Tengeralattjáróval továbbra sem óhajtok közlekedni. Nem mintha lehetőségem lenne rá vagy egyáltalán megfordult volna a fejemben itt a hegyen, de ennek a filmnek megnézése után továbbra is fenntartom azt, hogy sem a víz alatt, sem a levegőben nem kívánok szerepet vállalni. Régen láttam jó tengeralattjárós filmet (mivel nem is gyakran gyártanak), pedig remek helyszín klausztrofób emberek sanyargatására. Bár elég kötött a színtér és szinte mindegyikben ugyanazok a momentumok szerepelnek, azért mégis kicsit mindegyik más. És most nem szeretném felsorolni azt a 2-3 mérvadó hasonló jellegű filmet. Amúgy érdemes megnézni a bemutatóját, hangulatfokozónak. 

Robinson (Jude Law) 30 évet dolgozott britt tengeralattjáró fedélzetén a haditengerészetnél. Egy napon a munkaadója közli vele, hogy nincs szükség tovább tisztekre, de még tengeralattjárókra sem, ezért gyakorlatilag az utcára kerül szerződés híján, végkielégítés nélkül. Sokáig nem marad azonban meló nélkül, mivel a barátjától hallott kocsmabéli legenda szerint az orosz tenger mélyen II. világháborús arany fekszik, több mint két tonna mennyiségben. Az elbocsátott társaság egy szponzor tengeralattjáróval kiegészítve orosz matrózokkal elindul a veszélyes vizekre...

Tetszett, határozottan tetszett, annak ellenére, hogy a történetéből mindenki döntse el saját maga, hogy mit hisz el. 1941, gazdasági csőd szélén Németország, a Fürer kölcsönkér Sztálintól, küldetés teljesítve, egyezség megszegve, háború kitörve, arany a tengerbe, otthagyva, elmerülve. Hát én nem vettem be, de magát a filmet igen, már csak azért is, hogy ne kelljen már megint az Éden Hotel agyturkász párosait néznem, amiben bár lehet, hogy látványos elemeket vélek felfedezni, de azon kívül sok értelmet nem. Mondjuk, ebben a filmben sem, de ez legalább szórakoztatott. Szóval egy jó kis klausztrofóbiás kalandfilmet sikerült összehozni a készítőknek, semmi több.

Élvezetfaktoromat megakasztva rengeteget jegyzeteltem a filmről, mivel filmet olvasni és véleményt írni egyszerre még nem tudok. Minden volt benne, ami egy remek akciófilm kelléke. Már akit szórakoztat az, hogy egymást ölik az emberek egy rozsdás vascsőben több száz méter mélyen a tenger alatt. A stég melletti kifutástól és merüléstől kezdve szinte végig izgalmas volt. Nem igazán találkoztam üresjárattal, vagy felesleges résszel, végig lekötött és csak bambám bámultam a képernyőt. Már ez is érdeme egy filmnek, ha árgus szemekkel figyeli az ember, nem figyelve arra, hogy mennyire hihetetlen az egész. Nem akarok belemenni, hogy mennyi olyan dolgot tettek odalent, amihez egyáltalán nem értek, mert számomra semmivel nem különb egy ilyen jármű, mint a Star Warsból egy TieFighter. Ki tudja, lehet, hogy én vagyok a béna és többször kéne megnéznem a Das Boot c. filmet előzménynek.

A kulcsszó a filmben amúgy az arany. Tisztelet a kivételnek, de szinte mindenkinek elvenné az eszét, különösen akkor, ha esetleg több tonna is lenne belőle. Persze nem csak a fényes arany szúrja ki az ember szemét, hanem a saját bajtársad is abban az esetben, ha ez együtt jár egy matematikai művelet megoldásával. Az osztással. Mert ugye, ha sokan vannak, többet kell osztani, ha meg kevesebben, akkor? Nem többet, az biztos. A kevesebb a helyes válasz, de ha meg kevesebben vannak egy tengeralattjárón, akkor előbb utóbb a rendezőnek kellene beugrani vezetni a hajót, mert szereplői egyre többet találkoznának a tengerfenékkel.  Két ellentétes társaság, akik ki nem állhatják egymást, nyakukon egy újonccal, akik a babona szerint csak balszerencsét hoznak egy hajón. További problémák és gondok, az egész szerkezet egy rozsdás romhalmaz, nincsenek menekülő ruhák, a rádió csak egyetlen frekvencián működik, de igazán használni sem lehet, mert fent az orosz cirkálók köröznek. De nem is igazán az oroszoktól kell rettegni, hanem a hét főbűn egyikétől, a kapzsiságtól. Mert előbb utóbb valakinek, lassan, de biztosan ekkora teher (szó szoros értelemben) elveszi az eszét.

Az izgalmakat nem csak maga az arany, a tengeralattjáró és az összeverbuválódott különböző nemzetiségű emberek egy helyen való bezsúfolása jelenti. Hanem maga a mély tenger, amely rettentő sötét és rideg. Csak a motor zúgását lehet hallani, ami olyan hangos, hogy féltem a mélynyomó ládától felrobban a képernyő és elönt a sós víz. Minden adott, hogy ne menjen zökkenőmentesen a küldetés, szinte forr a levegő a jeges vízben. Amúgy voltak tényleg hihetetlen részek, melyeket komoly fenntartásokkal kezeltem, de ha írnék erről, akkor a kelleténél már kicsivel többet árulnék el a történetből. Olyan lehet egy ilyen szerkezetet vezetni a sötétben, mintha a Turul-madártól bekötött szemmel jönnék le kocsival a szerpentinen, megoldható csak nem egyben. Amúgy a film lezárása egészen jól sikerült, drukkoltam, hogy nehogy másképpen legyen.

Jude Law (Sherlock Holmes) nagy szerepe, bár elég régen láttam képernyőn. Én nem láttam még ilyen jónak sosem, vagy lehet, de már nem emlékeztem rá.  A kicsit megférfiasodott színészről nem tudtam eldönteni egészen a film végéig, hogy sajnáljam vagy utáljam a megfáradt, elkeseredett matróz szerepében. Ben Mendelsohn (Animal Kingdom), Tobias Menzies (Casino Royale), Davis Threlfall (Vaskabátok) is mind érdekes karakterek, akik tényleg jól játszanak, annak ellenére, hogy a balszerencsét hozó kissrácot Bobby Schofieldet, már az elejétől fogva mihasznának tartottam a bamba fejével. Az orosz színészek szintén dicsérő szavakat érdemelnek, Konstantin Khabenskiy (Z Világháború) az egyik legnépszerűbb orosz színész és mindenkinek jól jön egy kis orosz múltidéző nyelvlecke.

Kevin Macdonald (Az utolsó skót király, 2006) rendező  munkájáról lerí, hogy beletett apait anyait, ameddig a producerek pénze engedte, ha egy film készítése esetében lehet ilyenről beszélni. A történet még majdnem hihető is lehet, de nem az. Hogy kincsek vannak a tengerfenéken, az nem kérdéses, de az, hogy ily módon lehetne megszerezni, hát azért egy kicsit meredek. Ennek ellenére teljesen klassz, szórakoztató filmet sikerült összerakni. Egy esetben majdnem kirepült a szívem, úgy megijedtem. A film, ha nem is mélyen, de érinti ezeknek az embereknek az életvitelét is. Milyen nyomás van rajtuk, az egymásra való utaltságot, a hányatott sorsukat és gondjukat. Együtt élnek vagy halnak meg, más lehetőségük odalent nem igen van. Nem egyszerű szakma ez, valljuk be. Nem megy el olyan mélységig, mint mondjuk a korábban is megemlített Das Boot c. kultfilm, de a maga kategóriájában egészen kellemes. Furcsa amúgy az a 6.4-es szám az IMDB-n, kicsit méltatlannak tartom, nem ilyen rossz film ez, mint a számokból látszik.

Páros kikapcsolódásra semmiképpen nem ajánlom, ha lesz a mozikban, akkor esetleg úgy, hogy a nők addig elmennek a „plázázni”, addig a férfiak egyedül is élvezkedhetnek rajta, vagy nem. Szerintem érdemes megnézni.

70%

Kenguruk hazájából érkező filmet sajnos ritkán nézek, pedig mindig kellemesen csalódok bennük. Valahogy érzem, hogy jó lesz, de félve állok neki. Bár ebben a filmben van egy kis török és amerikai kéz is, de fogadjuk el inkább ausztrálnak, már csak a rendező személye miatt is. Russell Crowe számomra sosem tartozott a legjobb színészek közé bármennyire is sikeres filmekben játszott, ezért is kíváncsian ültem le rendezői bemutatkozása elé, hátha mostanában megcsordult nimbuszán tud valamit javítani.  

1915-ben a Gallipoli csatában az ausztrál kútfúró farmer Connor (Russell Crowe) elveszti mindhárom gyermekét. Négy évvel a tragédia és felesége halála után, ígéretének eleget téve elindul megkeresni a háborúban elhunyt fiúk földi maradványait, hogy szülőhazájában édesanyjuk mellett legyenek eltemetve. Utazása során Isztambulban megismerkedik Ayshe-vel (Olga Kurylenko), szállásának üzletvezetőjével, aki segít neki abban, hogy ezekben a nehéz időkben sértetlenül megtalálja az utat Gallipoliba.

Na, hát ez egy kellemesen szomorú film volt, ami után csendben nyugtázzuk magunkban, hogy bizony vannak még olyan emberek, akik sosem nyugszanak, mikor már minden reményük tovaszállt az elkedvtelenített földi élet után. Szívbemarkoló utazás vissza a múltba, ahol nincs már más, mint egy régi csata emlékképe, hamu és csont. De a remény hal meg utoljára, és amíg hiszünk benne, addig kapaszkodunk is az utolsó szalmaszálba körömszakadtáig. Sosem szabad feladni és ebben a megtörtént esetben ezt nagyszerűen mesélik el.

Elsőre szeretném leírni, hogy ez nem egy igazi háborús film, mivel eleve a háború után játszódik, hanem inkább egy dráma. Ugyan bevágtak a múltból háborút bemutató részeket, van egy kis akció, lövöldözés, ágyúzás, irgalmatlan körülmények, de nem ezért kell megnézni ezt a filmet, hogy szétkaszabolt, aknára futott rohant csonkolt emberek láthassunk. Azért megemlítem, hogy végtelenül profin elkészített, igen látványos részeket ezek. Azonban sokkal inkább az emberi tettek, motivációk, a párbeszédek és az azokra épülő érzelmek, erkölcsök, melyek visszaviszik a nézőt a múltba főszereplőnkkel együtt. Nézzük és szurkolunk a megfáradt apának, aki mindenét elvesztette már hazájában, egy igazi hősnek, aki testi épségét sem kímélve olyan utazásban vesz részt, ahol számos akadályba ütközik egy idegen kultúrában.  Aki elvesztett valaha valakit, szülőt, testvért, gyereket, barátot, mindegy hogy kit, az biztos, hogy jobban átérzi majd a filmet és tűkön ülve szurkol azért, hogy nem utazzon emberünk hiába.

A Gallipoli-félsziget ostroma közel egy évig tartott és rengeteg emberáldozatot követelt a török és az Antant részről is (becslések szerint közel 400 ezer ember halt meg). A film ritka betekintést nyújt a korabeli háborúk utáni halottak azonosításába, ami azért mostanság már egyszerűbben megy. Furcsa látni, hogy az egykoron ütközetben szemben álló felek egymást segítve, a nagy csatákat elmesélve próbálják az elhunytakat közösen megkeresni. A film érdekesen mutatja be egy másik ország kultúráját, erkölcsi normarendszerét, ami azért – tegyük hozzá – a megszokottól eltér a szemünkben. Nem tudom, hogy ki mennyire szeretne magának egy második feleséget a jelen levő mellé, de itt ebben a filmben ez természetes. De az is érdekes, hogy az eltűnt fiúk keresésében a legnagyobb gátat saját szövetségesünk kapitánya okozza. És még sorolhatnám tovább azokat a részeket, melyekre felkaptam a fejem, de akkor meg tök felesleges lenni bárkinek is megnézni. Ezek működtetik a filmet és visznek előre. Azért megjegyzem azt is, hogy kezdetben nem igazán tudtam hova tenni a filmet, érdekel vagy nem. Még gondolkodtam is rajta, hogy nézek valami mást, de ahogyan haladt előre az egész történet, úgy vált egyre érdekesebbé és kikapcsolhatatlanabbá.

A film tényleg nagyon jól működik, de azért voltak túlzásba vitt jelenetek, melyek sanda mosolyt csaltak az arcomra (pl. a gyertyafényes közös vacsora, mint egy virrasztáskor meggyújtott megszámlálhatatlan égő gyertyával), de azért ezek nem olyan jelentősek, el lehetne siklani felettük, mert csak én vagyok szemét, hogy megjegyzem. Azért a végén volt számomra egy „értelmezhetetlenebb” erkölcsi dolog, ami nagyon fontos a film szempontjából, de hála az égnek magammal nem tudtam összeveszni ezen. Sosem tettem volna ilyet, még ha tüzes karóval döfnének szíven, akkor sem. (mondjuk akkor már mindegy). És el lehet gondolkozni akkor, hogy a mennyire értelmetlen ez az egész.

Russell Crowe, mélabús arcával, mint egykori gladiátor régi önmagát hozta, amiért korábban esetleg szerettük. Igazán hihetően hozta szerepét a kis pocakjával. Sokkal szimpatikusabb, mint valaha. Olga Kurylenko (Hitman) továbbra is nagyon szép, de ez még mindig nagyon kevés, ahhoz hogy elismerjék. Pedig ebben a filmben nyújtotta számomra eddigi legjobb formáját. Olyan, mintha színészkedett volna. Hasant alakító török színész Yilmaz Erdogan viszont félelmetes, az arcát fürkészve a szemét figyelve szinte az egész nyomorúságos háború benne van. Amúgy rettentő szimpatikus karakter, tökéletes. De a többi szereplőt is remekül válogatták össze.   

A film rendezője és főszereplője is egyben ennek a három ausztrál Oscar-díjjal jutalmazott keserű drámának, aminek megnézése után érzelmesebb nézők biztos, hogy könnycseppeket hullajtanak. Na, nem olyan zokogó sírásra gondolok, hanem arra, amikor a szépségtől kicsordul magától egy könnycsepp és végigfolyik az arcon. Mint amikor megkérdezik, hogy sírtál? És azonnal letagadod, hogy nem, pedig igen, csak cikinek veszed. Amúgy még pont azon a határon táncol, ami még fogyasztható és nem megy át túlzott érzelmi támadásba. Ezért nem csak magát a rendezőt lehet dicsérni, - aki elsőfilmesként tényleg maradandót alkotott – hanem az egész profi stábot az operatőrtől a zeneszerzőig.  A helyszínek, a gyönyörű tájak, a képek (természeti jelenségek), a szimpatikus karakterek, a forgatókönyv, a kellemes zenéje, mind olyan szintet képvisel, amit sokat szeretnének elsőre megütni, de nem sikerül nekik (ugye Angelina). Nem akarok túlzott ömlengésbe átmenni és ezért inkább befejezem. Ez egy nagyon jól összerakott film, amit a kisebb hibáin túllépve, érdemes és érdekes volt nézni. Sőt szívesen megnézem újra.

Ezeket a filmeket tudnám igazából hétvégi kikapcsolódásnak ajánlani, amikor az ember nem bánja, ha leteszi maga mellé a könyvét és megnéz helyette egy filmet, mert a rászánt idő, nem pazarlásra megy el. Jó film, érdemes megnézni.

75%