíjas állásokban dolgozik. Nappal főállásban filmekben kaszkadőrködik, másodsorban pedig az éjszaka sötétjében rablásoknál sofőrködik. Profi autóversenyzői karrierről álmodozik, amiben ügynöke Shannon (Bryan Cranston) segít neki egy új autó megépítésében. Finanszírozási problémák megoldására bevonják Bernie Rose-t (Albert Brooks) a helyi gengsztert, aki társként gyerekkori haverját Nino-t(Ron Perlman) is befőzi szálljon be ő is a buliba. Driver életében sok minden megváltozik, átértékelődik, mikor megjelenik lakásának szomszédjaként Irene (Carey Mulligan) kisfiával, majd sajnos később a börtönből frissen szabadult férje…..

Kapásból a film után az jutott eszembe, hogy többet vártam. Beleestem abba a csapdába, hogy túl sokat olvastam róla. Ezért sem akartam írni korábban. Nagyon jó film volt, de hogy ez lenne az ”év filmje” mint megannyi helyen publikálták, hát ettől szerintem távol áll. Szinte minden megvolt benne, ami lekötött és érdekelt, de mégis azt mondom, hogy idén láttam már jobb filmet is és természetesen az év vége hátra van, jönnek még nagyobbak (vagy nem). Talán nem kellett volna annyira várni rá és akkor nagyobbat „ütött” volna.

Ennek ellenére szintén beállok azoknak a táborába, akik azt mondják, hogy nagyon tetszett. Tetszett, mert tényleg érdekes és emberi volt a története, amit kifogástalanul, remek külsővel valósítottak meg. Rendezésileg tökéletes szerintem, de erről majd lejjebb szeretnék csak írni. Maga a története nem egy nagy durranás, teljesen átlagosnak lehet nevezni, sík egyszerű. Ami megfogott benne az igazán a hangulata, a retro „feeling” érzés volt, aminek sikerült átjönnie, ilyen filmeket láthattunk a 80-as években, csak ez mai köntösbe volt beágyazva. (Ha jól megnézzük a plakátját már a rózsaszín felírat is erre utal.) Ehhez a hatáshoz nagymértékben hozzájárul a filmnek a  80-as éveket felidéző szinti zenéje, ami nekem nem lett a kedvencem, akkor sem volt, de ugyanakkor a feszültséget mégis hibátlanul megteremtette egy két nyugalmasabb pillanat után. Mert azért arról szólni kell, hogy bizony ez sem az-az akciófilm, amiben pörögnek az események. Szépen nyugalmasan haladunk a történetben előre, és ez az a pont, ami miatt sok embernél tuti kivágja a biztosítékot, mert nem ezt várják, nem egy felpörgetett képregény film, ami manapság oly divatos és nem egy Halálos iramban koppintás, ahol jó kocsikat és klassz csajokat láthatunk.

A filmben piszkosul tetszettek azok a részek, ahol néhány lassabb jelenetnél állat módjára húzzák az embert. Amúgy is szinte végig tapintható a nyugi részek alatt a robbanásveszély, hogy mikor tőr ki főszereplőnk méla tekintete alól, hogy mikor nyeli már le fogpiszkálóját és pörköl oda az „ellenségnek”. Említhetném a liftes jelenetet, ami szerintem zseniális. Van egy kis autós üldözés is, ami egészen pofásra sikeredett, bár elnéztem volna többet is belőle, ha már csak a film címére gondolok.

A film kellően véres. Sőt ultra brutál jelenetek vannak benne, igaz nem sok, de ami van, az tetszetős. Volt egy jelent, amikor Goslingnak úgy nézett ki a feje, mint Darth Maulnak a Star Warsból. Különben a srácnak nagyszerűen írták meg a karakterét. Egyáltalán nem kellett neki sokat beszélnie, mindent megoldott szigorú tekintetével. Volt egy idő az elején még azt is számoltam, hogy hányszor pislog egy jelenetben. Nem bírtam ki annyi ideig.

Igazából a filmet inkább drámának nevezném, amit néhány keményebb akcióval megfűszereztek.  Talán így ha leírom, nem vár annyit az akcióorgiákon felnevelkedett ifjúság és észreveszi rejtett értékét. Érdekes, hogy mindhármunknak, akik néztük együtt a filmet, a kezdő jelenet után a Driver játék ugrott egyből be. Vajon miért? (persze ezt már máshol is olvastam, de én sem akartam kimaradni megemlítéséből)      

Ryan Goslingnak (Blue Valentine) nagyon eltalálták a karakterét, sima átlagos pasinak néz ki, nem egy szuperhősnek, akinek dinnyék vannak a hóna alatt és helyből lecsavarja valakinek a fejét.  Szinte az egész film alatt néma, csak akkor beszél, ha kérdezik, de inkább akkor is csak néz előre tökéletes mimikájával szájában gyufájával és szemmel érez. A rezzenéstelen arcával, pislogás mentes szemével mindenkit lejátszik a vászonról (mivel ráépül a film). Nagyszerű a szerepében. Gondolom, a női szíveket még jobban megdobogtatja, de azért nem egy Oscar-díjas előadás. Carey Mulligan-t (Ne engedj el) nem ebben a filmjében fedezzük fel az biztos, de visszafogott játéka szinte minden filmjére jellemző. Lehet, neki ez a törékeny lányokat megformáló szerepek állnak jól. Itt egy kicsit haloványabb az átlagnál, viszont a bájos mosolygása működik ebben a filmben is. Ron Perlman-on (Pokolfajzat) mindig csak hüledezek, hogyan lehet valakinek ekkora feje. Éppen belefér még a tv-mbe. Amúgy nagyon csípem az öreget, itt is jó „nagy” fej volt, negatív értelemben. De Albert Brooks (Apósok akcióban) sem volt semmi, aki szintén nem a pozitív hős figuráját formázta meg.

Nicolas Winding Refn dán filmkészítő előző munkáját a Valhalla Rising-ot kifejezett gyűlöltem és alig bírtam végignézni. A Bronson c. filmjéről korábban már írtam, amire utólag rájöttem egy kicsit feljebb pontoztam a kelleténél. Mindkét említett filmje azonban tartalmazott már olyan „művészi” elemeket, ami kiemeli az átlag rendezők közül. Ez egy jól átgondolt, már-már a művésziesség határát súroló film, amihez bizony fogékonynak kell lennünk. Forgatókönyvíróknak oda kellett figyelniük nagyon, hogy ezt a szinte „néma” filmet úgy tálalják, hogy egy percig se unatkozzunk és érdekesnek találjuk. Természetesen lesz olyan, aki ezt erős túlzásnak tartja, de én végig élveztem az egészet. Atmoszférája fergetegesre sikerült, olyan érzésem volt, hogy muszáj néznem. Operatőri munka, vágások kiválóak. Volt egy rész, mikor árnyékokat láttunk ahogy beszélgetnek, hatalmas ötletek vannak benne. Két dolog volt, ami engem befolyásolt az összhatás tekintetében, a gyengusz sztori, és a számomra katasztrofális filmzene, de ezen is túl lehet lépni. Rengeteg filmhez lehetne hasonlítani a művet, de erre jöjjön rá mindenki saját maga, úgy is beugranak majd szépen sorjában, ha meg valakinek nincsen kedve gondolkodni ezen, olvasson máshol utána. A film Cannesban elnyerte a legjobb rendezésért járó díjat, talán nem érdemtelenül.  

Ajánlhatom mindenkinek, aki szeret nézni normálisabb filmeket is, hiszen mindenki talál majd benne olyan pillanatot, amire szívesen emlékezni fog. Intelligens, szürreális, vicces, megbotránkoztató, feszült, szórakoztató, meglepő és még folytathatnám. (Ismét nem sikerült a kevesebb, több fogadalmamat teljesíteni, de ez az a film, amiről oldalakat lehetne írni.)

80%

Egészen kellemes kalandfilmet sikerült a héten megnéznem, amiből sajnos manapság értékelhető nagyon kevés készül. Nem azt mondom, hogy ez a kiwi földről jött film megváltotta a világot, de szórakoztatásnak mindenképpen tökéletesnek bizonyult.

Ebben az 1900-as évek elején játszódó akció-kalandban Arjan Van Diemen (Ray Winstone) Új-Zélandba emigrált Dél-Afrikaifarmer macska – egér küzdelmét követhetjük végig, miként próbál elkapni és bíróság elé állítani fejvadászként (100 pénzért) egy brit katona meggyilkolásával vádolt Maori szökevényt, aki „árkon-bokron” keresztül menekülelőle és az őket követő katonák elől……...

Végre egy olyan film, aminek a megnézése után kellemesen keltem fel. Melankolikus kalandfilm, ami a régi hagyományos mozi elveit követi. Régen láttam ilyen nyugtató mozit, amit tényleg jól esett nézni és nem csak azért, mert a helyszínek gyönyörűek, hanem az egyszerűsége miatt is. Nem kell rajta izgulni (csak egy kicsit), nem pörögnek az események, nem kell rajta gondolkodni, de mégis működik.

A két főszereplő „küzdelmét” élmény volt nézni, annak ellenére is, hogy korukat meghazudtolva férfias bunyókat láthattunk tőlük, ami azért kicsimegmosolyogtatott, ebben a korban mikre nem képes az ember.Vicces és komoly párbeszédeket folytatnak, már ha véletlenül nem futott az egyik a másik elől. Igazából láttunk már hasonló filmet, de akkor is jólesett nézni, és egy percig sem gondolkodtam el azon, hogy bármennyire is profi nyomkövetőkről szólt a film, ebben a dzsungelben kizártnak tartom, hogy abban az időben bárki is megtalált volna valakit is profi cuccos nélkül. A látvány tényleg lenyűgöző, aki szerette a Gyűrűk ura helyszínéül szolgáló vidék látványát ebben a filmben e téren biztos nem fog csalódni, hiszen azok a hegyek, erdők, mezők, folyók, vízesések mind megtalálhatóak, mintha egy természetfilmet néznénk.

Ray Winstone (A Tégla) és Temuera Morrison (Star Wars: A klónok támadása) között szerintem megvolt az összhang. Semmi extra. Nekem tetszettek együtt. A többiek csak mellékszereplők, de ők hozzák a kötelezőt, semmi kivetnivalót nem találtam bennük, tényleg csak statiszták.

Ian Sharp (Egy tiszta nő) filmje, mint már fent is említettem semmi olyan újat nem hozott, ami igazán emlékezetessé tenné, de mégis működött az igen ”light”-os forgatókönyv ellenére is. Egyszer nézős könnyű délutáni darab. Látvány tényleg klassz, a film viszont lehetett volna sokkal jobb is. A végén volt benne logikai bukfenc, de megbocsátható. Nekem bejött. Érdekes kicsit régebben láttam a Van Diemen’s Land c. filmet is, ami viszont szöges ellentéte volt ennek a műnek.

Azoknak ajánlhatom, akik nem várnak sokat egy kalandfilmtől és kellemesen szeretnének eltölteni a tv előtt másfél órát. Azonban tényleg nem több.

65%

Izlandi filmekhez nem sok közöm volt eddig és mielőtt még valaki lenéz az miatt, hogy nem láttam a 101 Rejkjavik c. filmet, közlöm, hogy így van, mert nem láttam még, pedig azt mondták rá, hogy alapmű. Hát ebből is látszik, bizony igen széles az a repertoár, amit meg kéne még néznem. Persze van még rá időm, talán egyszer pótolom a rettentő sok szabadidőmben.

Kis halászhajó legénységéről szóló drámában betekintést nyerünk a nem éppen szokásos hétköznapok idegőrlő munkájába. A hajón egy öngyilkosságot követően megüresedett helyre kerül a kapitány unokahúga, ami ebben a szakmában nem egy elfogadott dolog, különösen akkor nem, ha az illető hölgy nem a konyhapult mögött kap helyet. Persze ez luxus lenne a hajón, így megpróbál beilleszkedni, ami elsőre nem éppen sikerül……

Persze a filmnek konkrétan nem ez a lényege, de megpróbáltam röviden leírni.  Aki szereti a veszélyes szakmákat és a Discoveryn futó rákhalászatokról szóló dokisorozatokat, az részben kielégítve érzi majd magát a képek láttán, de csak részben, mivel ez a film inkább a lelki vonalra támaszkodik.

Mindegyik szereplőnek megvan a maga deviáns viselkedési formája. Féltékenyek az otthon maradt párjukra, szerencsejáték függők, agresszívek a felgyülemlett feszültségtől, problémákkal teli emberek és ezek a tulajdonságok összezárva a tengeren 16 órás műszakban, pattanásig feszült idegekkel halmozódva konfliktusokhoz, rosszabb esetben őrülethez (öngyilkossághoz) vezetnek, ami akár az egész legénység életét is veszélybe sodorhatja.  

A rövid játékidő tényleg rövid, ami azt jelenti, hogy a történet nem éppen lezárt. Néztem volna tovább is, meg nem is, mert nem volt olyan érdekes, hogy fenntartsa az érdeklődésemet az amúgy is kicsit vontatottra sikeredett sztorival kapcsolatban. Álmosan nem éri meg nekiállni.

Végén hiába vártam a „true story” feliratot, csak nem írták ki, és ez most egészen jól esett. 

Szereplőkről azonban semmi rosszat nem kívánok mondani. Mindegyik alapból érdekes egy figura és szerintem egészen jók voltak, igazi „arc”-ok. Konkrétan megnevezni nem kívánok egyet sem, és nem csak azért mert baromi nehéz leírni a nevüket, hanem mert  soha az életemben nem láttam még őket, pedig jó pár film van a tarsolyukban a nemzetközi és a hazai piacon a hátuk mögött. (remélem, nem veszi senki rossz néven)

Árni Ásgeirsson rendezőről szintén nem akarok semmi rosszat állítani, egy két esetben a kézi kamera talán túlságosan rázkódott és nem a tengeri jeleneteknél, amire rá lehetne fogni a hullámzást. Ennek ellenére a képi világa szerintem nagyon szépen fényképezett. Azonban a fedélzeten játszódó jelenetekből meglehetősen kevés van, ami talán egy kis izgalmat hozhatna ásítozó tekintetünkre. Lassan hömpölygő érdekes dráma, nem a kiszakítom a karfát típusú filmek közül. Aki Viharzónára vágyik, csalódni fog. Nekem végük is tetszett, persze rajongani nem fogok érte.

Azoknak ajánlom, akiket érdekel ezzel a veszélyes szakmával járó stressz feldolgozásának képi megjelenítése - otthon ágyban párnák között, mert a mozit felejtsük el ebben az esetben.

65%

Metallica betűivel kirakott főcím, Natalie Portman és Joseph Gordon-Lewitt egy filmben, kell ennél több? Hát persze, hogy kell, de most elégedjünk meg ennyivel. Szintén félreértelmeztem a filmet a bemutatója alapján, (többször már nem írom le) nem gondoltam volna, hogy a vicces jelenetei ellenére ilyen komoly dráma lesz.

Hesher (Joseph Gordon Lewitt) egy magányos, világ ellen fellázadt hippi, aki szinte mindenkit és mindent utál a rockzenén kívül. Piál, cigizik, narkózik, gyújtogat és minden olyat tesz, ami ellenszenvet okoz bárki számára, aki egy kicsit is normálisan látja világunkat. Egy igazi „metálboy” az ókorból. Egészen addig a pillanatig hozza ezt a karaktert, amíg nem találkozik az édesanyját autóbalesetben elvesztő fiúval T.J-vel (Devin Brochu), akit egy incidenst követően egészen hazáig követ, majd csak úgy szépen beköltözik hozzájuk…….

Fent a bevezetőmben már említettem, hogy teljesen mást vártam. Ez a film is totál homály volt számomra és mást gondoltam róla megnézése előtt.  Igazán nehéz hova tenni. Viccesen fájdalmas feldolgozása az elhunyt szeretteink utáni élet beindításának, feldolgozásának.

Egy igazi amerikai töketlen családképet kapunk, akik nem mozdulnak a temetés után semerre, csak merengenek és bámulnak maguk elé, megállt náluk az idő. Néha mennek csak ki csoportterápiára közösen. Apa iszonyú depressziós, a fiú teljesen magányos, akinek csak egyetlen célja van, visszavásárolni az autókereskedésből roncs autójukat, és túlélni az autókereskedő fiának dühét, a nagymama meg azt sem tudja, mi történik. Összkép teljesen ideális ahhoz, hogy az ember kapásból kiugorjon az ablakon. Ebbe csöppen bele egészen váratlanul főszereplőnk Hesher (azért nem semmi, ahogy csak úgy simán beköltözik a családhoz), aki mintha mindig is velük lakott volna, olyan természetesen foglalja el a helyét a házban.

Hesher bármennyire is ellenszenves karakterű, nekem marha szimpatikus volt. Az, ahogyan felvilágosítja, ráébreszti az embereket dolgokra teljesen egyedi, igazi unikum. Nem semmi a nyers, szexuális, vulgáris, szentségtörő kifejezések tárháza, amiket ehhez az életfelfogáshoz használ, melyekkel felnyitja a szemeket.  Most ezt valaki elnézi, vagy nem. Az tuti, hogy nekem pont az ellenkezőjét váltotta ki. Különösen félelmetes a srác utolsó monológja az elvesztett heréjéről.

Bolti eladóként mellékszerepben feltűnik Natalie Portman is, aki egy kicsit sem lóg ki ebből a lúzer környezetből, azonban a filmben sok vizet nem zavar. Kellően idióta szemüvegével adja elő az ártatlan, de ugyanakkor a rosszra vágyó kislányt. Hihetetlen ez a kis hölgy, hogy mi minden szerepben feltűnik és hányfajta karaktert tud eljátszani akár minimál gázsiért is.

Szerintem, amit még érdemes megemlíteni az a Hesher és a nagymama Madeleine (Piper Laurie) viszonya egymáshoz. Szegény nagyi csak kóborol a világban és fel sem tűnik környezetében a változás. Érdekes és elég vicces mikor közösen vízipipáznak. Édesek együtt.

A szereplőkről annyit írnék, hogy mindenki jó. J.G. Lewitt (Eredet) állati ebben a hippi szerepben. Brillírozik írhatnám, ha szeretném ezt a szót használni. Tetoválásai viccesek, különösen a hátára varrt bemutató mutatóujj. Szerintem eltalálták erre a szerepre. Bunkó, de szerethető figura. Devin Brochu (Elah völgyében) is szerethető kisrác, az apja Rainn Wilson (Juno, Super) igazi letargikus balek, aki észre sem veszi, hogy más is lakik velük a házban, a nagymama Piper Laurie (Carrie) szintén kedves karakter. Natalie Portman (Feket hattyú) kevés szerepe ellenére emlékezetes marad ebben a szemüvegben. De megemlítem a negatív kissrácot játszó Brandan Hill-t is, aki szintén jól hozza a tenyérbe mászó bunkó szerepet.

Spencer Susser rendezőről korábban még sosem hallottam. Többnyire rövidfilmek elkészítésében jeleskedett. Ebben a filmjében azonban bebizonyította, hogy ha készít legközelebb filmet, érdemes lesz rá figyelni. (Azonban nem látok hozzá írva készülő művet) Meglehetősen hatásos és tanulságos drámát rakott elénk, aminek a felszíne mögött sokkal mélyebb gondolatok rejtőznek. Azt nem mondhatom, hogy a film 120%-on pörögne, mert néha kicsit vontatott, de azért nem lehet rajta aludni. Hihetetlen jó szöveg van benne végig, ami köszönhető a klassz forgatókönyvnek. Film zenéje marhajó, aki szereti a metálzenét, élvezni fogja ezt is.

A legnehezebb ezeket a filmeket ajánlani. Az, hogy ilyen neves szereplők játszanak benne még nem jelenti azt, hogy bárki is beülne rá a moziba, ha egyszer lenne tök véletlenül esély arra, hogy ezek a filmek is eljussanak hozzánk.  Szóval azoknak ajánlom szívesen, akik valami egyedire vágynak és nem zárkóznak el attól, hogy egy komoly témát lehet másképpen is megközelíteni.

70%

Az tuti, hogy aki a bemutatóját látja ennek a filmnek elsőre, és nem pedig utána olvas, az beleesik abba a hibába, amibe én.  Egyáltalán nem erre számítottam, de egy percig sem bántam meg, hogy megnéztem. Sőt.

Walter Black (Mel Gibson) egykoron sikeres cég vezetője, 2 gyerek apja és egy gyönyörű nő Meredith (Judie Foster) férje komoly depresszióban szenved. Közel két éve csak vegetál a nagyvilágban, piál, alszik és nem törődik semmivel. Gyógyszerek, terápiák nem használnak, a letargia csak egyre mélyebbre dönti. Két év után, mikor már nincs visszaút a süllyesztőből, családja kirakja a szűrét. Walter sikertelen öngyilkossági kísérlete után egy kukában talál egy hódbábút, melyet a kezére felhúzva egy teljesen új személyiséget varázsol magának, melynek segítségével visszanyeri önbizalmát és családját. A kezdeti sikerek után a problémák csak fokozódnak, és még erősebben mint korábban…..  

Nem volt egyszerű film az biztos. Egy olyan drámát láttam, hogy még másnap (ma) is ezen járt a fejem. Nem egy szombat estére való könnyű szórakozás, de hála az égnek még készülnek ilyen filmek. Köszönjük meg Jodie Fosternak, hogy gondolt ránk is, akik szeretnénk néha értelmesebb filmeket megnézni.

Mel Gibson meg egyszerűen nem tudom hol volt eddig. Illetve tudom, hogy jegelik a botrányos viselkedései miatt, de ez engem pont nem érdekel, kivel mit tesz, kivel bunyózik, mit nyilatkozik és hogyan issza halálra magát, ha legalább évente látnám filmekben. Igen is hiányzik a vászonról. Tök mindegy, hogy a kamera előtt áll vagy mögötte, igen is kell. Tavaly még A sötétség határán c. filmjében megcsillantotta azt a kis reményt, hogy viszont látjuk őt, de valamit nagyon elrontott, mert ezt a filmjét is pont egy évig pihentették. Talán a film sztorijában talál magára vonatkozó kis fricskát és magába néz.  Lehet, tényleg jól jöhetne neki egy hód eldugva valahol a jeges kádjában a whiskeys üvegei között, akivel néha diskurálhatna egy nagyot. Ez a film neki is készült nem csak nekünk. Nem tudom kit néztem volna szívesen helyette, de így másnap is csak azt tudom mondani, hogy senkit. Judie Fosternek a második köszönetet mondhatom, de azért halkan megjegyzem, hogy azért nagyobb kaliberű filmet jobban elképzeltem volna említett színészünknek, mint egy nagy „visszatérőnek”.  

A filmről a rendezőnő azt nyilatkozta, hogy dráma vígjáték. Hát, ha ez vígjáték, akkor elég morbidra sikeredett. Nem mondom, hogy nem mosolyodtam el rajta, de ez a széthúzott arcú tekintetem inkább keserű volt, mint édes. A helyzet eleve elképzelhetetlen, hiszen egy felnőtt emberről beszélünk, aki egy bábut visel a bal kezén. És ezzel a hóddal, szó szerinte együtt él a teste és a lelke is. Fogat mos, zuhanyozik, szeretkezik a feleségével, tárgyalásra megy és minden olyan normális dolgot, mintha két különálló ember lenne. Ez a skizofrénia így félelmetes, hogy egyszerre van jelen. Vagy lehet csak nekem furcsa.

Érdekes, hogy a házaspár tragédiáján kívül egy második szálon mutatják be Walter nagyobbik fiának Porternek és barátnőjének Norahnak nem egyszerű kapcsolatát olyan érzést keltve, mintha két történetet is láthatnánk. Azonban ez a sztori majdnem egyben a főszál tükörképe, ha érti valaki mire gondolok. A film utolsó 20 perce felejthetetlen, de valahogy éreztem, hogy ez fog történni.

A filmet egyértelműen a két főszereplő viszi. Ha ők nem lennének, nem is tudom, hogy érdekelt volna egyáltalán. Jó volt őket a Maverick után ismét együtt látni. Jodie Fostertől és Mel Gibsontól olyat látunk, amit igazán csak a „nagyok” tudnak. Élvezet volt Jodie érzelemdús és Mel őrült és egyben sajnálnivaló játékát figyelni. Tényleg hatalmasat alakítanak. De ott van az idősebb fiát játszó Anton Yelchin (Star Trek) és Jennifer Lawrence (Winter’s Bone – de szeretem ezt a filmet) nyújtotta alakítás is, ami szintén minden dicséretet és figyelmet megérdemel. A 21 éves színésznő nagy tehetség, de talán ezt már írtam korábban is.

Jodie Fosternek harmadszorra már nem köszönöm meg. Eleget dicsértem a filmjét, azonban nem kell igazából túlragozni. Semmi extra, semmi sallang, így jó, ahogy van. A film mondanivalója tanulságos, de nem egy olyan, hogy szeretné ezt az ember látni vásznon is. Örülök, hogy visszahozta Gibsont, de egyben sajnálom is, mert, hogy ezzel a filmjével egy petákot sem fog keresni az is biztos. És ezért kár. Kíváncsi lennék rá, hogy hányan ülnének be rá nálunk a moziba, és hányan értenék meg.  A film zenéje (harmonika) elég érdekesre sikeredett, de a végére megszoktam.

Végeredményképpen, aki vígjátékra számít, messze kerülje el, mert hatalmasat fog csalódni. Azonban azoknak az embereknek, akik depresszióban szenvednek kötelező tanulmány lehetne, jól jöhet egy kis segítség. Érdekes és tanulságos és egyedi film volt, amiből kevés van a piacon.

80%

(Ezt még korábban írtam, de nincs kedvem átírni. talán helyreáll a rend és minden oké lesz már. Szemét egy cég a szolgáltatóm.)

Az a baj, hogy ha átlendülök a ló túlsó oldalára nem hagyom abba az írást pedig tudom, hogy a kevesebb néha több. Ezért megpróbálok lényegre törőbben fogalmazni, nem pedig oldalalkat írni. Tehát az első filmem, amin ezt kipróbálom az az „új” Jason Statham alkotás lesz. Röviden: Szar.

Tom Brant (Jason Statham) rendőrnyomozó egy magát Blitznek (Aidan Gillen) nevező sorozat gyilkos után nyomoz, aki kizárólag csak rendőröket gyilkol. Mivel a gyilkost kilétét homály fedi ezért elkapni is képtelenség Tom és az  újonnan kinevezett főnök Porter Nasht (Paddy Considine)  együtt próbálja elkapni az ellenséget………..

Őszintén megmondom nem vagyok egy nagy rajongolyója a főszereplő úriembernek. Számomra valamiért kegyvesztett annak ellenére is, hogy szinte megkerülhetetlen az, hogy ne essek bele évente egy – két filmjébe.  Tudom, hogy nagyon sokan szeretik, én is szerettem a Ravasz, az agyban, vagy akár a Blöff c. filmekben, de többnyire mégsem tekintem akkora jelenségnek, mint pl. anno Bruce Willis volt.  Persze ez már megint az én személyes véleményem.

Szóval a film gyenge lett. Nem találtam semmi olyat benne, ami akár egy hajszálnyival is kiemelné a többi hasonló film fölé. Persze, ha a készítőknek nem is ez volt a céljuk, akkor akár rendben is lehetne, de nincs.

Stathamnak még a szerep is jól állna, de a többieknek nem. Minden idők egyik leggyengébb sorozatgyíkosával állunk szemben. A srác szerintem nagyon gyenge és abszolút nem félelmetes. Nem is értem mit akartak vele kezdeni. Azért ezen sok múlik. Aztán meg ugye az utánozhatatlan zsarupáros. A jó gyerek, rossz gyerek sem igazán nyerte el a tetszésemet. Statham még a reszelős bár egy kicsit erőltetett  hangján még elmegy, de a másik pasitól kirázott a hideg annyira semmilyen volt. Ja, hogy ez volt a szerepe?

Aztán meg ott van a film forgatókönyve, amit akár egy hetedik osztályos gyerek is össze tudott volna ollózni valamely korábbi sorozat gyilkos témájú filmekből. Egyszerű, mint egy szög. Ami még nem is lenne probléma, ha a kivitelezés legalább jó volna. De nem az. Amúgy szerintem unalmas is. Majdnem belealudtam a thrillerbe. Akciójelenet nem sok van benne. Többnyire csak azt mutatják, hogyan veri le Statham az utca embereit, aztán meg a nagy semmi.

Azért nem akarom a sárga földig lehordani a filmet, mert hiszen voltak benne olyan beszólások melyek azért mosolyt csaltak az arcomra és kivételesen nem kínomban, hanem azért mert tetszettek, de ez viszont kevés ahhoz, hogy élvezzem is a filmet. És még egy érdekesség, ami talán plusz pontot jelenthet a férfinézőknek, hogy a rendőrőrsön szinte kivétel nélkül jó csajok dolgoznak. Ellenben szex jelenetre egyáltalán nem emlékszem, hogy lett volna benne, amit talán kiverte volna az álmosságot a szememből.

Szóval Statham még részben ok, de a többiekkel nem vagyok megelégedve, de ez szerintem nem kimondottan csak az ő hibájuk és akkor megvédem őket. Aidan Gillen (12 menet) nem jó. Paddy Considine (A remény bajnoka) tényleg langyos, mint a szerepe. David Morrissey (A másik Boleyn lány) semmi. A hölgy „főszereplő” Zawe Ashton (St Trinian’s 2) szerepe szintén nem emlékezetes.

Elliott Lester (Love Is The Drog) második filmje szerintem nem ütötte meg azt a mércét, ami miatt arra lenne hivatott, hogy jó kis thrillerré váljon, amin akár egy percet is lehetne izgulni. Minden elemében láttunk már sokkal jobb sorozatgyilkos témájú filmet. Egy csepp rettegés sincs a filmben. Ez a film nekem jött át. Egy érdekesség még mindenképpen megemlítendő, hogy a filmet Ken Bruen regényéből a forgatókönyvet Nathan Parker készítette el, aki pl.-ul korábban a Hold (Moon) című filmet tette le az asztalra Duncan Jonas-al közösen. Valljuk be. Azért az nagyságrendekkel jobbra sikerült, mint eme alkotás.

A Statham rajongókon kívül azoknak ajánlom, aki annyira unatkoznak már, hogy szinte teljesen mindegy mit néznek, csak bámuljál a tévét céltalan.

50%

Jelenleg internet nélkül marha nehéz írnom, ezért kis türelmet kérek míg nem rendeződik szomorú sorsom. Sajnos semmi esélyem nincs az egyik legnagyobb szolgáltatóval szemben. 

A nyár egyik legmaradandóbb filmélményével lettem gazdagabb. Annyira kellemes csalódásban volt részem, hogy el sem hiszem. A nyár eddigi legjobb blockbustere. Azt hiszem így kell egy klassz szórakoztatófilmet elkészíteni, hogy az elejétől a végégig a székhez ragadj és még véletlenül se érezd, hogy a közel két óra játékidő alatt kényelmetlenül fészkelődtél.  

San Franciscoi laborban az agy elhalt sejtjeinek újraregenerálása végett titkos genetikai kísérleteket folytatnak majmokon.  Egy incidens során „fényes szem” a legértelmesebb majmok egyike elpusztul, hátrahagyva utódját. A kutatást leállítják, a majmokat likvidálják. Will (James Franco) a kutatások vezetője titokban azonban hazaviszi a kölyköt, Caesart és felneveli. A szérumtól a majom egyre intelligensebb lesz, ezért Alzheimer betegségben szenvedő édesapjának Charlesnak (John Lithgow) is beadja. A szer eredményétől mindenki a mennybe megy, de senki nem sejti, hogy bizony csak rövid ideig. Charles állapotromlása miatt elkövet egy butaságot, melynek következtében Caesart elkobozzák és menhelyre viszik. Caesar a többi majom közé egyre jobban beilleszkedik, és egyre nehezebben viseli rabszolga hajcsárjainak dirigálását….

Nem nagyon írtam mostanában olyan filmről, mely tömeget vonzott volna a mozikba. Ez nálam annyit jelent, ritkán írok sikerfilmről, mivel sokkal profibb kritikákat írnak azok, akik eme szakmát tanulták. Most kivételt teszek, mert nem bírtam ki, hogy ne pötyögjek le róla néhány sort.

Az 1968 –as filmet szerettem nagyon, számtalanszor megnéztem, igaz nem mostanában volt már. A folytatásokat viszont annyira nem ismerem, mindegyiket megnéztem, de valószínűleg nem voltak akkora hatással rám, hogy visszaemlékezzek, hogy miről is szóltak. A Tim Burton-féle változat sem jött be Markyval. Teljesen más irányba vitte az eredetit. Ez viszont totálisan jól sikerült prequel, idegen nyelvtudásommal élve, mondhatom azt is, hogy nehéz elhinnem, hogy készítenek még jó előzményfilmeket.   

Nekem ez a film nagyon bejött. Hogy miért is? Mert szinte minden elemében kiszolgált. Könnyed, de ugyanakkor izgalmas marad végig. A színészek remekek voltak, bár egy idő után a majmok mögött eltörpültek, a sztori végig érdekes maradt, a rendezés kifogástalan, a zenéje állat, és ami a lényeg, hogy a CGI jól működik.

Most igazából nem is azt szeretném leírni, hogy miről van szó a filmben, hiszen a kicsit hosszúra sikerült bevezetőmben, a fenti ”néhány” sorban leírtam már. Inkább azokat a dolgokat szeretném kiemelni, amik nagyon bejöttek. Mint például azok a részek, ahol utalásokat tesznek a korábban elkészült folytatáshoz. Ezt egy kicsit így most vicces leírni, mert túl régen készült már, de mindenképpen dicséretes, ahogy beépítették a filmbe. Ezek a jelenetek azonban csak azoknak jelentenek valamit, akik korábban már láttak Charlton Heston féle klasszikust. Jó, azt nem mondom, hogy nincs egy két furcsaság, de többnyire passzol majd a „folytatáshoz”.

Külön említést érdemel szerintem Caesar szerepében Andy Serkis a láthatatlan állatbőrbe bújt motion – capture ember, mert a mi kis Gollemünk ebben a filmben is extrát nyújt. Azért sajnálom szegényt, hogy nem szerepelhet a saját bőrében, mindig csak a fehér cuccosában ugrálhat jelmeztelen szobákban. Hihetetlen milyen klassz arcmimikával ruházták fel. Egy két jelentenél nagyon sajnáljuk, máskor meg félünk tőle. Míg a fiatal csimpánz esetében többször is felfedezhető volt a computer animáció (mivel az összes jelenet azzal készült) addig a felnőttkori jelenetei szerintem nagyon is élethűre sikeredtek. A fejlődése amúgy is szembetűnő a földön való ugráláson keresztül a stabil két lábon járásig.

Igazából sehol sem lóg ki a CGI. Talán az elején figyeltem meg többször is, hogy ez bizony computer. Később azonban számomra már nem volt annyira szembetűnő, max. a végső jelenetek egyikénél. (pl.a hídnál) Most ez lehet, azért van, mert megszokja az ember, vagy inkább azért mert élvezi a filmet és nem akar kötözködni. És végre egy olyan film, aminek a zenéje megfelelően fokozza a hangulatot. Igazán eltalálták és jól adagolják, nagyszerű érzés, hogy a zenétől még jobban beleéled magad. Azért otthon ágyban párnák közt nem fogom hallgatni.

A filmben felfedezhetők morális kérdések is, amit hála az égnek úgy tesznek az arcunkba, hogy ne vegyen el a szórakoztatási faktorunkból. Erre jöjjön rá mindenki saját maga. Persze ez a film sem tökéletes, de a hibák abban az esetben, mikor totálisan jól érzed magad, nem ragadnak meg annyira. Kötözködésként, hogy az ellentábornak is írjak valamit, megemlíteném, hogy érdekes és egyben furcsa is volt, hogy a drog hatására a majmok egy kicsit gyorsan tanultak és fejlődtek. Na, meg az is, hogy egy állatkísérleti laborban nem veszik észre, hogy a majomnak kölke lesz??

James Franco (Pókember, 127 óra) és Freida Pinto (Gettómilliomos) kisasszony kifogástalan, mindkettő maximálisan hozta az elvárható teljesítményt, egyáltalán nem éreztem azt, hogy több kellett volna, már csak az miatt is hogy a film felétől úgy is mindenki a majmokra figyel majd. John Lithgownak külön örültem, nagyszerűen játszott el az Alzheimer-kóros idős bácsit. Brian Cox meg mindig jó. Andy Serkist meg a Tökéletes trükk  (The Prestige) után nézném ismét ”élőben” is.

Rupert Wyatt már korábban a Menekülök (The Escapist) filmjével is felhívta magára a figyelmemet, de ebben a filmben, hogy éljek a közhellyel felrakta az i-re a pontot. Számomra egy igazán maradandó filmet készített, amit szívesen nézegetnék majd blue-ray változatban is decemberben.   A filmet már feljebb halálra dicsértem, lehet (biztos) kicsit elfogultan, de vállalom a következményeit.  És azért is meglehet kövezni, bár ritkán mondok ilyet, jobban tetszett, mint az eredeti egy hajszálnyival, de lehet, hogy csak a technika ördöge mondatja velem.  A WETA stúdió előtt ismét megemelem a kalapom. Az operatőri munka, a vágások nagyszerűek, de ezek mellett a sztori a lényeg.  Szóval klassz az egész.

Akkor azoknak ajánlom, akik már unják az állatkerti majmokat, hogy csak ott ücsörögnek a fákon arra várva, hogy dobjunk már be egy banánt. Ebben a filmben garantálom, hogy jól szórakoznak majd emberszabású párjainkon. Moziba be.

85%