Ha a medve előbújik a barlangjából, itt a tavasz, persze ezt nem én találtam ki. Mivel egész télen csak alszanak ezek a nagy barna (fekete) szőrös állatok, nem is esznek sokat, szépen korog a gyomruk, amikor az ibolya előbújik. Ha meg éhesek, nem számít, hogy mi, vagy ki van előttük. Azt hiszem, a Micimackón kívül nem sok vegamedvét ismerek, aki csak akkor érzi jól magát, ha mézes bödönt ölelgethet, ezért mindent megesznek, ami él és mozog, őzikét, halacskát, de akár embert is, ha van olyan balek, hogy felveri a sátrát gyakorlatilag a medvefészekbe.

Jenn (Missy Peregrym) és Alex (Jeff Roopon) kempingezni mennek az erdőbe, hogy az otthoni ritmustól eltérő világba csöppenjenek, és egy kicsit lazuljanak. Alexnek a kirándulással célja van, de sajnos megvalósítani már nem tudja, mivel az erdő közepén eltévednek. Ráadásul egy egészen nagy fekete medve üldözőbe veszi őket, aki meglehetősen zokon veszi, hogy szeretett nyugalmát két lábon járók megzavarják…

Megtörtént eset a közelmúltból. Mintha cápa filmet forgattak volna az erdőben. Nem volt ez olyan rossz, de annyira jó sem, olyan, mint amikor elfogyott otthon a kávéd és még a reggeli maradékot újra felmelegíted a poharadból.  Megvan az íze, de mégsem az igazi. Nem mondom, hogy nem kötött le, mert egészen normálisan hozta azt a feszültséget, amit egy sötét erdőben eltévedt pár esetében elvárható, akiket egy éhes medve az őrületbe kerget, de annyira azért mégsem, hogy a top 5 „természet vs. ember küzdelme”filmként emlegessem. Csütörtök estére kiváló, főleg úgy, hogy kint dörög, villámlik, szakad az eső és a szél csapkodja a zsalugátereket. Ha már a filmben a speciális effektek nem is a legjobbak, azért a való élet tud olyat produkálni, amit egy jól felépített hangfalrendszer sem tud megközelíteni.

Amúgy tényleg teljesen jól indul az egész. Kezdésnek szépen bemutatják, hogy mely dolgokra lesz majd szükség a későbbiekben, melyek gyakorlatilag semmit sem érnek. Medveriasztó spray, közúti fáklya, életmentő doboz, stb., szóval még véletlenül se lövünk mellé, ha kitaláljuk azt, hogy bizony ezeknek szerepe lesz a filmben. Kötelező jellegűen, megjegyzem elég barom módon, térkép nélkül vágnak neki a nagy túrának, mivel a srác azt gondolja, hogy az erdő nem változott sulis kora óta. Természet – Ember 1:0. Mobiltelefon meg minek, mert esetleg egy iránytűvel haza lehetne találni, és akkor a segélyhívást meg sem említem, mivel akkor film sem készült volna. Természet – Ember 2:0.  Persze, ahogy annak lennie kell, feltűnik egy furcsa Ibrahimovic kinézetű alak is a filmben. Segítséget ajánl az ifjú párnak, akik inkább mégis a saját útjukat járják egyedül tovább az erdő mélyére, egyre inkább eltávolodva a jól bevált ösvénytől, mert miért nem mutatnánk azt meg, hogy ki a király, ha már egyszer rettentő baleknak vagyok beállítva a párom szemszögéből. Azért az is kiderül majd, hogy miért mennek ennyire elhívatottam egyre befelé a végtelen fák sűrűjébe.

Mivel ez egy medvés film, csak elő kell bújnia a komának, amire kerek 50 percet kell várni. Hála az égnek, egészen kellemesen hátborzongatóan telik az idő, mert végig csepegtetnek jeleket, hogy itt bizony valami lesz, már ha nem tudnánk. És készülünk is a nagy találkozásra, ami elég gusztustalanra sikeredett. Természet – Ember 3:0. Gyengébb idegzetűek ezt a jelenetet tuti csak feltartott ujjak mögül fogják nézni, mint a gyerekek a boszorkányos mesét, a perverzek meg csorgó nyállal élvezkedhetnek. Nekem azért annyira nem tetszett a mű medve bábú feje és ez egy kicsit visszavetett a valósághűségből, ami viszont egészen eddig a jelenetig tűrhető volt. Tulajdonképpen ez vitte a filmet előre, hogy bármekkora baromság is volt egyedül elindulni a szivárványerdőbe, mindenféle szükséges eszköz nélkül, a valós érzetet sikerült átadni.  Az egész olyan reális volt, azt éreztem közben, hogy ha nem történik benne semmi támadás, akkor is végignézem a pár menetelését, civakodását és kibékülését. Még lehet azt is elviseltem volna, hogyha leülnek a folyópartra horgászni és nem történik semmi, bár akkor meg a Fishing&Huntigra is kapcsolhattam volna. Azt, hogy ki marad életben, ebben a medve-egér párharcban ki is lehet találni, nem egy ördöngös agytúra. Sajnos előre halálra van ítélve az egyik szereplő, mert valakinek bizony túl kellett élnie, hogy elmesélje, mi is történt azon az ominózus hétvégén.

Szerintem a két szereplő egészen elviselhető volt. Nem ismertem korábban őket, de az a bizonyos szikra működött közöttük és most itt nem a romantikus ágra gondolok, mert hála az égnek, az nem sok van. Mondjuk Missy Peregrym (Kékpróba, 2010) már az elején látszott a rémület, Jeff Roopon (Code Breakers, 2005) meg az áldozati bárány. Amúgy Peregrym kisasszony még akkor is helyes volt, mikor tiszta vér volt az arca. Szép lány, na. Nem volt velük semmi probléma, tényleg elhittem, hogy egy pár. Vagy inkább akartam hinni.

Adam MacDonald (Egy hisztérika feljegyzései, 2004) rendező nem készített földhöz vágó horrorfilmet, de egy kellemes borzongást mindenképpen. A természetet nagy ritkán lehet csak legyőzni, és ha még jó hülyék is vagyunk hozzá, esélyünk sem lesz. Nem egy bonyolult film és valószínűleg a költségvetés sem döngölte földbe a producereket. A rendezése, a fényképezése egészen kellemes. A helyszín, maga az erdő képei szépre sikeredtek. Egy-egy jelenetet, főleg a vége felé, egy kicsit sokáig mutatnak, ami lehet valakinek nem tetszik majd, de szerintem még lenyelhető. Van benne véres és gusztustalan jelenet is, ami tényleg véres és gusztustalan, ahogy kell. Mivel ez egy horrorfilm, nem mutathatnak végig fűben ugráló nyuszikákat naplementében. Nekem a macival volt egy kis gondom, ahogy már korábban is említettem, de végül is annyira nem érdekelt. A film zenéjére nem mondhatok semmi rosszat, néha egészen komolyan beindul. Azért ismét rájöttem, hogy vannak még hülye emberek, akik azt hiszik, hogy a természet mindig csak a szép oldalát mutatja, nem kell az erdőtől félni. Különösen annak tudatában, hogy még figyelmeztetik is őket… Menne a fene oda, ahol ekkora állatok sétálnak szabadon és nem kell feltétlen mackóval találkoznunk, elég ha csak egy mérges anyakocával futunk össze, de az legalább nem tud fára mászni.

Azoknak ajánlom, akik szeretik sajnálni a szereplőket egy filmben és azt nézni, mekkora megpróbáltatásokat lehet átélni a saját marhaságuk miatt. Továbbá azoknak, akik szeretnek szalonnát sütni az erdőben.

65%

„Élj a pillanatnak”. És ebben van valami, ha már egyszer üveggömbünk elvesztette fényét és megfakult. Betegségről filmet nézni ugyanúgy nem jó, mint sivatagban víz nélkül gyalogolni. Akkor az ember miért is néz emberi életeket tönkretevő tragédiákat? Fene tudja. Talán azért, hogy felfigyeljen olyan mondatokra, amivel írásomat elindítottam. Szembesüljünk minden esetben azzal, hogy élni most kell, amíg lehet vagy bírunk, nem pedig arra az elcseszett jövőre készülni, amiről még fogalmunk sincs. Varázslók pedig még nem vagyunk.

Dr. Alice Howland (Julianne Moore) a Columbia Egyetem megbecsült nyelvészprofesszora, akinek kutatásait és könyveit mérföldkőnek tartják világszerte. Ötvenedik születésnapja után nem sokkal egy nagyon ritka Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. Alice még teljes szellemi tudatában próbál küzdeni és később felkészülni a betegséggel járó folyamatos értelmi képességeinek elvesztésére…

Az élet kemény, keményebb bármi másnál. Mert mi lehet annál rosszabb, mint átélni a teljes leépülésünket ép ésszel. Amiért egész életünkben dolgoztunk, eltűnik a süllyesztőbe és csak marad a fehér fény. Egy pötty egy fekete gömbben. A felejtés az egyik legszemetebb dolog, mert hiába mondom azt, hogy élj a mának, ha előbb-utóbb a saját gyerekedet nem ismered fel. Ha elvész a múlt, kit érdekel a jövő. Akinek nem elég szomorú az élete, nyugodtan álljon neki, és garantáltan lehangoltabb lesz, mint valaha. Igazságtalan az élet, minden téren. Bár rengeteget ad, ha elvesz, az sokkal fájóbb. És ezen sajnos átesünk, akarva-akaratlanul.

A film végigmegy mindazon, amit igazából nem szeretnénk tudni, de mivel ezért készült, megnézzük. Megnézzük a szenvedést, amit mindenki szeretne elkerülni, vagy ahogyan a főszereplőnk mondja, más betegségre cserélni. Alice kezdeti stádiumban egyetemi oktatás alatt felejti el a szavakat, próbálja elméjét frissen tartani, de később már futás közben is eltéved, és csak zavarodottan bolyong a nagyváros utcáin. Állapota rohamos sebességgel romlik (minél intelligensebb valaki, annál gyorsabb lefolyású), de az igazi kegyelemdöfést csak az jelenti, mikor közlik vele, hogy a betegsége a gyermekeire 50%-osan öröklődik és génhordozók lehetnek. Milyen lehet már bejelenteni a családnak, hogy csinálják meg a tesztet? Szemét dolog, mert csak magunkat hibáztathatjuk. A betegség különféle szakaszait igen durván mutatja annak elutasításától kezdve a beletörődésig, majd a végső belerokkanásig. Mikor meglátogatja a rehabilitációs központot, ahol az utolsó stádiumban lévő betegek csak vegetálnak és néznek maguk elé, az ember csak egyre tud gondolni, hogy ezt így nem és kész. Úgy fogyasztja könnyeinket szépen folydogálva, hogy mégsem megy át csöpögős, nyálas szentimentalizmusba. Az eseményekben nincsenek fordulatok, meglehetősen lineáris, úgy haladunk előre, mint egy zuhanó vasgolyó a kezemből kiejtve.

A család meglepően normálisan fogja az eseményeket, próbálnak melléállni teljes bedobással, amíg lehet. Az élet megy tovább, mindenki teszi a dolgát, és ahogyan idejük engedi, segítenek. Különösen a legkisebb lány az, aki édesanyja mellett kitart a végsőkig. Igaz kicsit kilóg a többi diplomás (orvos, jogász) gyerek közül, de mégis kettőjük közötti beszélgetések a legerősebbek és legértelmesebbek. Az utolsó együtt töltött közös jelenet igazán belénk vésődik, mert a szeretet az, ami még megmarad és mint emlék örök, kitörölhetetlen. Ha könnycsepptengert feszített víztükrű lenne, túlcsordulna biztosan és elöntene.

Julianne Moore (Vakság, 2008) előtt többen is kaptak oscar-t olyan szerepért, amiben egy adott betegséget játszottak el. Most nem sorolom őket, lehet rajta gondolkodni. Idén is ketten „hadakoztak” ezért, hogy megkapják ezt az elismerést, csak a másik illető Eddie Redmayne a férfi oldalon volt jelölve A mindenség elmélete c. filmért (nyert is). Julanne Moore szerintem jobban megérdemelte, egyáltalán nem véletlenül kapta meg az aranyozott szobrot. Kijárt amúgy is már neki. Rettentően hitelesen játszotta el szerepét. Remek, átgondolt, profi alakítás. Látszik, hogy szépen felkészítették.  Alec Baldwinról már ugyanakkor ez nem mondható el, olyan semmilyen volt az irgalmatlan nagy fejével. Elveszett a filmben, nem is értem, hogy került bele. Kristen Stewart-ot szeretem, no nem az Alkonyat sorozatért, hanem pl. az Út a vadonban c. film rövid szerepéért. Nem mondom ugyanakkor, hogy ez a film az élete szerepe, de most is azt éreztem, hogy szívesen nézem a filmvásznon. A többiek számomra nem sok vizet zavartak.

Richard Glatzer (Pedro, 2008) és Wash Westmoreland író és társrendező páros Lisa Genova regényéből adaptálva, szívbemarkoló természetességgel mutatja be azt a gyógyíthatatlan betegséget, melyről igazából nem is jó filmet nézni. Talán inkább figyelemfelhívásként közlik nekünk, hogy vannak ők is, akik már nem tudnak magukról és mégis közöttünk élnek, egy különös bezárt világban. Kegyetlenség a film szempontjából az, hogy pont egy olyan nőt állítanak a középpontba, akinek a nyelvismeretnek és az idegrendszernek a kapcsolata a fő profilja kutatásaiban. A rendezők tényleg elénk tárják a natúr valóságot, olykor már úgy, mintha egy dokumentumfilmet néznénk. Az operatőri munka profi. Gyors vágások, elhomályosított jelenetek kiválóan adják vissza a zavarodottságot, azt a megtébolyulást, amit szeretnének bemutatni. A film zenéje tökéletes. Sikerült az egészet csöpögés mentessé elkészíteni. Keserves egy dráma.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a nehezen fogyasztható filmeket. Nem egy könnyű darab, nem olyan, hogy csak nekiállok és megnézem. Nagy levegőt kell venni hozzá és végigülni könnyes szemmel. Hogy miért jó nézni ezeket a filmeket, azt pedig mindenki döntse el saját maga. Én megtartom magamnak.

80%

Csillagok megmondják a jövőnket. Ki tudja. Nem nagyon hiszek az ilyesmiben, mert ahányszor felnézek éjszaka az égre, nemhogy a jövőt, de még a Nagy Göncölt sem látom. Na mindegy, Nicolas Sparks regényíró biztosan tudja, mit hoz majd el, hiszen nagy örömömre az említett mondat, a könyve alapján készült filmben hangzott el mély érzésű gondolatokat ébresztve. Sajnos a mai film alatt a legjobb és legszebb a kibontott Staropramen barna söröm volt. Ragyogóan habosan csordogált kibontás után lefelé a pohár szélén…

Az egykori szerelmespár, Dawnson (James Marsden) és Amanda (Michelle Monaghan) 20 év után találkoznak közös barátjuk halála utáni vagyonmegosztási tárgyalásán. Gyerekkori nagy románcuk véletlen tragédia következtében szétesik és többet nem látják egymást. Amanda már házas és gyerekes szülő, kinek házassága nem éppen idilli állapotokat tükröz. Dawnson maradt a szülővárosában, ahol az ifjúkori szerelem egykoron fellángolt, mint egy benzines kanna szikra után. Mikor újra egymás közelébe kerülnek, a régi szép és nem annyira szép emlékek újra előjönnek…

Sose hallottam még ilyen sztoriról. De nem is ezzel kezdeném, hanem azzal, ami egész film alatt a fejemből nem távozott. Milyen aberráltság már az, hogy egy pasi nekiáll este 11 órakor romantikus filmet nézni és nemhogy nem hagyja ott az egészet a film felénél, mikor elalszik rajta, hanem másnap folytatja tovább! Na, ez a jelenség jelen esetben megtörtént, pedig annyira, de annyira nem tetszett, hogy némán lemerevedve egyszerűen fel sem fogtam, mit teszek. Lehet készíteni a felmosót a tv mellé, mert a nyáltenger úgy elmos, mint a 2004-es indiai-óceáni cunami.

Nem szeretnék szemét lenni, ezért megpróbálom a jó oldaláról megközelíteni a mondanivalóját, mert bármennyire is hihetetlen, van neki. (kb. annyi, mint ezeknek a filmeknek lenni szokott) Lehet valakit feltölt majd romantikával és bátorsághormont ad ahhoz, hogy másnaptól hős szerelmes legyen egykoron régen látott kedvesébe. Igaz nem úgy néz ki már, mint régen, és talán egy foga van, de akkor is, az otthoninál sokkal jobb. Vajon a múltban megszakított szerelem tényleg nem múlik? Ábrándok, vágyálmok és remények. Lehet, hogy életen át végigkísérnek és nem hagynak nyugodni, ami meg felemészti az otthon drága édes és kényelmes melegét. Volt már ilyen és lesz is, hazudik az, aki nem játszott már el a gondolattal. Végül is az emberek nagy része (mivel a nők többen vannak) egész életében a nagy szerelemet keresik, legalább ebben a filmben a szereplők megtalálták és az arcunkba nyomják. És akkor ennyit a „szépségről”, térjünk rá a szerelmes csókokra az esőben!

Mert az volt dögivel. A filmet egy-egy szóval és rövidebb mondattal lehetne jellemezni a közhelyszótárt fellapozva. Faház, tópart, rózsák, kandalló, csókolózás szárazon és esőben, naplemente a víztoronyban (miért pont oda kell mindig felmászni?!), intim pillanatok a múltban és a jelenben. Ami egy nőnek kell, hadd fogyjon a papírzsepi (éljen a Zewa). Gazdag lány, szegény fiú, paraszt após, aki inkább kifizetné a fősulit a srácnak előre, csak húzzon a fenébe a lányától. Sosem látott és hallott remek ötletek a romantikus filmek nagykönyvéből. De tovább lapozva a könyvet, látjuk a tobzódásokat a fák között beszűrődő holdsugár alatt (mint egy giccses festményen), az adok – kapok dolgokat, hogy mi miért is történt a múltban, megérdemlik, vagy nem érdemlik meg egymást, és mekkora ziccert hagytak ki azzal, hogy úgy elszakadtak egymástól, mint egy földből előhúzott szétfoszló rongy. Persze ahogy kell, szerelmeskedések akkor és most (nuku fedetlen női keblek, nem kell várni, nincs hardcore) és ezzel nem lövök le semmiféle meglepetést, mert az egész egy töltetlen fegyver, ami még be is van ragadva. A múlt és a jelen között úgy pattogunk, mint egy keményre felfújt labda. Hol itt, hol ott, öt percenként váltogatva az idősíkokat. Egyedül a vége tetszett halványan, mert az olyan volt, mintha Stephen Kinget áthívta volna magához az író egy kis délutáni teára, hogy te, nem tudsz valami jó ötletet adni a végére? Na, nem kell kilógó belekre gondolni.

A szereplőkről csak annyit, hogy úgy nem illetek össze, mint a tökre a gyűszű. Nem tehetek róla, de ha főszereplő srác nevét meghallottam, állandóan a Dawson és a haverok című sorozat jutott az eszembe. Szóval nem volt jó szereposztás. Hozzáteszem Michelle Monaghant (Hideg nyomon) szeretem, annyi jó filmben játszott már és James Marsden-t is csíptem az X-menben, de itt valahogy nem jött át a hős szerelmes szerep. Nem voltak jók, pedig ezt olyan ritkán írom. És a gyerekkort eljátszó színészek egyáltalán nem hasonítottak rájuk. Még Sean Bridges (Nell) a gonosz apuka szerepében is egy vicc volt, főleg mikor 20 évvel öregebbnek próbálták feltűntetni, egy parókával.

Michael Hoffman (Egy remek nap) romantikus drámák nagy művelője sajnos feledhetetlen perceket okozott nekem, és nem azért mert annyira egyedi filmet készített volna. Annyira közhelyes és kiszámítható volt, hogy fájdalom volt nézni. Bár szép színesre sikeredett és klassz volt az a tóparti ház, de ezzel még nem vesznek meg. Nem olvastam a könyvet és valószínűleg, ha 100 évig élek, akkor sem fogom,csak ha kínoznak. A film zenéjére egyáltalán nem emlékszem. Egyszóval ez az a film, amire tényleg elpazaroltam az életemből közel két órát. Végül is két részletben végignéztem, de lehet jobban jártam volna, ha az Éden hotel +18-as részét kapcsolom be.

Egyedülálló nőknek, asszonyoknak ajánlom, akiknek tényleg annyi szabadidejük van, hogy ez is simán belefér és nem tartják elvesztegetett időnek a rászánt időt. Lehet, tetszik majd nekik és engem tartanak egy érzéketlen tuskónak. Előfordulhat.

50%