Rövid történelemlecke azoknak, akik pont nem értek rá történelemórákra bejárni. 1940-ben Szovjetunióhoz csatlakozik Észtország, közel 55 ezer hadköteles férfit mozgósítanak a hadseregbe. 1941-ben Németország elfoglalja Észtországot és 72 ezer észt vonultat be a német fegyveres erőkhöz. 1944-ben a Szovjet hadsereg megjelenik a határon és felszabadítja az elfoglalt területeket. Tömören ennyi vagy valami ilyesmi, amit a filmhez kéne tudni.

Remek európai háborús road-movie a második világháború végéről. A film két észt katona történetét meséli el nekünk, akik közül az egyik az SS kötelékein belül küzd a túlélésért, a másik pedig a Vörös Hadseregben teljesít szolgálatot és szabadítja meg a földjét a gonosztól, akik jelen esetben többnyire saját honfitársai. Harcolnak, menetelnek emlékeznek és beszélgetnek a háború értelmetlenségéről, hol a németeket, hol a szovjeteket fricskázzák. Közben hol kevesebben lesznek, mivel a háború nem válogat, hol pedig többen, mert az újoncok meg folyamatosan jönnek. Szépen bemutatja mennyire okos dolog saját országon belül egymást lőni, ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy két ellentétes oldalon állnak honfitársaik. Érdekesség, de ebben a filmben egy nép írtja értelmetlenül egymást, mivel sok német és orosz katona nem szerepel benne. Igazából elég keményen megszívták, hogy két oldal közé beszorultak. A csatajelenetek nem egy Spielbergi magaslatokban bővelkedő vérontások, de semmi okom nem volt panaszra. A szereplők változatosak, olyan igazi észtek, bár igazán egyiknek sem volt esélye a szívemhez nőni, mivel amikor már megkedveltem volna őket, szépen elhaláloztak. A vége egészen megható, a zenéje szépen fülbemászó, a fényképezése kiváló. Az egész filmen érződik a törődés és odafigyelés. Nem véletlen, hogy a kinti pénztáraknál kasszasiker és rekordokat döntöget. Nem rossz, na. De nálunk kizárt a bemutatása.

70%

A Királynőért, a hazáért, a bajtársainkért. Mondja a felirat a film bemutatója végén. Igazi éjszakai film, ami szinte semmilyen örömöt nem szolgáltat, azon kívül, hogy szépen kizökkenti az embert a nyugodt alvásidejéből. Éjjel 11-kor nekiállni filmet nézni nagy marhaság, kivéve akkor, ha nem kazánfűtő vagy egy könyvtárban. Viszont ha azt szeretnéd, hogy ébren maradj az éjszaka közepén is, akkor ezt a filmet nyugodtan nézd meg, garantált az álmatlanság.

2006.09.05-én játszódó igaz történetben újra átélhetjük egy szakasz katonának a megpróbáltatásait, akik egy tálib útlezárást próbálnak semlegesíteni az afganisztáni Helmond tartományban a Kajaki gát közelében. A lázadók felé közeledve aknamező közepén ragadnak. Mivel egy légi mentés azt kockáztatná, hogy felrobban az egész terület, ezért a szakasz tagjai próbálnak egymásért és a túlélésért elkeseredetten küzdeni…

Nem egy felemelő boldogsághormon. Szemét film. Minek szenvedést külön bámulni, elég a való életben körbenézni. Nem kellenek ahhoz távolságok, több 100 kilométerek, nézzünk csak végig magunkon.Ezt a filmet gyötrelem volt végignézni, és nem azért, mert szar lett volna, mert baromi jó, hanem tényleg a szenvedésről szól a film háromnegyede. Olyan kockás lesz a hasad a film után,mintha edzettél volna a padon másfél órát, annyiszor húzod össze. A kőkemény, gusztustalan és véres jelenetek nem csak préselik a gyomrodat, hanem szépen meg is forgatják, és örülhetsz annak, ha nem hánysz az ágyad mellé. Nem is értem, hogy kinek és miért jó haldokló embereket nézni, abszolút perverz.

A film persze nem erről szól, mert nem a Fűrész sorozat újabb remek darabja. Olyan, otthonuktól távol levő hősöket mutat be,akik az életüket áldozzák a hazájukért ezen a holdbéli tájon. Az, hogy most miért is vannak ott, minek mentek oda, mit csinálnak, nem a blogom fogja megoldani. Egy biztos, az ember halandó, és ha rálépsz egy aknára az nagyon szemét és fájdalmas dolog. Az hagyján, hogy millió darabban szétvitt lábadat esélyed sincs megkeresni, de ha nem jön a segítség, szépen lassan elvérzel, és ott helyben megrohadsz. Az viszont még nagyobb gáz, ha a társaid körülötted vannak, és mégsem tudnak segíteni, mert öngyilkosságot max. a fanatikusok szeretnek elkövetni.

Egyetlenegy nap pár óráját rögzítették a szemeinknek.A film háromnegyed része, mint egy kamaradarab, néhány négyzetméteren játszódik, csak nem színházban, hanem külső katasztrofális helyszínen.Kezdetben megmutatják, hogy mennyire sivár, ingerszegény ez a hely, esőerdőhöz nemhogy köze sincs, de egy darab zöld fűszálat nem látunk. Minden tiszta homok, por és kő és sárga és vörös és ez a végtelenségig, ameddig csak ellátunk. Az ejtőernyős ezred tagjai unatkoznak (láttunk már ilyet mondjuk filmen), mivel elcseszettül nincs ott semmi, csak akkor kapják fel a fejüket, ha újabb szállítmány pornóújság érkezik. A társaság tagjai edzenek, ugratják egymást vagy esetleg ásványvizes palackokkal sakkoznak. A film szemléltetni akarja az egymáshoz való kötödést, egymásrautaltságot, hogy bizony ez a kis csoport összetartozik, együtt isznak – esznek, lélegeznek, ez még jobban felerősíti azt a nyugtalanító érzést, hogy ha tovább nézzük, itt bizony valami nagyon fájni fog valakinek.

A táj bámulásán kívül tényleg nem történik velük semmi, ezért is kapnak egyből az alkalmon, hogy lemenjenek az útlezáráshoz, amihez vezető út egy sziklákkal körbevett meder egy egész elcseszett aknamező.Végtelenül feszült, idegőrlő minden egyes megtett lépés. A mederbe lezúduló kő okozta sokk remekül illusztrálja a pattanásig feszült helyzetet. Az aknára lépés elkerülhetetlen. A véres és közelről megmutatott csonkmaradványok egészen gusztustalanok, azoknak, akiknek mondjuk nem korboncnok a végzettségük. Tényleg naturális az egész és nem csak a képek kellemetlenek a szemnek, hanem a hozzá adott vajúdás hangok is a fülnek. Zenei aláfestés hiányában rettentően felerősödik minden egyes elénk vágott kép és hang. Talán egy résznél oldottabb a hangulat és még nekem is mosolyt csalt az arcomra, mikor kínjukban egymást szórakoztatják a katonák,de ezt is inkább keserédes nevetésnek nevezném, mert kinek van kedve akkor őszintén röhögni, mikor kezeid között folyik szét gyakorlatilag a bajtársad.Azt hiszem ennyi bőven elég ahhoz, hogy elmenjen mindenkinek a kedve a megnézésétől. A filmben rettentő sokat káromkodnak, szerencsére egészen remek szókincsünk van nekünk is, hogy velük együtt nyomjuk mi is a kendőzetlen szavakat.

Az angol színészgárda nem tartozik közvetlenül az élvonalhoz, de Mark Stanley-vel (Trónok harca) az élen remekül helytálltak ezeken az amúgy cseppet sem hálás szerepekben. Scott Kyle (Szesztolvajok), David Elliot (The Wee Man) és a többiek is teljesen átélve adták vissza azokat a megpróbáltatásokat, szenvedéseket, amiket ez a szerencsétlen szakasz átélt. A film alatt azért eljátszik az ember a gondolattal, akinek van egy kis ideje ezen filózni, hogy vajon milyen lehetett ezt eljátszani? Biztos, hogy nem örvendetes dolog egész nap feküdni a kövek között és szívni a tüdőnkbe azt a jóságos port. Persze van az a pénz.

Paul Katis rendezői bemutatkozására igazán sokkolóan szívszaggató filmet készített a háborúnak egy kis szeletéről, ami csatajeleneteket nélkülözve is simán megállja a helyét a háborús filmek széles piacán.Tom Williams forgatókönyvéből készített filmjében kendőzetlen realizmussal mutatja be azokat a hús-vér embereket, akik bizony fizikai és lelki megpróbáltatásokon keresztülmenve hátrahagytak magukból a csatamezőn egy darabot és sajnálatos, de ezt most lehet a szó szoros értelmében is annak venni. Alacsony költségvetése ellenére annyira profin van minden elkészítve, hogy nem találtam szinte hibát. Precíziós pontossággal működik az egész odaszegezve a képernyő elé minket.Nincs semmi mellébeszélés, felesleges kép. Semmi. A sminkmestereknek külön pont, a robbanások fizikai hatásai, nyomai az embereken, a tátongó nyílt sebek tényleg annyira realisztikusak, hogy a fejünket elfordítjuk, mert nem jó nézni. Nem úgy, mint egy horrorfilm esetében, ahol tudjuk, hogy kamu az egész. Zenéjéről sok mindent nem lehet elmondani, mivel nincs. A vége főcím után a szokásos jelenetsorok láthatóak, kivel mi történt, ennek mondjuk a mézédes muzsikája annyira nem jött be. A megnézése után ajánlatos Kathryn Bigelow A bombák földjén című filmjét újra elővenni.

Háborús filmeket kedvelőknek kötelezően ajánlom. Első randira mondjuk nem, csak akkor, ha igazán perverz a csaj és szereti nézni a szenvedést. Ki tudja, lehet ezek után még hagyja is magát elvenni.

 85%

Annyira utálom a telet, mint a grízes tésztát tejjel, de legalább lehet esténként újra filmeket nézni, ha már az embernek nincsen párja, hogy vele foglalkozzon. Nem mintha eddig nem néztem volna semmit, mert ami érdekelt azzal végeztem, de a nyár nem arra való, hogy 40 fokban a szobámban gubbasszak és írjam a szokásos agymenéseimet. Ezt a gyönyörű, napfénytől mentes, borús, lucskos, havas évszakot egy sport drámával kezdeném, amitől pont azt kaptam, amit vártam. Semmit.

Árvaházból felnőve Billy Hope (Jake Gyllenhaal) hatalmas utat tett meg azért, hogy a profi boksz félnehézsúlyú világbajnoka legyen. A 43. győztes mérkőzése után, felesége, Maureen (Rachel McAdams) azt szeretné, hogy nyerje vissza emberi külsejét és inkább a családjával foglalkozzon, az HBO zsíros ajánlatát meg küldje vissza a feladónak, minek van lóvé dögivel. Mivel a családban az asszony hordja a gatyát és a kérés teljesül, az idilli elképzelés megvalósulni látszik egy ideig. Azonban az elkerülhetetlen tragédia bekövetkezik, mely minden álmot rommá dönt és Hope életében olyan a mély zuhanás következik, melyből egyedül bizony nagyon nehéz kimásznia…

Hát nehezen lehet a gödörből kimászni, az biztos, de egyszerre végignézni is. 101szer látni ugyanezt a történetet elég unalmas már. Végül is mi másról is szólhat egy bokszdráma, mint a bukásról és a felemelkedésről. A reményről és a hitről. Pénzről, nőkről, barátokról, edzőkről és álnok menedzserekről. Rocky óta tudjuk, tökmindegy, hogy Adrianokról vagy Maureenekről van szó, ahol nő van, ott biztos történik valami, ami árt a szárnyaló karrierünknek. Nem mélyütés volt ez, hanem mélyrepülés. Mondjuk látvány szempontjából a jobbik fajtából, hiszen ismét kapunk egy majdnem tökéletes Jake Gyllenhaalt, aki szinte úgy viszi a filmet, mint szerencsétlen Füles az odatűzött farkát.

A film történetét nem is kéne boncolgatni, mint említettem annyiszor láttuk már, ha becsukjuk a szemünket, lepörögnek szemünk előtt a korábbi sportfilmek képsorai és összeáll ez a film is látatlanban, de mégis nézzük árgus szemekkel főhősünk vergődését, mely olyan gyorsan következik be, mint ahogyan a magyaroknak a határzárat sikerült felállítaniuk. Azon gondolkodtam és húztam folyamatosan a számat, hogyan lehet ennyi idő alatt, ilyen mélyre süllyedni? Még én sem tudnék, pedig voltam már szar helyzetben. Még felfogni sem tudtam a meglehetősen hatásosra sikerült hotel aulájában történt jelenetet, mikor néhány percre rá már világbajnokunk szinte mindenét elvesztette és ott állt egy szál üres gatyában. Mit? Hogyan?

Még a sebei sem gyógyultak be, mire a siker, pénz, csillogás a múltba vész, helyette Hope nyakában szerződésszegés, felfüggesztés, kártérítés, jelzálog és a helyi adóhatóság nálunknál komolyabb behajtási kényszere. Mindezekbe azonban egyáltalán nem tudtam magam beleélni - nem minta úgy vágynék rá -, nem mozgatott meg egy fikarcnyit sem, nemhogy sajnálatot érezzek. Nem mondom, hogy rosszul van elkészítve, de egy-két hónap alatt azért nem lehet ekkorát bukni. Szerintem. (vagy ha igen, az tényleg pech) Persze, mint a hegymászóknak a csúcs meghódítása, innen a legszebb a felemelkedés. Mariana árokból a Csomolungma csúcsáig. Jön a remény, mely ugye a főhősünk nevéből elvárható. Jöhetnek ismét a szokásos sosem látott képek. Új edző, új terem, kapucnis melegítőben utcai futás, ugráló kötelezés, gyereklátogatás, drámázás, megtörés. Felkészülés a visszakapaszkodásra (kivételesen nincs lépcsőn futás felfelé), gyakorlás és az első meccsek, visszatérő menedzserek. Azért nem sajnálom, hogy ezeket leírom, mert tényleg kitalálható az egész. Komolyan azt hiszem, azoknak a legjobb, akiknek ez az első bokszolós film az életében, mert nekik ez még élményt okoz. Nekem már nem.

És még mindig nem akarom leszólni a filmet, mert mint a hasonló filmek, azért próbálnak túlmutatni a látott képsorokon is a pozitív gondolkodás tekintetében. Aki sportolt valaha, az tudja, miről beszélek, az örökös küzdelem élteti az embert, kitűzött célok mindig a szemünk előtt legyenek és a megvalósításához tervre van szükségünk. Ugye milyen szép? A reményt sose adjuk fel és ezért bizony kínkeservesen küzdeni, dolgozni kell. Aztán ott vannak a barátok, akik nem csak akkor barátok, mikor méregdrága órákat osztogatunk nekik, mert ha igaziak, melletted állnak a legnagyobb bajban is, jönnek és segítenek. (vagy nem)

Mindig is szerettem a bokszolós drámákat, de magáért a sportágért sosem rajongtam igazán. A keménysége viszont mindig is betalált nálam és ebben a filmben a megvalósítása igazán pazar lett. Tényleg klasszak a szorítóban felvett jelenetek. Akár a bokszkesztyűk suhogása, vagy akár a saját szemszögből felvett képsorok (mikor ténylegesen a kamerát ütik, még a fejemet is elhúztam, nehogy már én kapjam az ütést). Amúgy különösen szép látvány lehet egy hozzátartozónak látni a párját véresen kiütve a földön fekve, bár amikor csilingel a bankszámla, biztos minden megszépül és begyógyul. A pénz regenerál. Fel is kaptam a fejem arra a szövegre a véres jelenetek láttán, hogy a boksz tulajdonképpen olyan, mint a sakk, nem az erőről szól, hanem az észről. Na, erre beugrott az, mikor a Polgár lányok szarrá verik az ellenfelüket és hívják a mentőket.

Jake Gyllenhaal-t (Éjjeli féreg) összerakták szépen, ebben a filmben egy vadállat. Annyira kigyúrták, hogy simán jobban nézett ki, mint egy valódi bokszoló. Ismét remek alakítást nyújtott, mint a mostani filmjeiben szinte mindig. Komolyan egyre jobb. Simán kijelentem, hogy ezt a filmet csak miatta érdemes megnézni. Rachel McAdams (Fogadom) sok vizet nem zavart fel, de abban a fél órában viszont jelen volt és igen is kár, hogy nem játszott többet. (Mondjuk az egy kicsit kamu, hogy a 10 menetes küzdelem után egyből az ágyba visz hőn szeretett urát, aki ugye alig él.) Oona Laurence játszotta a kislányt, aki egyszerűen csak nem jött be, na. Valahogy nagyon nem éreztem az összhangot az apja és közte. (mivel sokat nem voltak együtt) Vagy nem is olyan istenadta színésztehetség. Nem tudom, az biztos, hogy hiányzott belőle valami, ami közelebb hozta volna hozzám. Forest Whitakert Az utolsó skót király óta nem láttam jó filmben játszani. Most sem volt valami meggyőző, pedig szeretem a pasit. Játszott még a filmben 50 Cent is. Ennyi és nem több.

Antoine Fuqua (Kiképzés) rendező alapvetően nem készített rossz filmet, de semmivel nem különb, mint elődjei. Ez a mélyütés, nem olyan mély, mint mondjuk a Millió dolláros bébi. Aki akar, keres benne mondanivalót, de tényleg semmi plusz, ami kiemelhetné a nagy ringhalmazból. Talán a megvalósításáról írhatnám azt, hogy kivételes. Az akciójelenetek valósághűre sikerültek, a drámázásban viszont semmi extra, mondjuk egy jelenetnél 1:23-nál elérzékenyültem (bár nem ugrik már be micsodán, de a jegyzetemben ez állt: Majdnem könnycsepp). Megjegyzem, hogy a film forgatókönyvét Kurt Sutter hozta össze, aki azért a Sons Of Anarchy sorozattal elég szépen letett az asztalra. A zenéje sem annyira kiemelkedő, pedig minden tiszteletem James Horneré (A Rettenthetetlen, Titanic). Nyugodjon békében szegény. A rap zene speciel hidegen hagyott eddig is, most sem hallgattam szívesen. Nem olyan rossz film ez, de nem is olyan jó. Most egy kicsit nem értek egyet az imdb-n lévő számmal.

A filmet igazából azoknak ajánlom, akik odavannak a sportfilmekért, biztos találnak benne olyan örömöt, ami boldoggá teszi napjukat. Akik még nem találkoztak Rockyval és társaival, azok meg szépen ballagjanak be a moziba. Jake női rajongóinak pedig szinte kötelező, mert extra katarzist fog nyújtani nekik, ha már a filmre nem is emlékeznek, az biztos, hogy hazáig azt fogják nyálcsorgatva ecsetelni, mennyire kurva jól is néz ki.

65%

Denis Willeneuve (Fogságban, Felperzselt föld) rendező új filmjének kezdő jelenete után a bűz szinte árad a vászonról. Lecsupaszított filmet készített az amerikai határvidékről, ahol nincs mellébeszélés, nincsenek hősök, csak a natúr valóság, amitől az embernek még a gyomra is kifordul.

Ez az a film ahol nem tudsz a jó oldalra állni, mert magad sem tudod, ki tartozik oda. A mocsoktól mindenki beszennyeződik egy idő után és a túléléshez nem szabad mássá válnod, ha szeretnéd a fejedet is másnap a nyakadon tudni. Ha nem állsz be a sorba, kiesel és felfalnak, de előtte kicsit megcsonkítanak. Itt mindenki előbb lő, mint kérdez, ez az igazi vadnyugat, ahol még Bronson is abbahagyná a szájharmonikázást.

Nem hibátlan film (miért is lenne az), de az év egyik meghatározó alkotása. A kezdő brutál képsorok után lassan pörög, legyen időnk a látottakat emészteni, persze mikor beindul, akkor rendesen fejbe vág. A végkifejlet felejthetetlen, szerintem sokaknak betesz majd. A zenéje brutális, a mélynyomó dobhártyaszaggató. A szereposztás pazar. Emily Blunttól (A holnap határa) hiába várjuk az átalakulást, a kitörésre váró állatot, a végére egy összetört kislány, egy megfáradt ember lesz csak. Benicio Del Toro (Traffic) és Josh Brolin (Nem vénnek való vidék) két órára beszippant szépen minket a mexikói Drogkartellek világába, ahol a törvény bizony nem paragrafusokból áll. Aki a bemutató alapján végtelen mennyiségű akcióorgiára vágyik bizony csalódni fog, ez nem az a film, de nem is baj. Egy-két marhaságtól eltekintve emlékezetes „szórakozás”.

80%

Tengeralattjáróval továbbra sem óhajtok közlekedni. Nem mintha lehetőségem lenne rá vagy egyáltalán megfordult volna a fejemben itt a hegyen, de ennek a filmnek megnézése után továbbra is fenntartom azt, hogy sem a víz alatt, sem a levegőben nem kívánok szerepet vállalni. Régen láttam jó tengeralattjárós filmet (mivel nem is gyakran gyártanak), pedig remek helyszín klausztrofób emberek sanyargatására. Bár elég kötött a színtér és szinte mindegyikben ugyanazok a momentumok szerepelnek, azért mégis kicsit mindegyik más. És most nem szeretném felsorolni azt a 2-3 mérvadó hasonló jellegű filmet. Amúgy érdemes megnézni a bemutatóját, hangulatfokozónak. 

Robinson (Jude Law) 30 évet dolgozott britt tengeralattjáró fedélzetén a haditengerészetnél. Egy napon a munkaadója közli vele, hogy nincs szükség tovább tisztekre, de még tengeralattjárókra sem, ezért gyakorlatilag az utcára kerül szerződés híján, végkielégítés nélkül. Sokáig nem marad azonban meló nélkül, mivel a barátjától hallott kocsmabéli legenda szerint az orosz tenger mélyen II. világháborús arany fekszik, több mint két tonna mennyiségben. Az elbocsátott társaság egy szponzor tengeralattjáróval kiegészítve orosz matrózokkal elindul a veszélyes vizekre...

Tetszett, határozottan tetszett, annak ellenére, hogy a történetéből mindenki döntse el saját maga, hogy mit hisz el. 1941, gazdasági csőd szélén Németország, a Fürer kölcsönkér Sztálintól, küldetés teljesítve, egyezség megszegve, háború kitörve, arany a tengerbe, otthagyva, elmerülve. Hát én nem vettem be, de magát a filmet igen, már csak azért is, hogy ne kelljen már megint az Éden Hotel agyturkász párosait néznem, amiben bár lehet, hogy látványos elemeket vélek felfedezni, de azon kívül sok értelmet nem. Mondjuk, ebben a filmben sem, de ez legalább szórakoztatott. Szóval egy jó kis klausztrofóbiás kalandfilmet sikerült összehozni a készítőknek, semmi több.

Élvezetfaktoromat megakasztva rengeteget jegyzeteltem a filmről, mivel filmet olvasni és véleményt írni egyszerre még nem tudok. Minden volt benne, ami egy remek akciófilm kelléke. Már akit szórakoztat az, hogy egymást ölik az emberek egy rozsdás vascsőben több száz méter mélyen a tenger alatt. A stég melletti kifutástól és merüléstől kezdve szinte végig izgalmas volt. Nem igazán találkoztam üresjárattal, vagy felesleges résszel, végig lekötött és csak bambám bámultam a képernyőt. Már ez is érdeme egy filmnek, ha árgus szemekkel figyeli az ember, nem figyelve arra, hogy mennyire hihetetlen az egész. Nem akarok belemenni, hogy mennyi olyan dolgot tettek odalent, amihez egyáltalán nem értek, mert számomra semmivel nem különb egy ilyen jármű, mint a Star Warsból egy TieFighter. Ki tudja, lehet, hogy én vagyok a béna és többször kéne megnéznem a Das Boot c. filmet előzménynek.

A kulcsszó a filmben amúgy az arany. Tisztelet a kivételnek, de szinte mindenkinek elvenné az eszét, különösen akkor, ha esetleg több tonna is lenne belőle. Persze nem csak a fényes arany szúrja ki az ember szemét, hanem a saját bajtársad is abban az esetben, ha ez együtt jár egy matematikai művelet megoldásával. Az osztással. Mert ugye, ha sokan vannak, többet kell osztani, ha meg kevesebben, akkor? Nem többet, az biztos. A kevesebb a helyes válasz, de ha meg kevesebben vannak egy tengeralattjárón, akkor előbb utóbb a rendezőnek kellene beugrani vezetni a hajót, mert szereplői egyre többet találkoznának a tengerfenékkel.  Két ellentétes társaság, akik ki nem állhatják egymást, nyakukon egy újonccal, akik a babona szerint csak balszerencsét hoznak egy hajón. További problémák és gondok, az egész szerkezet egy rozsdás romhalmaz, nincsenek menekülő ruhák, a rádió csak egyetlen frekvencián működik, de igazán használni sem lehet, mert fent az orosz cirkálók köröznek. De nem is igazán az oroszoktól kell rettegni, hanem a hét főbűn egyikétől, a kapzsiságtól. Mert előbb utóbb valakinek, lassan, de biztosan ekkora teher (szó szoros értelemben) elveszi az eszét.

Az izgalmakat nem csak maga az arany, a tengeralattjáró és az összeverbuválódott különböző nemzetiségű emberek egy helyen való bezsúfolása jelenti. Hanem maga a mély tenger, amely rettentő sötét és rideg. Csak a motor zúgását lehet hallani, ami olyan hangos, hogy féltem a mélynyomó ládától felrobban a képernyő és elönt a sós víz. Minden adott, hogy ne menjen zökkenőmentesen a küldetés, szinte forr a levegő a jeges vízben. Amúgy voltak tényleg hihetetlen részek, melyeket komoly fenntartásokkal kezeltem, de ha írnék erről, akkor a kelleténél már kicsivel többet árulnék el a történetből. Olyan lehet egy ilyen szerkezetet vezetni a sötétben, mintha a Turul-madártól bekötött szemmel jönnék le kocsival a szerpentinen, megoldható csak nem egyben. Amúgy a film lezárása egészen jól sikerült, drukkoltam, hogy nehogy másképpen legyen.

Jude Law (Sherlock Holmes) nagy szerepe, bár elég régen láttam képernyőn. Én nem láttam még ilyen jónak sosem, vagy lehet, de már nem emlékeztem rá.  A kicsit megférfiasodott színészről nem tudtam eldönteni egészen a film végéig, hogy sajnáljam vagy utáljam a megfáradt, elkeseredett matróz szerepében. Ben Mendelsohn (Animal Kingdom), Tobias Menzies (Casino Royale), Davis Threlfall (Vaskabátok) is mind érdekes karakterek, akik tényleg jól játszanak, annak ellenére, hogy a balszerencsét hozó kissrácot Bobby Schofieldet, már az elejétől fogva mihasznának tartottam a bamba fejével. Az orosz színészek szintén dicsérő szavakat érdemelnek, Konstantin Khabenskiy (Z Világháború) az egyik legnépszerűbb orosz színész és mindenkinek jól jön egy kis orosz múltidéző nyelvlecke.

Kevin Macdonald (Az utolsó skót király, 2006) rendező  munkájáról lerí, hogy beletett apait anyait, ameddig a producerek pénze engedte, ha egy film készítése esetében lehet ilyenről beszélni. A történet még majdnem hihető is lehet, de nem az. Hogy kincsek vannak a tengerfenéken, az nem kérdéses, de az, hogy ily módon lehetne megszerezni, hát azért egy kicsit meredek. Ennek ellenére teljesen klassz, szórakoztató filmet sikerült összerakni. Egy esetben majdnem kirepült a szívem, úgy megijedtem. A film, ha nem is mélyen, de érinti ezeknek az embereknek az életvitelét is. Milyen nyomás van rajtuk, az egymásra való utaltságot, a hányatott sorsukat és gondjukat. Együtt élnek vagy halnak meg, más lehetőségük odalent nem igen van. Nem egyszerű szakma ez, valljuk be. Nem megy el olyan mélységig, mint mondjuk a korábban is megemlített Das Boot c. kultfilm, de a maga kategóriájában egészen kellemes. Furcsa amúgy az a 6.4-es szám az IMDB-n, kicsit méltatlannak tartom, nem ilyen rossz film ez, mint a számokból látszik.

Páros kikapcsolódásra semmiképpen nem ajánlom, ha lesz a mozikban, akkor esetleg úgy, hogy a nők addig elmennek a „plázázni”, addig a férfiak egyedül is élvezkedhetnek rajta, vagy nem. Szerintem érdemes megnézni.

70%

Kenguruk hazájából érkező filmet sajnos ritkán nézek, pedig mindig kellemesen csalódok bennük. Valahogy érzem, hogy jó lesz, de félve állok neki. Bár ebben a filmben van egy kis török és amerikai kéz is, de fogadjuk el inkább ausztrálnak, már csak a rendező személye miatt is. Russell Crowe számomra sosem tartozott a legjobb színészek közé bármennyire is sikeres filmekben játszott, ezért is kíváncsian ültem le rendezői bemutatkozása elé, hátha mostanában megcsordult nimbuszán tud valamit javítani.  

1915-ben a Gallipoli csatában az ausztrál kútfúró farmer Connor (Russell Crowe) elveszti mindhárom gyermekét. Négy évvel a tragédia és felesége halála után, ígéretének eleget téve elindul megkeresni a háborúban elhunyt fiúk földi maradványait, hogy szülőhazájában édesanyjuk mellett legyenek eltemetve. Utazása során Isztambulban megismerkedik Ayshe-vel (Olga Kurylenko), szállásának üzletvezetőjével, aki segít neki abban, hogy ezekben a nehéz időkben sértetlenül megtalálja az utat Gallipoliba.

Na, hát ez egy kellemesen szomorú film volt, ami után csendben nyugtázzuk magunkban, hogy bizony vannak még olyan emberek, akik sosem nyugszanak, mikor már minden reményük tovaszállt az elkedvtelenített földi élet után. Szívbemarkoló utazás vissza a múltba, ahol nincs már más, mint egy régi csata emlékképe, hamu és csont. De a remény hal meg utoljára, és amíg hiszünk benne, addig kapaszkodunk is az utolsó szalmaszálba körömszakadtáig. Sosem szabad feladni és ebben a megtörtént esetben ezt nagyszerűen mesélik el.

Elsőre szeretném leírni, hogy ez nem egy igazi háborús film, mivel eleve a háború után játszódik, hanem inkább egy dráma. Ugyan bevágtak a múltból háborút bemutató részeket, van egy kis akció, lövöldözés, ágyúzás, irgalmatlan körülmények, de nem ezért kell megnézni ezt a filmet, hogy szétkaszabolt, aknára futott rohant csonkolt emberek láthassunk. Azért megemlítem, hogy végtelenül profin elkészített, igen látványos részeket ezek. Azonban sokkal inkább az emberi tettek, motivációk, a párbeszédek és az azokra épülő érzelmek, erkölcsök, melyek visszaviszik a nézőt a múltba főszereplőnkkel együtt. Nézzük és szurkolunk a megfáradt apának, aki mindenét elvesztette már hazájában, egy igazi hősnek, aki testi épségét sem kímélve olyan utazásban vesz részt, ahol számos akadályba ütközik egy idegen kultúrában.  Aki elvesztett valaha valakit, szülőt, testvért, gyereket, barátot, mindegy hogy kit, az biztos, hogy jobban átérzi majd a filmet és tűkön ülve szurkol azért, hogy nem utazzon emberünk hiába.

A Gallipoli-félsziget ostroma közel egy évig tartott és rengeteg emberáldozatot követelt a török és az Antant részről is (becslések szerint közel 400 ezer ember halt meg). A film ritka betekintést nyújt a korabeli háborúk utáni halottak azonosításába, ami azért mostanság már egyszerűbben megy. Furcsa látni, hogy az egykoron ütközetben szemben álló felek egymást segítve, a nagy csatákat elmesélve próbálják az elhunytakat közösen megkeresni. A film érdekesen mutatja be egy másik ország kultúráját, erkölcsi normarendszerét, ami azért – tegyük hozzá – a megszokottól eltér a szemünkben. Nem tudom, hogy ki mennyire szeretne magának egy második feleséget a jelen levő mellé, de itt ebben a filmben ez természetes. De az is érdekes, hogy az eltűnt fiúk keresésében a legnagyobb gátat saját szövetségesünk kapitánya okozza. És még sorolhatnám tovább azokat a részeket, melyekre felkaptam a fejem, de akkor meg tök felesleges lenni bárkinek is megnézni. Ezek működtetik a filmet és visznek előre. Azért megjegyzem azt is, hogy kezdetben nem igazán tudtam hova tenni a filmet, érdekel vagy nem. Még gondolkodtam is rajta, hogy nézek valami mást, de ahogyan haladt előre az egész történet, úgy vált egyre érdekesebbé és kikapcsolhatatlanabbá.

A film tényleg nagyon jól működik, de azért voltak túlzásba vitt jelenetek, melyek sanda mosolyt csaltak az arcomra (pl. a gyertyafényes közös vacsora, mint egy virrasztáskor meggyújtott megszámlálhatatlan égő gyertyával), de azért ezek nem olyan jelentősek, el lehetne siklani felettük, mert csak én vagyok szemét, hogy megjegyzem. Azért a végén volt számomra egy „értelmezhetetlenebb” erkölcsi dolog, ami nagyon fontos a film szempontjából, de hála az égnek magammal nem tudtam összeveszni ezen. Sosem tettem volna ilyet, még ha tüzes karóval döfnének szíven, akkor sem. (mondjuk akkor már mindegy). És el lehet gondolkozni akkor, hogy a mennyire értelmetlen ez az egész.

Russell Crowe, mélabús arcával, mint egykori gladiátor régi önmagát hozta, amiért korábban esetleg szerettük. Igazán hihetően hozta szerepét a kis pocakjával. Sokkal szimpatikusabb, mint valaha. Olga Kurylenko (Hitman) továbbra is nagyon szép, de ez még mindig nagyon kevés, ahhoz hogy elismerjék. Pedig ebben a filmben nyújtotta számomra eddigi legjobb formáját. Olyan, mintha színészkedett volna. Hasant alakító török színész Yilmaz Erdogan viszont félelmetes, az arcát fürkészve a szemét figyelve szinte az egész nyomorúságos háború benne van. Amúgy rettentő szimpatikus karakter, tökéletes. De a többi szereplőt is remekül válogatták össze.   

A film rendezője és főszereplője is egyben ennek a három ausztrál Oscar-díjjal jutalmazott keserű drámának, aminek megnézése után érzelmesebb nézők biztos, hogy könnycseppeket hullajtanak. Na, nem olyan zokogó sírásra gondolok, hanem arra, amikor a szépségtől kicsordul magától egy könnycsepp és végigfolyik az arcon. Mint amikor megkérdezik, hogy sírtál? És azonnal letagadod, hogy nem, pedig igen, csak cikinek veszed. Amúgy még pont azon a határon táncol, ami még fogyasztható és nem megy át túlzott érzelmi támadásba. Ezért nem csak magát a rendezőt lehet dicsérni, - aki elsőfilmesként tényleg maradandót alkotott – hanem az egész profi stábot az operatőrtől a zeneszerzőig.  A helyszínek, a gyönyörű tájak, a képek (természeti jelenségek), a szimpatikus karakterek, a forgatókönyv, a kellemes zenéje, mind olyan szintet képvisel, amit sokat szeretnének elsőre megütni, de nem sikerül nekik (ugye Angelina). Nem akarok túlzott ömlengésbe átmenni és ezért inkább befejezem. Ez egy nagyon jól összerakott film, amit a kisebb hibáin túllépve, érdemes és érdekes volt nézni. Sőt szívesen megnézem újra.

Ezeket a filmeket tudnám igazából hétvégi kikapcsolódásnak ajánlani, amikor az ember nem bánja, ha leteszi maga mellé a könyvét és megnéz helyette egy filmet, mert a rászánt idő, nem pazarlásra megy el. Jó film, érdemes megnézni.

75%

Ha a medve előbújik a barlangjából, itt a tavasz, persze ezt nem én találtam ki. Mivel egész télen csak alszanak ezek a nagy barna (fekete) szőrös állatok, nem is esznek sokat, szépen korog a gyomruk, amikor az ibolya előbújik. Ha meg éhesek, nem számít, hogy mi, vagy ki van előttük. Azt hiszem, a Micimackón kívül nem sok vegamedvét ismerek, aki csak akkor érzi jól magát, ha mézes bödönt ölelgethet, ezért mindent megesznek, ami él és mozog, őzikét, halacskát, de akár embert is, ha van olyan balek, hogy felveri a sátrát gyakorlatilag a medvefészekbe.

Jenn (Missy Peregrym) és Alex (Jeff Roopon) kempingezni mennek az erdőbe, hogy az otthoni ritmustól eltérő világba csöppenjenek, és egy kicsit lazuljanak. Alexnek a kirándulással célja van, de sajnos megvalósítani már nem tudja, mivel az erdő közepén eltévednek. Ráadásul egy egészen nagy fekete medve üldözőbe veszi őket, aki meglehetősen zokon veszi, hogy szeretett nyugalmát két lábon járók megzavarják…

Megtörtént eset a közelmúltból. Mintha cápa filmet forgattak volna az erdőben. Nem volt ez olyan rossz, de annyira jó sem, olyan, mint amikor elfogyott otthon a kávéd és még a reggeli maradékot újra felmelegíted a poharadból.  Megvan az íze, de mégsem az igazi. Nem mondom, hogy nem kötött le, mert egészen normálisan hozta azt a feszültséget, amit egy sötét erdőben eltévedt pár esetében elvárható, akiket egy éhes medve az őrületbe kerget, de annyira azért mégsem, hogy a top 5 „természet vs. ember küzdelme”filmként emlegessem. Csütörtök estére kiváló, főleg úgy, hogy kint dörög, villámlik, szakad az eső és a szél csapkodja a zsalugátereket. Ha már a filmben a speciális effektek nem is a legjobbak, azért a való élet tud olyat produkálni, amit egy jól felépített hangfalrendszer sem tud megközelíteni.

Amúgy tényleg teljesen jól indul az egész. Kezdésnek szépen bemutatják, hogy mely dolgokra lesz majd szükség a későbbiekben, melyek gyakorlatilag semmit sem érnek. Medveriasztó spray, közúti fáklya, életmentő doboz, stb., szóval még véletlenül se lövünk mellé, ha kitaláljuk azt, hogy bizony ezeknek szerepe lesz a filmben. Kötelező jellegűen, megjegyzem elég barom módon, térkép nélkül vágnak neki a nagy túrának, mivel a srác azt gondolja, hogy az erdő nem változott sulis kora óta. Természet – Ember 1:0. Mobiltelefon meg minek, mert esetleg egy iránytűvel haza lehetne találni, és akkor a segélyhívást meg sem említem, mivel akkor film sem készült volna. Természet – Ember 2:0.  Persze, ahogy annak lennie kell, feltűnik egy furcsa Ibrahimovic kinézetű alak is a filmben. Segítséget ajánl az ifjú párnak, akik inkább mégis a saját útjukat járják egyedül tovább az erdő mélyére, egyre inkább eltávolodva a jól bevált ösvénytől, mert miért nem mutatnánk azt meg, hogy ki a király, ha már egyszer rettentő baleknak vagyok beállítva a párom szemszögéből. Azért az is kiderül majd, hogy miért mennek ennyire elhívatottam egyre befelé a végtelen fák sűrűjébe.

Mivel ez egy medvés film, csak elő kell bújnia a komának, amire kerek 50 percet kell várni. Hála az égnek, egészen kellemesen hátborzongatóan telik az idő, mert végig csepegtetnek jeleket, hogy itt bizony valami lesz, már ha nem tudnánk. És készülünk is a nagy találkozásra, ami elég gusztustalanra sikeredett. Természet – Ember 3:0. Gyengébb idegzetűek ezt a jelenetet tuti csak feltartott ujjak mögül fogják nézni, mint a gyerekek a boszorkányos mesét, a perverzek meg csorgó nyállal élvezkedhetnek. Nekem azért annyira nem tetszett a mű medve bábú feje és ez egy kicsit visszavetett a valósághűségből, ami viszont egészen eddig a jelenetig tűrhető volt. Tulajdonképpen ez vitte a filmet előre, hogy bármekkora baromság is volt egyedül elindulni a szivárványerdőbe, mindenféle szükséges eszköz nélkül, a valós érzetet sikerült átadni.  Az egész olyan reális volt, azt éreztem közben, hogy ha nem történik benne semmi támadás, akkor is végignézem a pár menetelését, civakodását és kibékülését. Még lehet azt is elviseltem volna, hogyha leülnek a folyópartra horgászni és nem történik semmi, bár akkor meg a Fishing&Huntigra is kapcsolhattam volna. Azt, hogy ki marad életben, ebben a medve-egér párharcban ki is lehet találni, nem egy ördöngös agytúra. Sajnos előre halálra van ítélve az egyik szereplő, mert valakinek bizony túl kellett élnie, hogy elmesélje, mi is történt azon az ominózus hétvégén.

Szerintem a két szereplő egészen elviselhető volt. Nem ismertem korábban őket, de az a bizonyos szikra működött közöttük és most itt nem a romantikus ágra gondolok, mert hála az égnek, az nem sok van. Mondjuk Missy Peregrym (Kékpróba, 2010) már az elején látszott a rémület, Jeff Roopon (Code Breakers, 2005) meg az áldozati bárány. Amúgy Peregrym kisasszony még akkor is helyes volt, mikor tiszta vér volt az arca. Szép lány, na. Nem volt velük semmi probléma, tényleg elhittem, hogy egy pár. Vagy inkább akartam hinni.

Adam MacDonald (Egy hisztérika feljegyzései, 2004) rendező nem készített földhöz vágó horrorfilmet, de egy kellemes borzongást mindenképpen. A természetet nagy ritkán lehet csak legyőzni, és ha még jó hülyék is vagyunk hozzá, esélyünk sem lesz. Nem egy bonyolult film és valószínűleg a költségvetés sem döngölte földbe a producereket. A rendezése, a fényképezése egészen kellemes. A helyszín, maga az erdő képei szépre sikeredtek. Egy-egy jelenetet, főleg a vége felé, egy kicsit sokáig mutatnak, ami lehet valakinek nem tetszik majd, de szerintem még lenyelhető. Van benne véres és gusztustalan jelenet is, ami tényleg véres és gusztustalan, ahogy kell. Mivel ez egy horrorfilm, nem mutathatnak végig fűben ugráló nyuszikákat naplementében. Nekem a macival volt egy kis gondom, ahogy már korábban is említettem, de végül is annyira nem érdekelt. A film zenéjére nem mondhatok semmi rosszat, néha egészen komolyan beindul. Azért ismét rájöttem, hogy vannak még hülye emberek, akik azt hiszik, hogy a természet mindig csak a szép oldalát mutatja, nem kell az erdőtől félni. Különösen annak tudatában, hogy még figyelmeztetik is őket… Menne a fene oda, ahol ekkora állatok sétálnak szabadon és nem kell feltétlen mackóval találkoznunk, elég ha csak egy mérges anyakocával futunk össze, de az legalább nem tud fára mászni.

Azoknak ajánlom, akik szeretik sajnálni a szereplőket egy filmben és azt nézni, mekkora megpróbáltatásokat lehet átélni a saját marhaságuk miatt. Továbbá azoknak, akik szeretnek szalonnát sütni az erdőben.

65%

„Élj a pillanatnak”. És ebben van valami, ha már egyszer üveggömbünk elvesztette fényét és megfakult. Betegségről filmet nézni ugyanúgy nem jó, mint sivatagban víz nélkül gyalogolni. Akkor az ember miért is néz emberi életeket tönkretevő tragédiákat? Fene tudja. Talán azért, hogy felfigyeljen olyan mondatokra, amivel írásomat elindítottam. Szembesüljünk minden esetben azzal, hogy élni most kell, amíg lehet vagy bírunk, nem pedig arra az elcseszett jövőre készülni, amiről még fogalmunk sincs. Varázslók pedig még nem vagyunk.

Dr. Alice Howland (Julianne Moore) a Columbia Egyetem megbecsült nyelvészprofesszora, akinek kutatásait és könyveit mérföldkőnek tartják világszerte. Ötvenedik születésnapja után nem sokkal egy nagyon ritka Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. Alice még teljes szellemi tudatában próbál küzdeni és később felkészülni a betegséggel járó folyamatos értelmi képességeinek elvesztésére…

Az élet kemény, keményebb bármi másnál. Mert mi lehet annál rosszabb, mint átélni a teljes leépülésünket ép ésszel. Amiért egész életünkben dolgoztunk, eltűnik a süllyesztőbe és csak marad a fehér fény. Egy pötty egy fekete gömbben. A felejtés az egyik legszemetebb dolog, mert hiába mondom azt, hogy élj a mának, ha előbb-utóbb a saját gyerekedet nem ismered fel. Ha elvész a múlt, kit érdekel a jövő. Akinek nem elég szomorú az élete, nyugodtan álljon neki, és garantáltan lehangoltabb lesz, mint valaha. Igazságtalan az élet, minden téren. Bár rengeteget ad, ha elvesz, az sokkal fájóbb. És ezen sajnos átesünk, akarva-akaratlanul.

A film végigmegy mindazon, amit igazából nem szeretnénk tudni, de mivel ezért készült, megnézzük. Megnézzük a szenvedést, amit mindenki szeretne elkerülni, vagy ahogyan a főszereplőnk mondja, más betegségre cserélni. Alice kezdeti stádiumban egyetemi oktatás alatt felejti el a szavakat, próbálja elméjét frissen tartani, de később már futás közben is eltéved, és csak zavarodottan bolyong a nagyváros utcáin. Állapota rohamos sebességgel romlik (minél intelligensebb valaki, annál gyorsabb lefolyású), de az igazi kegyelemdöfést csak az jelenti, mikor közlik vele, hogy a betegsége a gyermekeire 50%-osan öröklődik és génhordozók lehetnek. Milyen lehet már bejelenteni a családnak, hogy csinálják meg a tesztet? Szemét dolog, mert csak magunkat hibáztathatjuk. A betegség különféle szakaszait igen durván mutatja annak elutasításától kezdve a beletörődésig, majd a végső belerokkanásig. Mikor meglátogatja a rehabilitációs központot, ahol az utolsó stádiumban lévő betegek csak vegetálnak és néznek maguk elé, az ember csak egyre tud gondolni, hogy ezt így nem és kész. Úgy fogyasztja könnyeinket szépen folydogálva, hogy mégsem megy át csöpögős, nyálas szentimentalizmusba. Az eseményekben nincsenek fordulatok, meglehetősen lineáris, úgy haladunk előre, mint egy zuhanó vasgolyó a kezemből kiejtve.

A család meglepően normálisan fogja az eseményeket, próbálnak melléállni teljes bedobással, amíg lehet. Az élet megy tovább, mindenki teszi a dolgát, és ahogyan idejük engedi, segítenek. Különösen a legkisebb lány az, aki édesanyja mellett kitart a végsőkig. Igaz kicsit kilóg a többi diplomás (orvos, jogász) gyerek közül, de mégis kettőjük közötti beszélgetések a legerősebbek és legértelmesebbek. Az utolsó együtt töltött közös jelenet igazán belénk vésődik, mert a szeretet az, ami még megmarad és mint emlék örök, kitörölhetetlen. Ha könnycsepptengert feszített víztükrű lenne, túlcsordulna biztosan és elöntene.

Julianne Moore (Vakság, 2008) előtt többen is kaptak oscar-t olyan szerepért, amiben egy adott betegséget játszottak el. Most nem sorolom őket, lehet rajta gondolkodni. Idén is ketten „hadakoztak” ezért, hogy megkapják ezt az elismerést, csak a másik illető Eddie Redmayne a férfi oldalon volt jelölve A mindenség elmélete c. filmért (nyert is). Julanne Moore szerintem jobban megérdemelte, egyáltalán nem véletlenül kapta meg az aranyozott szobrot. Kijárt amúgy is már neki. Rettentően hitelesen játszotta el szerepét. Remek, átgondolt, profi alakítás. Látszik, hogy szépen felkészítették.  Alec Baldwinról már ugyanakkor ez nem mondható el, olyan semmilyen volt az irgalmatlan nagy fejével. Elveszett a filmben, nem is értem, hogy került bele. Kristen Stewart-ot szeretem, no nem az Alkonyat sorozatért, hanem pl. az Út a vadonban c. film rövid szerepéért. Nem mondom ugyanakkor, hogy ez a film az élete szerepe, de most is azt éreztem, hogy szívesen nézem a filmvásznon. A többiek számomra nem sok vizet zavartak.

Richard Glatzer (Pedro, 2008) és Wash Westmoreland író és társrendező páros Lisa Genova regényéből adaptálva, szívbemarkoló természetességgel mutatja be azt a gyógyíthatatlan betegséget, melyről igazából nem is jó filmet nézni. Talán inkább figyelemfelhívásként közlik nekünk, hogy vannak ők is, akik már nem tudnak magukról és mégis közöttünk élnek, egy különös bezárt világban. Kegyetlenség a film szempontjából az, hogy pont egy olyan nőt állítanak a középpontba, akinek a nyelvismeretnek és az idegrendszernek a kapcsolata a fő profilja kutatásaiban. A rendezők tényleg elénk tárják a natúr valóságot, olykor már úgy, mintha egy dokumentumfilmet néznénk. Az operatőri munka profi. Gyors vágások, elhomályosított jelenetek kiválóan adják vissza a zavarodottságot, azt a megtébolyulást, amit szeretnének bemutatni. A film zenéje tökéletes. Sikerült az egészet csöpögés mentessé elkészíteni. Keserves egy dráma.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a nehezen fogyasztható filmeket. Nem egy könnyű darab, nem olyan, hogy csak nekiállok és megnézem. Nagy levegőt kell venni hozzá és végigülni könnyes szemmel. Hogy miért jó nézni ezeket a filmeket, azt pedig mindenki döntse el saját maga. Én megtartom magamnak.

80%

Csillagok megmondják a jövőnket. Ki tudja. Nem nagyon hiszek az ilyesmiben, mert ahányszor felnézek éjszaka az égre, nemhogy a jövőt, de még a Nagy Göncölt sem látom. Na mindegy, Nicolas Sparks regényíró biztosan tudja, mit hoz majd el, hiszen nagy örömömre az említett mondat, a könyve alapján készült filmben hangzott el mély érzésű gondolatokat ébresztve. Sajnos a mai film alatt a legjobb és legszebb a kibontott Staropramen barna söröm volt. Ragyogóan habosan csordogált kibontás után lefelé a pohár szélén…

Az egykori szerelmespár, Dawnson (James Marsden) és Amanda (Michelle Monaghan) 20 év után találkoznak közös barátjuk halála utáni vagyonmegosztási tárgyalásán. Gyerekkori nagy románcuk véletlen tragédia következtében szétesik és többet nem látják egymást. Amanda már házas és gyerekes szülő, kinek házassága nem éppen idilli állapotokat tükröz. Dawnson maradt a szülővárosában, ahol az ifjúkori szerelem egykoron fellángolt, mint egy benzines kanna szikra után. Mikor újra egymás közelébe kerülnek, a régi szép és nem annyira szép emlékek újra előjönnek…

Sose hallottam még ilyen sztoriról. De nem is ezzel kezdeném, hanem azzal, ami egész film alatt a fejemből nem távozott. Milyen aberráltság már az, hogy egy pasi nekiáll este 11 órakor romantikus filmet nézni és nemhogy nem hagyja ott az egészet a film felénél, mikor elalszik rajta, hanem másnap folytatja tovább! Na, ez a jelenség jelen esetben megtörtént, pedig annyira, de annyira nem tetszett, hogy némán lemerevedve egyszerűen fel sem fogtam, mit teszek. Lehet készíteni a felmosót a tv mellé, mert a nyáltenger úgy elmos, mint a 2004-es indiai-óceáni cunami.

Nem szeretnék szemét lenni, ezért megpróbálom a jó oldaláról megközelíteni a mondanivalóját, mert bármennyire is hihetetlen, van neki. (kb. annyi, mint ezeknek a filmeknek lenni szokott) Lehet valakit feltölt majd romantikával és bátorsághormont ad ahhoz, hogy másnaptól hős szerelmes legyen egykoron régen látott kedvesébe. Igaz nem úgy néz ki már, mint régen, és talán egy foga van, de akkor is, az otthoninál sokkal jobb. Vajon a múltban megszakított szerelem tényleg nem múlik? Ábrándok, vágyálmok és remények. Lehet, hogy életen át végigkísérnek és nem hagynak nyugodni, ami meg felemészti az otthon drága édes és kényelmes melegét. Volt már ilyen és lesz is, hazudik az, aki nem játszott már el a gondolattal. Végül is az emberek nagy része (mivel a nők többen vannak) egész életében a nagy szerelemet keresik, legalább ebben a filmben a szereplők megtalálták és az arcunkba nyomják. És akkor ennyit a „szépségről”, térjünk rá a szerelmes csókokra az esőben!

Mert az volt dögivel. A filmet egy-egy szóval és rövidebb mondattal lehetne jellemezni a közhelyszótárt fellapozva. Faház, tópart, rózsák, kandalló, csókolózás szárazon és esőben, naplemente a víztoronyban (miért pont oda kell mindig felmászni?!), intim pillanatok a múltban és a jelenben. Ami egy nőnek kell, hadd fogyjon a papírzsepi (éljen a Zewa). Gazdag lány, szegény fiú, paraszt após, aki inkább kifizetné a fősulit a srácnak előre, csak húzzon a fenébe a lányától. Sosem látott és hallott remek ötletek a romantikus filmek nagykönyvéből. De tovább lapozva a könyvet, látjuk a tobzódásokat a fák között beszűrődő holdsugár alatt (mint egy giccses festményen), az adok – kapok dolgokat, hogy mi miért is történt a múltban, megérdemlik, vagy nem érdemlik meg egymást, és mekkora ziccert hagytak ki azzal, hogy úgy elszakadtak egymástól, mint egy földből előhúzott szétfoszló rongy. Persze ahogy kell, szerelmeskedések akkor és most (nuku fedetlen női keblek, nem kell várni, nincs hardcore) és ezzel nem lövök le semmiféle meglepetést, mert az egész egy töltetlen fegyver, ami még be is van ragadva. A múlt és a jelen között úgy pattogunk, mint egy keményre felfújt labda. Hol itt, hol ott, öt percenként váltogatva az idősíkokat. Egyedül a vége tetszett halványan, mert az olyan volt, mintha Stephen Kinget áthívta volna magához az író egy kis délutáni teára, hogy te, nem tudsz valami jó ötletet adni a végére? Na, nem kell kilógó belekre gondolni.

A szereplőkről csak annyit, hogy úgy nem illetek össze, mint a tökre a gyűszű. Nem tehetek róla, de ha főszereplő srác nevét meghallottam, állandóan a Dawson és a haverok című sorozat jutott az eszembe. Szóval nem volt jó szereposztás. Hozzáteszem Michelle Monaghant (Hideg nyomon) szeretem, annyi jó filmben játszott már és James Marsden-t is csíptem az X-menben, de itt valahogy nem jött át a hős szerelmes szerep. Nem voltak jók, pedig ezt olyan ritkán írom. És a gyerekkort eljátszó színészek egyáltalán nem hasonítottak rájuk. Még Sean Bridges (Nell) a gonosz apuka szerepében is egy vicc volt, főleg mikor 20 évvel öregebbnek próbálták feltűntetni, egy parókával.

Michael Hoffman (Egy remek nap) romantikus drámák nagy művelője sajnos feledhetetlen perceket okozott nekem, és nem azért mert annyira egyedi filmet készített volna. Annyira közhelyes és kiszámítható volt, hogy fájdalom volt nézni. Bár szép színesre sikeredett és klassz volt az a tóparti ház, de ezzel még nem vesznek meg. Nem olvastam a könyvet és valószínűleg, ha 100 évig élek, akkor sem fogom,csak ha kínoznak. A film zenéjére egyáltalán nem emlékszem. Egyszóval ez az a film, amire tényleg elpazaroltam az életemből közel két órát. Végül is két részletben végignéztem, de lehet jobban jártam volna, ha az Éden hotel +18-as részét kapcsolom be.

Egyedülálló nőknek, asszonyoknak ajánlom, akiknek tényleg annyi szabadidejük van, hogy ez is simán belefér és nem tartják elvesztegetett időnek a rászánt időt. Lehet, tetszik majd nekik és engem tartanak egy érzéketlen tuskónak. Előfordulhat.

50%

Nyugodt vasárnap délutánhoz, nyugodt vasárnap délutáni thriller illik, mikor egy jobban sikerült ijesztgetős jelenet után nem kell feltétlenül félelmünkben az égbe ugranunk ölünkbe kiszórva a pattogatott kukoricát. Végre láttam ismét egy remek spanyol filmet, amit az interneten csak úgy emlegetnek, mint A törvény nevében (True Detective) sorozat európai egész estét megfelelője. Végül is van benne valami.

Spanyolország déli mocsárvidékén 1980-as évek elején két serdülőkorú lányt brutálisan megerőszakolnak és meggyilkolnak. A gyilkos felkutatásában részt vevő helyi (okosak) erők mellé két madridi nyomozót, Juant (Javier Gutiérrez) és Pedrot (Raúl Arévelo) vezénylik, hogy segítsék az ügyet megoldani. Kettőjüknek nem csak az aberrált gyilkos felkutatása okoz nehézséget, hanem az egymással való összeférhetetlenség megoldásának problémája is. Mindkettőjüknek a saját gondját háttérbe szorítva kell küzdeniük azért, hogy a gyilkost közösen elkapják, mielőtt újabb áldozatára lecsapna…

Remek kis film volt ez, és nem csak azért, mert a téli időszakban a nyári hőséget bámulni akár még tévén keresztül is felüdülés. Nem volt egy akkora alkotás, de a néma vasárnapi csendben mégis nagyot szólt, mint amikor a vadász puskája eldörren az erdőben. Hallottad a lövést, de mégsem tudod merről jött. Szóval nem véletlenül kapott a spanyol akadémiától (Goya) 2015-ben 10 kategóriában is díjat, köztük a legjobb film, rendezés, forgatókönyv, férfi szereplő és sorolnám, ha tudnám. És azóta is szépen gyűjti tovább trófeákat. Szénsavmentes üdítő kategória a megtörtént eseményeket feldolgozó filmek dömpingjei között. Tényleg hasonlítható a True Detective-hez, mivel ebben is szuper lápos környezetben nyomoz, két defektes zsaru egy sorozatgyilkos után.

Nem igazán az eget rengető történet fogott meg benne, mert láttunk már szép számmal hasonlót, hanem magának a film cselekményének felépítése. Az egésznek a miliője. A történet köré épülő személyek, a környezet (ide beletartozik minden: föld, víz, levegő), a párbeszédek, mind olyan aprólékosan lettek kidolgozva, mint a ’63-as nagy vonatrablás London felé. Öröm volt nézni és hallgatni. Mármint annak, aki szereti az értelmesebb filmeket. Igaz, nem mondhatom, hogy rettentően pörögnének az események, de mégis folyamatosan a kíváncsiságot fenntartotta az elejétől egészen a feszült végkifejletig. Nincsenek a múltba visszanyúló emlékezések, nincsenek benne meglepő fordulatok és hatalmas csavarok, amitől a tátott szánkból kilógó nyelvünkre rátelepedett legyet sem vennénk észre, és nem is az a film, amiről ódákat zengünk és éjszakákat beszélünk. De mégis hatásos. Tehát működik. Ez egy végtelenül profin elkészített alkotás, ami után nyugodt szívvel fekszünk le és nem érezzük elvesztegetett perceknek a rászánt időt. Ami azért elég megnyugtató egy ismeretlen film, rendezés és szereplők esetében.

A film remek képet fest az 1980-as évek spanyol korszakáról. A falusiak tényleg zárt közösséget alkotnak, mindenki ismer mindenkit és senki nem tud semmit, mintha mindenki vak lenne, nem lát, nem hall senki, mintha fényes nappal is egy sötét városban bolyonganának nyomozóink. Elég nyomorúságos időszak volt, politikai zűrzavar uralkodott, senki nem tudta, mit hoz a másnap. A főszereplőkről tényleg hisszük, hogy nem puszipajtások és csak azért vannak egymás mellett, mert a szükség nagy úr. Két ellentétes személyiség titkokkal a múltjukban, két egymástól eltérő nyomozási módszer, az agresszív kihallgatástól kezdve a lágy, andalító vallatásig. A szövevényes szálat mégis együtt próbálják meg kibogozni, akár egymásnak háttal állva, külön utakon járva, pénzzel vagy drasztikus módszerrel megoldva. Talán azt is le merem írni (mivel az én blogom), hogy jobban érdekelt mi van a két pasival, mint azzal, hogy ki is a gyilkos, mert az a nagy katarzis a végére sem jött elő, mikor a szálak már fonódnak a gyilkos körül. De ennek ellenére egészen meglepően erőszakosra sikeredett a vége, bár sok embernek lehet, hogy nem fog tetszeni. Elég kétértelmű. Bár megemlítem, hogy egy-két dologra tényleg nem derül fény.

Javier Gutiérrez (Elszabott frigy) és Raúl Arévelo (Sötétkékmajdnemfekete) tényleg nagyot alakított, de mégsem olyan színészek, akiket a legközelebbi filmjeikből egyből felismernék és nem biztos, hogy a remek bajusz miatt lenne. Javier alakítása talán erősebb, karaktere jobban kidolgozottabb, bonyolultabb ember. Raúl fejlődése kicsit visszafogottabb. Azonban mindketten tényleg hatalmas arcok, teljesen hitelesek és tökéletesen beleillenek a filmbe.

Alberto Rodrigez (Hetes osztag) rendező Guadalquiviri mocsárvidékén forgatott lassú történetvezetésű thrillere ritka profi jelenség a piacon. Komótossága ellenére egyáltalán nem unalmas. Az operatőri munka olyan, mint valami tájvédelmi körzetet bemutató természetfilm a Discovery csatornán. A felülről fotózott kimerevített képek nagyon jól sikerültek, a mocsárvidéken forgatott naplementés jelenetek az élénk színeivel magával ragadnak és nem is kell szentimentális töltettel rendelkezni ahhoz, hogy ezek a képek bejöjjenek. A flamingók szépsége, a madarak hangjai, a békák brekegései, mint tökéletes fojtó mocsárszagú atmoszférát nyújtanak. A zene lassú gitárpengetése csak fokozza feszültséget és tökéletes elegyet alkot a képekkel. Régen éreztem azt, hogy a film minden egyes kockáján érződik a mű iránti elkötelezettség, a profizmus.

Ajánlom a filmet azoknak, akik nem egy agyhalott filmre vágynak, hanem egy szépen kidolgozott, kontinensünkön forgatott majdnem tökéletes alkotásra. Nem árt azért kipihenve nekiállni, mert az oxigénhiány okozta ásítások hamar ledöntik az embert mellőle.

75%