Szállingózó hóesésben, a bejgli és a virsli ünnepe között nincs is annál jobb, mint bekucorodni a nappali melegébe és karácsonyi filmeket nézni. De szép kép, ha valaki bírja az ilyet. Na, nem a Reszkessetek betörők végtelen számú „elnemtudom” képzelni kik által követelt vetítésére gondolok, hanem mondjuk egy jó kis gótikus thrillerre Edgar Allan Poe novellájából adaptálva, hadd bújjon össze a család egy kis közös rettegésre…

Az oxfordi egyetemen végzett Edward Newgate (Jim Sturgess) friss diplomás doktorként érkezik a Stonehearst nevezetű elmegyógyintézetbe, mivel szeretné közelebbről is tanulmányozni az igazgató (Ben Kingsley) módszereit. Kellemes fogadtatása után azonban hamar kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik és az elszigetelt korház falain belül érzékelt őrületnek nem biztos, hogy jót tesz egy újonnan érkezett ember, aki szépen lassan felbolygatja a precízen felépített gépezetet…

Kellemes meglepetés volt. Ennyi, nem több. Biztos jobb is lehetett volna. Azért is írom, hogy kellemes volt, mert tulajdonképpen végig érdekelt mi a szösz lesz ebből és mit hoznak úgy ki belőle, hogy nagyjából a film felétől elénk tolták a megoldást. Mert ugye a film elején elhangzott Poe idézet: „Amit hallunk, abból semmit sem kell hinni, s amit látunk, abból is csak a felét.” az azért nagyjából érthető még annak is, aki talán az első filmjeként tekint erre a műre. Rejtély misztikum kilőve. Ámen.

Ennek ellenére, amit viszont kapunk az egy klassz kosztümös XIX. század hajnalán játszódó sötét kis thriller t (krimit?) remek arcú szereplőkkel, akikről tényleg elhisszük, hogy őrültek és még meg sem kell szólalniuk elég csak ránéznünk. Kicsit sokan is vannak. Tényleg eszméletlen karaktereket szedtek össze és most nem bájos Kate Beckinsale kisasszonyra gondoltam, mert ő azért kirítt innen úgy, mint télen a gólya kéményemről.  A sztorit nagyjából vázoltam, nem lenne érdemes tovább boncolgatni, úgy is hamar kiderül minden. Elég szép tempóban haladunk előre, megfelelően csepegetve folyamatosan a történéseket kicsi izgalommal vegyítve. Nem mondhatom, hogy nem érdekes csak hát azért valami hibázik azzal a fentebb említett idézettel.  

A helyszín kiválasztása szuper, ködös hegyek közötti baljóslatú elmegyógyintézet, a kapuban felröppenő hollóval, már elvből be nem tenné senki oda a lábát, nemhogy odamenjen bárki is gyakornoknak két darab kézitáskával. Amiből a főszereplőnk úgy kiránt egy szmokingot, mint amikor egy bűvész kirántja a nyulát a kalapjából. Azért volt több furcsa értelmetlenség is, bár ezek felsorolása csak a kötözködést szolgálná, aminek totál nincs jelentősége, mivel a filmet nem befolyásolják. Néhány esetben a „dilinyósok” viselkedése inkább megmosolyogtatott, mint inkább feszültséget keltett bennem.  No, és kapunk még egy romantikus szálat is, hadd bonyolódjon a történet, aminek kezdetben nem értettem mi jelentősége is lesz.

A film nézése közben felelhető morális kérdésekbe nem szeretnék belemenni, (már aki vél ebben is felfedezni)hogy mi is a jó kezelés ezeknek az embereknek, mit is kéne velük csinálni, hogy újra beilleszkedjenek a társadalomba, nem vagyok orvos és feltételezem, már nem is leszek. Persze a véleménye mindenkinek megvan, hogy például a gyilkosoknak mi jár, mit is kéne velük tenni, de ezt döntse el mindenki saját maga, nekem marhára nincs hozzá kedvem.      

A két nagyágyú szerepeltetésével azért nagyjából el lehet adni egy filmet, valljuk be őszintén. Ben Kingsleynek tényleg jól állt ez a szerep, beleéli magát a doktori címbe rendesen, de elmondhatjuk, hogy rutinos, hiszen majdnem ugyanezt korábban is már eljátszotta a Viharszigetben (2010). Michel Cainenek szintén a kisujjában van a szakma, aki bár most csak mellékszereplő, így is elég emlékezetes marad, különösen mikor felkerül az asztalra.  Kate Beckinsale (Underworld) és Jim Sturgess (Egy nap) romantikus szála egy kicsit furcsa, de film a végére azért szépen kigömbölyödik a sztori. (Nem értettem mi ez az egész nyáladzás a lány körül, mert már a tévémből folyt ki hátul.) Annyira nem voltam elájulva a kisasszonytól, de Jim Sturgess most is jó volt. David Thewlisnek (Hadak útján) viszont a gonosz szerepe meglehetősen szimpatikus, annak, akiknek szimpatikusak a gonosz szerepek.     

Brad Anderson (A gépész) filmje nem egy korszakalkotó remekmű, de azért egészen nézhető. Elég sötétre sikerült, megfelelő feszültséggel, persze úgy, hogy közben simán lehet mással is foglalkozni annyira nem rágtam le a körmöm. Amúgy Edgar Allan Poe novellájából Joe Gangemi írta a forgatókönyvet és nem biztos, hogy a mesternek tetszene az elkészült mű. Engem igazán a hangulata fogott meg, na meg az, hogy már régen láttam hasonló filmet. Olyan sötéten romantikus krimi, ha lenne ilyen kategória a filmek között. A zenéje kifejezetten jól összerakott, nem fedeztem fel semmi kivetnivalót benne. Mivel karácsony és szilveszter között játszódik, ezért is mertem a bevezetőmben megemlítetni, hogy karácsonyi filmnek is ajánlott, aki mondjuk nem Gricsre vágyik 120xor is.  Amerikában a film Stonehearst Asylum néven fut. (Oroszoknál meg: Обитель проклятых)

Ajánlom tényleg kifejezetten délutáni időtöltésnek most télen, mikor már egy kicsit besötétedett és csendes ”nyugalmas” szórakozásra vágyunk.

Szakítok a hagyományokkal és nem írom tele a képernyőt. Inkább csak röviden ajánlok egy filmet szűkösebb hétköznapokra, mikor az embernek tele van már mindennel a feje és még véletlenül se szeretne gondolkodni. Nekem ez amúgy roppant egyszerűen megerőltetés nélkül megy. Nem egy mai film, de talán érdemes másnak is megnézni.

No. Ebben a filmben is már megint a nők miatt van a balhé, mondhatnám undok módon a gyengébbik nem ellen, de ha így van, hát így van. A biztonsági őrként dolgozó Robertet (Denzel Washington) jól felbőszítik, mikor az újonnan megismert kis barátnőjét Terit (Chloe Grace Moretz) kórházba küldik egy kiadós veréssel. Nekiáll egymaga gyakorlatilag puszta kézzel legyilkolni a New Yorkban lebzselő teljes orosz maffiát.

Röviden ennyi. Hosszú játékideje és a teljesen hihetetlen sztorija ellenére egészen nézhető volt. Szerettem, ahogyan főszereplőnk felhasználja munkahelyének adottságait, és különféle eszközökkel írtja az ellenséget, legyen az kalapács, fúró, szögbelövő vagy akár egy teljes tekercs szögesdrót, de azt is láthatjuk mire jó egy dugóhúzó, ha nem a rendeltetésének megfelelően használjuk. Aki színészi alakításokban bízik, az is boldog lehet, hiszen néhány esetben az akciómentes jelenetek bizony erősebbre sikeredtek, mint a frappánsan kivitelezett kivégzések.

Denzel Washingtonnak továbbra is jól áll ez a visszafogott „megtorló” szerep. Chloe Grace Moretz (Engedj be!) sokat nem szerepel. Viszont Marton Csokás (Noé) egészen gonoszan tud nézni.   

Antoine Fuqua (Kiképzés) rendezőnek filmjében igazából nem csalódtam, nem vártam tőle mély gondolatokat és érzéseket, gyakorlatilag elismerem, hogy igazából semmit sem vártam. Azonban kellemes időtöltésnek bizonyult, bár kicsit hosszúra sikerült és már vártam a végét. Úgy kikapcsolt, mint egy levert biztosíték. Mire vége lett már nem is gondoltam rá többet.

70%

Simán megszívattam magam tegnap este. Nem is akartam egyből ideülni annyira elment a kedvem, mert nem láttam értelmét, hogy értelmetlen dolgokon aznap még tovább gondolkozzam.  Talán a jó szándék vezérel ezzel a néhány sorral, ne essen bele más is abba a hibába, hogy nem néz utána egy filmnek és ismeretlenül csak az imdb. pontszámra hagyatkozva leül elé. Hozzáteszem azért nagyjából reálisnak tartom ezeket a pontokat egy - két kivételtől eltekintve. Ez a film 7.1-n állt mikor utoljára néztem. Talán most már kevesebb, mert én is szavaztam rá.  

David (Dan Stevens) leszerelése után első útja Peterson család kis házához vezet, mivel azt állítja, hogy a bevetésük során elhunyt fiukkal jóbarátok voltak. David megígérte a fiúnak utolsó kívánságaként, hazaérkezése követően elmondja majd a családnak, hogy mennyire szerette őket. A nagy közös sajnálkozás közben (no meg néhány elfogyasztott sör hatására) a család felajánlja, hogy az ismeretlen katona töltsön velük néhány regeneráló napot mielőtt visszaindul. David nyugalmának és önzetlen segítőkészségének kezdetben mindenki örül, szülők, gyerekek, barátok, azonban ez az idillikus családi béke hamar összeomlik, mikor a városban egyre több különös haláleset történik…..

„EZ AZ!” – így nagybetűkkel kiáltottam fel a végén és nem a frappánsan befejezett végkifejlet hatására, hanem a végén elsötétedő fekete képernyő láttán. Ültem és azon gondolkodtam a sötétben, hogy mekkora hülye vagyok. Néztem bamba tekintettel a tv-met és figyeltem, hogy kik voltak azok, akik elkövették ellenem ezt a bűnt. Érdekes, hogy nem voltam mérges, nem bosszankodtam, nem szenvedtem, mert a döbbenettől mindezt elfelejtettem.  Egy helyben ülve szinte mocorgás nélkül végignéztem és folyamatosan kérdezgettem magam, mint egy bolond, hogy ezt most viccnek szánták vagy halál komolynak? Nem tudtam eldönteni.  És még most sem, hogy itt ülök és írok róla. Mert értem, hogy kell készíteni 2014-ben is 80-as éveket felidéző, B kategóriás filmeket, de ez annyira rossz volt már, hogy az ABC betűinek az legutolsó betűjét sem éri el. Bár elérte a célját, ami jelen esetben az volt, hogy nem kapcsoltam ki. Most akkor mégis bennem van a hiba? Ilyenkor ugrik be a híres koppintó filmstúdió Asylum neve, de azokra legalább lelkileg fel lehet készülni… Erre viszont nem.

Már az első képsoroktól idegbajt kaptam, amikor a szende mosolyú főhősünk kis sejtelmes vigyorával a száján meséli el totál hiteltelenül meghatódva, hogy mennyire sajnálja a kis család elvesztett tagját. No, ezek után, már csak egy lefolyt hab a tortán, hogy mi a túrónak szállásolják el azonnal egy éjszakára tök ismeretlenül. Küldjék el egy motelbe, és ha akar még valami közös szeánszot - mivel lemaradt a halotti torról - jöjjön vissza másnap. És szerintem most nem én vagyok a kegyetlen. Nonszensz, pedig tényleg nem úgy ültem le a film elé, hogy fúrni fogom végig, hiszen nem is olvastam róla semmit. Bár akkor azt is lehetne mondani, hogy akkor minek készíteni filmeket, ha mindenki egyetértene a mindenkivel.  

Aztán már az első 5 perc után kiderült, hogy ezt a filmet bizony nem az Oscar – díjas alakítások lendítik majd túl a kellemetlen perceken.  Sebaj, egy rossz szappanopera szereplőire felépített akció thrillernek is örültem volna, aminek még esélye az első fél óra végén csekélyen felreppent, de bizony ennek a szele hamar tovaszállt az első kocsmai akciójelenet láttán. Felgyorsított kamera? Vagy talán Davidünk az új Bruce Lee? WTF?! Ilyet én bizony régen láttam. Ez volt az első pont, hogy nem az álmosságtól dörzsölgettem a szemem. Félelmetes.  Még jó, hogy egyedül néztem, mert a filmnézős kis társaságom tagjai itt bizony kikapcsoltatták volna velem, én meg küzdhettem volna velük, hogy nézzük már végig ha már egyszer elkezdtük.

A következő rettenetes dolog, amire nem lehet nem odafigyelni az – az, ahogyan a „komolyabb” jelenetek előtt rázoomolnak David szigorú tekintetű fejére, közben a zene felhangosodik valamilyen irgalmatlan zörejjé, amitől még a nagylábujjamon lévő szőrszálak is égnek meredeztek. Szőke terminátorunk ilyenkor - aki egyszerre elbír két söröshordót is, és ez nem vicc, mert tényleg ezzel mutatják be elképesztő erejét-, olyan szigorú tekintettel néz maga elé, mintha előre látná hazánkban bevezetésre kerülő drogteszt utáni állapotokat. Nos, az ezek után lévő jeleneteket a továbbiakban egy pillanatig sem tudtam komolyan venni és csak folyamatosan mosolyogva ráztam a fejem.  A lövöldözős rész, mert van ám ilyen is, már-már komikusan akrobatikus jeleneteket tartalmaz, hiszen főhősünk kengurukat meghazudtolva ugrál a golyók elől. Óriási. Talán itt van a film egyik legvéresebb jelenete is, ami tök értelmetlen. 

A történet kb. annyira van bonyolítva, hogy még egy középsős ovis csoportban a gyerkőcök is előre kórusban kiáltva mondják mi lesz a vége. Rendben, nem egy bonyolult filmre vágytam alapból, csupán egy szórakoztató alkotásra, de itt ebben annyi ötletet véltem felfedezni, mint manapság néhány parlamenti felszólásban éjjel 11 óra felé. Na de eljött végre a film vége! És feltette a pontont! Komolyan, mindent vitt. Annyira szurkoltam, hogy nehogy már jó legyen, ne csalódjak kellemesen, még véletlenül se legyen benne valami komolyabb csavar, mert menten összeomlik az addig felépített rogyadozó váram. És imádkozásom meghallgatásra talált. Végtelenül „profi” környezetben játszódó végső vergődés, olyan, mint egy 80-as évekbeli rossz horrorfilm záró felvonása. Azt hiszem, talán a helyszínt leginkább a Budapesti Vidámpark szellemkastélyhoz tudnám hasonlítani, ami már akkor sem volt rémisztő, mikor még megtekinthető volt. Hála az égnek „Jancsi és Juliska” agonizálása nem tart sokáig és nem húzzák a filmet tovább 90 percnél, hamar megoldják a problémájukat és a miénket is. Ámen. Ja, még nem, mert a „to be continued” lehetősége bármikor elképzelhető…….nélkülem.

Még egy külön fejezetett szentelnék a film zenéjének és tényleg befejezem rosszindulatú megjegyzéseimet. Sajnálom, de erre szerettem volna külön kitérni. A gagyiságától lekapartam a képzeletbeli tapétámat. Úgy kirázott tőle a hideg, mint amikor az Elm utcában Freddy acélkarmait végighúzta a csövön. Vannak elektronikus zenék, amik bejöttek régen és manapság is, de ami ebben a filmben végig a hátérben hallható, az minden képzeletet felülmúl. Bántóan rossz a fülnek, és senki ne haragudjon meg ezért a véleményért rám.

Szereplők. Voltak. Röviden. Mindenki legjobb barátja Dan Stevens (Downton Abbey), úgy bűn rossz, mint szinte mindenki ebben a „disaster” filmben. Bájos mosoly mögött elveszik a bamba tekintetű ördög. Egy cseppet sem félelmetes. Nem alszik, nem iszik. Eme roppant lényeges tulajdonságokat hamar megtudjuk róla, a többit meg majd gondoljuk hozzá a film során. Nincs kedvem felsorolni, hogy kik voltak még a szereplők, melyik filmben játszottak utoljára. Most nincs. Na talán Maika Monroet (Nyárutó) megemlítem. Elég volt belőlük ez a másfél óra.

Adan Wingard (V/H/S) rendező úr filmjét nem tudom, mire véljem, nem tudom eldönteni minek készült. Thrillernek? Vígjátéknak? Fejhajtásnak a 80-as években készült akciófilmeknek? Tényleg még így leülepedve sem tudom. Nekem nem tetszett, de nagyon nem.  Ennél a filmnél ez a retrofeeling egyáltalán nem jött át. Se nem vicces, se nem izgalmas. Vallatni lehet vele. Rosszak a szereplők, rossz a történet (értelmetlen dolgok sokasága, de ezek felett még el lehetne siklani), rossz a zenéje, rossz a megvalósítás és úgy minden. A legkönnyebb negatívan írni egy filmről, de erről még megerőltetnem sem kellett magam. És nem hiszem, hogy csak azért, mert rossz napom volt. A bemutatójának megnézésével sokkal jobban jár az ember, mint magának a filmnek a megtekintésével.

Ha szemét lennék, azt mondanám, nézze meg mindenki! Sőt biztos lesz olyan is, akinek meg bejön, hiszen azért mégsem véletlen a bevezetőmben emlegetett 7.1 pont.  Nem értem magam, hogy a fészkes fenébe voltam képes végignézni. Lehet, hogy akkor nem is volt olyan rossz?  Na, ezért a feltételezésemért adok neki kicsit magasabb százalékot.

30%

Filmrajongók számára 2014. január igen jó hónap volt. Szinte egymást érték a jobbnál - jobb filmek. Csaknem minden hétre jutott egy-egy olyan alkotás, ami után egészen boldogan álltam fel, mivel hasznos időtöltésnek tartottam a megnézését. Az alábbi film is igen a szívemhez nőtt, hiszen nem csak a rengeteg sztárt felvonultató stáblista okozott örömöt, hanem a lassan csordogáló története is.

Russel (Christian Bale) és öccse, Rodney (Casey Affleck) szebb életről álmodoznak, egy olyan ingerszegény gyárvárosban, ahol az égvilágon nem történik semmi, azon kívül, hogy az emberek dolgozni járnak a helyi acélüzembe. Russelt egy napon ittasan balesetet okoz, amiért négy évre lesittelik. Szabadulása után szeretné a saját és öccse életét is rendes kerékvágásba terelni. Rodney, míg a testvére a sitten ült, katonaként Irakban töltött szolgálatot. Visszatérve a háború megváltoztatta és már nem ugyanaz az ember, mint aki előtte volt. Nem találja helyét a világban, dolgozni nem szeretne, ezért illegális ökölharcban próbálja leküzdeni félelmeit és tartozásait. Mivel szeretné a helyi kocsmatulajdonosnak és bukmékernek John Pattynek (Willem Defoe) tartozását visszafizetni egy utolsó bunyó megszervezését kéri északkelet kegyetlen bűnözőjének Degroat (Woody Harrelson) bevonásával, akinek viszont Petty tartozik……

Olyan lassú folyású, mint egy kis patak csörgedezése a hegy oldalán, mely szépen lassan marja a saját medrét. Nyomasztó, kemény, nyers, fájdalmas nézni annak, aki nem alszik el alatta. Nyugtalanság a nyugalomban, mikor semmi nincs csak kilátástalanság. A remény hal meg utoljára tipikus példája. Mit lehet olyan filmről mondani, mikor Eddie Wedder fájdalmas énekhangja már az ötödik percben megszólal? Csak annyit, hogy kegyetlenül jó film.

Csendes nyugodt, tipikus amerikai hegyi kisváros, ahol az emberek alig lézengenek az utcákon, akkor is vagy a kocsmába vagy a munkába menetelnek. A szépnek nem nevezhető városról készült képeket csak a háttérben füstölgő gyárak kéményei teszik még rondábbá. Sok pozitív inger nem éri az embereket, felkelnek, robotolnak és hazamennek. Ebben a háttérben helyezkedik el a két testvér különös kapcsolata. Bale az idősebb, nyugodtam, megfontoltabb, aki már családot szeretne, csendes, keveset beszél, gondolatait is inkább a tekintetéből tudjuk. Affleck ennek pont az ellenkezője. Hangos, indulatos, robbanékony, aki a háború következményeit nehezen tudja feldolgozni, mivel az átélt borzalmas képek örökre bevésődtek a fejébe. A feszültség levezetésére szolgál az illegális ökölharcban való részvétele is, nem feltétlen a tartozásainak kiegyenlítésére. A két testvér között az egyensúly egyáltalán nincs meg, csak a testvéri kötelék, ami szoros összetartja őket, mivel csak magukra, egymásra számíthatnak.

Ezt a köteléket rombolja szét a végtelenül ellenszenves figurának beállított Harrelson, mikor nagyon szemét és kegyetlen módon elbánt a fiatalabb testvérrel, aki viszont szinte kereste a mennyországhoz való utat. Balenek ezek után kell választania, hogy a saját szabadsága, vagy a saját feje, saját igazságszolgáltatása útjára lép, és figyelmen kívül hagyja a rend őrét. Ez után érkezik el az a pillanat mikor a jó fiú összecsap a rossz lélekkel, a dühöngő narkós őrülttel, amit el lehetett volna rontani klisékkel, de ez a film most bizonyt másból állt. Az idősebb testvér mindent elvesztett, ami számára fontos volt és ezt a reménytelen helyzetet csak egyféleképpen tudja feldolgozni, úgy ahogyan magunk is tennénk a helyébe.

A film tele van olyan jelenettel, amit szinte azonnal torkomba ragadt a gombóc. Mikor Bale a hídon találkozik volt párjával Lenaval, és tudatosul benne, hogy végképpen elvesztett minden. Az a lemondás, ahogyan minden jót kíván a volt párjának szívszorító párbeszéd volt, az ember szíve megszakad. Fájdalmas volt nézni. De ott vannak a remek párhuzamos síkon futó részek is, mint mikor Bale az apja barátjával, Reddel szarvasra vadászott, miközben az öccse az utolsó meccsére készül. Zseniális, ahogyan az élet és a halál közötti párhuzamot összemossa. Vagy mikor Harrelson belövi magát, miközben a kommandós egység rohamozza a házat, remek rendezői megoldás.

Aki a végére hatalmas akciójelenetre számít, az csalódni fog, mert – mint mondtam – nem egy szokásos film. Ezt a részt nem véletlenül elnyújtott, adnak elég időt gondolkodni, hogy mit tennék mi a főszereplőnk helyében. Szerintem sokunk azt, ami a filmben is történik. Bár ezekre a morális kérdésekre nem biztos, hogy elsőre jól válaszolnánk. Vajon mi meddig mennénk el? Szolgáltathatunk igazságot magunk is? Ki tudja. Valószínűleg mikor már körülötted ennyire elcsesződött minden, ennyire reménytelenné válna az életünk, nem biztos, hogy hallgatnék bárkire is, csak az első megérzésemre. Azt hiszem a film után, ha van valakinek kedve, gondolkozzon el rajta csak úgy elméleti síkon egy kicsit, ennyit megér.

Számtalanszor leírtam már, hogy a Sötét lovagunk Christian Bale és Hideg nyomon magánnyomozója Casey Affleck mekkora tehetség. Sőt bátran állítom, hogy az utóbbi simán túlnőtt már idősebb testvérén, bár jóval több filmben láttam mostanában, mint bátyját.  Csak érteném, hogy mit mond, mert annyira tud dünnyögni az orra alatt, annyira szenvedve beszél, hogy nem lehet egyszerűen érteni. Legalább is én nehezen hámozom ki a mondatait. Balere írtam már, hogy minden rá van írva. Nagyon szeretem őt, csapzott zsíros hajú szerepe kimondottan szimpatikus volt.  Nem úgy, mint Woody Harrelsoné (Szemfényvesztők), akinek gonoszsága láttán simán belelőttem volna a képernyőbe. A nyalókás jelenete igazán visszataszító. Belegondolva, hogy 20 évvel ezelőtt forgatta le a Született gyilkosokat, ahhoz képest szinte nem sokat változott. A mellékszereplők, Willem Dafoe (Az orvvadász), Zoe Saldana (Colombiana), Forest Whitaker (Az utolsó skót király), Sam Sephard (Mud) most csak kiegészítő emberek, sok vizet zavarnak, azonban tudjuk, hogy mindegyik akár egy egész estét filmet is elvisz a hátán. Dafoe, ha játszik annak viszont mindig örülök.

Scott Cooper rendező 2009-ben átvehette már az Őrült szív (Crazy Heart) c. filmjéért a legjobb filmnek járó szobrocskát. Ez a film idén most tuti, hogy nem lesz befutó, hiszen nem is jelölték. Azonban szerintem igen is figyelemreméltó. Ridley Scott és Leonardo DiCaprio szponzorálásából készült film nem a szokásos „revenge” filmek táborát erősíti. Borzasztóan lassan halad előre, amire Eddie Wedder zenéje sem segít rá. Még én is majdnem elaludtam rajta, de mégsem aggathatom rá, hogy unalmas lenne. Zseniális pillanatai vannak a filmnek, amiket oxigénhiányos fejünkben, ásítások között is észre lehet venni. Felnyitja záródó szemünk. Az operatőr munka a zene mind első osztályú. A film nem minden embernek fog tetszeni, nagyszerű színészei ellenére sem. Talán másodszori megnézése után még jobban megfogott, van egy nyomasztó hangulata, ami nekem nagyon bejött. Jelenleg az egyik kedvencem. Másmilyen volt, mint a többi. Amúgy kíváncsi leszek, hogyan fordítják majd le a címét magyarra.

Akciófilmre vágyóknak nem igen ajánlom, inkább azoknak, akik szeretnek egy – egy filmben megtalálni azt az örömöt, azt a pillanatot, amiért szeretünk filmet nézni. Én most megtaláltam.

 75%

Igazán jó horror régen láttam. Ha láttam is az elmúlt időszakban, rémisztgetésen kívül semmi újat nem adott. Ami nem is lenne olyan ordítóan nagy probléma, hiszen legalább az adrenalin felmegy az emberben, és ez egy horrorfilmnél nem egy utolsó szempont. Vártam azonban már egy olyan filmet is, amiben nem egy démon veszi át hatalmat egy ártatlan család felett, nem egy mutáns szörny tép le fejeket, nem zombik rohangásznak ütőerek után és az nem valaminek a folytatása.  Nem mondom, hogy ezek az unalomig ismert sémák is lehetnek egészen nézhetőek, de azért az mindig jobban esik, ha egy új szakács jön a konyhára és másképpen melegíti a káposztát.

Éjszaka közepén egy ismeretlen férfi – több sebből vérezve – egy gödörben, hullák között tér magához az erdő közepén. Fájdalmain túl, se nevére, se a személyazonosságára nem emlékszik, de azok az emberek se, akik segítsége után egy faházban ébredeznek közösen. Mindenki gyanús mindenkinek, nem tudják mi történt velük, hogyan kerültek oda. Csak kulcsok és rejtvények vannak. Nem tudnak hova menni, nem tudják merre induljanak, falakba és újabb kérdésekbe ütköznek. Ezek a falak azonban egyre inkább ledőlnek és a homályos képek egyre inkább egy tiszta, de szörnyű valóságot hoznak elő…..

Szerettem ezt a filmet az elejétől az utolsó képkockáig. Vétek lenne a sztorit jobban domborítani, hiszen abszolút „spoileres” magyarosan. A lényeg az, hogy végre egy olyan film, amit tudott újat nyújtani. Friss, lendületes, rémisztő és elég ronda ahhoz, hogy tudjunk rajta szörnyülködni és megbotránkozni. A film elején éreztem, hogy ez most valami más lesz. Amint megláttam a szereplőket, mér tudtam, hogy nem egy zsé-kategóriás egyveleg.

Kezdéstől a film végégi csavarják a történet. Apránként csöpögtetett kirakós darabkák morzsái végi odaszegeztek a képernyő elé. Nyitott szájjal bambulva és fejet vakarva gondolkoztam, hogy vajon miről is lesz itt szó. Most komolyan 2013 év végén törnöm kell a fejemet egy „horrorfilmen”? Igen és ez nagyszerű. Bár az is lehet, hogy csak az én agykapacitásom van már így az év végére telítődve, oly mértékben , mint  tavasszal a dunai áradás következtében a rakpart Pesten. Kellő lendülettel megáldva, kellő misztikummal átitatva kapunk egy olyan filmet, amire egy igazi „horror” rajongó régóta vágyott már. Az, hogy miért is teszem állandóan a horror jelzőt idézőjelbe, majd később kifejtem. Oly érzésem volt közben, hogy ez nem is hülyeség – persze volt már rá a történelemben, hogy tévedtem -, de akkor is. Elhitette a film velem, hogy lehet ilyen, és ez ezért elég nagy szó. Kételkedni lehet, mert ez a dolgunk egy filmen, de szórakozni sokkal jobb és ez a film arra készült. Már akinek a „horror” szórakozást jelent. (Végül is mi más jelenthetne, követendő példát. )

Nem mondom, hogy tökéletes alkotás, mert ha fanyalogni szeretnék, találok benne olyan dolgokat, amelyeket mondjuk nem értettem, de ez lehet csak a saját fordításom hiányából adódó tudatlanság. Így is közel 15 órát foglalatoskodtam vele angol és olasz felírat elcseszett fordításából és ez egy 1.5 órás film esetében 10 szeres nézési idő. (na ez a matek) És különben is, ha minden tökéletes lenne, akkor mindenki életében maradva. Meg amúgy is, ez nem egy történelmi film, hogy kifogástalanul ábrázoljunk valamit, nem kell megfelelni annak a hűségnek, amint őseink lefektettek. Ez egy „horror”, amit készítők annak szántak ami, rettegjük tudatlanságtól, rettegjünk a tanácstalanságtól és az ismeretlentől és ez így van egészen a film végéig, amire garantáltan emlékezni fogunk, annyira jól sikerült. Talán utoljára az Azonosság c. film tetszett ennyire.

Nem mondom, hogy annyira sok brutális dolog van benne, mert ez nem így van, de az a néhány jelenet, amit a szemünk elé vetnek, alapban is elég rémisztő és gusztustalan. Nincsenek benne nagy trancsírozós jelenetek, de mégis elég ahhoz, hogy a lélegzetünket visszatartva még véletlenül se dőljünk hátra nyugodtan a fotelunkba. Szeretem dicsérni ezt filmet, pedig vannak ennél sokkal jobbak is, de engem ez magával ragadott és nem szégyellem egyáltalán.

Sharlto Copley személye már eleve meghatározta a filmet. A District 9 és az Elysium szereplője erre a filmre is tökéletes választás. Végre nem egy olyan arc, akit csak úgy el lehetne felejteni, annyira jellegzetes a feje, hogy hátulról is fel lehet ismerni az arcát. De a többiekre sem lehetett semmilyen panaszom, nincs konkrétan az egész film csak a főszerelőre kihegyezve, mindenki lehetőséget kap a kibontakozásra. És az is jó volt, hogy nem volt olyan érzésem, hogy na most másodlagos sorozatszereplőket kapunk.

Szerintem az Gonzalo López-Gallego (Apollo 83) spanyol rendező egyik legjobb filmje. (nem nehéz a választékából) Erre a filmre azért már fel lehet figyelni. A film rendezése, forgatókönyve egészen remekre sikeredett. Igazából a műfaját tekintve nem kifejezetten horror.  Inkább a thriller és a dráma keveréke. Mert ha a történetét nézem inkább dráma, ha a feszültséget inkább akkor inkább thriller, és ha az elemeit, akkor meg horrornak mondanám. Az operatőri munka szépen fényképezett, és nem csak a kis hazánk gyönyörű természeti szépségének köszönhető.(Zirc környéke, ha jól tudom) Élmény volt nézni hazán igazán jellegzetes növényeit, pl. a parlagfüvet az elhagyott épületnél. Külön pont az is, hogy nem játszódott az egész film éjszaka. Tényleg klassz képeket kapunk, lehet ez akár egy közelkép vagy egy távoli, mint amikor az éjszaka az erdőt hátulról megvilágították. (volt időm nézegetni) A soundtrack is tökéletes ahhoz a feszültséghez, ami a film alatt végig érzünk. És nem csak az izgalmasabb részekhez szánt zene keltette fel az érdeklődésemet, hanem a szomorú hangvételű motívumok is. Érdemes meghallgatni a film vége után a felhangzó számot, a zongora egyszerűen gyönyörű. Számomra nehezen felejthető alkotás (és nem csak a fordítása miatt), nem kiemelkedő, de akkor is emlékezetes. És még egy külön öröm, hogy végignézve a stáblistát 80%-ban szinte csak magyar közreműködő volt feltüntetve. Lehet nálunk azért jó filmet forgatni, csak meg kell találni az alapanyagot.

Azoknak ajánlom, akik már elalszanak szinte minden „horror” filmen, annyira unják már a műfaj zsánereit. Szerintem nem csalódnak benne, max. csak bennem, hogy én ezt ajánlottam. Nem szokásom ezt mondani, de érdemes megnézni amúgy a bemutatóját, mert végre nem mondja el az egész filmet, viszont kellően felcsigázza az érdeklődést.

75%

Azért sikerül mellényúlnom nekem is. Pedig ha az megérzéseimre hallgatok, tudnom kellett volna, hogy kár az elcseszett időért. Ennyire erővel nyugodtan nézhettem volna a szombati tehetségkutatót a tv-ben, mert kb. az is annyira izgalmas, mint az alábbi film.

New Orleans felé közeledő Katrina hurrikán napján Nolan (Paul Walker) állapotos feleségét, Abigailt (Genesis Rodriguez) a helyi kórház sürgősségi osztályára viszi, mivel koraszülés várható. A baba 5 héttel a tervezettnél korábban megérkezik, de sajnálatosan Abigail a szülés során elvérzik. A kislányt inkubátorba helyezik a következő 48 órára, míg az első sírás megtöri a csendet. A vihar miatt azonban az egész kórházat evakuálják, Nolan és a kislány kivételével, mivel a készüléket nem lehet elszállítani. Az apa egyedül marad a sötétben, miközben a vihar a falakon kívül egyre komolyabban károkat okoz….

Na, hát ahogyan említettem a bevezetőmben, ez kb. annyira lett izgalmas, mintha egy tevét mutatnának másfél órán keresztül a sivatagban gyalogolni. Nem sikerült jó filmet készíteni belőle, de mit is várhatunk volna egy olyan egyszemélyes drámától, aminek az alapváza igen kevés. Egyetlen pozitívumot tudnék kapásból kiemelni, hogy nem írták ki a film elejére: „megtörtént események alapján”. És most itt nem a hurrikánra értem. (Aztán lehet, hogy mégis megtörtént, csak nem figyeltem)

A filmben sok minden nem történik azon kívül, hogy két – három percben a tomboló viharból kapunk ízelítőt. Szépen lassan várjuk, hogy elmenjen a villany és kiürüljön az épület, hátrahagyva benne a csonka családot. A sötétben az inkubátor pislákoló fénye mellett főszereplőnk flashback-ek formájában emlékszik vissza párjával történő megismerkedési – „húú, mennyire is jó volt régen” - pillanatokra. Múltidézések után a jelenben az életben tartáshoz szükséges infúzió és akkumulátor kereséssel húzzák az időt, mert mindkettő fogyótermék a szobában. A feszültség is ebből adódik, hogy főszereplőnk másfél percnél tovább nem hagyhatja magára a bébit, mert a generátor folyamatosan tekerni kell kézzel-lábbal.  Közben beiktatnak jazz zenei aláfestéssel egy kis pelenkázási problémát és egy kis egyoldalú beszélgetést a babával, aminek kb. olyan hatása volt, mint amikor a lakatlan szigeten Tom Hanks beszélgetett Wilson névre keresztelt labdájával. Az utolsó 10 percre még jön egy kis intenzívebb szemfelnyitó jelenetsor, de hála istennek gyorsan vége is.

Ezt a filmet simán végig lehetne tekerni kétszeres sebességgel, legfeljebb viccesen hadarnak benne, de gyorsabban vége is. A szövegek amúgy sem annyira mélyrehatóak. Talán végén kívül (az utolsó egy percben) még egyszer hatódtam meg, amikor a babának nevet választott Nolan. Nem akarom jobban lehúzni a filmet, mert mégis csak egy csecsemő van benne, akiért küzdenek és ez egy szép próbálkozás.

Paul Walker (Halálos iramban) talán legjobb szerepe, no nem egy oscar-díjas próbálkozás, de magához képest egészen tűrhető. Mivel egyszemélyes dráma, másra rosszat mondani nem lehet. Feleségét játszó színésznő Genesis Rodriguez (Erőnek erejével) oly keveset szerepel, hogy semmi nem jegyzeteltem róla.  

Kicsit meglepődve olvastam, hogy a rendező Eric Heisserer korábban A Dolog 2010-es kiadásához, valamint a Végső állomás 5. részéhez készített forgatókönyvet. Ezzel az első filmjével viszont nem lopta be magát a szívembe. Ezekről a filmekről lehet a legkönnyebben a legtöbbet írni, de én most mégsem teszem. Szinte mindenben kevés és maradok most én is a kevés szónál. Aki egy jó kis katasztrófafilmre vágyik, nézze inkább meg A lehetetlen (2012) című thaiföldi cunamiról készült filmet, mert az klasszisokkal jobban sikerült.  Nem tudok kiemelni semmit a fényképezésről, sem a rendezésről, sem a zenéjéről. Egy oldalas forgatókönyv alapján nehéz jó filmet készíteni.

Azoknak ajánlom, akik tengernyi idővel rendelkeznek és oly mindegy nekik, mire használják fel. Egy jó könyv most többet ér.

50%

Néhány kihagyott, de azért filmezéstől nem mentes hónap után újra jelentkezem. Kicsit bele kell rázódnom újra az írásba…. Nyáron hallottam a VOLT fesztiválon: „Ami nem megy, azt erőltesd!” Talán ha ezt a mondást követem, csak sikerül valamit összehoznom. Erről a filmről mindenképpen szeretem volna néhány sort legépelni, mert a téma annyi embert érint már a mai internet által behálózott szép kis bolygónkon, hogy nem hagytam elveszni a fejemben.   

Rich (Jason Bateman) munkamániás ügyvéd, aki családjával csak futólag érintkezik, mivel a telefonja szinte a füléhez nőtt. Cindy (Paula Patton) és Derek (Alexander Skarsgard) egy idegileg kikészült pár, akiknek nem elég, hogy a babájuk elvesztését is fel kell dolgozniuk, de emellett elég kellemetlen helyzetbe kerülnek, amikor egy veszélyes online bűnűző a személyes adataikat is ellopja. Mike (Frank Grillo) megözvegyült ex-zsaru egyedül neveli kamasz fiát, Jasont (Colin Ford), aki a neten keresztül az egyik haverjával az osztálytársát terrorizálja. Egy feltörekvő újságírónő, Nina (Andrea Riseborough) felnőtt (adult) tartalmú online oldal leleplezésétől várja karrierjének beindulását, miközben a szex oldal egyik fiatal szereplőjével, Kyle-al (Max Thieriot) ismerkedik. Mindenki idegen egymásnak, különböző társadalmi rétegből jöttek, teljesen átlagos, hétköznapi emberek, akik élete mégis összetalálkozik ebben az idegtépő online világban.  

Internet megváltoztatta a világot, ez tény és már-már közhely. Egyesek örömére, mások bánatára. Van, akinek az életét jobbá tette, van, akiét tönkrevágta. Naponta találkozunk ezekkel az emberekkel, hiszen a szomszédjaink is lehetnének. Egy biztos, az online világ nem közömbös egyikünkre sem és láthatatlanul belénk épült. Ismét egy „NET”-es film, ami az emberi kapcsolatokról, érzelmekről, reményről, szeretetről, kitartásról és még sorolhatnám mi mindenről szól. Nem egyszerű róla beszélni és nem is nagyon szeretnék, a felfedezés örömét meghagynám mindenkinek saját magának. Nem egy felemelő alkotás, nem fogunk felhőtlenül tapsikolni a boldogságban utána. Maximum csak azért, mert láttunk egy igen komoly és mély üzenetű filmet, de készüljünk fel, hogy nem tölt fel.  

Annál inkább szomorú, rémes, sötét és nyomasztó, különösen annak fényében, hogy a szemünk előtt zajlik az egész, hiszen manapság erős túlzásokkal szinte a fél életünket a net előtt töltjük (ilyenkor kell azt írnom, hogy tisztelet a kivételnek), és nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy bármelyikünkkel megtörténhet a baj, ha egy kicsit nem figyelünk oda magunkra vagy akár gyerekünkre. Hiszen ki az, aki nem használta már a „chat”-szobák bármely formuláját? Ki nem játszott már, ki nem próbált már ki valamely internetes játék adta őrültséget, esetleg követett el gyerekes viccet mások kárára? Léteznek még emberek, akik nem rendeltek interneten keresztül (gondolom azért igen), és nem töltöttek ki személyes adatokat kérő nyomtatványokat? Vagy a legjobb - és egyben az utolsó magamnak feltett kérdésem -, hogy van-e olyan valaki még, aki nem nézett rá akarva vagy akaratlanul felnőtt tartalmú oldalra? Egyszerűbben, pornó site-ra? Aki „fent” van a „net”-en szinte kizárt, hogy nem lépett át valamely képzeletbeli határt. Negatívan (naponta 25.000 embernek lopják el a személyes adatait) vagy pozitívan, de mindenképpen magába szippant a hálózat, ha hagyjuk magunkat.

Ebben a filmben három különböző család hihető és szomorú tragédiáját követhetjük végig, ahogyan darabokra hullik a web-kapcsolatokra száműzött életük, mivel nem figyelnek kellőképpen egymásra. Mentségükre legyen mondva, hogy nem csak saját hibájuk következménye. Láthatjuk, hogyan próbálnak küzdeni saját magukkal és a láthatatlan veszély ellen, hogy hogyan teszi próbára az „ellenség” a kapcsolatukat, de tényleg nem szeretnék részletesebben belemenni a történetbe.

A film elég megrázóan indul, és elég kijózanítóan fejeződik be. Egészen lassú, hagyja az emberben az elhangzottakat ízlelgetni, hogy belülről érleljük a dolgokat ezzel is közelebb hozva szereplőink fájdalmát és megértsük tetteiket. Mondjuk igazából, a szövegkönyv nem tartalmaz hatalmas dialógusokat, és a jelenetek sem szolgálnak eget rengető újdonsággal, de mégis van valami, ami miatt érdekes az egész.  A film elején kicsit megijedtem, hogy hány szál is kerül bele a filmbe, de aztán később megnyugodtam, hogy pont megfelelő számú a szereplőgárda ahhoz, hogy egy szépen összerakott, lassan egymásba érő film épüljön fel a szemem előtt. Döcögve, de ugyanakkor mégis feszülten haladunk a végkifejlet felé, amit talán egy kicsit bátrabbra, merészebbre gondoltam, de legalább nem találtam ki.

A színészeket szinte kivétel nélkül dicséret illeti a gyerekektől a felnőttekig. Jason Bateman (Förtelmes Főnökök), az elfoglalt ügyvéd drámai alakítása nagyszerűen hozza a „felébredő apát”. Talán ő az akit elsőre szívből kiemelnék. Paula Patton (Mission Impossible: Fantom protokoll) az elhanyagolt feleség szerepében tényleg fájdalmat és sajnálatot ébreszt. Max Thieriot (Jumper) amikor jelen van, nem lehet a szemünket levenni róla. A gyerek színész Colin Fordról (Az igazi kaland) elhiszem, hogy csak egy ártatlan tréfát akart véghezvinni, de ha mindenkiről szeretnék írni néhány sort, betelne hamar az oldal. Elégedjünk meg annyival, hogy Frank Grillo (A műszak végén), Alexander Skarsgard (Csatahajó), Andrea Riseborough (Feledés) és Hope Davis (Vasököl) játékán egy csöppet sem láttam azt, hogy nem hiteles az egész, amit szerepük megkívánt. Nem annyira szerethetőek a karakterek, de a játékuk kifogástalan.

Henry Alex Rubin dokumentumfilmeken edződött rendező brutálisan jó filmet készített. A Gyilkos-labda a kerekesszék harcosai (Murderball, 2005) című filmjéért Oscar-díjra jelölték. A mostani filmjében is meglátszik a rendezői múltja. Bravúros, érdekes, aktuális és különleges atmoszférájú alkotás, amin el lehet gondolkodni és el is kell, mert csak így van értelme az egésznek. Sötét, rémisztő, de ez is a lényeg.  Az egész alkotás nagyszerűen van „elmesélve”, végig ébren tartva a bennünk szunnyadó nyugtalanságot, a tehetetlenséget. Figyelemfelkeltést akart, ami számomra nagyszerűen átjött. Nagy erénye a filmnek, hogy beleéljük magunkat és elgondolkodunk, hogy valójában mi mennyi időt is fordítunk egymásra és hogy hagyjuk már a gépeket a polcon.

A fényképezése egészen bravúros. A színek külön fejezetet érdemelnének. Olyan technikai beállítások vannak, hogy csak bambultam. Mégis azt mondom, hogy az egészet elronthatta volna ha a film vágását elrontják. De nem sikerült, nagyszerűen áll össze a kép.  A zenéjét Max Richter (Viharsziget) követte el, amit élvezettel és beleéléssel lehetett hallgatni. Szerintem napjaink egyik fontos filmje lesz, bár ez csak az én véleményem.

Azért megjegyzem, hogy a filmhez nem volt nehéz szponzorokat találni, a nagy gyártók szépen tejelhettek, mert még véletlenül sem lettek kitakarva a reklámok (ugye Sony, Toshiba, Apple). (és még én is reklámozom őket)

Ezt a filmet kötelező megnézni, nem ajánlgatom külön senkinek. Kicsit vigyázzunk már magunkra és figyeljünk oda egymásra ebben a bedrótozott világban. Ne csak az a rohadt okos telefon legyen mindig a kezünkben, és a pihenés se abból álljon, hogy a laptop nyomja a hasunkat. Nem akarok tovább okoskodni, én is a netet használom, hogy megszülessen ez a néhány sor. Ki is kapcsolom, elég volt mára.

80%

Szerintem nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a legjobb II. Világháborús filmek eddig Németországból érkeztek. Ezért is örültem ennek a filmnek, hiszen egy kis ausztrál tőke bevonásával egészen valóságos filmet sikerült készíteni – a nálunk még nem kapható - Rachel Seiffert: The Dark Room című regényéből. 

A II. Világháború végén a szövetséges haderők keresztülmasíroznak Németországon. A háborús SS tisztek menekülnek, magukra hagyva akár a családjukat is. A 15 éves Lore (Saskia Rosendahl) négy testvérével, a húgával (Liesel - Nele Trebs), az ikrekkel (Jurgen - Miki Siedel és Gunther - Andre Frid),  a csecsemő Peterrel - miután az anyja feladja magát az amerikaiaknak - kénytelen közel 500 km-es utat megtenni a megosztott Németországon keresztül a nagymama házáig.  A Fekete-erdő mélyéből elindulva szeretnének eljutni egészen a Hamburg mellett lévő kis faluig. Nem elég az, hogy zord és barátságtalan útjuk során hihetetlen nehézségeken mennek keresztül, Lora rádöbben arra is, hogy az egész életében belénevelt ideák mennyire hamis voltak.  Az apja nem az volt, akinek mondta magát és tulajdonképpen az egész führeri eszme nem az, aminek hitte….

Kegyetlenül szép volt. A filmben szépen bemutatásra kerül, hogy hogyan próbálják gyerekfejjel felfogni, mi is történhetett igazából. Nem szeretek a történelmi dolgokba belemenni, mert csak vitaalapot generálna. Hogy mennyire volt ez reális, mennyire nem, döntse el mindenki maga, de azt azért nagyjából sejtjük, hogy valahogy így történhetett a háború elvesztése utáni náci pucolás. Futunk, amerre látunk és mentsük, ami menthető. Ez valakinek sikerül, valakinek nem. Ez utóbbi elnyerte méltó büntetését. A többi meg sajnálatos történelem.

Nem egy pörgős film, de legalább a letisztult, lassú képek elég időt adnak megemészteni a látottakat. „Nincs győzelem, szenvedés nélkül”, mint ahogyan a filmben is elhangzott, na de ennyi? Szenvedtek a németek is a háború után. Kivételesen ebben a filmben nem azt az oldalt nézzük, amit próbáltak leigázni.  Persze, akik megérdemelték, azért nem kár, de ezek gyerekek voltak. Téves gondolatokkal, amiket a szüleik neveltek beléjük. A gyerkőcök túl kicsik bármiféle büntethetőséghez. Az ikrek hol hallottak volna a haláltáborokról? Kivégzőszagokról? Csak kergetőznek az erdőben. Játszanak. Azt hiszik, hogy az apjuk Fehéroroszországban harcol a hazájáért.  

Lore piszok kemény utazáson vesz részt lovas kocsival, teherautóval, csónakkal, vonattal, de többnyire gyalog. Viszi előre a testvéreit a nagyihoz, miközben azt állítja a piciknek, hogy anya és apa Hamburgban várja majd őket. Felfoghatatlan dolgokon megy keresztül. Nem csak a földön fekvő véres hullák látványa, ami szörnyű és visszataszító, hanem maga a hiú ábrándjának az összetörése, amikor tudatosítják benne a náci horrort, a haláltáborok borzalmait, amikben a saját szülei is tevékenyen részt vettek. Később jön csak rá, hogy apja nem egy háborúban szolgált katonaként, hanem egy „táborban” volt parancsnok.   

Küzdenek az életben maradásért. Éheznek, áznak és fáznak, de csak mennek mezőkön és erdőkön keresztül, sárban és lápban fel északra.  Szívem szakadt meg a baba láttán, mikor csak úgy kitették a földre és ő csak sírt és sírt. Ha baba van a kézben, az emberek könnyebben adnak ételt.  Ékszereket adnak el, amiket még az anyjuk adott nekik oda, hogy kapjanak kaját. Érdekes jelenet, mikor ötükre kapnak egy tojást!! Későbbiekben csatlakozik hozzájuk egy koncentrációs táborból szabaduló zsidó fiú is, akit Lora neveltetése révén nem fogad el, pedig nélküle sehova nem jutottak volna. Viaskodik a belé nevelt ideákkal, azzal, hogy: „Ő csak egy parazita!”  

Nem gyenge idegzetű embereknek készült film. Szinte nulláról mutatják a véres képeket. Elég visszataszító, mikor a hangyák mászkálnak a megerőszakolt nő lábán vagy a fejbelőtt hullán. Picit azért elgondolkodunk, hogy kell ez? Bizony kell. Brutális részek, mint például a folyón való átkelés, ahol nem tudod eldönteni, hogy maga a német pasi gusztustalansága vagy a kővel való fejbeverés bemutatása a gyomorforgatóbb. A feszültséget nem akciókkal teremtik meg, hanem a gyönyörű és kegyetlen képekkel, amiket szépen lassan hoznak elő. Fájdalmasak, de az biztos, hogy hatásosak.

Saskia Rosendahl nagyon jó Lore szerepében, pedig csak az első filmszerepe. Látszik rajta a naivság, az ártatlanság, hogy esélye se lett volna túlélni, ha nincs segítsége. Mikor énekel azért, hogy átkeljenek a folyón, annyira szánalmasan keserű, hogy nézni is rossz volt. Látszik a filmben, hogy felnő. Kai-Peter Malina (A fehér szalag) a zsidó fiúként sokat nem beszél, viszont amit elmond, bőven elég. Tetszett, hogy még véletlenül sem voltak tisztának beállítva, koszosak és büdösek voltak. Még arra is törekedtek, hogy a fiú tarkóján a pattanás látszódjék. Tudom, ezek apró dolgok, de ha egy westernfilmben tökéletes fogsort látnék, az sem tetszene. A baba nagyon szép, helyes kis német kölök, de a többiek is tipikus német ártatlan srácok. Jók voltak mind. A mellékszerepekben az öregeket megemlíteném, hogy jól sikerült őket összeválogatni, mert szinte egytől egyig ellenszenvesek.

Cate Shortland (Cigánykerék) ausztrál rendezőnőnek második filmjében sikerült egy olyan időszakot megmutatni a történelemből (1945 tavaszát), ami - a Führer halála után - kevés embert érdekelt már. Mert ki a fenét izgatott már az, hogy mi játszódott le a menekülésre késztetett németekkel, mikor annyi sok szenvedést okoztak? Le akartak igázni mindenkit, akkor meg nehogy már sajnáljuk őket. Na, hát ez a film picit segít azt is megértetni, hogy valójában az ott élők sem tudtak mindent és csak a vége előtt rakták össze azt a képet, amit már tudunk. Hogy ki hiszi ezt el, az már nem az én dolgom, nekem viszont bejött, és nem tartottam hatásvadásznak egyáltalán. Lehet, hogy a gyerekszereplők miatt van ez így, nem tudom, de az biztos, hogy sajnáltam őket végig. Adam Arkapaw (Snowtown, Animal Kingdom) fényképezése piszok jó. A 10 cm-ről forgatott természet képek tényleg odaszegezik a tekintetünket. Brutálisan szép látványt nyújtanak, mint egy szép természetfilmben: a virágok, a fák csodálatosak. Ahhoz képest milyen sötét időszakot mutat meg a film, a színek nagyon élénkek. A zenéje már az első perctől megfogott. Továbbra is azt tartom, hogy a zongora hegedűvel kísérve a legjobb. Közhelyként és unalomig ismételt dolog, de leírom, hogy ez is egy olyan film, amit érdemes megnézni suliknak. A filmet idén jelölték a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra is.

Történelemfilmek kedvelőinek bátram ajánlom. Érzéki és szívszaggató dráma a háború befejezését követően.   

75%

Ha valaki azt szeretné, hogy a vasárnapi ebédre kellően undorodva nézzen, akkor ajánlom figyelmébe délelőtti programnak Craig Zobel 2012-ben megjelent filmjét. Voltam én is olyan hülye, hogy felébredés után - délelőtt 10 órakor - nekiálltam filmet nézni. 2012 egyik legmegrázóbb és legidegesítőbb filmje azoknak, akik végignézik és nem kapcsolják ki a felénél.

Becky (Dreama Walker) 19 éves lány, aki egy gyorsétteremben dolgozik pénztárosként. A munkára szüksége van. A középkorú Sandra (Ann Dowd), az étterem üzletvezetője nem éppen a legjobb barátságban van vele. Egy stresszesnek ígérkező pénteki napon megcsörren az irodában a telefon. A vonal mögött egy rendőr jelentkezik be, aki azt állítja, hogy Becky pénzt lopott az egyik vásárlótól és a sértett fél nála tett feljelentést, amit tanukkal is tud igazolni. Sandra félti menedzseri állását, ezért Daniel (Pat Healy) nyomozó utasításait feltétel nélkül teljesíti addig, míg a rendőrök meg nem érkeznek a helyszínre. Becky életében ezen a napon megkezdődig egy elképzelhetetlen tortúra…..

Első gondolatom a filmmel kapcsolatban, hogy idegesítő, a második, hogy gusztustalan. Olyan mértékű indulat tört elő belőlem az emberi butaság, meggondolatlanság láttán, hogy ordítani tudtam volna és majdnem lekapcsoltam a filmet. Mivel ilyet sosem teszek és amúgy is furdalt a kíváncsiság, tovább néztem. Érdekelt, hogy mi lesz ennek a szenvedésnek a vége. Mert ez az volt, nem csak a szereplőknek, hanem nekem, nézőnek is. És ha ez volt a rendező a célja a figyelemfelkeltésen kívül, bizony nálam elérte, amit akart. Már akkor tudtam, hogy nem stimmel ezzel a filmmel valami, mikor meghallottam a zenéjét. Amint felcsendül a cselló vészjósló komor hangja, a feszültség csak úgy vibrál.

Sajnos olyan világban élünk, ahol a kényszer nagy úr. Nem csak kis hazánkban van munkanélküliség, hanem fejlett „vidékeken” is. Ezt most foghatjuk sok mindenre, de igazából mindegy is, ez van. Akinek van munkája, megpróbálja megtartani és ezért szinte mindenre képes. Ha esetleg a munkavállalási engedéllyel is problémák vannak, még inkább kiszolgáltatottabb az illegális munkavállaló, hiszen félnek a meghurcolástól. Amerikában a rendőröknek pedig hatalmuk és jóval nagyobb tiszteletük van, mint nálunk. Nem szabad velük szórakozni, a szavuk szent és megkérdőjelezhetetlen, még akkor is, ha ép ésszel felfogni nem is lehet kérésüket. A világ pedig tele van pszichopatával. Kibe bízzon az ember, ha nem a rend őrébe? Mert elméletileg a törvény a mi oldalunkon áll!

Ezt hiszi a filmben szinte minden szereplő, és ezért is vannak kiszolgáltatott helyzetben. Miért is vonnák kétségbe az elhangzott kéréseket, még akkor is, ha baromságnak tűnik az egész? Sandra is csak a feladatát végzi, vakon teljesíti az ismeretlen rendőr utasításait, hiába érzi kínosnak az egész helyzetet. Véletlenül se gondolja, hogy ellenkezni kellene, hogy totálisan csőbe húzzák. Agyhalott. A rendőrnek hatalma van akár előttünk áll, akár csak a vonal végén szuszog. A telefonálónak meg félelmetesen vág az esze. Tudja, kinek mi a gyenge pontja, behízelgő modora, fenyegetése, kedves szava mindenkit levesz a lábáról. Szinte mindenre van válasza, nem lehet átvágni. Jegyzetel, gondolkodik és vidáman röhög az egészen vacsorája közben. Úgy irányítja az egészet, hogy egyre inkább gyanússá tegye áldozatát. Megjegyzem, profin csinálja.

Amúgy ezt a fajta beteges hajlamot ennél gusztustalanabb módon nehéz lenne bemutatni. Fokozatosan egyre megalázóbb szituációk kerülnek előtérbe. Kezdetben csak ürítse ki a zsebeit, vegye elő a táskáját és vizsgálja át, vegye el a telefonját, vegye le a ruháját, vegye le az alsóneműjét is, vigye ki a kocsiba, mert bűnjel, forogjon körbe meztelenül, ugráljon, hajoljon le háttal és még sokáig sorolhatnám azokat a részeket, melyek végül minden emberben maximálisan kicsapják a biztosítékot. A szexuális zaklatásnak ezt a módját nem láttam még filmben. És nem kellett ehhez szadista sorozatgyilkosnak szerepelnie a filmben, elég csak egy telefon.

Azért leírom bátran, hogy a filmet másképpen is meg lehet közelíteni: hülye emberek hülye gyülekezete. Szinte az egész film alatt csak bámultam és nehezen hittem a szememnek. Ha azt kérné a főnököm egy telefonhívás utasítására, hogy vetkőzzek le pucérra, biztosan körberöhögném még akkor is, ha tudom, van valami bűnöm. Kizárt, hogy megtenném. Szóval az egész még addig vicces is lehet, míg nem veled történik meg. DE, sajnos ez egy valós eset, aminek utána lehet guglizni.

A szereplők olyanok, mintha találkoztam volna velük már a helyi közértben, és talán ezért is tűntek számomra hitelesnek, annyira átlagosak. Dreama Walker ártatlan, „nem tettem semmit” kifejezése végig az arcára van írva. Kicsit sajnáltam naturista szerepéért. Ann Dowd (Marley és Én) viszont olyan, mint egy takarító egylet veteránja. Sugárzik belőle az értetlenség, a butaság. A főnökének való megfelelési kényszerrel kiegészülve elég visszataszító volt számomra. Különösen a film végén tudtam volna a hátába vágni egy fejszét. Viszont, aki tényleg kifogástalan volt, az maga Pat Healy (Hajnali mentőakció). Álnyomozóként tényleg tenyérbe mászóan játszott. Annyira irritálóan adta elő szerepét, hogy többször is szívesen földbe döngöltünk volna…

Craig Zober rendezése ékes példája annak, hogy kevés költségvetésből, viszonylag ismeretlen színészekkel is lehet komoly filmet készíteni. Olyan volt, mint egy dokumentumfilm az emberi naivitásról, hiszékenységről, hogy ha már hülyék vagyunk, azért figyeljünk már egy kicsit oda, mit miért teszünk. Nem kell nagy produkciót várnunk, maga a történet visz el minket az undor földjére, ami jelen esetben egy gyorsbüfé. Lélegzetállító helyszínekről nem fogunk hanyatt vágódni, mivel szinte egy szobában játszódik az egész. A zenéjére már tettem megjegyzést, de ismét leírom, hogy a cselló morajlása kifejezetten nyomasztó hangulatot áraszt. Vannak ennél jóval gusztustalanabb, véresebb alkotások is, amik rögzültek már korábban agyunkban, de azt hiszem ez is kellően irritáló ahhoz, hogy később is emlékezzünk rá. Kivételesen nem szeretném még egyszer megnézni.

Ajánlom azoknak, akik nem kifejezetten csak az élményért, az élvezetért szeretnek filmeket nézni, mert ebben ezt nehéz lesz felfedezni. Ez egy bosszantó, nyomorúságos alkotás, melyet csak erősen nyugalmi állapotban ajánlatos megnézni. A film figyelmeztető jellege miatt adtam rá magasabb értékelést.

70%

Erőnek erejével! Mert miért is lenne más a magyar címe?! „Hasta la vista, Baby” ahogy Terminátorunk egykoron megmondta. Szót is fogadott a korábban szebb napokat is meglátott kormányzó úr és visszatért a gyökerekhez – sokunk örömére. Egy kisebb szerep kedvéért nem is olyan régen láthattuk már étterem tulajdonosaival közösen egy jó kis agyament akcióban, de főszerepben ez az első visszatérése politikai pályának befejezését követően. 

A korábban los angelesi rendőrség drogosztályán dolgozó Ray Owens (Arnold Schwarzenegger) sheriff nyugdíjas éveit tölti Sommerton nevű kisvárosban Mexikó hátárában, ahol az ég adta világon semmi nem történik. Az idilli kép egészen addig pillanatig tart, míg egy harmadik generációs FBI elől megszökött drogbáró, Gabriel Cortez (Eduardo Noriega) lopott Corvett C6 ZR1-s autójával feléjük nem száguld 300km/órás sebességgel. Bannister (Forest Whitaker) FBI ügynök felhívja a sheriffet a közelgő eseményre és figyelmezteti, hogy tartsa magát távol az elkövetkezendő eseményektől. Owens és helyettesei kiegészülve a kissé őrült Dinkum (Johnny Knoxville) helyi fegyverbolonddal azonban nem hallgatnak senkire és megpróbálják maguktól megakadályozni a kartell vezetőjének átszöktetését Mexikóba.

Öröm költözött a szívembe estére. Annyira boldoggá tett, mintha csak marcipános csokit ettem volna egész nap. Jóleső érzéssel mentem nyugovóra, hogy végre nem kellett az agysejtjeimet megerőltetnem. Hangosan röhögtem magamban a film alatt több esetben is, hiszen mi másért készülni egy ilyen film? Csak a szórakoztatásért! Még véletlenül sem szabad komolyan venni, mert aki ezt teszi, csak csalódással kel fel és egy nagy baromságnak tartja majd! Vissza a nyolcvanas években.

Sok mindent nem lehet leírni a sztoriról, nagyjából csak annyit, mint a rövid leírásban felvázoltam. Egyszerűen csak működik és megy előre mindenféle csavarok nélkül, úgy mint régen az akciófilmek nagy többségében. Kicsit lassabban is indul az egész, de a végére egészen kellemesen felpörög a felállított díszletek között, majd hirtelen vége is lesz, kész mehetünk nyugalomban haza.

A „rettenetes” drogbáró és emberei, az FBI ügynökök, a sheriff helyettesei, a város lakói mind csak kirakat Swarci visszatérésének, aki két szótagú mondataival megvillantjai ismét azt, amiért szerette a generációnk. Öreg már, és nem is akarja szívatni magát idióta ugrabugrálásokkal, bunyókkal, inkább autós üldözésben vesz rész, amiben még talán el is hisszük, hogy jól megy neki (azért nem). Azonban az, hogy hagyja saját magát kifigurázni már a Feláldozhatók 2-ben is bejött. Főszereplőnk lőtt, látott és győzött a szememben. Még mindig betölti az egész képernyőt esélyt sem hagyva másoknak, akik esetleg kilátszanának mögötte.

A film a 80-as évekbeli akció – western filmek hangulatát próbálja megteremteni. Egy kicsit felturbózták a mai generáció számára is szerethető, meglehetősen véres jelenetekkel. Régen láttam már szétrobbanó, vagy akár gépágyúval szétkaszabolt embert a vásznon. Ezeket a jeleneteket kissé önmagukat parodizáló, néhol túlzottan is előtérbe jutó mellékszereplők próbálják feloldani idiotizmusukkal. Én meg aberrált ember módjára szinte csak mosolyogtam. De nem csak a vicces jeleneteken, hanem a fizika törvényeit meghazudtoló autós üldözéseken, vagy akár a filmvásznon még talán ennyire soha nem látott FBI ügynökök és SWAT kommandó bénázásán is. Lehet, ezek sok embert dühítenek majd és gagyinak tartják, számomra azonban így volt jó.

Igazából ez a 90 perc semmi másra nem szolgált, mint arra, hogy továbbra is azt a következtetést vonjam le, hogy Arnit továbbra sem azért szeretem, mert Shakespeare-t játszik, hanem azért mert egy jelenség, aki elvarázsol bármilyen hitvány filmben is szerepel. Kíváncsian várom a követező filmjét Stallonéval. Mellékszerepkők meg egytől egyig tökéletes kellékei a filmnek, szabadon rombolhatóak. Szegény Forest Whitaker (Az utolsó skót király) hol van már az Oscar szobrocskájától. Johhny Knoxville pedig egészen meglepő volt, hogy újra filmben látom, de rövid szerepében is kicsit soknak éreztem. Azért, aki szerette a Jackass-ben, itt is csípni fogja annyira agyatlan. A filmben élmény volt nézni Luis Guzmánnak (Boogie Nights) a bénázását a „bátor és profi” sheriff helyettes szerepében, ezzel szemben Eduardo Noriega (Nyisd ki a szemed) drogvezérként inkább vicces volt, mint félelmetes.

Kin Ji-Woom (Keserédes élet, Láttam az ördögöt) rendezőnek hollywoodi debütálása meglehetősen nagy buktának bizonyult Amerikában, nem szerették az emberek. Talán azért mert nem ezt várták. Azt nem mondom, hogy a rendezőtől nem ezt várták, mert szerintem azt sem tudják ki ez a dél-koreai pali. Lényegesen komolyabb filmeket készített korábban hazájában. Én úgy gondolom, hogy felnőtt már a mi korosztályunk, hogy az apró dolgoknak és tudjunk örülni egy – egy filmben. És ez a film pont ezekből állt. Nincsenek benne nagy dolgok a főszereplőnkön kívül, láttunk már sokkal jobb rendezést, forgatókönyvet és ebből is lehetett volna nagyobbat, jobbat, komolyabbat összehozni, de minek! Dőljünk hátra és élvezzük, biztos, hogy újranézem, amint lehet.

Ajánlom azoknak, akik csak arra vágynak, hogy ürítsék a fejüket egy nehéz nap után, mert arra tökéletes kikapcsolódást nyújt. És különben is, örüljünk a nagy visszatérésnek.

70%