Nyugodt vasárnap délutánhoz, nyugodt vasárnap délutáni thriller illik, mikor egy jobban sikerült ijesztgetős jelenet után nem kell feltétlenül félelmünkben az égbe ugranunk ölünkbe kiszórva a pattogatott kukoricát. Végre láttam ismét egy remek spanyol filmet, amit az interneten csak úgy emlegetnek, mint A törvény nevében (True Detective) sorozat európai egész estét megfelelője. Végül is van benne valami.

Spanyolország déli mocsárvidékén 1980-as évek elején két serdülőkorú lányt brutálisan megerőszakolnak és meggyilkolnak. A gyilkos felkutatásában részt vevő helyi (okosak) erők mellé két madridi nyomozót, Juant (Javier Gutiérrez) és Pedrot (Raúl Arévelo) vezénylik, hogy segítsék az ügyet megoldani. Kettőjüknek nem csak az aberrált gyilkos felkutatása okoz nehézséget, hanem az egymással való összeférhetetlenség megoldásának problémája is. Mindkettőjüknek a saját gondját háttérbe szorítva kell küzdeniük azért, hogy a gyilkost közösen elkapják, mielőtt újabb áldozatára lecsapna…

Remek kis film volt ez, és nem csak azért, mert a téli időszakban a nyári hőséget bámulni akár még tévén keresztül is felüdülés. Nem volt egy akkora alkotás, de a néma vasárnapi csendben mégis nagyot szólt, mint amikor a vadász puskája eldörren az erdőben. Hallottad a lövést, de mégsem tudod merről jött. Szóval nem véletlenül kapott a spanyol akadémiától (Goya) 2015-ben 10 kategóriában is díjat, köztük a legjobb film, rendezés, forgatókönyv, férfi szereplő és sorolnám, ha tudnám. És azóta is szépen gyűjti tovább trófeákat. Szénsavmentes üdítő kategória a megtörtént eseményeket feldolgozó filmek dömpingjei között. Tényleg hasonlítható a True Detective-hez, mivel ebben is szuper lápos környezetben nyomoz, két defektes zsaru egy sorozatgyilkos után.

Nem igazán az eget rengető történet fogott meg benne, mert láttunk már szép számmal hasonlót, hanem magának a film cselekményének felépítése. Az egésznek a miliője. A történet köré épülő személyek, a környezet (ide beletartozik minden: föld, víz, levegő), a párbeszédek, mind olyan aprólékosan lettek kidolgozva, mint a ’63-as nagy vonatrablás London felé. Öröm volt nézni és hallgatni. Mármint annak, aki szereti az értelmesebb filmeket. Igaz, nem mondhatom, hogy rettentően pörögnének az események, de mégis folyamatosan a kíváncsiságot fenntartotta az elejétől egészen a feszült végkifejletig. Nincsenek a múltba visszanyúló emlékezések, nincsenek benne meglepő fordulatok és hatalmas csavarok, amitől a tátott szánkból kilógó nyelvünkre rátelepedett legyet sem vennénk észre, és nem is az a film, amiről ódákat zengünk és éjszakákat beszélünk. De mégis hatásos. Tehát működik. Ez egy végtelenül profin elkészített alkotás, ami után nyugodt szívvel fekszünk le és nem érezzük elvesztegetett perceknek a rászánt időt. Ami azért elég megnyugtató egy ismeretlen film, rendezés és szereplők esetében.

A film remek képet fest az 1980-as évek spanyol korszakáról. A falusiak tényleg zárt közösséget alkotnak, mindenki ismer mindenkit és senki nem tud semmit, mintha mindenki vak lenne, nem lát, nem hall senki, mintha fényes nappal is egy sötét városban bolyonganának nyomozóink. Elég nyomorúságos időszak volt, politikai zűrzavar uralkodott, senki nem tudta, mit hoz a másnap. A főszereplőkről tényleg hisszük, hogy nem puszipajtások és csak azért vannak egymás mellett, mert a szükség nagy úr. Két ellentétes személyiség titkokkal a múltjukban, két egymástól eltérő nyomozási módszer, az agresszív kihallgatástól kezdve a lágy, andalító vallatásig. A szövevényes szálat mégis együtt próbálják meg kibogozni, akár egymásnak háttal állva, külön utakon járva, pénzzel vagy drasztikus módszerrel megoldva. Talán azt is le merem írni (mivel az én blogom), hogy jobban érdekelt mi van a két pasival, mint azzal, hogy ki is a gyilkos, mert az a nagy katarzis a végére sem jött elő, mikor a szálak már fonódnak a gyilkos körül. De ennek ellenére egészen meglepően erőszakosra sikeredett a vége, bár sok embernek lehet, hogy nem fog tetszeni. Elég kétértelmű. Bár megemlítem, hogy egy-két dologra tényleg nem derül fény.

Javier Gutiérrez (Elszabott frigy) és Raúl Arévelo (Sötétkékmajdnemfekete) tényleg nagyot alakított, de mégsem olyan színészek, akiket a legközelebbi filmjeikből egyből felismernék és nem biztos, hogy a remek bajusz miatt lenne. Javier alakítása talán erősebb, karaktere jobban kidolgozottabb, bonyolultabb ember. Raúl fejlődése kicsit visszafogottabb. Azonban mindketten tényleg hatalmas arcok, teljesen hitelesek és tökéletesen beleillenek a filmbe.

Alberto Rodrigez (Hetes osztag) rendező Guadalquiviri mocsárvidékén forgatott lassú történetvezetésű thrillere ritka profi jelenség a piacon. Komótossága ellenére egyáltalán nem unalmas. Az operatőri munka olyan, mint valami tájvédelmi körzetet bemutató természetfilm a Discovery csatornán. A felülről fotózott kimerevített képek nagyon jól sikerültek, a mocsárvidéken forgatott naplementés jelenetek az élénk színeivel magával ragadnak és nem is kell szentimentális töltettel rendelkezni ahhoz, hogy ezek a képek bejöjjenek. A flamingók szépsége, a madarak hangjai, a békák brekegései, mint tökéletes fojtó mocsárszagú atmoszférát nyújtanak. A zene lassú gitárpengetése csak fokozza feszültséget és tökéletes elegyet alkot a képekkel. Régen éreztem azt, hogy a film minden egyes kockáján érződik a mű iránti elkötelezettség, a profizmus.

Ajánlom a filmet azoknak, akik nem egy agyhalott filmre vágynak, hanem egy szépen kidolgozott, kontinensünkön forgatott majdnem tökéletes alkotásra. Nem árt azért kipihenve nekiállni, mert az oxigénhiány okozta ásítások hamar ledöntik az embert mellőle.

75%

Nem meglepő az a kijelentésem, hogy az őrültek köztünk járnak kelnek, lehet az a szomszédunk, a munkatársunk, de akár saját barátunk is. Társadalmi rétegtől függetlenül szegény, de akár kő gazdag milliárdos, aki azt hiszi bármit megtehet bárkivel. A pénz nem boldogít, de annál jobb, ha van és akár vásárolhatsz magadnak egy egész válogatott birkózócsapatot is, aki gyakorlatilag a saját vitrinednek nyeri a világ és olimpiai érmeket. Az alábbi film ékes példája ennek az idióta világnak. A film megtörtént eseményt dolgoz fel (ugye milyen meglepő ez mostanában?), ami szintén az amerikai történelemben fordult elő nem is annyira régen.

Az amerikai birkózó testvérek, Mark (Channing Tatum) és David Schultz (Mark Ruffalo) a Foxcatcher egyesülethez szerződnek a híres milliárdos, John E. du Pont (Steve Carell) hívására, hogy általa oly nagyra becsült sportág és ezzel együtt Amerika újra régi fényben pompázzon a legnemesebb színnel az éremtáblázatokon. Szeretné, ha az emberek újra büszkék lennének ezekre a kemény emberekre, mert szerinte a nemzetük nem tiszteli eléggé a birkózókat. A „pénz nem számít” elvek alapján a két testvért megvásárolva próbálja az elképzeléseit megvalósítani…

Lehangoló és szomorú film, ami után egyáltalán nem fogunk a térdünkre csapva felállni mellőle, hogy „na ez most boldoggá tett”. Tényleg nyomasztó valós történet, amit ledöbbenéssel lehet figyelni az elejétől a végéig, hiszen érzed és tudod, hogy itt történnie kell valaminek, és az a dolog nem fog örömet okozni. Persze, ha éltél a 90-es években és közöd volt ehhez a sportághoz, de akár azt is mondanám, hogyha alapvetően szereted a sportot, hallhattál erről a megrázó történetről, mert még a csapból is ez folyt 1996-ban, akkora volt a visszhangja. Szóval nyílt titok ennek a filmnek a végkifejlete, de én inkább mellőzöm a leírást, mert magam sem voltam tisztában azzal, hogy mi történik majd. Ezért ezt az érzést másnak is meghagyom.

John E du Pont a világ legnagyobb vegyi gyárának az egyetlen örököse, ornitológus, író és bélyeggyűjtő (és csigaházkutató???). A nem kicsit bogaras du Pont rendelkezett a világ leghíresebb postabélyegjével (brit-guyanai egycentes magenta), amit néhány éve adtak el potom 3.7 milliárd forintnak megfelelő összegért. Nem mellesleg rajongott a sportért és azon belül őrült módon a birkózásért. Szinte az édesanyja haláláig a bűvöletében élt, akit nem tudott soha megérteni, egyszerűen nem tudod érvényesülni mögüle. Ugyanakkor egy igazi amerikai zászlóba bugyolált hazafi (érdemes lenne összeszámolni a filmben, hogy hány helyen van amerikai zászló a rezidenciájában), aki mindent megtett azért anyagilag, hogy újra az égi magasságokban lássa szeretett országát. Ezért is keresi fel a testvéreket, hogy egy mesés ajánlattal mindent megadva nekik elcsábítsa őket a lakhelyéül szolgáló Newtown Square-be, ahol igazán profi körülményekkel felépített bázist alakított ki a nemzeti birkózó csapatnak.  

Mark és David két különböző mentalitású és háttérrel rendelkező sportoló. Szüleik korán elváltak és a válás után Mark nevelése többnyire az idősebb testvér feladata lett. Mark egyedülálló, magányos ember, aki keveset beszél, mint egy remete az erdőben. (Megjegyzem az 1994-es Los Angles-i olimpián aranyérmes, majd rá egy évre Budapesten lett világbajnok) du Pont ajánlata után azt érzi, hogy végre tehetne magáért és életéért valamit, kitörhetne testvére árnyékából. Ezzel szemben David családos, társaságkedvelő, tehetős boldogan élő családapa (szintén világ és olimpiai bajnok), aki nem is szeretné feladni otthonát és a felépített karrierjét, hogy elköltözzön az ismeretlenbe. Persze, amíg a pénz az úr, az is visz mindent, nehéz ellenállni neki és a tervei megavalósításában hajtatlan emberünk sikeresen veszi a testvérekkel a versenyeket egészen addig míg az eredmények jönnek. A többi meg már történelem és a filmben vagy a híradó archívumban fellelhető.

A film már-már túlontúl reális. Mintha egy dokumentumfilmet nézne az ember. Borzasztóan jól adja elő a testvérek között, valamint du Pont és az anyja (akit szinte nem is mutatnak) közötti szeretet és szeretetlenség, a megfelelni és az átlagból való kiemelkedni vágyás érzését, ami sajnos az utóbbi esetében a beteg elméjében elhatalmasodik és tragédiába torkollik. Igazából nincsenek benne meglepő fordulatok, nincs hatalmas csattanó a végég, szögegyszerűen megy előre a végkifejlet felé, úgy, mint ahogyan az elfogyasztott pia után érezzük a véráramba szétáramló alkohol hatását. És annak ellenére, hogy tudjuk, a gonosz eljön, mégis fejbe vág és lemerevedünk. Mert amit látunk, az bárhol és bármikor előjöhet, akár most ebéd után az utcán is.

Hatalmas alakításokat láthatunk. John du Pontot alakító Steve Carrell-t (Őrült, dilis, szerelem) sosem láttam még ennyire jónak, nem is hittem el, hogy őt látom ilyen bizarr szerepben, annyira hülye filmjei voltak. Sajnos óriási orral rendelkező Miki egérnek maszkírozták, mint egy karikatúra. Tényleg akkora szaglószervet kapott, hogy ha megfordul, az orra miatt le kell hajolni, annak, aki mellette áll. Valójába, ha a valódi képeket megnézzük, ez az illető nem volt ennyire eldeformálódva. Az viszont, ahogyan nézett a tátott szája fölött az üres semmitmondó tekintetével, félelmetes. Channing Tatum (Magic Mike) meg úgy néz ki, mint egy debil, akit kiengedtek az intézetből, hogy csodálkozzon rá a világra, majd este menjen vissza még sötétedés előtt. Ebben a szerepben persze nem csak a hatalmas termetét és kidolgozott testét lehet megcsodálni, ha a tudását is, amit színészetnek hívnak. Minden elismerésem a szerepéhez. Mark Ruffalo (Szemfényvesztők) a testvérét körülölelő védőbástya szerepében mutat maradandót. Tényleg, ehhez a filmhez tökéletes választás volt ez a triumvirátus.

Bennett Miller (Pénzcsináló) minimalista, vérszegény, színtelen, majdnem dokumentarista stílusú filmje az utóbbi időszak egyik legnyomasztóbb alkotása. Bár sajnos akármennyire remek, csigalassúságú az egész. Lehetett volna vágni szerintem ebből egy feszesebb tempót, mert nem mindenkinek jön be ez a lassúság. Végigásítani egy filmet nem olyan jó érzés és szenvedést von maga után. Amúgy a film kitűnő retrofeelinget ad. A külső képek, a tárgyak, a ruhák, de akár a birkózójelenetek mind szépen visszaadják a 80-as évek hangulatát. A zenéje? Vannak olyan filmek, melyek már a kezdő képsorok után felhangzó zenével magával ragadnak és elveszünk a továbbiakban, na ennél a filmnél a zene a 20. perc környékén hallatszik először. És őszintén megmondom, nem is nagyon emlékszem rá. Mindent összevetve érdekes egy film, bár tapasztalatom szerint, aki valamire azt mondja, hogy érdekes, az neki nem tetszik, de most ezt ebben az esetben kivételesen cáfolom.

Annak ellenére, hogy dicsértem, mégsem merem jó szájízzel ajánlani mindenkinek, mert tudom, hogy nem sok mindenkinek jönnek be a lassú filmek. Sőt beszéltem olyannal, aki egyenesen kikapcsolta, mert idegesítette. Szóval, aki szerette a Capote-t vagy akár a Pénzcsinálókat, mindenképpen nézze meg a rendező harmadik filmjét is. Érdemes.

75%

Most ezt a címet nem hiszem, hogy le kéne fordítani, bár biztos valaki érez majd kis hazánkban késztetést, hogy kitaláljon rá valami fals baromságot. Vasárnap esti matinénak azt hiszem sikerült egy egészen sokkoló filmet összekaparnom a virtuális lerakatból. Dicsérhetném magamat és veregethetném a vállam, hogy ráéreztem én erre, de igazából erről a történelmi akciófilmről semmit sem tudtam a főszereplő személyén kívül. 

A film 1971. március 10-ei belfasti márciusi darázsfészekbe repít vissza, ahol a brit újonc katona, Gary Hook (Jack O’ Connel) közlegény szemszögéből látjuk a kegyetlen vérengzéseket a protestánsok és katolikusok között, aki véletlen következmények miatt, a szakaszától elszakadva, majd hátrahagyva, két tűz között kénytelen átvészelni a brutális éjszaka eseményeit. Versenyfutás a túléléséért.

Egy éjszaka, egy halálom a katonámat megtalálom bármi áron. Na, hát ez ebben a formában jelen esetben nem feltétlen helytálló. Most kivételesen nem tudom azt leírni, hogy pontosan így történt meg az eset, mert nem volt kiírva az elején, de feltételezem azért mindenki hallott arról, hogymi is volt Belfast utcáin 1971-72-ben.Történelmi jártasságaim hiányában nem bocsátkoznék nagy okoskodásba, különösen nem szeretnék magyarázatokkal szolgálni és ezért csak röviden említeném meg, hogy a protestánsok és a nacionalista katolikusok nem szerették egymást és ezt egészen agresszív módon meg is mutatkozott Észak–Írországban. Persze ez az ellenségesedés nem most kezdődött, hanem több évszázadra nyúlik vissza. Korábban már több film is feldolgozta az eseményeket, az 1972-s vérengzésbe fordult vasárnapról készült is egy nagyon jó film. Ha valakit jobban érdekel, majd szépen utána olvas, engem valahogy mindig hidegen hagyott egyetemes történelmünk ezen része.

Kegyetlen egy film, ami magába szippant az elejétől a végégig, úgy mint egy turbina a porszemet a hangárban. Feszült adrenalin bomba, ami elvétve hagy csak néhány lélegzetvételnyi szüntetet. Véres, naturális, olykor gyomorforgató, erős idegzetűeknek való. Sokkolóan sokáig mutatott jelenetek, melyek megviselik a nézőt (leszúrt srác a lépcsőházban). Sokat nem beszélnek benne, leginkább csak a képek, melyek utcán felgyújtott kocsikból, szarral, vizelettel, kövekkel dobáló gyerekekből, elbarikádozott utcákból és forrongó fiatalokból állnak, mint egy igazi háborús övezetben, ahol az indulatokat már nehéz megállítatni. A látvány magáért beszél, sötét és komor, mint maga az egész film. Katasztrófaövezet, ahol az emberek nem szívesen mennek az utcára, mert nem biztos, hogy hazatérnek. 

Kész káosz, úgy, mint megkülönböztetni azt is, ki kivel is van. Legalább is nekem nem nagyon sikerült elsőre (másodikra sem), persze tudom az én hibám, de a fiatalkori Kövér László klónok nekem mind egyformák voltak és nem igazán értettem, hogy akkor most ki szövetkezik kivel. Nekem elsőre ez volt az egyetlen negatívum, amúgy meg másodikat meg nem találtam. Tényleg nagyon jól átadja a film azt a parát, hogy senkiben se bízz, állandóan figyelni kell, hogy mikor támadnak hátba. Nem semmi egy időszak volt a Szigetlakóknak.

Amúgy bármennyire is állítottam a bevezetőmben, hogy jó érzéssel nyúltam a lerakathoz, igazából semmi más miatt nem álltam neki megnézni ezt a filmet, mint Jack O’ Connell (Rendíthetetlen) személye miatt, akiről nem is olyan régen megemlékeztem a Rendíthetetlen c. filmben. Akkor azt mondtam róla, hogy szerintem tehetséges ez a srác bár akkor nem igazán bontakozott ki. Most is azt mondom, továbbra is fenntartva az állításom, hogy remek ez a fiatal angol srác, és tényleg sokra viszi. Itt sem kellett mondjuk sokat beszélni, de amit a nyakába kapott szépen elvitte, és nem görnyedt bele a súlyától. A többi szereplőről meg tényleg annyit, hogy a fiatal angol srác, Seant alakító Barry Keoghan (Stay) személyén kívül nem sok mindenkit tudtam megkülönböztetni a bajusz, pajesz és hosszú haj miatt. Sean meg úgy nézett ki mintha az Eden Lake c. filmből került volna át, annyira kellemesen ellenszenves feje van. Amúgy Richard Dormer (Öt perc mennyország), Paul Anderson (Scherlock Holmes: Árnyjáték), Sam Reid (Anonymus) színészek játszottak már szép számmal előtte is remek filmekben, szóval a szereplőgárdára nem lehet semmi rosszat mondani.

Yann Demange elsőfilmes rendező filmje odavág. Le a kalappal előtte. Minden tekintetben szinte profi munka. Várom a következő munkáját. Azért megemlítem, hogy néha nekem a kézi kamerás részek soknak bizonyultak, de tisztában vagyok, hogy a feszültséget így jobban lehet fokozni. Néha meg olyan volt, mintha egy dokumentumfilmbe csöppentem volna a leállított kamerákkal.  A zenéje mélynyomóra kihegyezett dübörgés, ami rengeti szépen az ablakokat. Amúgy nem rossz, tényleg rezgett a padló és nem csak néhány másodpercig tombolt a zene. Azt hiszem maga a film, amit akart, sikeresen átadta a nézőknek. Nyomorúságos egy időszak volt meg kell mondani és akkor finoman fogalmaztam.

Ajánlom mindenkinek szíves figyelmébe, hiszen ha nem is vagyunk mindnyájan túlműveltek erről a területről, időszakból, jó tudni róla, hogy mi is játszódott le egy másik nemzet életében több tíz évvel ezelőtt. Aki meg tudja mi történt, annak ez a film szerintem kötelező. Nem egy szórakoztató alkotás, de annál inkább emlékezetes. 

80%

„Néha akiket semmire sem tartanak képesnek, visznek véghez mások számára elképzelhetetlen tetteket.” Történelmi jártasság nélkül Alan Turing nevére nem biztos, hogy sokan kapnák fel a fejüket, de úgy, mint az arra az emberre, aki feltörte az Enigma kódját és ezzel történészek szerint két évvel rövidítette le a II. világháborút,  megmentve ezzel közel 14 millió ember életét, azt hiszem így már elismerően bólogatnának úgy, hogy közben fogalmunk sincs, mekkora zseni is volt ez az ember. A tavalyi év egyik legjobb filmje.

Maroknyi csapat egy kis angliai faluban azon munkálkodik több évig, hogy a németek által használt, naponta pontban reggel 6 órakor megváltoztatott Enigma kódot feltörjék, ami annyira bonyolultnak tűnik, hogy ha 10 ember percenként egy beállítást ellenőrzött volna a nap 24 órájában heti hét napon át, akkor az összes beállítás ellenőrzése 20 millió évbe telne. Ezért állt össze Alan Turing (Benedict Cumberbatch) és a kis titkos társasága, hogy megépítsenek egy olyan kódtörő gépet, amivel talán sikerülne dekódolni a nácik üzeneteit és ezzel megfordítani a háború menetét.

Zseniális film. Valahogy így képzelem el az életrajzi filmeket. Egy olyan ember életét mutatja be, akinek az elismerését jóval csak a halála utána lehetett leleplezni, hiszen a háború befejezését követően 50 évre titkosították az aktákat. Egy magának való, beképzeld, nagyképű, mogorva, elviselhetetlen ember életét látjuk, aki nincs kibékülve szinte semmivel és senkivel. Egy valódi matematikus zsenit, aki megszállottan próbálja a lehetetlen küldetést teljesíteni bárkin átgázolva, legyen az ellenség vagy barát. Mert a barátság nála olyan érthetetlen, mint egy társaságban elejtett vicc utána mosolygás.

A film több évszám között ugrál a jelenből a múltba. A jelenben 1951-et írunk, a középső mutatja a múltat, ami a történet gerincét adja 1939-41-ig, és az utolsó ugrás a gyerekkor (1928). A jelen, ahonnan a történet mesélése indul, egy fogdában kezdődik, amiben egy nyomozó próbálja leleplezni matematikusunk múltját, mivel nem hisz neki és nem is talál semmilyen dokumentumot arról, hogy ki is Ő valójában. A középső rész, a visszaemlékezés a háborús időszakra, mely a titkos brigád összekovácsolásával és a gépezet megépítésével foglalkozik, mennyire elszántan küzdenek azért, hogy működésre bírják azt a szerkezetet, amiről megmondom őszintén fogalmam sincs mi volt, pedig úgy törtem rajta a fejem, mint egy lékhorgász csákánnyal a befagyott tavat. Az, hogy miképpen is működött, még nagyobb fekete lyuk volt számomra. A gyerekkor, a 20-as évek vége pedig azt a gyermeki megpróbáltatásokat mutatja, melyekkel szembe kellett néznie főszereplőnknek, az elrejtett érzéseket, hogyan is vált emberünk egy meg nem értett zsenivé, ki is volt valójában az a Christopher, akiről a masina elnevezésre került. Mindezeket a filmbe remekül beépített „flashback”-ek formájában kapjuk meg, amik tökéletesen illeszkednek a történetmeséléshez.

Alan tényleg egy kiállhatatlan ember volt, egy kőbunkó pasi, akit szinte egytől egyik utáltak a többiek és a pokolba kívánták pökhendi, megalázó viselkedése és beszólásai miatt.Igaz ezt ő magtól nem is vette észre. Legszívesebben egyedül dolgozna, nincs szüksége senkire. A társak ennek ellenére, mikor kellett, egy emberként álltak ki mellette, mert tudták,  és hittek benne, hogy mekkora lángész, akit tényleg semmi sem érdekelt, csak az, hogy legyőzze a gépet, melyet szinte az ellenségének tekintett. Az, ahogyan a többiek ráébresztik arra, hogy bizony a sikernek a kulcsa az összetartás lenne, és csak úgy tudnak haladni előre, ha egymás segítik, emlékezetes.  Hiszen senki nem fog segíteni neki, ha nem kedvelik. Mikor beviszi a srácoknak az almát és megpróbál egy viccet elsütni a film megannyi emlékezetes pontja közül az első, ahol próbálja áttörni a saját felállított falát. És talán az első mosoly is az arcán ott jön elő, hogy elhiggyük, ember ő is, nem pedig egy szörnyeteg érzelmek nélkül.

És Alannak nem csak az egész projectet kellett titokban tartania, nem csak ez a nagy teher nehezedik a vállára, hanem azok a rejtett érzések, amit a férfi nem iránt táplált. Ahomoszexualitás tabu téma volt akkoriban, a fajtalankodás bűncselekménynek minősült, amiért hormonális kasztrálás vagy börtönbüntetés járt. Ha ez kiderült volna róla, bizony rommá dőlt volna az egész felépített gépezet és elvették volna annak a lehetőségét, hogy a kódot feltörje. Ezek a megpróbáltatások, az elnyomott érzelmek, mind megviselték azt az embert, akinek oly sok ember köszönheti az életét.

Nem tudom ki, hogy van vele, de amikor én meglátom Benedict Cumberbatchot (Star Trek – Sötétségben), kiráz tőle a hideg, annyira rideg egy pasi, és olyan mereven áll az arca, mint az Eiffel-torony. Tényleg olyan érzés volt a film nézése közben, hogy egy zsenire bízták egy zseninek az eljátszását, annyira nagyszerűen adja vissza karakterét, a kiközösített matematikust. Rettentően beleéli magát a szerepébe, amitől még jobban átérezzük az egész egyén szenvedését. Feltételezhetően, de nem borítékolhatóan az idei Oscar egyik titkos esélyese. Komolyan, élmény volt nézni, mikor az először mosolyodott el. De a többiek is, mind nagyszerűek. Mark Strong hűvös eleganciájával eljátszott szerepe, vagy akár Keira Knighltey (Büszkeség és balítélet), akibe bizony ebben a filmben sem lehet belekötni. Mondjuk, a tehetségét mindig is elismertem és nem is próbálkoztam vele. Matthew Goodet (Egy egyedülálló férfi) nevét szintén megemlítem, mert nem szerettem volna kihagyni, de igazából az egész angol szereplőgárdát felsorolhatnám.   

A film zenéjére külön bekezdésben szeretnék kitérni, megérdemli. Már az első pillanattól kezdve megfogott és belopózott a bőröm alá. A kezdő képsoroktól magával ragadott és éreztem, hogy érdemes figyelmi Alexander Desplat zenéjére. Az alap motívum szinte végig kíséri ez egész filmet. Szolid, kifinomult, érzékeny és mégis ráz tőle a hideg. Nagyszerű soundtrack, amit szívesen hallgatok majd otthon.

A norvég születésű rendező Morten Tyldum (Fejvadászok) filmje tényleg bemutatja egy olyan géniusz drámai élettörténetét, aki nagyon sokat tett a világunknak annak érdekében, hogy még a mai nap is szívhassuk a levegőt. Igazán szép tisztelet annak az embernek, akit még életében nem hagyott elismerni a sors, a hatalom, csak már halála után, akkor is csak több évtizeddel később. Voltak és lesznek is ilyen emberek, akikre büszkék lehetünk, akikre felnézhetünk és igen is,ezekről tudnunk kell. A film nagyszerű kép arról a világról, melyet nehéz már a mai fejjel elképzelnünk és most ide mindent beleértek a másság elfogadásától kezdve a háború borzalmainak bemutatásáig. A szereplők, a zene, a képek mind zseniálisan összhangban vannak és egy olyan filmet teremtenek elénk, amit igazán öröm volt megnézni, különösen annak fényében, hogy nem is olyan régen szintén írtam egy másik életrajzi filmről, ami a nyomdokaiba sem lép ennek a műnek.

Minden filmrajongónak ajánlom és nem csak a történelem kedvelőknek, hiszen nem mindennapi hős életéről kapunk egy igazán emlékezetes képet, amire sokáig emlékezni fogunk.

85%

Angelina Jolie még a végén megtanul filmet forgatni  is. Vékony szépségünk – már akinek az – kicsit közelít már hozzá, de még nagyon messze van, annak ellenére, hogy elméletileg a Coen tesók Laura Hillenbrand regényéből írtak neki egy forgatókönyvet, amivel sajnos nem nagyon tudott élni, bármennyire is jelölik idén három kategóriában Oscar-díjra (igaz nem a legfőbb kategóriákban). Talán ez a film más rendezővel kicsivel élvezhetőbb lett volna, de nem akarok egyből ezzel kezdeni.

A megtörtént eseményeken alapuló filmben a II. Világháború alatt az amerikai olimpikon Louis Zamperini (Jack O’Connel) és két társa egy szerencsétlen repülőgép baleset következtében a Japán partok közelében az óceánban zuhantak. Gumicsónakban 47 napig hánykolódtak, míg a japán haditengerészet kihalászásunk után hadifogolytáborba nem vitte őket, ahol több évig tartó megpróbáltatásukat követhetjük végig…

Nem csak nekik, nekem is az volt végigülni ezt a több mint két órás filmet. A film alapjául szolgáló regény közel egy éve figyel a polcomon, de még nem sikerült rávennem magam, hogy elolvassam. Ezért sajnos nem tudom összehasonlítani a filmmel, – ami most jelen esetben, nagy kár - pedig akkor gondolom még jobban kijöttek volna a film hiányosságai, melyekkel én úgy nagyjából tele is jegyzeteltem a noteszemet. És nem írtam sok dicsérő jelzőt.

Ez egy megható, érzelmekkel játszó tipikus amerikai hősről készült történet, hiszem Zamperini, vagy ahogyan ők nevezték, Torrence Tornado volt az amerikai történelem egyik leggyorsabb hosszútávfutója, aki érmet ugyan 1936-os berlini olimpián nem nyert, de egy olyan utolsó kört futott 5000 méteren, hogy Hitler azonnal meg akart vele ismerkedni. 1940-től pedig a bombázópilóta volt a csendes-óceáni szintérén. Küzdőképességének, akaratának és hitének segítségével legyőzte az elviselhetetlent, mert hiszen ahogy a filmben is elhangzik: „Egy pillanatnyi fájdalom, megér egy életre szóló dicsőséget!” Rendíthetetlenül ellenállt a japán kínzásoknak. Na, ezzel nem is lenne probléma és láttunk is már ilyet, de valahogy mégis számomra hiányzik valami ebből az egészből, mert azért az kevés, megtudjuk, hogy a sirály húsánál a nyers hal elfogyasztása egy valódi mennyei csoda.

A film elején még nem is fészkelődtem, amikor a bombázók és a vadászrepülők lőtték egymást kegyetlenül, miközben visszapillantást látunk főszereplőnk gyerekkorából, - amolyan Fuss, Forrest, fuss elvet követve – arról, hogy miképpen kerül be legfiatalabbként a nemzeti csapatba, és mi történt az 1936-os olimpián. Mindezt kb. 10 percben egybesűrítve és vége. A továbbiakban az ég adta világon semmit nem tudunk meg a főszereplőnk életéről, nemhogy a többiekéről, és már benne is vagyunk újra a II. Világháborúban, egy bombázóban ülve. Szóval, akit érdekelne egy valódi életrajzi film, az ne ezzel kezdje, vagy olvassa el a könyvet, vagy keressen rá a wikipédián, mi is történt Zamperinivel valójában.  Itt ebben a filmben magáról a hosszúra elnyújtott vízi (háborgó tenger, cápák, éhség és vízhiány) és szárazföldi (kegyetlen parancsnok, kínzások) tortúráról van szó, amiből meg láttunk már sokkal jobban és brutálisabbat is.

Ha csak röviden és velősen tényleg csak erről lenne szó, akkor azt mondanám, hogy rendben legyen, ez egy ilyen egyszerű film, de a rendezőnk mégis megpróbálja kihegyezni a filmet a hadifogolytábor tenyérbe mászó parancsnoka és a főszereplőnk egyenlőtlen, gyakorlatilag párbeszéd nélküli párharcára is. De ebből is mit tudunk meg? Semmit, csak azt, hogy a japán tiszt egy kegyetlenül unszimpatikus kis mitugrász figura, aki bízik az előléptetésben, de mivel ez nem sikerül neki, ezért szarrá veri olimpikonunkat, hadd töltse már ki rajta bánatát. A többiekről a továbbiakban is néma csend, egy szót sem mondanak, mintha nem is igazán lennének. Na, nem mintha érdekelnének, mert a szívünk ezért egyikünk sem kerül közelebb. A főszerepelőnk meg csak tűri a megpróbáltatásokat, és bírja azt, amit józan ésszel már nehéz, megérteni, hogyan bírta mindezt ki.

Mert itt jön még az is elő, hogy a hitet, az akaratot, a küzdeni tudást nem igazán érzékeltették, talán csak a film elején, mikor még a csónakokban közösen szenvedtek. Kevés. Mivel a film végén bemutatott jelenetek arra engedtek következtetni, hogy itt bizony a hit, az Istenhez való megtérés a túlélésben nagy szerepet játszott. Igaz, nem vágytam nagy filozofálgatásokra már éjfél körül, de mégis szerettem volna egy pici dolgot, amire felfigyeltem volna, amitől az unalmas bamba tekintetemre valami értelem költözik, mivel ennyi szenvedéstől az emberi elme már rég elszállt volna, ha nem lenne valami kapaszkodója földöntúli dologhoz.

Rövidre zárva (ami nem megy), ez nem egy mélyreható életrajzi film. Nem is akciófilm. Nem is egy nagy dráma, ami után bőgve kelünk fel elérzékenyülésünk után, mert ezt a hatást a film sajnos nem érte el, és nagyon messze is volt tőle. Legalább is nálam, aki még a Bambi megnézése után is a könnyeivel patakot duzzaszt. És ehhez az sem segített, hogy a film hosszú játékideje ellenére úgy le van zárva, hogy még felocsúdni sem bírunk, persze ha vége a háborúnak, hát vége a háborúnak, nem kell tovább folytatni. Ebben az egyben biztos nem kételkedem.

A szereplőkkel igazából semmi bajom nem volt, bár nem szerettem meg őket. Fiatalok, tehetségesek. Gondolom ezeket kéne mondanom róluk, ha a szimpátiámat elnyerték volna, de mivel ez a film nem tette lehetővé, ezért egekig nem dicsérem őket. Na, jó Jack O’ Connel (Eden Lake, de szerettem ezt a filmet) nem volt rossz. Ügyes. Szerepel ő még jó filmben és amint nézem 2015-ben éppen George Clooney és Julia Roberts oldalán.

Kicsit keserű szájízzel álltam fel Angelina Jolie (A vér és méz földje) filmje után a fotelemből. Igazából látszanak a törekvések, hogy megpróbálnak egy jó filmet összerakni és biztos lesz olyan is akinek tényleg tetszett, de nekem ez csak egy közepes alkotás lett. A szépen fényképezett jeleneteket (Oscarra jelölik a szép naplementéket) túl hosszúak, a zenéje egészen mézes és még sorolhatnám. Tényleg sajnálom, hogy nem olvastam a regényt, mert akkor több jogom lett volna kritizálni, hogy tényleg csak ennyi van leírva? Ez a néhány év? És semmi több? Nem hiszem, de ezek után már egyre nehezebb lesz elolvasni. Azért az egy pozitív dolog, hogy egészen későn álltam neki, és a 137 perces játékidejéhez képest annyira sokat nem ásítottam rajta és nem egy oxigénnel dúsított szobában ültem. Szóval nézhető, de sokkal többet vártam és ahogyan a bevezetőmben is említettem, lehet más „kéz” alatt ez jobb lett volna. Nem tudom, mi lenne a jobb, hogy Jolie rendezői vénáját erősíteni vagy színészi képességét kéne még tovább csiszolni, mert egyenlőre kettőből semmi. És idén még további két filmen dolgozik (By the sea, Africa).

Nem szokásom sokat azon gondolkodni, hogy kinek is ajánljam a megnézett filmeket, mert az úgy egyből jön, de ezen megakadtam, mert nem egy olyan kikapcsolódás ez, hogy bátorítsak megnézésre bárkit is. Kiszúrni meg nem akarok senkivel. Vagy de.

60%