Szép dolog a szerelem. Különösen akkor, ha azonos neműek között történik. A másságról készíteni filmet nem mindig kifizetődő téma, de annál hálásabb a nagy fesztiválok hamvasszőke hajú zsűrijének szemében, hiszen nagyon szeretik mindenféle díjjal elhalmozni őket - vödröket megtelítő nyálcsorgatásuk közepette. Nincs ez másképpen most sem, mivel Patricia Highsmith regényének filmadaptációjában szereplő kisasszony is megkapta érte az Arany szobrocskát Cannes-ban.

A 20-as éveiben járó Therese (Ronney Mara) 645-ös számú beosztottként dolgozik egy Manhattani bevásárlóközpontban, eladóként. Jobb életről való álmodozásai közepette kis piros mikulássapkájában modellvasutakat ad el a játékrészlegen a téli ünnepek közeledtén. Ott találkozik az igazi dámaként szédelgő, szőrmebundájában tökéletes feltűnést keltő, nagyon vonzó Carollal (Cate Blanchett), aki éppen a négy éves kislányának szeretne ajándékot vásárolni karácsonyra. Az áruházban egy szempillantás alatt a két nő között szikraként robban fel valami különös mámoros fény. Carol egészen véletlenül ottfelejti a kesztyűjét és innen már csak egy lépés egy újabb találkozás megszervezése. Ez után amilyen szép, olyan fájdalmas utazás veszi kezdetét minkét fél részéről…

Nehéz lábakkal álltam fel a film után, és nem azért, mert végig rajta ültem és elzsibbadt, hanem bármennyire is hihetetlen, de ez a film eléggé meghatott, annak ellenére, hogy nem vagyok oda a másságot bemutató filmekért, bármennyire is szépen vannak adagolva számunkra. Bár még így is inkább nézem a női erkölcsöket másként bemutató mozifilmeket, mint hozzám azonos neműekről készült simulékony alkotásokat. Úgy érzem, hogy ez a film több témájában is feltéphet elfelejtett sebeket.

Az egyik téma a szerelem. Nincsenek véletlenek, előbb-utóbb eltalál minket Ámor nyila, de ha nem vigyázunk rá, hamar véget is ér. Mint egy körforgás. Amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan távozhat is. A szakításnál az ember csak hálás lehet azért, ha előbb következik be és nem később, mikor már mélyebb és fájdalmasabb. Bár igazából az eredmény ugyanaz, egyik sem jobb, különösen a vesztes félnek. No, de mi van akkor, ha minkét fél veszít? A másik a gyerek, bár tehettem volna ezt inkább az első helyre. A legkényesebb téma, hiszen az egyik legszebb és legcsodálatosabb érzés, mikor a nyakunkba ugranak, és azt mondják, hiányoztál, szeretlek. Az élet értelme. A harmadik téma a válás. Hogyan tudod úgy megoldani, hogy gyereked az ártatlan tiszta gyerekkori boldogságából ne veszítsen el semmit, ne sérüljön szegény, hogy mindig lásd a szemén azt az örömöt, hogy van apa, van anya, még akkor is, ha ők ketten már nem tehetik azt, hogy egy időben, egy helyen legyenek vele. Na, nem csaptam át pszichológusba és nem is szeretnék az lenni, de azért gondoltam leírom, mivel elég sok ember beleesik abba a hibába, hogy saját érdekét veszi figyelembe, ahelyett, hogy figyelné mi is azaz önzetlen érdek.

A két nő szinte mindenben egymásnak ellentéte, ellentétes körökből, társadalmi rétegből, erre mondják az emberek a szokásos közhelyet és nem azt, hogy a borsó meg a héja. Amit most csak azért sem írok le, mert piszok nehéz kitalálni. Az helyszín az 1950-es évek New Yorkja, ahol azért még nem igazán volt elfogadott dolog a saját nemünkhöz való vonzódás felismerése, beismerése, és esetleg megtapasztalása. Terese a film elején szinte meglepődik magán, hogy mi is ez az új érzés, amely megszállta őt. Küzd magával, hiszen nem tudja hova tenni érzéseit. Hallott már ilyen emberekről, de nem tudja kik azok. Elmondása szerint, hogyan tudhatná az ember, mi a rossz, mikor mindenre csak igennel tud válaszolni. Remeg szinte a keze a tudatlanság érzésétől, a kíváncsisággal átitatott vágytól. Az se érdekli, hogy barátja megkérte már a kezét és bombázza őtrendületlenül, de mégsem akarja beadni derekát, és még a megspórolt pénzéből történő Európai utazás gondolata is már a múlté. Hiszen már mást akar, másvalakit szeretne maga mellett látni. Carol, mint ahogyan korábban is írtam, pont az ellentéte, a megtestesült határozottság, aki mindig tudja, mit tesz, mivel nem először csinálja. Férjével házassága tönkrement már, éppen válófélben vannak Carol korábbi kapcsolata miatt, aki szintén nem férfi volt. A mássága miatt elég egyértelmű a gyerekelhelyezés a bíróságon, láthatósági végzés a tárgyalásig, ami majdhogynem kivégzés számára. Vitázik is a férjével rendületlenül, aki viszont szeretné a családot újra együtt látni, bármennyire is megalázó számára.

A filmben vannak apró és finom jelenetek, nézések és érintések. Apró vállsimogatások, kéz érintése asztal felett, piciny célzások, melyek arra utalnak, hogy több van a két szereplő között, mint barátság. Jelenetek, melyben a néma csendben is megfagy a levegő. Később persze bekövetkezik a férfinézők szívét megdobogtató intimebb rész is, melyet csak egy szóval tudnék leírni, izgató. Mármint annak, aki szeret két női testet egymás mellett látni, egyéb dolgot le sem írok. Aki esetleg nem akarja az egész filmet végignézni, az nyugodtan pörgessen 1 óra 18 percig. Azért senki ne várjon olyan filmet, olyan jeleneteket, mint az Adéle élete (Blue Is the Warmest Colour) című filmben volt, ami korábban szintén éppen Cannes-ban tarolt, hasonló beállítottságú szereplőinek köszönhetően. A film végén, az utolsó képkockán fellelhető örömöt szeretném látni én is egyszer magamon.

Azért megjegyezném, annak ellenére, hogy megragadt az utolsó kép bennem, hiányérzetet adott a film. És nem is érettem jó pár dolgot már a kezdő képsoroktól. Az egyik leglényegesebb, amit nem, hogy miért pont Thereset választja ki Carol? Még ha azt mondhatnám róla, hogy egy átütő szépség a kis sapkájában, de nem. Olyan volt, mintha tökmindegy kihez ment volna oda, csak a lényeg legyen meg, hogy valakit elcsábítson. Carollal bármennyire is szerettem volna, nem tudtam igazából szimpatizálni. Ott van, hogy küzd a lányáért, de mégsem adja ezt vissza a film. Vesz egy játékot, amivel igazából ő saját maga játszik, hol van a kislány, akiért odavan? És még sorolhatnám, de nincs kedvem leszólni, mert alapvetően tetszett, de mégis kevés.

Mindkét női szereplő félelmetesen jó, az egész film szinte teljesen rájuk épül és ők viszik el a teljes filmet a hátukon. Rooney Mara (A tetovált lány), amennyire szürke kisegér, annyival színesebb egyéniség. Cate Blanchett (Benjamin Button különös élete) a film felétől mintha átvenné az egész irányítást. Tündököl a filmben és mindenkit háttérbe szorít. És a nézése, hát, felejthetetlen. Kyle Chandler (A Wall Street farkasa) a férj szerepében a két hölgy mellett szinte eltörpül. Bár gondolom ez is volt a terv, hogy ne legyen meg a férj-feleség közötti összhang - mivel éppen válófélben vannak -, de ha kettőjük közötti nagy szerelmet kéne elképzelnem, akkor inkább maradjon a kisasszonnyal. Hozzáteszem, valahogy megértettem a pasit, kicsit sajnáltam, mert nem lettem volna a helyében. Persze, csak kicsit. Sara Paulsonnak (12 év rabszolgaság) volt még egy kisebb mellékszerepe, mint Carol barátnője, de igazából csak a kis kocsmában töltött Theresevel folytatott párbeszéde fogott meg.

Todd Haynes (Távol a mennyországtól) rendező igazán elegánsan finom filmet készített két nő barátságáról, szerelméről. Nincsen benne annyi intimitás, mint amelyet úgy nagyjából „elvárna” az ember, ebben a filmben inkább az apróbb részletek fogják meg az embert. Az 50-es éveket hűen visszaadó korabeli díszletért, jelmezekért csillagos ötös jár, nagyban hozzájárul ehhez a visszafogott, de mégis szikrázó hangulathoz, melyben néha a csend többet jelentett, mint a felhangzó zene, ami amúgy csodaszép fülbemászó zongora szinte végig. A fényképezése érdekes, a néhol látható szemcsés képek remek megoldások a régimódiság visszaadására. Senki ne várjon pörgős filmet, lassú tempójú, ami hagyja az embert kiélvezni a látottakat. Erről a filmről rengeteget lehetne még írni, nagyon sok mindent. Engem elvarázsolt egy kis időre, és csak utána kezdtem el egy kicsit gondolkodni azon, hogy valójában tele van olyan dologgal, ami nagyon sok embernek bizony nem fog tetszeni.

Persze én is a mozi híve vagyok, de most azt írom, hogy ezt a filmet érdemes otthon megnézni, hogy még véletlenül se zavarjanak meg a melletted ülők egy jó kis pattogatott kukoricacsámcsogással. Romantikus filmek kedvelőinek mindenképpen ajánlom, régen néztem hasonló filmet meg, és senkit ne tántorítson el a témája, amit azért ma már könnyebben viselünk el, mint abban az időben lehetőségünk lett volna.

75%

Rövid történelemlecke azoknak, akik pont nem értek rá történelemórákra bejárni. 1940-ben Szovjetunióhoz csatlakozik Észtország, közel 55 ezer hadköteles férfit mozgósítanak a hadseregbe. 1941-ben Németország elfoglalja Észtországot és 72 ezer észt vonultat be a német fegyveres erőkhöz. 1944-ben a Szovjet hadsereg megjelenik a határon és felszabadítja az elfoglalt területeket. Tömören ennyi vagy valami ilyesmi, amit a filmhez kéne tudni.

Remek európai háborús road-movie a második világháború végéről. A film két észt katona történetét meséli el nekünk, akik közül az egyik az SS kötelékein belül küzd a túlélésért, a másik pedig a Vörös Hadseregben teljesít szolgálatot és szabadítja meg a földjét a gonosztól, akik jelen esetben többnyire saját honfitársai. Harcolnak, menetelnek emlékeznek és beszélgetnek a háború értelmetlenségéről, hol a németeket, hol a szovjeteket fricskázzák. Közben hol kevesebben lesznek, mivel a háború nem válogat, hol pedig többen, mert az újoncok meg folyamatosan jönnek. Szépen bemutatja mennyire okos dolog saját országon belül egymást lőni, ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy két ellentétes oldalon állnak honfitársaik. Érdekesség, de ebben a filmben egy nép írtja értelmetlenül egymást, mivel sok német és orosz katona nem szerepel benne. Igazából elég keményen megszívták, hogy két oldal közé beszorultak. A csatajelenetek nem egy Spielbergi magaslatokban bővelkedő vérontások, de semmi okom nem volt panaszra. A szereplők változatosak, olyan igazi észtek, bár igazán egyiknek sem volt esélye a szívemhez nőni, mivel amikor már megkedveltem volna őket, szépen elhaláloztak. A vége egészen megható, a zenéje szépen fülbemászó, a fényképezése kiváló. Az egész filmen érződik a törődés és odafigyelés. Nem véletlen, hogy a kinti pénztáraknál kasszasiker és rekordokat döntöget. Nem rossz, na. De nálunk kizárt a bemutatása.

70%

A Királynőért, a hazáért, a bajtársainkért. Mondja a felirat a film bemutatója végén. Igazi éjszakai film, ami szinte semmilyen örömöt nem szolgáltat, azon kívül, hogy szépen kizökkenti az embert a nyugodt alvásidejéből. Éjjel 11-kor nekiállni filmet nézni nagy marhaság, kivéve akkor, ha nem kazánfűtő vagy egy könyvtárban. Viszont ha azt szeretnéd, hogy ébren maradj az éjszaka közepén is, akkor ezt a filmet nyugodtan nézd meg, garantált az álmatlanság.

2006.09.05-én játszódó igaz történetben újra átélhetjük egy szakasz katonának a megpróbáltatásait, akik egy tálib útlezárást próbálnak semlegesíteni az afganisztáni Helmond tartományban a Kajaki gát közelében. A lázadók felé közeledve aknamező közepén ragadnak. Mivel egy légi mentés azt kockáztatná, hogy felrobban az egész terület, ezért a szakasz tagjai próbálnak egymásért és a túlélésért elkeseredetten küzdeni…

Nem egy felemelő boldogsághormon. Szemét film. Minek szenvedést külön bámulni, elég a való életben körbenézni. Nem kellenek ahhoz távolságok, több 100 kilométerek, nézzünk csak végig magunkon.Ezt a filmet gyötrelem volt végignézni, és nem azért, mert szar lett volna, mert baromi jó, hanem tényleg a szenvedésről szól a film háromnegyede. Olyan kockás lesz a hasad a film után,mintha edzettél volna a padon másfél órát, annyiszor húzod össze. A kőkemény, gusztustalan és véres jelenetek nem csak préselik a gyomrodat, hanem szépen meg is forgatják, és örülhetsz annak, ha nem hánysz az ágyad mellé. Nem is értem, hogy kinek és miért jó haldokló embereket nézni, abszolút perverz.

A film persze nem erről szól, mert nem a Fűrész sorozat újabb remek darabja. Olyan, otthonuktól távol levő hősöket mutat be,akik az életüket áldozzák a hazájukért ezen a holdbéli tájon. Az, hogy most miért is vannak ott, minek mentek oda, mit csinálnak, nem a blogom fogja megoldani. Egy biztos, az ember halandó, és ha rálépsz egy aknára az nagyon szemét és fájdalmas dolog. Az hagyján, hogy millió darabban szétvitt lábadat esélyed sincs megkeresni, de ha nem jön a segítség, szépen lassan elvérzel, és ott helyben megrohadsz. Az viszont még nagyobb gáz, ha a társaid körülötted vannak, és mégsem tudnak segíteni, mert öngyilkosságot max. a fanatikusok szeretnek elkövetni.

Egyetlenegy nap pár óráját rögzítették a szemeinknek.A film háromnegyed része, mint egy kamaradarab, néhány négyzetméteren játszódik, csak nem színházban, hanem külső katasztrofális helyszínen.Kezdetben megmutatják, hogy mennyire sivár, ingerszegény ez a hely, esőerdőhöz nemhogy köze sincs, de egy darab zöld fűszálat nem látunk. Minden tiszta homok, por és kő és sárga és vörös és ez a végtelenségig, ameddig csak ellátunk. Az ejtőernyős ezred tagjai unatkoznak (láttunk már ilyet mondjuk filmen), mivel elcseszettül nincs ott semmi, csak akkor kapják fel a fejüket, ha újabb szállítmány pornóújság érkezik. A társaság tagjai edzenek, ugratják egymást vagy esetleg ásványvizes palackokkal sakkoznak. A film szemléltetni akarja az egymáshoz való kötödést, egymásrautaltságot, hogy bizony ez a kis csoport összetartozik, együtt isznak – esznek, lélegeznek, ez még jobban felerősíti azt a nyugtalanító érzést, hogy ha tovább nézzük, itt bizony valami nagyon fájni fog valakinek.

A táj bámulásán kívül tényleg nem történik velük semmi, ezért is kapnak egyből az alkalmon, hogy lemenjenek az útlezáráshoz, amihez vezető út egy sziklákkal körbevett meder egy egész elcseszett aknamező.Végtelenül feszült, idegőrlő minden egyes megtett lépés. A mederbe lezúduló kő okozta sokk remekül illusztrálja a pattanásig feszült helyzetet. Az aknára lépés elkerülhetetlen. A véres és közelről megmutatott csonkmaradványok egészen gusztustalanok, azoknak, akiknek mondjuk nem korboncnok a végzettségük. Tényleg naturális az egész és nem csak a képek kellemetlenek a szemnek, hanem a hozzá adott vajúdás hangok is a fülnek. Zenei aláfestés hiányában rettentően felerősödik minden egyes elénk vágott kép és hang. Talán egy résznél oldottabb a hangulat és még nekem is mosolyt csalt az arcomra, mikor kínjukban egymást szórakoztatják a katonák,de ezt is inkább keserédes nevetésnek nevezném, mert kinek van kedve akkor őszintén röhögni, mikor kezeid között folyik szét gyakorlatilag a bajtársad.Azt hiszem ennyi bőven elég ahhoz, hogy elmenjen mindenkinek a kedve a megnézésétől. A filmben rettentő sokat káromkodnak, szerencsére egészen remek szókincsünk van nekünk is, hogy velük együtt nyomjuk mi is a kendőzetlen szavakat.

Az angol színészgárda nem tartozik közvetlenül az élvonalhoz, de Mark Stanley-vel (Trónok harca) az élen remekül helytálltak ezeken az amúgy cseppet sem hálás szerepekben. Scott Kyle (Szesztolvajok), David Elliot (The Wee Man) és a többiek is teljesen átélve adták vissza azokat a megpróbáltatásokat, szenvedéseket, amiket ez a szerencsétlen szakasz átélt. A film alatt azért eljátszik az ember a gondolattal, akinek van egy kis ideje ezen filózni, hogy vajon milyen lehetett ezt eljátszani? Biztos, hogy nem örvendetes dolog egész nap feküdni a kövek között és szívni a tüdőnkbe azt a jóságos port. Persze van az a pénz.

Paul Katis rendezői bemutatkozására igazán sokkolóan szívszaggató filmet készített a háborúnak egy kis szeletéről, ami csatajeleneteket nélkülözve is simán megállja a helyét a háborús filmek széles piacán.Tom Williams forgatókönyvéből készített filmjében kendőzetlen realizmussal mutatja be azokat a hús-vér embereket, akik bizony fizikai és lelki megpróbáltatásokon keresztülmenve hátrahagytak magukból a csatamezőn egy darabot és sajnálatos, de ezt most lehet a szó szoros értelmében is annak venni. Alacsony költségvetése ellenére annyira profin van minden elkészítve, hogy nem találtam szinte hibát. Precíziós pontossággal működik az egész odaszegezve a képernyő elé minket.Nincs semmi mellébeszélés, felesleges kép. Semmi. A sminkmestereknek külön pont, a robbanások fizikai hatásai, nyomai az embereken, a tátongó nyílt sebek tényleg annyira realisztikusak, hogy a fejünket elfordítjuk, mert nem jó nézni. Nem úgy, mint egy horrorfilm esetében, ahol tudjuk, hogy kamu az egész. Zenéjéről sok mindent nem lehet elmondani, mivel nincs. A vége főcím után a szokásos jelenetsorok láthatóak, kivel mi történt, ennek mondjuk a mézédes muzsikája annyira nem jött be. A megnézése után ajánlatos Kathryn Bigelow A bombák földjén című filmjét újra elővenni.

Háborús filmeket kedvelőknek kötelezően ajánlom. Első randira mondjuk nem, csak akkor, ha igazán perverz a csaj és szereti nézni a szenvedést. Ki tudja, lehet ezek után még hagyja is magát elvenni.

 85%

Annyira utálom a telet, mint a grízes tésztát tejjel, de legalább lehet esténként újra filmeket nézni, ha már az embernek nincsen párja, hogy vele foglalkozzon. Nem mintha eddig nem néztem volna semmit, mert ami érdekelt azzal végeztem, de a nyár nem arra való, hogy 40 fokban a szobámban gubbasszak és írjam a szokásos agymenéseimet. Ezt a gyönyörű, napfénytől mentes, borús, lucskos, havas évszakot egy sport drámával kezdeném, amitől pont azt kaptam, amit vártam. Semmit.

Árvaházból felnőve Billy Hope (Jake Gyllenhaal) hatalmas utat tett meg azért, hogy a profi boksz félnehézsúlyú világbajnoka legyen. A 43. győztes mérkőzése után, felesége, Maureen (Rachel McAdams) azt szeretné, hogy nyerje vissza emberi külsejét és inkább a családjával foglalkozzon, az HBO zsíros ajánlatát meg küldje vissza a feladónak, minek van lóvé dögivel. Mivel a családban az asszony hordja a gatyát és a kérés teljesül, az idilli elképzelés megvalósulni látszik egy ideig. Azonban az elkerülhetetlen tragédia bekövetkezik, mely minden álmot rommá dönt és Hope életében olyan a mély zuhanás következik, melyből egyedül bizony nagyon nehéz kimásznia…

Hát nehezen lehet a gödörből kimászni, az biztos, de egyszerre végignézni is. 101szer látni ugyanezt a történetet elég unalmas már. Végül is mi másról is szólhat egy bokszdráma, mint a bukásról és a felemelkedésről. A reményről és a hitről. Pénzről, nőkről, barátokról, edzőkről és álnok menedzserekről. Rocky óta tudjuk, tökmindegy, hogy Adrianokról vagy Maureenekről van szó, ahol nő van, ott biztos történik valami, ami árt a szárnyaló karrierünknek. Nem mélyütés volt ez, hanem mélyrepülés. Mondjuk látvány szempontjából a jobbik fajtából, hiszen ismét kapunk egy majdnem tökéletes Jake Gyllenhaalt, aki szinte úgy viszi a filmet, mint szerencsétlen Füles az odatűzött farkát.

A film történetét nem is kéne boncolgatni, mint említettem annyiszor láttuk már, ha becsukjuk a szemünket, lepörögnek szemünk előtt a korábbi sportfilmek képsorai és összeáll ez a film is látatlanban, de mégis nézzük árgus szemekkel főhősünk vergődését, mely olyan gyorsan következik be, mint ahogyan a magyaroknak a határzárat sikerült felállítaniuk. Azon gondolkodtam és húztam folyamatosan a számat, hogyan lehet ennyi idő alatt, ilyen mélyre süllyedni? Még én sem tudnék, pedig voltam már szar helyzetben. Még felfogni sem tudtam a meglehetősen hatásosra sikerült hotel aulájában történt jelenetet, mikor néhány percre rá már világbajnokunk szinte mindenét elvesztette és ott állt egy szál üres gatyában. Mit? Hogyan?

Még a sebei sem gyógyultak be, mire a siker, pénz, csillogás a múltba vész, helyette Hope nyakában szerződésszegés, felfüggesztés, kártérítés, jelzálog és a helyi adóhatóság nálunknál komolyabb behajtási kényszere. Mindezekbe azonban egyáltalán nem tudtam magam beleélni - nem minta úgy vágynék rá -, nem mozgatott meg egy fikarcnyit sem, nemhogy sajnálatot érezzek. Nem mondom, hogy rosszul van elkészítve, de egy-két hónap alatt azért nem lehet ekkorát bukni. Szerintem. (vagy ha igen, az tényleg pech) Persze, mint a hegymászóknak a csúcs meghódítása, innen a legszebb a felemelkedés. Mariana árokból a Csomolungma csúcsáig. Jön a remény, mely ugye a főhősünk nevéből elvárható. Jöhetnek ismét a szokásos sosem látott képek. Új edző, új terem, kapucnis melegítőben utcai futás, ugráló kötelezés, gyereklátogatás, drámázás, megtörés. Felkészülés a visszakapaszkodásra (kivételesen nincs lépcsőn futás felfelé), gyakorlás és az első meccsek, visszatérő menedzserek. Azért nem sajnálom, hogy ezeket leírom, mert tényleg kitalálható az egész. Komolyan azt hiszem, azoknak a legjobb, akiknek ez az első bokszolós film az életében, mert nekik ez még élményt okoz. Nekem már nem.

És még mindig nem akarom leszólni a filmet, mert mint a hasonló filmek, azért próbálnak túlmutatni a látott képsorokon is a pozitív gondolkodás tekintetében. Aki sportolt valaha, az tudja, miről beszélek, az örökös küzdelem élteti az embert, kitűzött célok mindig a szemünk előtt legyenek és a megvalósításához tervre van szükségünk. Ugye milyen szép? A reményt sose adjuk fel és ezért bizony kínkeservesen küzdeni, dolgozni kell. Aztán ott vannak a barátok, akik nem csak akkor barátok, mikor méregdrága órákat osztogatunk nekik, mert ha igaziak, melletted állnak a legnagyobb bajban is, jönnek és segítenek. (vagy nem)

Mindig is szerettem a bokszolós drámákat, de magáért a sportágért sosem rajongtam igazán. A keménysége viszont mindig is betalált nálam és ebben a filmben a megvalósítása igazán pazar lett. Tényleg klasszak a szorítóban felvett jelenetek. Akár a bokszkesztyűk suhogása, vagy akár a saját szemszögből felvett képsorok (mikor ténylegesen a kamerát ütik, még a fejemet is elhúztam, nehogy már én kapjam az ütést). Amúgy különösen szép látvány lehet egy hozzátartozónak látni a párját véresen kiütve a földön fekve, bár amikor csilingel a bankszámla, biztos minden megszépül és begyógyul. A pénz regenerál. Fel is kaptam a fejem arra a szövegre a véres jelenetek láttán, hogy a boksz tulajdonképpen olyan, mint a sakk, nem az erőről szól, hanem az észről. Na, erre beugrott az, mikor a Polgár lányok szarrá verik az ellenfelüket és hívják a mentőket.

Jake Gyllenhaal-t (Éjjeli féreg) összerakták szépen, ebben a filmben egy vadállat. Annyira kigyúrták, hogy simán jobban nézett ki, mint egy valódi bokszoló. Ismét remek alakítást nyújtott, mint a mostani filmjeiben szinte mindig. Komolyan egyre jobb. Simán kijelentem, hogy ezt a filmet csak miatta érdemes megnézni. Rachel McAdams (Fogadom) sok vizet nem zavart fel, de abban a fél órában viszont jelen volt és igen is kár, hogy nem játszott többet. (Mondjuk az egy kicsit kamu, hogy a 10 menetes küzdelem után egyből az ágyba visz hőn szeretett urát, aki ugye alig él.) Oona Laurence játszotta a kislányt, aki egyszerűen csak nem jött be, na. Valahogy nagyon nem éreztem az összhangot az apja és közte. (mivel sokat nem voltak együtt) Vagy nem is olyan istenadta színésztehetség. Nem tudom, az biztos, hogy hiányzott belőle valami, ami közelebb hozta volna hozzám. Forest Whitakert Az utolsó skót király óta nem láttam jó filmben játszani. Most sem volt valami meggyőző, pedig szeretem a pasit. Játszott még a filmben 50 Cent is. Ennyi és nem több.

Antoine Fuqua (Kiképzés) rendező alapvetően nem készített rossz filmet, de semmivel nem különb, mint elődjei. Ez a mélyütés, nem olyan mély, mint mondjuk a Millió dolláros bébi. Aki akar, keres benne mondanivalót, de tényleg semmi plusz, ami kiemelhetné a nagy ringhalmazból. Talán a megvalósításáról írhatnám azt, hogy kivételes. Az akciójelenetek valósághűre sikerültek, a drámázásban viszont semmi extra, mondjuk egy jelenetnél 1:23-nál elérzékenyültem (bár nem ugrik már be micsodán, de a jegyzetemben ez állt: Majdnem könnycsepp). Megjegyzem, hogy a film forgatókönyvét Kurt Sutter hozta össze, aki azért a Sons Of Anarchy sorozattal elég szépen letett az asztalra. A zenéje sem annyira kiemelkedő, pedig minden tiszteletem James Horneré (A Rettenthetetlen, Titanic). Nyugodjon békében szegény. A rap zene speciel hidegen hagyott eddig is, most sem hallgattam szívesen. Nem olyan rossz film ez, de nem is olyan jó. Most egy kicsit nem értek egyet az imdb-n lévő számmal.

A filmet igazából azoknak ajánlom, akik odavannak a sportfilmekért, biztos találnak benne olyan örömöt, ami boldoggá teszi napjukat. Akik még nem találkoztak Rockyval és társaival, azok meg szépen ballagjanak be a moziba. Jake női rajongóinak pedig szinte kötelező, mert extra katarzist fog nyújtani nekik, ha már a filmre nem is emlékeznek, az biztos, hogy hazáig azt fogják nyálcsorgatva ecsetelni, mennyire kurva jól is néz ki.

65%

Denis Willeneuve (Fogságban, Felperzselt föld) rendező új filmjének kezdő jelenete után a bűz szinte árad a vászonról. Lecsupaszított filmet készített az amerikai határvidékről, ahol nincs mellébeszélés, nincsenek hősök, csak a natúr valóság, amitől az embernek még a gyomra is kifordul.

Ez az a film ahol nem tudsz a jó oldalra állni, mert magad sem tudod, ki tartozik oda. A mocsoktól mindenki beszennyeződik egy idő után és a túléléshez nem szabad mássá válnod, ha szeretnéd a fejedet is másnap a nyakadon tudni. Ha nem állsz be a sorba, kiesel és felfalnak, de előtte kicsit megcsonkítanak. Itt mindenki előbb lő, mint kérdez, ez az igazi vadnyugat, ahol még Bronson is abbahagyná a szájharmonikázást.

Nem hibátlan film (miért is lenne az), de az év egyik meghatározó alkotása. A kezdő brutál képsorok után lassan pörög, legyen időnk a látottakat emészteni, persze mikor beindul, akkor rendesen fejbe vág. A végkifejlet felejthetetlen, szerintem sokaknak betesz majd. A zenéje brutális, a mélynyomó dobhártyaszaggató. A szereposztás pazar. Emily Blunttól (A holnap határa) hiába várjuk az átalakulást, a kitörésre váró állatot, a végére egy összetört kislány, egy megfáradt ember lesz csak. Benicio Del Toro (Traffic) és Josh Brolin (Nem vénnek való vidék) két órára beszippant szépen minket a mexikói Drogkartellek világába, ahol a törvény bizony nem paragrafusokból áll. Aki a bemutató alapján végtelen mennyiségű akcióorgiára vágyik bizony csalódni fog, ez nem az a film, de nem is baj. Egy-két marhaságtól eltekintve emlékezetes „szórakozás”.

80%

Kenguruk hazájából érkező filmet sajnos ritkán nézek, pedig mindig kellemesen csalódok bennük. Valahogy érzem, hogy jó lesz, de félve állok neki. Bár ebben a filmben van egy kis török és amerikai kéz is, de fogadjuk el inkább ausztrálnak, már csak a rendező személye miatt is. Russell Crowe számomra sosem tartozott a legjobb színészek közé bármennyire is sikeres filmekben játszott, ezért is kíváncsian ültem le rendezői bemutatkozása elé, hátha mostanában megcsordult nimbuszán tud valamit javítani.  

1915-ben a Gallipoli csatában az ausztrál kútfúró farmer Connor (Russell Crowe) elveszti mindhárom gyermekét. Négy évvel a tragédia és felesége halála után, ígéretének eleget téve elindul megkeresni a háborúban elhunyt fiúk földi maradványait, hogy szülőhazájában édesanyjuk mellett legyenek eltemetve. Utazása során Isztambulban megismerkedik Ayshe-vel (Olga Kurylenko), szállásának üzletvezetőjével, aki segít neki abban, hogy ezekben a nehéz időkben sértetlenül megtalálja az utat Gallipoliba.

Na, hát ez egy kellemesen szomorú film volt, ami után csendben nyugtázzuk magunkban, hogy bizony vannak még olyan emberek, akik sosem nyugszanak, mikor már minden reményük tovaszállt az elkedvtelenített földi élet után. Szívbemarkoló utazás vissza a múltba, ahol nincs már más, mint egy régi csata emlékképe, hamu és csont. De a remény hal meg utoljára, és amíg hiszünk benne, addig kapaszkodunk is az utolsó szalmaszálba körömszakadtáig. Sosem szabad feladni és ebben a megtörtént esetben ezt nagyszerűen mesélik el.

Elsőre szeretném leírni, hogy ez nem egy igazi háborús film, mivel eleve a háború után játszódik, hanem inkább egy dráma. Ugyan bevágtak a múltból háborút bemutató részeket, van egy kis akció, lövöldözés, ágyúzás, irgalmatlan körülmények, de nem ezért kell megnézni ezt a filmet, hogy szétkaszabolt, aknára futott rohant csonkolt emberek láthassunk. Azért megemlítem, hogy végtelenül profin elkészített, igen látványos részeket ezek. Azonban sokkal inkább az emberi tettek, motivációk, a párbeszédek és az azokra épülő érzelmek, erkölcsök, melyek visszaviszik a nézőt a múltba főszereplőnkkel együtt. Nézzük és szurkolunk a megfáradt apának, aki mindenét elvesztette már hazájában, egy igazi hősnek, aki testi épségét sem kímélve olyan utazásban vesz részt, ahol számos akadályba ütközik egy idegen kultúrában.  Aki elvesztett valaha valakit, szülőt, testvért, gyereket, barátot, mindegy hogy kit, az biztos, hogy jobban átérzi majd a filmet és tűkön ülve szurkol azért, hogy nem utazzon emberünk hiába.

A Gallipoli-félsziget ostroma közel egy évig tartott és rengeteg emberáldozatot követelt a török és az Antant részről is (becslések szerint közel 400 ezer ember halt meg). A film ritka betekintést nyújt a korabeli háborúk utáni halottak azonosításába, ami azért mostanság már egyszerűbben megy. Furcsa látni, hogy az egykoron ütközetben szemben álló felek egymást segítve, a nagy csatákat elmesélve próbálják az elhunytakat közösen megkeresni. A film érdekesen mutatja be egy másik ország kultúráját, erkölcsi normarendszerét, ami azért – tegyük hozzá – a megszokottól eltér a szemünkben. Nem tudom, hogy ki mennyire szeretne magának egy második feleséget a jelen levő mellé, de itt ebben a filmben ez természetes. De az is érdekes, hogy az eltűnt fiúk keresésében a legnagyobb gátat saját szövetségesünk kapitánya okozza. És még sorolhatnám tovább azokat a részeket, melyekre felkaptam a fejem, de akkor meg tök felesleges lenni bárkinek is megnézni. Ezek működtetik a filmet és visznek előre. Azért megjegyzem azt is, hogy kezdetben nem igazán tudtam hova tenni a filmet, érdekel vagy nem. Még gondolkodtam is rajta, hogy nézek valami mást, de ahogyan haladt előre az egész történet, úgy vált egyre érdekesebbé és kikapcsolhatatlanabbá.

A film tényleg nagyon jól működik, de azért voltak túlzásba vitt jelenetek, melyek sanda mosolyt csaltak az arcomra (pl. a gyertyafényes közös vacsora, mint egy virrasztáskor meggyújtott megszámlálhatatlan égő gyertyával), de azért ezek nem olyan jelentősek, el lehetne siklani felettük, mert csak én vagyok szemét, hogy megjegyzem. Azért a végén volt számomra egy „értelmezhetetlenebb” erkölcsi dolog, ami nagyon fontos a film szempontjából, de hála az égnek magammal nem tudtam összeveszni ezen. Sosem tettem volna ilyet, még ha tüzes karóval döfnének szíven, akkor sem. (mondjuk akkor már mindegy). És el lehet gondolkozni akkor, hogy a mennyire értelmetlen ez az egész.

Russell Crowe, mélabús arcával, mint egykori gladiátor régi önmagát hozta, amiért korábban esetleg szerettük. Igazán hihetően hozta szerepét a kis pocakjával. Sokkal szimpatikusabb, mint valaha. Olga Kurylenko (Hitman) továbbra is nagyon szép, de ez még mindig nagyon kevés, ahhoz hogy elismerjék. Pedig ebben a filmben nyújtotta számomra eddigi legjobb formáját. Olyan, mintha színészkedett volna. Hasant alakító török színész Yilmaz Erdogan viszont félelmetes, az arcát fürkészve a szemét figyelve szinte az egész nyomorúságos háború benne van. Amúgy rettentő szimpatikus karakter, tökéletes. De a többi szereplőt is remekül válogatták össze.   

A film rendezője és főszereplője is egyben ennek a három ausztrál Oscar-díjjal jutalmazott keserű drámának, aminek megnézése után érzelmesebb nézők biztos, hogy könnycseppeket hullajtanak. Na, nem olyan zokogó sírásra gondolok, hanem arra, amikor a szépségtől kicsordul magától egy könnycsepp és végigfolyik az arcon. Mint amikor megkérdezik, hogy sírtál? És azonnal letagadod, hogy nem, pedig igen, csak cikinek veszed. Amúgy még pont azon a határon táncol, ami még fogyasztható és nem megy át túlzott érzelmi támadásba. Ezért nem csak magát a rendezőt lehet dicsérni, - aki elsőfilmesként tényleg maradandót alkotott – hanem az egész profi stábot az operatőrtől a zeneszerzőig.  A helyszínek, a gyönyörű tájak, a képek (természeti jelenségek), a szimpatikus karakterek, a forgatókönyv, a kellemes zenéje, mind olyan szintet képvisel, amit sokat szeretnének elsőre megütni, de nem sikerül nekik (ugye Angelina). Nem akarok túlzott ömlengésbe átmenni és ezért inkább befejezem. Ez egy nagyon jól összerakott film, amit a kisebb hibáin túllépve, érdemes és érdekes volt nézni. Sőt szívesen megnézem újra.

Ezeket a filmeket tudnám igazából hétvégi kikapcsolódásnak ajánlani, amikor az ember nem bánja, ha leteszi maga mellé a könyvét és megnéz helyette egy filmet, mert a rászánt idő, nem pazarlásra megy el. Jó film, érdemes megnézni.

75%

Ha a medve előbújik a barlangjából, itt a tavasz, persze ezt nem én találtam ki. Mivel egész télen csak alszanak ezek a nagy barna (fekete) szőrös állatok, nem is esznek sokat, szépen korog a gyomruk, amikor az ibolya előbújik. Ha meg éhesek, nem számít, hogy mi, vagy ki van előttük. Azt hiszem, a Micimackón kívül nem sok vegamedvét ismerek, aki csak akkor érzi jól magát, ha mézes bödönt ölelgethet, ezért mindent megesznek, ami él és mozog, őzikét, halacskát, de akár embert is, ha van olyan balek, hogy felveri a sátrát gyakorlatilag a medvefészekbe.

Jenn (Missy Peregrym) és Alex (Jeff Roopon) kempingezni mennek az erdőbe, hogy az otthoni ritmustól eltérő világba csöppenjenek, és egy kicsit lazuljanak. Alexnek a kirándulással célja van, de sajnos megvalósítani már nem tudja, mivel az erdő közepén eltévednek. Ráadásul egy egészen nagy fekete medve üldözőbe veszi őket, aki meglehetősen zokon veszi, hogy szeretett nyugalmát két lábon járók megzavarják…

Megtörtént eset a közelmúltból. Mintha cápa filmet forgattak volna az erdőben. Nem volt ez olyan rossz, de annyira jó sem, olyan, mint amikor elfogyott otthon a kávéd és még a reggeli maradékot újra felmelegíted a poharadból.  Megvan az íze, de mégsem az igazi. Nem mondom, hogy nem kötött le, mert egészen normálisan hozta azt a feszültséget, amit egy sötét erdőben eltévedt pár esetében elvárható, akiket egy éhes medve az őrületbe kerget, de annyira azért mégsem, hogy a top 5 „természet vs. ember küzdelme”filmként emlegessem. Csütörtök estére kiváló, főleg úgy, hogy kint dörög, villámlik, szakad az eső és a szél csapkodja a zsalugátereket. Ha már a filmben a speciális effektek nem is a legjobbak, azért a való élet tud olyat produkálni, amit egy jól felépített hangfalrendszer sem tud megközelíteni.

Amúgy tényleg teljesen jól indul az egész. Kezdésnek szépen bemutatják, hogy mely dolgokra lesz majd szükség a későbbiekben, melyek gyakorlatilag semmit sem érnek. Medveriasztó spray, közúti fáklya, életmentő doboz, stb., szóval még véletlenül se lövünk mellé, ha kitaláljuk azt, hogy bizony ezeknek szerepe lesz a filmben. Kötelező jellegűen, megjegyzem elég barom módon, térkép nélkül vágnak neki a nagy túrának, mivel a srác azt gondolja, hogy az erdő nem változott sulis kora óta. Természet – Ember 1:0. Mobiltelefon meg minek, mert esetleg egy iránytűvel haza lehetne találni, és akkor a segélyhívást meg sem említem, mivel akkor film sem készült volna. Természet – Ember 2:0.  Persze, ahogy annak lennie kell, feltűnik egy furcsa Ibrahimovic kinézetű alak is a filmben. Segítséget ajánl az ifjú párnak, akik inkább mégis a saját útjukat járják egyedül tovább az erdő mélyére, egyre inkább eltávolodva a jól bevált ösvénytől, mert miért nem mutatnánk azt meg, hogy ki a király, ha már egyszer rettentő baleknak vagyok beállítva a párom szemszögéből. Azért az is kiderül majd, hogy miért mennek ennyire elhívatottam egyre befelé a végtelen fák sűrűjébe.

Mivel ez egy medvés film, csak elő kell bújnia a komának, amire kerek 50 percet kell várni. Hála az égnek, egészen kellemesen hátborzongatóan telik az idő, mert végig csepegtetnek jeleket, hogy itt bizony valami lesz, már ha nem tudnánk. És készülünk is a nagy találkozásra, ami elég gusztustalanra sikeredett. Természet – Ember 3:0. Gyengébb idegzetűek ezt a jelenetet tuti csak feltartott ujjak mögül fogják nézni, mint a gyerekek a boszorkányos mesét, a perverzek meg csorgó nyállal élvezkedhetnek. Nekem azért annyira nem tetszett a mű medve bábú feje és ez egy kicsit visszavetett a valósághűségből, ami viszont egészen eddig a jelenetig tűrhető volt. Tulajdonképpen ez vitte a filmet előre, hogy bármekkora baromság is volt egyedül elindulni a szivárványerdőbe, mindenféle szükséges eszköz nélkül, a valós érzetet sikerült átadni.  Az egész olyan reális volt, azt éreztem közben, hogy ha nem történik benne semmi támadás, akkor is végignézem a pár menetelését, civakodását és kibékülését. Még lehet azt is elviseltem volna, hogyha leülnek a folyópartra horgászni és nem történik semmi, bár akkor meg a Fishing&Huntigra is kapcsolhattam volna. Azt, hogy ki marad életben, ebben a medve-egér párharcban ki is lehet találni, nem egy ördöngös agytúra. Sajnos előre halálra van ítélve az egyik szereplő, mert valakinek bizony túl kellett élnie, hogy elmesélje, mi is történt azon az ominózus hétvégén.

Szerintem a két szereplő egészen elviselhető volt. Nem ismertem korábban őket, de az a bizonyos szikra működött közöttük és most itt nem a romantikus ágra gondolok, mert hála az égnek, az nem sok van. Mondjuk Missy Peregrym (Kékpróba, 2010) már az elején látszott a rémület, Jeff Roopon (Code Breakers, 2005) meg az áldozati bárány. Amúgy Peregrym kisasszony még akkor is helyes volt, mikor tiszta vér volt az arca. Szép lány, na. Nem volt velük semmi probléma, tényleg elhittem, hogy egy pár. Vagy inkább akartam hinni.

Adam MacDonald (Egy hisztérika feljegyzései, 2004) rendező nem készített földhöz vágó horrorfilmet, de egy kellemes borzongást mindenképpen. A természetet nagy ritkán lehet csak legyőzni, és ha még jó hülyék is vagyunk hozzá, esélyünk sem lesz. Nem egy bonyolult film és valószínűleg a költségvetés sem döngölte földbe a producereket. A rendezése, a fényképezése egészen kellemes. A helyszín, maga az erdő képei szépre sikeredtek. Egy-egy jelenetet, főleg a vége felé, egy kicsit sokáig mutatnak, ami lehet valakinek nem tetszik majd, de szerintem még lenyelhető. Van benne véres és gusztustalan jelenet is, ami tényleg véres és gusztustalan, ahogy kell. Mivel ez egy horrorfilm, nem mutathatnak végig fűben ugráló nyuszikákat naplementében. Nekem a macival volt egy kis gondom, ahogy már korábban is említettem, de végül is annyira nem érdekelt. A film zenéjére nem mondhatok semmi rosszat, néha egészen komolyan beindul. Azért ismét rájöttem, hogy vannak még hülye emberek, akik azt hiszik, hogy a természet mindig csak a szép oldalát mutatja, nem kell az erdőtől félni. Különösen annak tudatában, hogy még figyelmeztetik is őket… Menne a fene oda, ahol ekkora állatok sétálnak szabadon és nem kell feltétlen mackóval találkoznunk, elég ha csak egy mérges anyakocával futunk össze, de az legalább nem tud fára mászni.

Azoknak ajánlom, akik szeretik sajnálni a szereplőket egy filmben és azt nézni, mekkora megpróbáltatásokat lehet átélni a saját marhaságuk miatt. Továbbá azoknak, akik szeretnek szalonnát sütni az erdőben.

65%

„Élj a pillanatnak”. És ebben van valami, ha már egyszer üveggömbünk elvesztette fényét és megfakult. Betegségről filmet nézni ugyanúgy nem jó, mint sivatagban víz nélkül gyalogolni. Akkor az ember miért is néz emberi életeket tönkretevő tragédiákat? Fene tudja. Talán azért, hogy felfigyeljen olyan mondatokra, amivel írásomat elindítottam. Szembesüljünk minden esetben azzal, hogy élni most kell, amíg lehet vagy bírunk, nem pedig arra az elcseszett jövőre készülni, amiről még fogalmunk sincs. Varázslók pedig még nem vagyunk.

Dr. Alice Howland (Julianne Moore) a Columbia Egyetem megbecsült nyelvészprofesszora, akinek kutatásait és könyveit mérföldkőnek tartják világszerte. Ötvenedik születésnapja után nem sokkal egy nagyon ritka Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. Alice még teljes szellemi tudatában próbál küzdeni és később felkészülni a betegséggel járó folyamatos értelmi képességeinek elvesztésére…

Az élet kemény, keményebb bármi másnál. Mert mi lehet annál rosszabb, mint átélni a teljes leépülésünket ép ésszel. Amiért egész életünkben dolgoztunk, eltűnik a süllyesztőbe és csak marad a fehér fény. Egy pötty egy fekete gömbben. A felejtés az egyik legszemetebb dolog, mert hiába mondom azt, hogy élj a mának, ha előbb-utóbb a saját gyerekedet nem ismered fel. Ha elvész a múlt, kit érdekel a jövő. Akinek nem elég szomorú az élete, nyugodtan álljon neki, és garantáltan lehangoltabb lesz, mint valaha. Igazságtalan az élet, minden téren. Bár rengeteget ad, ha elvesz, az sokkal fájóbb. És ezen sajnos átesünk, akarva-akaratlanul.

A film végigmegy mindazon, amit igazából nem szeretnénk tudni, de mivel ezért készült, megnézzük. Megnézzük a szenvedést, amit mindenki szeretne elkerülni, vagy ahogyan a főszereplőnk mondja, más betegségre cserélni. Alice kezdeti stádiumban egyetemi oktatás alatt felejti el a szavakat, próbálja elméjét frissen tartani, de később már futás közben is eltéved, és csak zavarodottan bolyong a nagyváros utcáin. Állapota rohamos sebességgel romlik (minél intelligensebb valaki, annál gyorsabb lefolyású), de az igazi kegyelemdöfést csak az jelenti, mikor közlik vele, hogy a betegsége a gyermekeire 50%-osan öröklődik és génhordozók lehetnek. Milyen lehet már bejelenteni a családnak, hogy csinálják meg a tesztet? Szemét dolog, mert csak magunkat hibáztathatjuk. A betegség különféle szakaszait igen durván mutatja annak elutasításától kezdve a beletörődésig, majd a végső belerokkanásig. Mikor meglátogatja a rehabilitációs központot, ahol az utolsó stádiumban lévő betegek csak vegetálnak és néznek maguk elé, az ember csak egyre tud gondolni, hogy ezt így nem és kész. Úgy fogyasztja könnyeinket szépen folydogálva, hogy mégsem megy át csöpögős, nyálas szentimentalizmusba. Az eseményekben nincsenek fordulatok, meglehetősen lineáris, úgy haladunk előre, mint egy zuhanó vasgolyó a kezemből kiejtve.

A család meglepően normálisan fogja az eseményeket, próbálnak melléállni teljes bedobással, amíg lehet. Az élet megy tovább, mindenki teszi a dolgát, és ahogyan idejük engedi, segítenek. Különösen a legkisebb lány az, aki édesanyja mellett kitart a végsőkig. Igaz kicsit kilóg a többi diplomás (orvos, jogász) gyerek közül, de mégis kettőjük közötti beszélgetések a legerősebbek és legértelmesebbek. Az utolsó együtt töltött közös jelenet igazán belénk vésődik, mert a szeretet az, ami még megmarad és mint emlék örök, kitörölhetetlen. Ha könnycsepptengert feszített víztükrű lenne, túlcsordulna biztosan és elöntene.

Julianne Moore (Vakság, 2008) előtt többen is kaptak oscar-t olyan szerepért, amiben egy adott betegséget játszottak el. Most nem sorolom őket, lehet rajta gondolkodni. Idén is ketten „hadakoztak” ezért, hogy megkapják ezt az elismerést, csak a másik illető Eddie Redmayne a férfi oldalon volt jelölve A mindenség elmélete c. filmért (nyert is). Julanne Moore szerintem jobban megérdemelte, egyáltalán nem véletlenül kapta meg az aranyozott szobrot. Kijárt amúgy is már neki. Rettentően hitelesen játszotta el szerepét. Remek, átgondolt, profi alakítás. Látszik, hogy szépen felkészítették.  Alec Baldwinról már ugyanakkor ez nem mondható el, olyan semmilyen volt az irgalmatlan nagy fejével. Elveszett a filmben, nem is értem, hogy került bele. Kristen Stewart-ot szeretem, no nem az Alkonyat sorozatért, hanem pl. az Út a vadonban c. film rövid szerepéért. Nem mondom ugyanakkor, hogy ez a film az élete szerepe, de most is azt éreztem, hogy szívesen nézem a filmvásznon. A többiek számomra nem sok vizet zavartak.

Richard Glatzer (Pedro, 2008) és Wash Westmoreland író és társrendező páros Lisa Genova regényéből adaptálva, szívbemarkoló természetességgel mutatja be azt a gyógyíthatatlan betegséget, melyről igazából nem is jó filmet nézni. Talán inkább figyelemfelhívásként közlik nekünk, hogy vannak ők is, akik már nem tudnak magukról és mégis közöttünk élnek, egy különös bezárt világban. Kegyetlenség a film szempontjából az, hogy pont egy olyan nőt állítanak a középpontba, akinek a nyelvismeretnek és az idegrendszernek a kapcsolata a fő profilja kutatásaiban. A rendezők tényleg elénk tárják a natúr valóságot, olykor már úgy, mintha egy dokumentumfilmet néznénk. Az operatőri munka profi. Gyors vágások, elhomályosított jelenetek kiválóan adják vissza a zavarodottságot, azt a megtébolyulást, amit szeretnének bemutatni. A film zenéje tökéletes. Sikerült az egészet csöpögés mentessé elkészíteni. Keserves egy dráma.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a nehezen fogyasztható filmeket. Nem egy könnyű darab, nem olyan, hogy csak nekiállok és megnézem. Nagy levegőt kell venni hozzá és végigülni könnyes szemmel. Hogy miért jó nézni ezeket a filmeket, azt pedig mindenki döntse el saját maga. Én megtartom magamnak.

80%

Csillagok megmondják a jövőnket. Ki tudja. Nem nagyon hiszek az ilyesmiben, mert ahányszor felnézek éjszaka az égre, nemhogy a jövőt, de még a Nagy Göncölt sem látom. Na mindegy, Nicolas Sparks regényíró biztosan tudja, mit hoz majd el, hiszen nagy örömömre az említett mondat, a könyve alapján készült filmben hangzott el mély érzésű gondolatokat ébresztve. Sajnos a mai film alatt a legjobb és legszebb a kibontott Staropramen barna söröm volt. Ragyogóan habosan csordogált kibontás után lefelé a pohár szélén…

Az egykori szerelmespár, Dawnson (James Marsden) és Amanda (Michelle Monaghan) 20 év után találkoznak közös barátjuk halála utáni vagyonmegosztási tárgyalásán. Gyerekkori nagy románcuk véletlen tragédia következtében szétesik és többet nem látják egymást. Amanda már házas és gyerekes szülő, kinek házassága nem éppen idilli állapotokat tükröz. Dawnson maradt a szülővárosában, ahol az ifjúkori szerelem egykoron fellángolt, mint egy benzines kanna szikra után. Mikor újra egymás közelébe kerülnek, a régi szép és nem annyira szép emlékek újra előjönnek…

Sose hallottam még ilyen sztoriról. De nem is ezzel kezdeném, hanem azzal, ami egész film alatt a fejemből nem távozott. Milyen aberráltság már az, hogy egy pasi nekiáll este 11 órakor romantikus filmet nézni és nemhogy nem hagyja ott az egészet a film felénél, mikor elalszik rajta, hanem másnap folytatja tovább! Na, ez a jelenség jelen esetben megtörtént, pedig annyira, de annyira nem tetszett, hogy némán lemerevedve egyszerűen fel sem fogtam, mit teszek. Lehet készíteni a felmosót a tv mellé, mert a nyáltenger úgy elmos, mint a 2004-es indiai-óceáni cunami.

Nem szeretnék szemét lenni, ezért megpróbálom a jó oldaláról megközelíteni a mondanivalóját, mert bármennyire is hihetetlen, van neki. (kb. annyi, mint ezeknek a filmeknek lenni szokott) Lehet valakit feltölt majd romantikával és bátorsághormont ad ahhoz, hogy másnaptól hős szerelmes legyen egykoron régen látott kedvesébe. Igaz nem úgy néz ki már, mint régen, és talán egy foga van, de akkor is, az otthoninál sokkal jobb. Vajon a múltban megszakított szerelem tényleg nem múlik? Ábrándok, vágyálmok és remények. Lehet, hogy életen át végigkísérnek és nem hagynak nyugodni, ami meg felemészti az otthon drága édes és kényelmes melegét. Volt már ilyen és lesz is, hazudik az, aki nem játszott már el a gondolattal. Végül is az emberek nagy része (mivel a nők többen vannak) egész életében a nagy szerelemet keresik, legalább ebben a filmben a szereplők megtalálták és az arcunkba nyomják. És akkor ennyit a „szépségről”, térjünk rá a szerelmes csókokra az esőben!

Mert az volt dögivel. A filmet egy-egy szóval és rövidebb mondattal lehetne jellemezni a közhelyszótárt fellapozva. Faház, tópart, rózsák, kandalló, csókolózás szárazon és esőben, naplemente a víztoronyban (miért pont oda kell mindig felmászni?!), intim pillanatok a múltban és a jelenben. Ami egy nőnek kell, hadd fogyjon a papírzsepi (éljen a Zewa). Gazdag lány, szegény fiú, paraszt após, aki inkább kifizetné a fősulit a srácnak előre, csak húzzon a fenébe a lányától. Sosem látott és hallott remek ötletek a romantikus filmek nagykönyvéből. De tovább lapozva a könyvet, látjuk a tobzódásokat a fák között beszűrődő holdsugár alatt (mint egy giccses festményen), az adok – kapok dolgokat, hogy mi miért is történt a múltban, megérdemlik, vagy nem érdemlik meg egymást, és mekkora ziccert hagytak ki azzal, hogy úgy elszakadtak egymástól, mint egy földből előhúzott szétfoszló rongy. Persze ahogy kell, szerelmeskedések akkor és most (nuku fedetlen női keblek, nem kell várni, nincs hardcore) és ezzel nem lövök le semmiféle meglepetést, mert az egész egy töltetlen fegyver, ami még be is van ragadva. A múlt és a jelen között úgy pattogunk, mint egy keményre felfújt labda. Hol itt, hol ott, öt percenként váltogatva az idősíkokat. Egyedül a vége tetszett halványan, mert az olyan volt, mintha Stephen Kinget áthívta volna magához az író egy kis délutáni teára, hogy te, nem tudsz valami jó ötletet adni a végére? Na, nem kell kilógó belekre gondolni.

A szereplőkről csak annyit, hogy úgy nem illetek össze, mint a tökre a gyűszű. Nem tehetek róla, de ha főszereplő srác nevét meghallottam, állandóan a Dawson és a haverok című sorozat jutott az eszembe. Szóval nem volt jó szereposztás. Hozzáteszem Michelle Monaghant (Hideg nyomon) szeretem, annyi jó filmben játszott már és James Marsden-t is csíptem az X-menben, de itt valahogy nem jött át a hős szerelmes szerep. Nem voltak jók, pedig ezt olyan ritkán írom. És a gyerekkort eljátszó színészek egyáltalán nem hasonítottak rájuk. Még Sean Bridges (Nell) a gonosz apuka szerepében is egy vicc volt, főleg mikor 20 évvel öregebbnek próbálták feltűntetni, egy parókával.

Michael Hoffman (Egy remek nap) romantikus drámák nagy művelője sajnos feledhetetlen perceket okozott nekem, és nem azért mert annyira egyedi filmet készített volna. Annyira közhelyes és kiszámítható volt, hogy fájdalom volt nézni. Bár szép színesre sikeredett és klassz volt az a tóparti ház, de ezzel még nem vesznek meg. Nem olvastam a könyvet és valószínűleg, ha 100 évig élek, akkor sem fogom,csak ha kínoznak. A film zenéjére egyáltalán nem emlékszem. Egyszóval ez az a film, amire tényleg elpazaroltam az életemből közel két órát. Végül is két részletben végignéztem, de lehet jobban jártam volna, ha az Éden hotel +18-as részét kapcsolom be.

Egyedülálló nőknek, asszonyoknak ajánlom, akiknek tényleg annyi szabadidejük van, hogy ez is simán belefér és nem tartják elvesztegetett időnek a rászánt időt. Lehet, tetszik majd nekik és engem tartanak egy érzéketlen tuskónak. Előfordulhat.

50%

Nem meglepő az a kijelentésem, hogy az őrültek köztünk járnak kelnek, lehet az a szomszédunk, a munkatársunk, de akár saját barátunk is. Társadalmi rétegtől függetlenül szegény, de akár kő gazdag milliárdos, aki azt hiszi bármit megtehet bárkivel. A pénz nem boldogít, de annál jobb, ha van és akár vásárolhatsz magadnak egy egész válogatott birkózócsapatot is, aki gyakorlatilag a saját vitrinednek nyeri a világ és olimpiai érmeket. Az alábbi film ékes példája ennek az idióta világnak. A film megtörtént eseményt dolgoz fel (ugye milyen meglepő ez mostanában?), ami szintén az amerikai történelemben fordult elő nem is annyira régen.

Az amerikai birkózó testvérek, Mark (Channing Tatum) és David Schultz (Mark Ruffalo) a Foxcatcher egyesülethez szerződnek a híres milliárdos, John E. du Pont (Steve Carell) hívására, hogy általa oly nagyra becsült sportág és ezzel együtt Amerika újra régi fényben pompázzon a legnemesebb színnel az éremtáblázatokon. Szeretné, ha az emberek újra büszkék lennének ezekre a kemény emberekre, mert szerinte a nemzetük nem tiszteli eléggé a birkózókat. A „pénz nem számít” elvek alapján a két testvért megvásárolva próbálja az elképzeléseit megvalósítani…

Lehangoló és szomorú film, ami után egyáltalán nem fogunk a térdünkre csapva felállni mellőle, hogy „na ez most boldoggá tett”. Tényleg nyomasztó valós történet, amit ledöbbenéssel lehet figyelni az elejétől a végéig, hiszen érzed és tudod, hogy itt történnie kell valaminek, és az a dolog nem fog örömet okozni. Persze, ha éltél a 90-es években és közöd volt ehhez a sportághoz, de akár azt is mondanám, hogyha alapvetően szereted a sportot, hallhattál erről a megrázó történetről, mert még a csapból is ez folyt 1996-ban, akkora volt a visszhangja. Szóval nyílt titok ennek a filmnek a végkifejlete, de én inkább mellőzöm a leírást, mert magam sem voltam tisztában azzal, hogy mi történik majd. Ezért ezt az érzést másnak is meghagyom.

John E du Pont a világ legnagyobb vegyi gyárának az egyetlen örököse, ornitológus, író és bélyeggyűjtő (és csigaházkutató???). A nem kicsit bogaras du Pont rendelkezett a világ leghíresebb postabélyegjével (brit-guyanai egycentes magenta), amit néhány éve adtak el potom 3.7 milliárd forintnak megfelelő összegért. Nem mellesleg rajongott a sportért és azon belül őrült módon a birkózásért. Szinte az édesanyja haláláig a bűvöletében élt, akit nem tudott soha megérteni, egyszerűen nem tudod érvényesülni mögüle. Ugyanakkor egy igazi amerikai zászlóba bugyolált hazafi (érdemes lenne összeszámolni a filmben, hogy hány helyen van amerikai zászló a rezidenciájában), aki mindent megtett azért anyagilag, hogy újra az égi magasságokban lássa szeretett országát. Ezért is keresi fel a testvéreket, hogy egy mesés ajánlattal mindent megadva nekik elcsábítsa őket a lakhelyéül szolgáló Newtown Square-be, ahol igazán profi körülményekkel felépített bázist alakított ki a nemzeti birkózó csapatnak.  

Mark és David két különböző mentalitású és háttérrel rendelkező sportoló. Szüleik korán elváltak és a válás után Mark nevelése többnyire az idősebb testvér feladata lett. Mark egyedülálló, magányos ember, aki keveset beszél, mint egy remete az erdőben. (Megjegyzem az 1994-es Los Angles-i olimpián aranyérmes, majd rá egy évre Budapesten lett világbajnok) du Pont ajánlata után azt érzi, hogy végre tehetne magáért és életéért valamit, kitörhetne testvére árnyékából. Ezzel szemben David családos, társaságkedvelő, tehetős boldogan élő családapa (szintén világ és olimpiai bajnok), aki nem is szeretné feladni otthonát és a felépített karrierjét, hogy elköltözzön az ismeretlenbe. Persze, amíg a pénz az úr, az is visz mindent, nehéz ellenállni neki és a tervei megavalósításában hajtatlan emberünk sikeresen veszi a testvérekkel a versenyeket egészen addig míg az eredmények jönnek. A többi meg már történelem és a filmben vagy a híradó archívumban fellelhető.

A film már-már túlontúl reális. Mintha egy dokumentumfilmet nézne az ember. Borzasztóan jól adja elő a testvérek között, valamint du Pont és az anyja (akit szinte nem is mutatnak) közötti szeretet és szeretetlenség, a megfelelni és az átlagból való kiemelkedni vágyás érzését, ami sajnos az utóbbi esetében a beteg elméjében elhatalmasodik és tragédiába torkollik. Igazából nincsenek benne meglepő fordulatok, nincs hatalmas csattanó a végég, szögegyszerűen megy előre a végkifejlet felé, úgy, mint ahogyan az elfogyasztott pia után érezzük a véráramba szétáramló alkohol hatását. És annak ellenére, hogy tudjuk, a gonosz eljön, mégis fejbe vág és lemerevedünk. Mert amit látunk, az bárhol és bármikor előjöhet, akár most ebéd után az utcán is.

Hatalmas alakításokat láthatunk. John du Pontot alakító Steve Carrell-t (Őrült, dilis, szerelem) sosem láttam még ennyire jónak, nem is hittem el, hogy őt látom ilyen bizarr szerepben, annyira hülye filmjei voltak. Sajnos óriási orral rendelkező Miki egérnek maszkírozták, mint egy karikatúra. Tényleg akkora szaglószervet kapott, hogy ha megfordul, az orra miatt le kell hajolni, annak, aki mellette áll. Valójába, ha a valódi képeket megnézzük, ez az illető nem volt ennyire eldeformálódva. Az viszont, ahogyan nézett a tátott szája fölött az üres semmitmondó tekintetével, félelmetes. Channing Tatum (Magic Mike) meg úgy néz ki, mint egy debil, akit kiengedtek az intézetből, hogy csodálkozzon rá a világra, majd este menjen vissza még sötétedés előtt. Ebben a szerepben persze nem csak a hatalmas termetét és kidolgozott testét lehet megcsodálni, ha a tudását is, amit színészetnek hívnak. Minden elismerésem a szerepéhez. Mark Ruffalo (Szemfényvesztők) a testvérét körülölelő védőbástya szerepében mutat maradandót. Tényleg, ehhez a filmhez tökéletes választás volt ez a triumvirátus.

Bennett Miller (Pénzcsináló) minimalista, vérszegény, színtelen, majdnem dokumentarista stílusú filmje az utóbbi időszak egyik legnyomasztóbb alkotása. Bár sajnos akármennyire remek, csigalassúságú az egész. Lehetett volna vágni szerintem ebből egy feszesebb tempót, mert nem mindenkinek jön be ez a lassúság. Végigásítani egy filmet nem olyan jó érzés és szenvedést von maga után. Amúgy a film kitűnő retrofeelinget ad. A külső képek, a tárgyak, a ruhák, de akár a birkózójelenetek mind szépen visszaadják a 80-as évek hangulatát. A zenéje? Vannak olyan filmek, melyek már a kezdő képsorok után felhangzó zenével magával ragadnak és elveszünk a továbbiakban, na ennél a filmnél a zene a 20. perc környékén hallatszik először. És őszintén megmondom, nem is nagyon emlékszem rá. Mindent összevetve érdekes egy film, bár tapasztalatom szerint, aki valamire azt mondja, hogy érdekes, az neki nem tetszik, de most ezt ebben az esetben kivételesen cáfolom.

Annak ellenére, hogy dicsértem, mégsem merem jó szájízzel ajánlani mindenkinek, mert tudom, hogy nem sok mindenkinek jönnek be a lassú filmek. Sőt beszéltem olyannal, aki egyenesen kikapcsolta, mert idegesítette. Szóval, aki szerette a Capote-t vagy akár a Pénzcsinálókat, mindenképpen nézze meg a rendező harmadik filmjét is. Érdemes.

75%