Sajnálom, hogy nem rendelkezem több idővel, mert ha végtelen lenne és nem csak 24 órám egy nap, akkor az összes filmet megnézném, amit a füzetemben évközben összegyűjtök. A következő filmet is tuti kihagytam volna, mert annyi más jobban érdekel, mint egy másik földrész szeméttelepéről készült dokumentumfilm. Egészen véletlenül viszont megnéztem a bemutatóját és leesett az állam. Eszméletlen. Bevallom a New Yorkban élő Vik Muniz brazil származású kortárs művészről soha életemben nem hallottam, ami még persze nem jelent semmit, de amint elolvastam, hogy szemétből, lekvárból és mogyoróvajból készít képeket és ehhez különböző gondolatmeneteket is párosít egyből érdekesebbnek tűnt a pasi.

Filmünkben Muniz és filmes stábja a világ legnagyobb szemétlerakó helyéhez utazik a Rio De Janeiro mellett található Gramachóra, hogy az ott élő guberáló emberekkel megalkossa legújabb projectjeit. A telepen naponta közel 3000 „gyűjtögető” dolgozik, szelektálja a hulladékot, éli a számunkra felfoghatatlan életét olyan mennyiségű mocsokban, hogy az embert akkor is kirázza a hideg, ha utólag rágondol is. Művészünk ezekből az emberekből választja ki azt a néhány szerencsést, akinek a portréját „megfesti”. Persze ez a grandiózus vállalkozás nem csak kifejezettem magára a képekre koncentrál, hanem azokra az egyénekre is, akikből az alkotások készülnek. Így volt lehetséges az, hogy az egész film elkészítése az elejétől a végéig több mint két évbe tellett.

A filmben megismerjük az egész telep vezetőjét és ennek az egyesületnek az elnökét a fiatal Tiaot, aki műveltségét a kidobott könyvekből szedte magára. Igazából azt hirdeti, hogy ők tulajdonképpen nem is szemétszedők, hanem szelektív újrahasznosító termékgyűjtők. Egészen szépen hangzik így. Tiao barátját Zumbit, aki a helyiek számára a kikukázott könyvekből egy egész könyvtárat alapított. Érdekes volt őt hallgatni Machiavelliről filozofálni. Megismerjük még Irmát, a helyi szakácsot, akinek a főztjéből nem szívesen ennék, hiszen a mindennapi betevőt többnyire a földről szedi össze, továbbá a két gyerekes 18 éves Suelemet, aki annak örül, hogy van mit dolgoznia és nem prostitúcióból él mint a többi vele egykorú sorstársa. Bepillantást nyerünk életükbe, miközben a „műteremben” lassan elkészülnek a képek. Ők segítenek a szükséges termékeket összeszedni és a földre kifeszített vászonra felhelyezni Muniz dirigálása mellett.

A film közben folyamatosan járt az agyam és nem csak azon mekkora egy zseni ez a pasi, hanem azon is, hogy ezek az emberek hogyan és miből élnek. Egyszerűen leírhatatlan. Az, aki már attól is irtózik, hogy megfogjon egy kilincset, szerintem a film nézése közben a töménytelen szutyok láttán az biztos, hogy lehányja majd a tv készülékét. Részletezni nem szeretném a látottakat, de aki látta például a Gettó milliomos c. filmet maga elé tudja vetíteni. Őszintén, felrakott lábaimmal a kényelmes fotelomban ülve colát iszogatva ezek a képsorok bizony kényelmetlenné tettek a filmezést. Számomra mégis a film egyik legmeglepőbb mondanivalója is ide kívánkozik, ezeknek az embereknek a dolgokhoz való pozitív hozzáállása, a büszkeségük, hogy igen is szeretik azt, amit csinálnak és boldogan teszik, nem sajnáltatják magukat. Félelmetes. Persze balesetekről és tragédiákról is mesélnek, ami ide sodorta őket, de felfogják, hogy Rioban van még ennél lejjebb is, hiszen az ebben a rétegben a narkó és a prostitúció mindent visz. Most itt lehet, hogy az egész csak a film kedvéért van, de nem hiszem.

A film alatt láthatjuk azt is, ahogyan a készítők moralizálgatnak, hogy vajon mi legyen majd a munka befejezése után a „kiragadottakkal”, akiknek azért bőven megváltozott az életük, hiszen a stáb „tiszta” munkát adott nekik és megmutatta, hogy a szeméten kívül is van élet. Mi legyen velük, hiszen bármennyire is boldogok voltak új munkájuk előtt, egyikük sem vágyik már vissza a mocsokba. Tulajdonképpen sajnáltam őket és többször eszembe jutott, hogy az ember könnyen megszokja a jót és ha már nem lesz rájuk szükség piszok kemény lesz a visszarendeződés. Hála az égnek, aminek külön örültem és nem lett elfelejtve a stáblista megjelenésekor néhány sorban, de leírják, hogy mi történt a továbbiakban „szereplőinkkel” és azzal nem árulok el nagy titkot, hogy többnyire mindenkinek rendeződött a sorsa.

Magáról a művész úrról nem szeretnék sokat írni, neten kering róla sok minden, elég csak annyi, hogy gondoljunk bele, mekkora észnek kell már ahhoz lenni, hogy néhány kidobott PET palackból, söröskupakokból, rozsdás fürdőkádból be tud nekünk mutatni egy emberi sorsot. Persze annak, aki fogékony rá. És mielőtt még azt gondolnánk, hogy kihasználta ezeket az embereket és csak az olcsó munkaerő miatt utazott odáig, leírom, hogy ezek a képek egészen London legdrágább aukciós házáig jutottak, ahol nem kevés összegért kerültek értékesítésre és ezeknek az összegeknek egy része visszakerült az alkotásban résztvevőkhöz is.

A filmet Lucy Walker rendezőnő forgatta, aki állítólag nagy „rajongója” a szemétnek és régi vágya volt már, hogy készítsen hasonló témában dokumentumfilmet. Ez annyira jól sikerült neki, hogy 2011. évi Oscar gálán jelölték is a filmjét, de végül is a szobrot nem kapta meg. Szomorkás filmje nem csak magáról a művészről szól, hanem Jardin Gramachón élő gyűjtögető emberekről is. Egy két érzelmesebb embernél bizony könnycseppeket vált ki a film befejezése, de ez teljesen természetes reakció lesz, hiszen többnyire örömkönnyekről beszélünk. A film zenéjét Moby szolgáltatja. Producerek között felfedeztem Fernando Meirelles nevét is, aki olyan nagy filmeket köszönhetünk, mint az Isten városa, Vakság és Az elszánt diplomata.   

A filmet ajánlom azoknak, akik nem csak Rio De Janeiro látványos karneváljáról szeretnének hallani, vagy turistacsalogató Copacabana strandjáról ábrándozni, hanem egy olyan más részéről, amit útikönyvekből sosem tudnánk meg. Vik Muniz rajongók pedig még véletlenül se hagyják ki.    

80% 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.