Most így az első felindultságomban egyből a film után azt írom le, hogy már elegem van az őrültekből, és azzal együtt őrültekről szóló filmekről. Ezt annak ellenére mondom, hogy ez egy családi dráma volt, ami 1999-ben megtörtént Ausztráliában.

Barber család 15 éves kislánya, a tehetséges táncos Rachel Barber (Kate Bell) egy este a barátjától való elbúcsúzása után nem ér haza. Elmondása szerint találkoznia kell egy nála idősebb nővel, aki egy jól fizető munkát ajánlott neki, de a „randiról” nem szabad neki elárulnia semmit, mert akkor a beígért pénzt nem kapja meg. Szülei meg ugye csak várnak és várnak………….

Kicsit felidegesített. Lehet mostanában olvasnom kellene, nem pedig filmet nézni. Nehéz felfogni mennyi beteg mászkál az utcán, aki bármelyik pillanatban elviheti a gyerekedet, hozzátartozódat és még fel sem fogják, mit tesznek. Felneveled gyerekedet és akkor jön egy hülye és elveszi, te meg dögölj meg a bánatban. Totálisan értelmetlen.

Ez az igaz történet is arról szól, miként dolgozza fel a család lányuk elvesztését napokra lebontva, szereplőket külön bemutatva. Nem tudnak beletörődni, mert miért tudnának, hogy nincs meg szeretett kislányuk, aki a légynek sem tudott volna ártani a klisészöveg szerint. A szülők hiába fordulnak szinte mindenkihez rendőrség, újság, tv csak nem akar előkerülni. A média hatására viszont elég nagy nyilvánosságot kap az ügy, ami miatt a rendőrökre hatalmas nyomás nehezedik és újrakezdik vizsgálni az egészet az elejétől.  Nem akarom leírni a teljes sztorit, de amúgy rá lehet keresni a neten. Szóval nem zsákbamacska, aki leül ez elé a film elé. 

Szép filmnek nem nevezhetném, inkább szomorúnak, lehangolónak. Ez sem a szórakoztatás végett készült az biztos, hanem inkább elrettentő példának, hogy bizony, ha késve vesszük észre barátainkon, ismerőseinken a depresszió jeleit, könnyen beüthet a baj. Úgy gondolom ez azért manapság gyógyítható, esetleg megelőzhető, csak figyelni kellene társainkat. Különösen manapság, mert egyre többen vannak akik zombulnak. Na, de itt ezt abba is hagyom, mert nem az én asztalom.  

A film szereplőivel nem voltam túl nagy barátságban, illetve inkább nem tudtam velük azonosulni. Guy Pearce (Mementó) és Miranda Otto (A Gyűrűk ura II-III) is szerintem igen visszafogottan játszik, bár biztos ezt kívánta a szerepük. Nem kétlem, hogy így viselkedtek a szülők. Ha ezt mondták nekik, ezt kell csinálni. Mások vagyunk, én biztos őrjöngtem volna hetekig vagy addig, míg elő nem kerül. Viszont Ruth Bradley (Flyboys – Égi lovagok) a kis duci, elég állat volt. Tenyérbe mászó szerepe kifejezetten idegesítő volt, tetszett. Sam Neil-t (Zongoralecke) a kevés jelentében csíptem.

Simone North rendezőnő első projectjén azért látszik, hogy női film. Egy durvább jelenettől (azért azt el kell ismernem, elég kemény volt) eltekintve meglehetősen csöndesen folydogál, ami annyit jelentett, hogy szétásítottam magam a filmen. Nem mondhatom ugyanakkor rossznak, mert végignéztem éjszaka kikapcsolás nélkül, ami viszont elég pozitív dolog. Végül is azt mondom, elég reálisra sikeredett, semmi extra nincs benne ebben a drámában, de lehet, mégis ezért működik. A sztori elmesélése sikerült, átjött, a tanulságot meg le lehet vonni. A film zenéje szerintem kifejezetten rossz volt.  

Azoknak ajánlom, akik nem találnak más programot estére és kíváncsiak rá filmen is, hogy mi történt Caroline Red-del 1999-ben.

60%

Tegnap este sikerült két totálisan ellentétes műfajú filmet megnéznem az európai filmgyártás gyöngyszemeiből. Az első egy holland II. Világháborús dráma volt, míg a második egy spanyol horror. A mai írást az utóbbival kezdem, mivel ekkora egy paraszt filmet régen láttam és más jelzővel nehéz lenne illetnem.

Jaime és családja új és hatalmas házba költöznek, de még mielőtt megünnepelnék az első éjszakát három álarcos kelet – európai bűnöző rátöri az ajtót és túszul ejti őket.  Míg az apa leüríti az bakkártyáit az egyik rablóval, otthon elszabadul a pokol, mivel az anya és lánya megpróbálja kiszabadítani magukat……….

Na ennél sablonosabban és rövidebben nem is lehetne leírni a sztorit, ami jelen esetben eszméletlenül megtévesztheti majd a filmet megtekintőket. Ez a film szintén nem a szórakoztató kategóriába tartozik és igazából nem is tudom, hogy minek készítenek ehhez hasonló filmeket. Ezt most nem azért írtam, hogy leszóljam, mert igazából a maga nevében egészen jóra sikeredett, de azért mégis. Könyörgöm minek? Kegyetlen, brutális, sokkoló, nem egy Jodie Fosteres Pánikszoba feelinget keltő alkotás. Ennyire natúr és gonosz filmet régen láttam már.  Ez a műfaj valakinek vagy nagyon tetszik, vagy teljesen elhatárolódik tőle és egyszerű szemétnek hívja. Köztes nincs.

Szinte az egész ”akció” valós időben történik, ami azt jelenti, hogy szinte egy az egyben azt az időt mutatják be, amíg történik a rablás. Többnyire kézi kamerával forgatták, az egész film alatt egy-két jelenetnél használtak csak kimerevített képet, rögzített kamerát. Néhány résznél pedig osztott képernyős megoldást kapunk. Nekem ennél csak az volt a bajom, hogy vissza kellett tekernem a filmet, mert nem láttam az egyik jelentnél, hogy mi történt. Nehéz két oldalra figyelni, főleg úgy, hogy állandóan történik valami.

A hossza nem több mint 85 perc, ez alatt az idő alatt egy percet sem unatkoztam, végig nagyon feszült, intenzív, és többnyire idegesítő. Idegesítő azért, mert gyakorlatilag szinte esély sem lenne a való életben, ha így törnének be a házadba. A kiszolgáltatott helyzet ellen nem lehet tenni semmit, amit ez a film borzasztóan valóságosan mutat be. Az őrület a végére csak fokozódik és átmegy egy olyan agymenésbe, amit kevés filmben láthatunk.  Az elején van egy jelenet közvetlenül a főcím után, amit nem tudtam hová tenni, és kénytelen voltam újranézni az első 5 percet, hogy be tudjam illeszteni, végül is összeállt a kép, de lesznek még rajtam kívül is, akik majd felteszik magunkban a kérdést, hogy akkor most, hogy is van ez? (kinek is telefonált?)

A szereplőkről annyit, hogy a lányt játszó színésznő Manuela Vellés (sorozatokban játszott) az valami brutális szerepet kapott, amit tökéletesen oldott meg. Annyira érzékelteti a sokkot, hogy még most is kiráz a hideg tőle. A két szülőt megformázó színész, Fernando Cayo (Árvaház) és Ana Wagener (Biutiful) nekem speciel annyira nem jött be. Lehet csak az első szimpátia hiánya okozta ezt az ellenszenvet, de ugyanakkor azt sem mondhatom, hogy kívántam volna halálukat, mert bizony drukkoltam nekik.  Aztán meg a rablók „vezére” sem volt valami nagy karakter, de ezt a filmet nem is miattuk fogjuk utálni.

Miguel Ángel Vivas rendező nevét egy életre megjegyzem ezzel a filmjével. Az este közel 11 órai kezdés ellenére egyetlen halk sóhaj sem hagyta el az ajkam, hogy vágyakoznék aludni. A film megnézése után meg már nem sok kedvem volt. Idegileg teljesen tropára tett, de lehet csak azért, mert egyedül néztem és nem tudtam másra koncentrálni. A filmben bemutatott képekért- jelenetekért végül is dicséret illeti, mert jobban megmarad bennem, mintha Karib-tengeri körutazáson vettem volna részt. Zene csak néha csendül fel, de akkor igen hatásos. Összegzésképpen az elejétől a végéig odaszegez.

Azoknak az adrenalin függőknek ajánlom, akik szeretnek maximális hülyét kapni egy filmen. Őrjöngés a felsőfokon. Felejthetetlen, de ugyanakkor fölösleges egy film, így is elég marha van az utcákon. (A film címét a feliratból vettem, nem én találtam ki)

75%

Szeretem azokat a filmeket melyeknek az utolsó 30 másodpercétől kiráz a hideg, és még percekig csak bambulom a tv-met, mert nem tudok felkelni a fotelemből.  Ez a film is hasonló élményt adott annak ellenére, hogy kőkemény témát dolgoz fel, melyet nem is olyan egyszerű filmre vinni.   

A 14 éves Annie (Liana Liberato) Interneten keresztül megismerkedik első komoly ”udvarlójával”. A hónapokon keresztül folytatott chatelések és telefonálások után, mikor végre a szülők elutaznak otthonról, összejön a randi. Sikerül találkoznia Charlie-val (Chris Henry Coffey), aki egyáltalán nem az a kamasz kisfiú, akinek kiadta magát. Annie szülei Will (Clive Owen) és Lynn (Catherine Keener) mélyen megdöbbenek, mikor megcsörren a telefon és a vonal végén a rendőrség közli, hogy a szeretett kislányukat megerőszakolták……..

Pedofília bizony kényes téma, amit ez a film szerintem nagyon is tapintatosan, de ugyanakkor mégis bátran feldolgoz. Neten keresztül történő ismerkedésről nem is olyan régen írtam egy filmről (Catfish), ami szintén elég érdekes dokumentarista stílusban találta eme ismerkedési formulát. A Cukorfalat c. film pedig egy másik megközelítéséből tárja elénk ezt a témát. Azonban úgy gondolom, ez a film simán kiemelkedik a hasonló gyermekmolesztálással foglalkozó filmek közül.

Előre leírom, hogy észt nem akarok osztogatni senkinek, és ha valaki szeretne mélyebben belemenni a témába, ne velem tegye, mert alkalmatlan vagyok rá. Született már írás, - szerintem nagyon jó - más blogoldalon, ami klasszisokkal mélyebben elemzi ezt az alkotást, én azonban megpróbálok egyszerűbben és rövidebben írni róla.

A film első fél órájában megismerjük a főszereplő kislányt, miképpen zajlik az élete, barátnőjét, a szüleit, testvérét és távolról sejtjük csak, hogy ki lehet az online vonal másik végén. Aztán mikor megtörténik a baj, mikor a kislány találkozik az „állattal” - mert embernek nem lehet hívni - csak azt látjuk, hogy miként küzd meg a család az összetartásért, a bizalom visszaállításáért. A gyerek a szülőkkel, a szülők egymással és gyakorlatilag mindenki – mindenkivel ”háborúban” áll. A világ összeomlik minden résztvevő számára. A filmben, mikor már az FBI is bekapcsolódik, elmondják, hogy egyáltalán nem egyedi eset, és sajnálatosan a molesztálások száma csak növekszik. Ebben a filmben nem találunk igazságos befejezést, ez nem az a film, ez inkább egy tanítás, mint amilyen egy kötelező olvasmány volt régen.   

A film mondanivalójában az a legveszélyesebb, hogy bárkivel megtörténhet ebben a mai világban, mikor már szinte ki sem mozdulnak a gyerekek a számítógépek elől. A bizalom mindig megvan, hiszen ki nézi meg a gyerekét otthon, különösen éjszaka, hogy vajon kivel bájolog. A gyerekek simán elrugaszkodnak a földtől és egy képzelt álomvilágba élik bele magukat másokkal, és ha nem vesszük észre időben, simán eltávolodnak tőlünk, szülőktől. Azonban ki tudja hol a határ?  

Ennek a filmnek a nézése közben az ember agya egyszerűen eldurran, mert borzasztóra ideges leszel a tehetetlenség miatt. Ez az a film, amit látni kell, mert szinte mindenki csak tanul belőle.  Előttem már többen is leírták, hogy szinte minden szülőnek a gyerekével közösen kellene megnézni, már ha valamelyik „tini” odaül egyáltalán a szüleivel filmet nézni a tv elé ennyi idősen és nem csak püföli a számítógépet.

A főszereplők nem hibáznak, sem Clive Owen (Az ember gyeremeke), sem Catherine Keener (Út a vadonba). Mindketten tökéletesen beleélve, élethűen tárják elénk az összeomlott család képét, házasságuk tönkremenetelét. Nagyon nagy színészek. Azonban kettőjük közül is kiemelkedik a lányukat játszó Liana Liberato, aki zseniálisan adja elő a naiv és megtört tinédzsert. Kíváncsian várom Joel Schumacher filmjében mit fog nyújtani Nicolas Cage és Nicole Kidman oldalán. Dicséret illet mindenkit, még Chris Henry Coffey is, akit egy életre meggyűlöltem rövid szerepében, bár azért nem éri el Stanley Tuccit színvonalát, a Komfortos Mennyországból.   

Nem is tudom, mit gondoljak David Schwimmer (Fuss, dagi fuss!) rendezőről, a Jóbarátok Dr.Ross-áról, aki engem ezzel a filmjével különösen meglepett, elszédített és lezúzott. Álmomban sem gondoltam volna, hogy képes erre. Utána olvasva sajnálatos módon a saját környezetéből merítette a filmet, hiszen a barátnőjével történt meg hasonló eset. Azonban visszatérve a filmhez, úgy gondolom, hogy ez az a film, ami bármennyire is profi módon lett elkészítve, bármekkora színészi alakítások vannak benne, bármennyire kis költségvetésű független film, nem ez miatt lesz fontos és maradandó! Hanem maga a mondanivalója, ami napjaink egyik legaktuálisabb témája. Mindenki maga szűrje le a tanulságokat és gondolkozzon el rajta. Mi meg köszönjük meg a készítőknek, hogy elkészítették ezt az igen fontos filmet.

Ezt a filmet, mivel ”R” besorolást kapott csak szülői felügyelettel engedélyezik gyerekeknek megnézni, és így sajnos kevesebb olyan helyre jut el, ahova kellene. Szintén azok táborát erősítem, akik kötelezővé tennék megnézését intézményekben. Bár lehetetlen elérni egyéb dolgok miatt, de ennek ellenére, aki teheti, nézze meg.

85%

Nyári szabadságolás miatt kis ideig szünetel a blog, mivel nincs sok kedvem 40 fokban filmet nézni! Ha lehűlt a levegő folytatom!

Különben is menjen mindenki strandra!

Nem mindig van kedvem azonnal a film után ideülni és legépelni az élményemet, ami részben arra jó, hogy a film leülepszik az ember fejében és nyugodtabban tud írni az adott filmről, de amúgy meg rossz, mert a film hatása az eltelt napok számával fordítottan csökken különösen egy jól sikerült hétvége után. Kivételek abban az esetben vannak, ha valami korszakalkotó készült, illetve, ha valami emlékezetes dolog akadt a filmben. Na, ez a film nem a korszakalkotók közé tartozik, de mégis szívesen emlékszem vissza rá.

A sógun mostohaöccse Lord Naritsugu őrült kegyetlenkedéseinek megakadályozására és likvidálására Shinzaemon Shimada szamuráj egy titkos bérgyilkosokból álló egységet toboroz össze, Sir Doi nagyúr felkérésére. A 12 szamurájból és egy bajkeverőből álló összeszedett csapat egy kis faluban szeretné kelepcébe csalni és legyilkolni Naritsugut és az őt hűen szolgáló közel 200 fős seregét…..

Azért esett erre a filmre kis társaságom választása, mert egy jó kis kaszabolós akció filmet szerettünk volna nézni, a megannyi dráma és hasonló nyalánkság után, amiket én többnyire szeretek, de a srácokat általában már kirázza a hideg, ha megemlítem a tervem. Ez nagy részben teljesült is, mivel olyan akció jelenet van a film utolsó háromnegyed órájában, amit bizony régen láttam, de majd erről kicsit később.

Nem tudom, ki hogy van vele, de ezekben a távol-keleti filmekben még akkor is nehéz felismerni európai szemmel a szereplőket, ha mindegyik színész különböző színű hajat viselne a fején, de abban az esetben, mikor még a ruhájuk és a frizurájuk is egyforma, hát elég vicces, ahogyan próbálkozik az ember kitalálni ki kicsoda. Ennél a filmnél is azt éreztem az elején, hogy totál elvesztettem a fonalat. Lehet a fáradtság, a felíratok gyors elvétele miatt, vagy egyszerűen csak a rövid eszem miatt van ez így, de tényleg nem értettem, hogy akkor most mi van.  Aztán később természetesen összeáll a kép, de mire ez megtörténik, kicsit leizzad az ember az értetlenkedése miatt. És marha kellemetlen megkérdezni a többiektől, hogy most akkor mondja már el valaki, hogy eddig mi is történt (nehezen, de hármunknak sikerült azért összeállítani a képet).

A rövid kis monológom után gyorsan leírom, hogy azért ez a film ennek ellenére teljesen egyszerű sztorijú. Mindenki a Hét szamurájhoz hasonlítja (mivel a klasszikus feldolgozása), amit én nem fogok, mert nem láttam. Viszont a Hét mesterlövészt igen, és azzal azért már összehasonlítható. Van egy ellenség, akit a válogatott csapatnak le kel gyúrni, mert ha nem, akkor bizony, mindenkinek nagyon rossz lesz. Ennyi. Mivel japán filmről van szó, ezt természetesen így leírni badarság lenne.

Az első fele a filmnek a totális végjátékra történő felvezetés. Nem pörögnek gyorsan az események, lassú monológokat, szép képeket kapunk, néhány megrázó elemmel. A történelmi hűséget kedvelők is örömmel nyalhatják meg a szájukat, mert szinte minden tökéletesen megtervezett. Ebben a részben mesélik el, hogy mi történt eddig, ki kivel áll hadilábon és mi lenne, ha lenne egy csapat, aki végre elindulna legyőzni az ellenséget. Néhány sokkoló elemmel azonban legalább ébren tartanak, addig, ami miatt elkezdtük nézni ezt a filmet. (Csak győzzük kivárni.) Itt is láthatunk azonban már kellően gusztustalan és véres képeket. A film nem is indíthatna mással, mint egy meglehetősen élethű harakirivel. A hangok alapján szinte érezzük a pengét a hasunkban. Később kapunk még végtagjaitól megcsonkított embert, fejezéseket és egyéb nyilazós nyalánkságokat, hogy az aberráltabb nézőket is kielégítsék. Azonban mindenki szinte csak az utolsó jelenetre készül, lássuk végre már az ütközetet!!!

És amikor az eljön, egyszerűen nincs vége! Ami nagyon állat, hiszen ebbe reménykedtünk. Nincsen benne föld fölött 2 méterrel harcoló nindzsák, 10 métereseket ugró figurák, óriási egy-az egyben kardozós jelenetek, csak a 13 harcos és a megszámlálhatatlan ellenség, amiből tényleg annyi van, hogy csak a fejünket kapkodjuk. A csatajeleneteket szerintem iszonyúan jól felépítették, egy vágás a pengével egy embert jelent a hullazsákba, már ha ilyen lenne. Ez az utolsó háromnegyed óra szinte végig folyamatos akció. A filmet és az idegeinket szinte erre a monumentális akcióorgiára készítették fel.  Minden szinte tiszta vér és sár. Az egész falu feldúlva. Nagyon jól néz ki.

És ami lényeg ennél a filmnél illetve ezeknél a jeleneteknél, hogy teljesen hihetőre sikeredett a hitetlensége ellenére is, mert azért valljuk be őszintén, ki az, aki elhiszi, hogy 13 ember legyőz 200-at. A film utolsó 2 percével kapcsolatban még kétségeim vannak. Most vagy nagyon fáradt voltam már a végére, vagy nem értettem, de minek kellett így lezárni? Szerintem az utolsó 2 perc már nem kellett volna, de lehet tényleg én nem értettem.

A színészekről csak annyit, mint amit általában mindig elmondok a japán filmeknél, hogy felőlem 10 szereplő is eljátszhatta volna az egész filmet, akkor sem tudnék különbséget tenni közöttük. Amúgy semmi kivetnivaló nem találtam a játékukban, egyikük másikuk játszott már néhány amerikai filmben mellékszereplőként, esetleg animációs filmnek kölcsönöztek hangot, de semmi többet nem véltem felfedezni. A főellenséget játszó színészről csak annyit jegyeznék meg, hogy kellően gusztustalan szerepet kapott.

A szereplőknél viszont jóval híresebb a rendező Takashi Miike. Az Ichi The Killer című filmje után gondoltam azt, hogy ez a pasi tuti nem normális, mert ritka gusztustalan, amit abban láttam. Ennek ellenére ez a műve viszont teljesen fogyasztható gyomorilag. A hullák számát, ha figyelembe veszem, meglepően kevés végtagelvesztésnek lehetünk a szemtanúi. Ez a film teljesen jól felépített, remek akciófilm, ami az első felében kicsit furcsának tűnik, de a vége mindenért kárpótol. Az operatőri munka, a látvány kiváló, gyönyörű helyszíneket, tájakat láthatunk. A végső jelenet helyszínéül szolgáló falu nagyon profin nézett ki, bár biztos, hogy jóval több időbe tellett felépíteni, mint földig rombolni. Megemlítem, hogy volt egy-két mosolyogtató CGI jelenet (hídfelrobbantás, égő bikák), ami mellett simán szemet lehet hunyni. Összegzésképpen megérte megnézni, és a vége miatt pedig tényleg emlékezetes marad. A rendező úgy látom továbbra is marad a szamurájoknál, mert a következő filmje (Ichimei, 2011) is hasonló témájú lett.  

Tulajdonképpen elsőre azt akartam írni, hogy csak azoknak ajánlom, akik szeretik a hasonló jellegű filmeket, de aztán rájöttem, hogy végül is én sem vagyok nagy szamuráj párti, ezért annyiban változtatom meg a korábbi gondolatomat, hogy nézze meg mindenki, aki egy jó kis háborús filmre vágyik, monumentális csatával.

80%

”You Can’t Always Get What You Want” – szól a Stones slágere a film végén és ettől a számtól még jobban éreztem magam.  Az internet világáról idén nem ez volt az első film, ami nagyon tetszett és jó tudni, hogy nem csak Zuckerberg röhög rajtunk, hogy mennyi lóvét tud leszedni rólunk, pedig erről a srácról még soha életemben nem hallottam. 

A filmben Jack Harris (Luke Wilson) életét követhetjük végig, miként szállt be az internetes pornóiparba és hogyan emelte a fellegekbe a Wayne Beering (Giovanni Ribisi) és Buck Dolby (Gabriel Macht) által kitalált fizetős pornósite-ot, a 24/7payment.com-ot. Ez a site volt az első és az egyik legnagyobb fizetős pornóoldal. Jack volt az, aki a két idióta tulajnak az üzleti ügyét egyengette az orosz maffiával, az FBI-jal, az ügyvédekkel és a csajokkal, miközben pedig saját magával küszködik, mint rendes családapa, hogy valójában mi is jó neki.

Mivel valódiságát nem tudom megkérdőjelezni ennek az ”true” sztorinak, azért gondolom nem csak nekem jött át az, hogy a készítőknek nagyjából sikerült érzékeltetni ennek a dollármilliókat hozó ötletnek a megálmodását, elkészítését, és az amúgy nem egyszerű üzemeltetését. A maffiával való kapcsolatát pedig csak sejthetjük így volt, mert kizártnak tartanám, hogy lehetett volna beszélni róla. Ennek a klassz  ”történelmi” filmnek nagyon eltalálták a hangulatát és ennek köszönheti igazán a film, hogy teljesen nézhető a hibái ellenére. Csak néhány esetben ült le, de ezeken a pontokon is tovább lehetett lépni. A krimi szálon pedig még izgulni is lehetett.  Hála az égnek igazából ez is azon filmek közé tartozik, ami nem akar egyáltalán többnek látszani, mint aminek készült, csak egyszerűen szórakoztat.   

Ez volt az a film, amin annyi feliratot olvastam, hogy egy kisebb méretű novella biztos kijött volna belőle. A narráció szinte végig követte a filmet, majdnem olyan, mint egy dokumentumfilm vígjátéknak öltöztetve, ez lehet, valakinek nem tetszik, mivel folyamatos olvasást igényel és addig bizony a látnivaló kevesebb, és azért van itt mit  nézni amikor megjelennek a hölgyek. A filmben lévő zenék külön említést érdemelnek. Hihetetlen jó zenei anyagot válogattak össze, amire szinte végig jár a lábunk: The Rolling Stones, OMC, Moby, Outcast, 2Pac és még sorolhatnám, ha felismerném őket.

Egyszerűen klassz, nézhető film, kár, hogy eddig kihagytam. Az FBI szál egy kicsit furcsa, és hihetetlen számomra, de törődjünk bele, biztos így volt. Pornó, mint a terroristák likvidálásának legnagyszerűbb ellenszere. Amúgy van az alkotásban minden, amit szeretünk ezekben a filmekben: csajok, szex, drog, luxus, bűnözés, gyilkosság...stb.  Nem is kell más egy kikapcsolódáshoz. Örülök, hogy megismertem ezt az embert. Nagy reklám a film körül nincs, és ezért szerintem nem is lesz sikeres, bár kitudja. Ezért ha nem botlunk bele, biztos simán elmegyünk mellette.   

A szereplők remekül lettek összeválogatva, nekem mindenki tetszett, bár nem vagyok annyira Luke Wilson párti, annak ellenére sem, hogy az  Itt járt Henry Pool elborult filmje szerintem nagyon jó volt. Itt is azt gondoltam róla, hogy olyan egyarcú, de mondom, nem zavart. A két drogos ”zsenit” alakító Giovanni Ribisi (Avatar, Rayn közlegény, Brókerarcok) már könnyebb eset, hiszen hatalmasat alakít a párjával Gabriel Macht-al (Szerelem és más drogok) együtt.  James Caan visszataszító szerepében elég gusztustalan, de jó. Laura Ramsey-t (Micsoda srác ez a lány) pedig mutathatták volna lengébben is, ha már egyszer elcsábította a ”tisztességes” családapát.  

George Gallo (Mester és tanítvány, Anyám új pasija) közel 20 éves rendezői munkássága alatt mindösszesen 6 filmet készített eddig, inkább említésre érdemel írói pályafutása, hiszen neki köszönhetjük az Éjszakai rohanást, vagy például a Bad Boys I-II megírását. Ebben a filmben is találhatunk hibákat, - amiket most nincs kedvem felsorolni, - amit a forgatókönyvírónak köszönhetünk, de inkább ne vegyük észre, hanem élvezzük a filmet, mert szerintem megéri.  

Ajánlhatom szinte mindenkinek, aki egy könnyű kikapcsolódásra vágyik, hiszen ez egy teljesen fogyasztható, gondolkodásmentes, nagyszerű zenékkel megtámogatott hétköznap estékre tökéletes szórakozást nyújtó film.

75%

Azt hiszem megint sikerült sokkolódnom és az az állításom, hogy csak keletről érkeznek állat filmek kiterjesztem a vörös, fehér és kék színekből kirakott zászlójú amerikaiakra is. Elég merész kijelentenem ennyi évesen, de amíg élek az utolsó 20 percét nem felejtem el. Bizony sokkoló volt, de mondjuk, addig el is kell jutni a filmben és nem kikapcsolni a felénél.

Szerelmi háromszög kicsit másképpen. Nate (Noah Taylor) a kissé zavart irakiból hazatért veterán, Franki dobos egy rock bandában, Erica alkalmi munkákból élő prostituált, a lány mindkét férfi életét keresztezi………Ericával történik valami……..Nate elől nincs menekvés……

Nem akarok igazából a sztoriról sokat elmesélni, mert akit érdekel az úgy is végignézni, még ha nem is írtam íncsiklandozó leírást.

Ez is egy bosszúfilm, de mégis más. Ebben a filmben, bizony nem azt a szokványos sztorit kapjuk, amit a nagy tömegben szalagra visznek. Itt nem találunk pozitív szereplőket. Szinte nincs olyan a filmben, aki mellé lehetne állni. Senki. Se aki miatt történik az egész, se a pártfogoltja, se a tettesek, hiszen mindenkiben van valami, ami ellenszenvet vált ki a nézőből. A hölgy, aki fertőzi a férfiakat, a srácok akik elkövetik a gyilkosságot, és oly kegyetlen módon próbálják eltussolni az ügyet, hogy ilyet csak a kereskedelmi csatornák főműsorában tűznék ki több napon át, és ott van az a rezzenéstelen arcú megbántott emberünk, akire még véletlenül sem mernék egy negatív megjegyzést tenni ha mellettem állna.

Alapjában véve így leírva nem is tűnik valami nagy sztorinak, mivel az összes revenge film nagyjából erről szól, hogy valakit kinyírnak és valaki bosszút áll, de itt van egy olyan nyomasztó atmoszféra szinte végig, amire igazából nincs is szó. Azok a zongorabillentyű csapkodások a filmben az embert is kirázták vagy az őrületbe kergették, másképpen fogalmazva halálra idegesítették.

Érdekes a film felépítése, már akit ez érdekel, hogy kezdetben azt gondolnánk, hogy végig a kis ”kurvánkról” fog szólni az egész, amúgy Ő volt a ”vörös” szín, aztán meg átmegyünk a gyilkos srác életébe, Ő kapta a fehér színt, majd a végén pedig a veterán megbántott szerepe következik, aki kék szín mögé került. Mindhárom karakter valamilyen módon abszolút pszichopata. Aztán meg úgy is fel lehetne osztani, ahogy a legtöbb ilyen filmet, az előzmény, a körülmények bemutatása, majd az utolsó fél órában annak a következménye, a bosszú. Igazából, ha már az előzményekről beszélünk jól kitolták, hiszen több, mint egy órán át csak húzzák az embert és várjuk, hogy na most ebből mit is akarnak kihozni, és ahogy feljebb is írtam, csak győzze kivárni az ember.  Nagyon lassan hömpölyög előre, míg a végére megkapjuk a katarzist és ennél a filmnél végre ez átjött. A lezárása a filmnek hatalmas.

A főszereplőnknél keményebb kinézetű srácot keresve sem találnánk, és most itt nem az testfelépítésére gondolok, hanem az első ránézés utáni megjelenésére. Még a nézésétől is kirázott a hideg, sejtettem már a film elején, hogy itt bizony zombulás lesz, ha valaki beleköp a levesébe. Tetszett, hogy ránk a nézőkre bízzák, hogy mi történhetett, mikor elindul a hadak útján, és reménykedünk, hogy van kegyelem, mint pl. apa, anya, lány esetében (igazán emlékezetes képsorok), de igazából magunk sem gondoljuk komolyan. Így is többet mutatnak a kelleténél a kegyetlenségből, de mégsem a teljes valóságot. Kivéve persze a film végét, hogy még véletlenül se felejtsük el mit is láttunk.

A film sokkal mélyebb és sötétebb, mint gondolnánk, szépen megmutatja nekünk a hétköznapi élet képmutató hazugságait, az erőszak borzalmait. Feltehető kérdések, amik a fejünkben vannak. Bosszúnak vannak-e határai? Meddig lehet elmenni? Katonaság? Stb.

Kicsit félrevezető a bemutatója és az ember nem biztos, hogy ezt várná, de tényleg ne álljunk fel előle és adjunk neki esélyt végignézni, mert bizony megéri.

Noah Taylor (Az ajánlat) egy állat hidegvérű pasit formáz meg a filmben, akinek mégis vannak érzései csak egy kicsit másmilyen, mint az átlagembereknek. Fenomenális, félelmetes, mindenki fölött áll. Amanda Fuller (Tv-sorozatokban szerepelt: Helyszínelők, Dr.Csont) keserves élete szinte segítségért kiáltott a mennyország felé. Tetszett. Marc Senter (Kabinláz 2) igazán tenyérbemászó figurát alakított. Szintét nagyot alakított.

Simon Rumley (The Living And The Death) rendező munkáit, ahogy a filmográfiáját végignézem nem nevezhetem  a leghíresebb rendezőnek. Viszont ezzel a filmjével garantáltan emlékezni fogok rá.  Igazából olyan mintha két filmet forgatott volna, az első egy társadalmi dráma, a második viszont egy iszonyú horror. (igazából nem is tudom, hogy annak nevezzem-e) Biztos, hogy két részre osztja majd a nézőket is, hiszen kinek az első, kinek a második fele tetszik.  Zenéje kifejezetten idegesítő, de nagyon hatásos. A képek meg önmagukért beszélnek. Felejthetetlenek, de az egész film az.

Nem lehet kielégíteni mindenkinek az ízlésvilágát, de úgy gondolom, aki bírja a keményebb műfajokat semmi esetre se hagyja ki. A film után garantálom, hogy sza.ul érezzük majd magunkat. Kicsit többet írtam a kelleténél, de ezt a filmet sokkal komolyabban lehetne elemezni, és sokkal többet lehetne írni róla, de ezt tegye meg más, ahhoz én már nem értek. Újranézős lesz.

80%

Minden filmszerető ember képzeletében vagy esetleg papírra vetve, van egy filmlista, amit szeretne megnézni, csak nincs lehetősége eljutni moziba vagy a „home” videózáshoz szükséges felírat hiányzik.  Ilyen film volt nekem a kedvenc színészeimmel készült alábbi alkotás is, amihez meglehetősen nagy reményeket fűztem, de így utólag belátva……

A 16 éves kislány Hanna (Saoirse Ronan) egyedülálló képességekkel rendelkezik. Erejét, gyorsaságát, ügyességét és műveltségét az ex CIA ügynök édesapjától Eriktől (Eric Bana) tanulta mindentől távol, Finnország sötét és hideg erdejében. Tökéletes gyilkost nevelt belőle. Hanna életében a fordulópont eljött, és elindul első küldetésére, hogy likvidáljon egy célszemélyt Marissa-t (Cate Blanchett). Fél Európát keresztülutazza nyakában ügynökökkel és bérgyilkosokkal. A végső célhoz közeledve azonban egyre több kérdés merül fel benne létezéséről és emberi mivoltáról……….

Sajnos ez a film nem tetszett. Elvesztette már elején azt a bizonyos szórakoztatási indexet, ami miatt odaültem elé. Azt gondoltam, hogy komolyabb film lesz, hogy ekkora szereplőgárda és egy klassz rendező Joe Wright nem tud hibázni.

Olyan illúzióromboló jelenetek voltak benne, amit nem szeretnék részletezni, de egyszerűen mellette nem lehet elmenni szó nélkül. (pl. a csatornából való kijutás) Az a kevés akció, ami a futáson kívül fellelhető a filmben, nem jó, rossz. Következetlen és megmagyarázhatatlan dolgok, amikre választ nem kapunk. És én bármennyire is szeretem Saoirse  Ronant nem hittem el neki egy pillanatig sem semmit, hogy ilyen könyörtelen gyilkoló gép legyen, ahhoz túlzottak anorexiás a drágám és a tekintete is inkább kedves, mint bájosan brutális. A verekedős jeleneteknél mindig az a problémám, hogy úgy gyorsítják, hogy szétvágják, itt viszont annyira lassúak, hogy szinte látszanak azok a dolgok, hogy meg sem ütik egymást.

Igaz elismerem, hogy inkább akcióthrillernek gondoltam, mint drámának és lehet ezért ért nagyobb csalódás, pedig általában felkészülök rá. Bár a drámai alakulása a kislánynak, mikor ráébred öntudatára, hogy valójában ki is ő és mi lesz vele nekem nem jött át, de addigra már ítélkeztem a film felett.

Tetszett viszont a pulzáló filmzenéje, amit köszönjünk meg a The Chemical Brothersnek, mert nélküle még ennyit sem ért volna a film. Igen manipulatívan használták fel a filmben. Már feljebb is említettem, hogy a filmben többet futnak, mint egy Bécs-Budapest maratonon és ezekhez a jelenetekhez ez a filmzene tökéletesen passzol. Tényleg jó hangulatfokozó.

Kiemelném még a változatos helyszíneket, a hideg Tundrát, a sziklás sivatagot, a nagyvárosi helyszíneket, stb. talán, ezek azok a dolgok amiket még pozitívumnak megemlíthetnék. Tényleg igen változatosan válogatták össze. És ami még megmosolyogtatott a filmben a bérgyilkosok megjelenése volt, úgy néztek ki, mintha a Rammstein zenekarból jöttek volna elő.

Saoisre Ronan (Komfortos mennyország, A visszaút) nagy tehetség, de ezt már többször is írtam. Bármennyire is szeretem, ez a film valahogy nem állt jól neki, és nem azért mert nem tudja eljátszani, hanem a testi adottságai alapján nem hittem el, hogy ezekre képes lenne. Eric Bana (München, Hulk) szintén mindig jó és itt tökéletes Cate Blanchett-el együtt, aki itt most úgy nézett ki, mint egy modernkori boszorkány.

Joe Wright (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) filmje speciel nekem nem tetszett, de akik velem együtt ültek és nézték végig, azoknak sem, bár a véleményük nem nagyon érdekel abban, hogy mit írok le vagy mit nem.  Lehet benne valami, hogy nem ezt vártam, bár ilyen csapdába nem szoktam beleesni. Igazából tényleg azok a hihetetlen és megvalósíthatatlan dolgok vették el a kedvemet, amire azért nem számítottam. Lehet, ha jobban koncentrálok a drámai vonulatra, teljesen más szemszögből nézem a filmet és ezektől függetlenítem magam. Tényleg csak a filmzene, - amit ugyan meghallgattam a film nélkül is és úgy már nem jött be, - és az operatőri munka, ami bejött.

Ennek ellenére nem szeretnék lebeszélni senkit a filmről, hiszen mindenki másképpen áll hozzá, én most beleestem ebbe a csapdába és a film végéig nem is szabadultam tőle. Azoknak ajánlhatom, akik szeretnének átélni egy kevésbé akciódús thriller mesét drámával fűszerezve.

A manapság oly divatos áldokumentumfilmnek elkészített horror thriller a kenguruk földjéről nem tűnik első választásnak rossznak azok számára, akik még nem unják e műfaj buktatóját, a rengő kamerát. Én mindig adok esélyt ezeknek a filmeknek, de a végén rájövök, hogy nem az én stílusom, bármennyire is erőltetem.    

Négy főből álló társaság (újságíró, híradós és 2 kamerás) dokumentumfilmet szeretne készíteni Sydney alatt lévő elhagyatott metróalagútban azzal a céllal, hogy cáfolják az otthontalanokról a kormány valótlan állításait, feltérképezzék azt a felszínre hozható vízmennyiséget, amiből pótolni lehetne Sydney apadó vízmennyiségét. És van még egy plusz küldetésük is, amiről nem beszél a városban senki, se a rendőrség, se a szemtanuk, hogy a sötétben, lent a mélyben bizony rejtélyes és különös módon több személynek is nyoma vész.

A Blair Witch Project, a REC, a Paranormal Acitvity után ismét egy áldokumentumfilmről van szó. Ezt azért hangsúlyozom a bevezetőm után már másodszor is, mert ez az érdekes műfaj gyakorlatilag kifogyhatatlan lehetőségeket teremt, mivel szinte mindenki képes egy olcsó és jó minőségű (de igazából nem is kell, hogy tökéletes legyen) kamerát leakasztani a Tesco polcáról és felvenni vele bármit. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy rettegj valamitől, elég, ha nem látod, mert sötét van és teszel hozzá egy kis hangeffektet, amitől kiugrik a szíved a leváratlanabb pillanatban. Ebben az esetben elég egy eléd ugró szarvasbogár is, ami szintén ijesztő és rémisztő tud lenni és akkora hangja van, hogy egyből agyhalott leszel, ha rád száll. A zsebed meg ugye dagad, hiszen a gazdaságos kamerád csak termeli a lóvét. Minimál költségvetés, nagy haszon. Így kéne élnem nekem is.

A film gyakorlatilag semmi újat nem adott, talán egyszer ment fel az adrenalin szintem, de az is csak a délutáni kávétól. Nem akarom bántani a filmet, mert végül is az este 10 órai kezdés ellenére sem aludtam el rajta, ami azért manapság pozitívum. A hangok tényleg jók, a dokumentum része számomra unalmas volt, a szereplők ügyesen beleélik magukat, hogy mibe is azt nem tudom, de rettegni azt tudnak. A végén sok magyarázatot ne várjunk, vagy csak én nem vettem ki a filmből, hogy tulajdonképpen mit is láttam. A poént azért nem akarom lelőni. (amúgy is ”hatalmas”)

Ez az a film, aminek jóval nagyobb a hatása, ha egyedül a sötétben nézzük meg fülhallgatóval a fejünkön. Mivel eme technikai eszköz nem adatott meg számomra, el is maradt a ”falfehéren felállok a film után” érzés. Különösen az első 30 percben, ami azért felvezetőnek egy kicsit sok volt, nem történik szinte semmi és utána sem sok. Csak a nagy menekülés. (mi elől is?) Tényleg nem sok minden van a filmben csak az alagútrendszer és a sötétség. Valahogy az volt az érzésem, hogy ennek a forgatókönyve egy sor volt, a többit meg improvizálták.

A szereplőket nem ismertem fel, de utána olvasva sem lettem okosabb, hogy kik is voltak. Rosszat nem akarok mondani, mert elhatároztam, hogy nem bántom őket, annyira szépen adják elő, hogy ők voltak az áldozatok, hogy majdnem el is hittem.

Carlo Ledesma rendező nem hiszem, hogy ezzel a filmjével fogja meghódítani Hollywoodot. Két rövidfilmmel és egy dokumentumfilmmel a háta mögött vágott neki leforgatni ezt a teljesen átlagos horrorfilm szüleményt, aminek egy nagy hibáját még kiemelnék, ami miatt végül is készült. Az ember elhiggye azt, hogy ez valójában megtörtént. Nekem a véleményem adott, nem akarok senkit befolyásolni, de kevesen lesznek azok, akik tényleg elhiszik ezt a sztorit, akik pedig igen, még véletlenül se menjenek metró közelébe, mert ki tudja mi lesz a mélyben az ellenőrökön kívül. Nekem a film posztere sokkal jobban bejött, mint maga az alkotás.

Fanatikusoknak ajánlom, akik imádják a szétrángatott kézi kamerás filmeket és szeretik a zöld éjjellátón keresztül nézni a nagy sötétséget. Amúgy kizárt, hogy eljut hozzánk a moziba, szóval annyira nem kell izgulni, hogy már játsszák.  

55%

Elsőre csak annyit szeretnék írni, hogy a friss házasok, illetve a házasodni kívánkozók ne ezzel a filmmel kezdjék a mézesheteiket illetve az összeköltözést, mert nem biztos, hogy éppen nekik készítették. Vagy mégis?  

Michael (Sam Worthington) és Joanna (Keira Knightley) főiskolás koruk óta együtt vannak hosszabb rövidebb megszakításokkal, az utolsó 3 évet azonban már házasságban közös fedél alatt. Joanna szabadúszó írónő, aki többnyire otthon tartózkodik, Michael viszont pont az ellentéte, hiszen a munkahelyi elfoglaltságai miatt többször is távol van. Michael munkahelyi partija után Johanna féltékenységi jelenetet rendez, mivel látja, hogy férjének új kolléganője Laura (Eva Mendes), akit eddig csak úgy jellemeztek otthon, hogy „teljesen átlagos nő” intenzív vonzalmakat táplál férje iránt. Másnap mikor Michael elutazik kolléganőjével üzleti tárgyalásra, Johanna egyedül marad otthon és véletlenül találkozik régen látott szerelemével Alexal, aki viszont egyből vacsorameghívással kínálja meg estére……

Na, ki csal meg kit? Ez itt a kérdés, és ezt természetesen nem is árulom el. Igen érdekes kis film volt ez párkapcsolati „problémákról”. Kevés film van, ami a megcsalás kérdésével foglakozik, kényes téma és nehéz filmre vinni úgy, hogy ne tűnjön giccsesnek.  A film két éjszaka eseményeit meséli el, amiből megtudhatjuk, hogy az elméleti ábrándozás és a fizikai megcsalás között óriási a különbség. A hűség és a bizalom alapvető dolog, de a vágyat legyőzni nagyon nehéz. Nincs olyan ember, illetve ha van is ritka, mint uszodában a tavirózsa, akit az életben legalább egyszer ne kapott volna el a hév, és ha ez még a lehetőséggel is párosul, ember legyen a talpán, aki legyőzi az ösztönöket. Aztán meg ugye ott van a régi nagy Ő, akit az ember nem tud kiverni a fejéből, álmainkban szabadon megidézhetjük magunkban és bármit megtehetünk vele, de amikor véletlenül a fizikai valóságban is összefutunk éjszakáink rablójával, megdobban a szív keményen. És azért valljuk be, csodák azért nincsenek! Na, azt hiszem ennyi bőven elég is erről, mert még azt gondolja valaki, hogy valami témafelelőse vagyok ennek a dolognak.

Amúgy a filmben semmi különös nincs, illetve csak annyi, hogy azon lehet drukkolni, hogy melyik szereplővel történik meg az a bizonyos aktus. Aztán meg lehet ítélkezni, vagy esetleg a pártját fogni. Melyik a jobb? A fizikai vagy az érzelmi eltévelyedés? A története végül is tetszett, nem egy túlbonyolított film, nincsenek benne csavarok, hanem egy szépen elmesélt intelligens történet szép és emlékezetes képekkel. Nem több, nem kevesebb. Nem egy pörgős film, de mivel nem is akciónak készült, ez sem zavart. Legalább lehetett rajta gondolkodni. Meztelen jelenetekre vágyók csalódni fognak, mert a ruha szinte mindenkin rajta marad.

Keira Knightley egyre több filmben szerepel, és egyre jobban tetszik a játéka. Mondjuk mindig is tudtam, hogy jó színésznő, ebben a filmben is hozza az átlag felettit. Simán a legjobb a négy karakter közül. Sam Worthingtonról továbbra is azt gondolom, hogy nem bizonyított még. Különösen a drámai szerepek állnak tőle távol. Hihetetlen egysíkú. Eva Mendes (Pancser Police) jó nő, bár elsőre nem ismertem meg. Helyesen tud a távolba bambulni, más nem maradt meg bennem. Vajon miért mindig ilyen szerepeket kap? Alex szerepében Guillaume Canet (A part) látható, akiről szintén nem tudok semmi rosszat mondani, egészen kellemes játéka volt.  

Massy Tadjedin (A fiók) rendezőnő filmje végül is elérte a célját. Igazán reális filmet készített a ”kísértésről” a házasság egyik legnagyobb buktatójáról. Egyetlen negatív dolgot tudnék kiemelni, az pedig a film első felében a vágás. Borzasztóan zavart az egymás utáni képek (jelenetek) ”összerakása”. (Az egyik jelenet itt, aztán a másik meg amott, de ugyanannak a folytatása.) A film második felében ennyire nem volt zavaró. (vagy megszoktam) Amúgy a rendezés, a forgatókönyv, a képek tetszettek. Sőt a film zenéjét még ki is emelném.  Nekem végül is jobban tetszett, mint ahogy vártam vagy gondoltam volna, bár biztos lesz olyan, aki unalmas találja. Érdemes volt megnézni, de azért sok ilyen témát nem kell feldolgozni, eleget hall az ember a való világban is. Beillik simán a Közelebb, Match Point vonulatba, bár azok jobb filmek.  

Ajánlhatom azoknak, akik értelmes filmet szeretnének nézni estére. Azonban nem kell sokat várni tőle. Akiknek viszont a megtekintése lelkiismeret furdalást okoz, szerintem hagyja ki nyugodtan, még a végén elszólja magát.  

70%