„Must see” kategória. Egyszerűen szétröhögtem magam rajta. Tipikusan az a film még a vége után is a felidézett marhaságokon nevetsz. Végre egy figura, aki a szuperképességeivel nem a világot akarja megváltani, hanem saját magát szeretné helyrepofozni ahhoz, hogy egykori kedvese lábai között újra boldog legyen. És ezt olyan kellően bunkó és köcsög módon teszi, hogy élvezet nézni. Ilyen beszólásokat régen hallottam. Önirónia mesterfokon. A film elejétől a végéig szórakoztató, látványos, kellően véres és vicces. A poénok a legjobbkor ütnek. Talán azoknak is bejön a film, akik nem képregény figurákon nevelkedtek, mivel a kifigurázások nagy része a korábbi Marvel hősöket érinti. Ryan Reynolds sziporkázik, iszonyú hülye végig, de a kocsmáros haverja szintén állat. Hugh Jackmanes poén a végén zseniális. A filmet nem szabad otthagyni egyből stáblista megjelenésével, mert további jelenetek vannak. Amúgy most az egyszer sajnáltam, hogy csak 1.5 órás, néztem volna tovább.

80%

Katari-jordán-angol-emirátusbeli kalandfilmet nem minden nap nézek, de szerintem a következő éveimben sem igazán fogok, ha lesznek még. Mivel a film ott van a Saul fia mellett a legjobb öt között az idei gálán, ezért döntöttem úgy, hogy a vetélytársak közül is megnézek többet. Kicsit most melléfogtam ezzel.

Arab-sivatagban Hija, Oszman tartomány az I. Világháború idején. Theeb (Jacir Eid Al-Hwietat) és Husszein (Hussein Salameh Al-Sweilhiyeen) beduin testvérek, akik az édesapjukat elvesztették. Táborukba két idegen érkezik azzal a kéréssel, hogy a helyiek közül valaki mutassa meg és kísérje el őket egy meglehetősen veszélyes zarándokútvonalon, ami a Római kúthoz vezet. Az út tele van fosztogató bűnözőkkel, akik tesznek arról, hogy Theeb egyedül maradjon a sivatag közepén. Csapdába esés után a Theebnek rá kell ébredni, hogy ebben a világban az „erősebb mindig legyőzi a gyengét” és ahhoz, hogy túlélje, farkassá kell válnia.

Ezek a szép mondatok még a film elején hangzanak el. Ez a film olyan száraz volt, mint maga a sivatag. Néztem a filmet és egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy ez a film vetélytársa lehet a mi oscar várományosunknak. Hozzáteszem, hogy a hazánkfia filmje sem volt a kedvencem, de azért az sokkal jobban összeszedett munka, már csak ha rendezését nézem, akkor is. Szóval röviden összefoglalva, ez nem egy olyan film, hogy emlékezzek rá akár már másnap is. Semmi extra, azon kívül, hogy szép képek előtt játszódik a történet, de ha meg képeket akarok nézegetni, megnézek egy párizsi Louvre-ról készült dokumentumfilmet. Na, azért nem ennyire vészes a helyzet, de valahogy így tudnám jellemezni az egészet.

Szép képek annak, akinek mondjuk tetszett a Star Warsból a Tatooine bolygó felszíne, mivel olyan sivár – bár milyen legyen egy sivatag? –, kopár és sziklás, mintha ott forgatták volna Skywalkerék filmjét. Amúgy tényleg szinte csak azt jegyzeteltem fel a filmből, hogy a képek egészen szépre sikerültek. Szóval itt ragad egyedül egy széles szurdokban Theeb, ahol aztán kiabálhat segítségért, maximum egy-két gekko hallja meg.

Nehéz úgy egy filmről írni, hogy nem sok minden történik benne. A kissrác próbál alkalmazkodni a körülményekhez, ami eléggé adott a semmi közepén. Testvérének gyilkosai közül az egyik teveháton, sérülten visszaérkezik a helyszínre, hogy ne legyen egyedül az egész film alatt. Vele történő ismerkedés teszik ki a film legnagyobb részét és a csattanója is vele zárul. Röviden ennyi. Látunk egy lövöldözést, egy vízgyűjtőből való kimászást, temetést, egy tőrrel való műtétet és rengeteg legyet. Engem egész film alatt az a rengeteg légy idegesített a legjobban, mert mindenhol azok másztak a szereplőinken. Testükön, fejükön, a sebeken, a kaján és még szereplőnk szájába is szinte egymás után érkeztek. Gusztustalan. Hátha másért nem, ezét kaphatnak majd képzeletbeli Bear Grylls túlélődíjat.

Szereplőinkről sok mindent szintén nem tudok írni. A gyerek Jacir Eid Al-Hwietat helyes, meg aranyos és kellően kócos, de ennyi. Kis barna szemével nézett bambán. Semmilyen szempontból nem tudtam kötődni hozzá. Sajnálom. A többi szereplő meg kellően jelentéktelen a filmben ahhoz, hogy emlékezzünk rájuk. És képtelen lennék még egyszer leírni a neveket.

Naji Abu Nowar filmje nem nyerte el a tetszésemet. Kizárt, hogy nem készülnek a világon ennél jobb filmek ahhoz, hogy bekerüljenek a legjobb ötösbe. Semmi olyan extrát nem tudnék felsorolni, ami az operatőri munkán túl megfogott volna. A zenéje tipikus arab zene. Akinek bejönnek az arab énekek, biztos nagyobb lelkesedéssel hallgatja. Szerintem egy közepes film, persze ez csak az én véleményen. Nem mondom, hogy elvesztegettem másfél órát, de ha ezt kihagyom, akkor sem vesztettem volna semmit.

Azoknak ajánlom, akik szeretnék megtudni, hogy milyen a felhozatal az Oscar gálára a nagy reményekkel várt szobrocskánk előtt. Csak nehogy hoppon maradjunk, bár nem ettől a filmtől kell tartani.

65%

Sajnos a való világban elég aberrált állat van ahhoz, hogy megfelelő alapot biztosítsanak egy könyv megírásához, vagy akár egy film elkészítéséhez. Nem kell saját kútfőből táplálkozni ahhoz, hogy kitaláljunk rémeket, amikor amúgy is simán körülvesznek minket. Így történt ez Emma Donoghue A szoba című könyv megírása esetében is, hiszen nem is olyan régen az osztrák Josef Fritzl nevű pasitól volt hangos az egész ország (20 évig tartotta fogva és erőszakolta lányát, aki később teherbe is esett), és megfelelő alapot szolgáltatott ahhoz, hogy elkészüljön a regény és az ebből adaptált film.

Joy (Brie Larson) elrablása után már 7 éve szenved kisfiával, Jackkel (Jacob Trembley) egy tíz négyzetméteres fészerbe bezárva. Édesanyja Jacket ötödik születésnapja után próbálja felvilágosítani, hogy ez a világ, amiben eddig éltek, nem a valóság. Ez csak egy szoba, ahol a Vén Patás (Sean Bridgers) fogva tartja őket. Az igazi dolgok a falakon kívül történnek, ahol várja őket a nagymama és nagypapa. Azok az emberek, akiket eddig a tévében látott, mind igaziak és nem pedig csak kiszínezett lapos emberek. Nem maradhatnak tovább ebben a szobában, segítenie kell Jacknek a szökésben……

Ismét sikerült egy nagyon szomorú filmmel indítani a hetemet. Úgy látszik, jól esik továbbra is szenvedtetnem magam, mivel a filmet könnyes szemmel fészkelődtem végig. Nem volt jó nézni, de nem azért, mert a film rossz lett volna, hanem rettentően sajnáltam az egész szituációt. Sajnos a regény kimaradt eddigi életemből, de amint lehetőségem adódik rá, mindenképpen pótolom, mivel más személy véleményét meghallgatva, aki olvasta, rengeteg apróság kimaradt még a filmből, ami közelebb visz minket az anya és a gyerek megpróbáltatásaihoz és viselkedésének megértéséhez a külvilágban. Így, hogy az első pillanattól kezdve tudtam, hogy miről fog szólni az egész, különösen rossz érzés volt bennem. Nehéz lesz spoilermentesen írnom, de megpróbálom.

A film olyan, mintha félbe vágták volna. Az első rész maga a börtönlét, a szoba bemutatása, míg a folytatásban a szökés utáni beilleszkedést mutatja be. Izgalmas, feszült részek, különösen a kiszabadulás megszervezése és végrehajtása, majd később pedig az erkölcsi, lelki kérdések, melyek a szabadban feldolgozásra várnak. Annak nagyon örültem, hogy az egész film nem csak abban a lyukban játszódik, és nem mennek bele abba, hogy az egész film a menekülés megszervezéséről szólt volna. Szerintem ez így volt tökéletes. Sőt, az az igazi kemény dolog, amikor szegényeknek a „Hogyan tovább?” kérdésén kell gondolkodniuk.

A kissrác narrációjával indul a film és gyakorlatilag mindent a saját szemszögéből látunk és élünk át. Ő meséli el a történetet. Amikor meghalljuk és meglátjuk Jacket, és nem születtünk érzéketlennek, szinte azonnal könnybe lábad a szemünk, annyira édes kis teremtés. Az édesanyja egy olyan világot teremt meg neki, amelyet egy tizenkét négyzetméteres szoba adhat. Mesél neki, tanítja, sütnek-főznek, játszanak, amivel csak tudnak. Jack világa maga a szoba, rajta kívül minden csak fikció. Tudatosítja magában, mi az igazi és mi nem. Számára van a szoba, meg a világűr, meg az összes tv-bolygó, utána a mennyország. A növény igazi, de a fák nem, a pók is igazi és egyszer a szúnyog is az volt, ami kiszívta a vérét, de a mókusok és a kutyák csak a tévében vannak. Akinek nincs gyereke, az el sem tudja képzelni, mennyire borzasztó hallgatni ezt az egész abszurd képtelenséget. Összeszorul az ember szíve minden egyes jeleneten. Mikor megjelenik a Vén Patás, ahogy az emberrablót nevezik és követeli az anyjától, ami jár neki, hányingerünk támad.

Az anyja tudja, hogy a szoba egyre szűkebb lesz kettőjük számára, ezért kénytelen beavatni a fiút, hogy amiről eddig tudott, az csak egy mese volt, amit ő talált ki neki, és ami kint van a falakon kívül az az igazi. Menniük kell, nem maradhatnak tovább. A tér beszűkül, mikor Jake tudata beindul és elkezd gondolkodni. Kérdéseire a válaszok érthetetlenek, mivel ebben a környezetben nőtt fel. Mindent tagad és hazug mesének hisz, hiszen ki fogná fel egyből, hogy az eddig kis felépített élete csak egy jól felépített álomvilág? De mégis be kell látnia, hogy a felszínre vezető út csak az ő segítségével történhet, és amikor meglátja először a kék eget, azt hiszem mindenkinek csordultig telítődik a szeme.

A film másik fele, már a rehabilitáció időszakát mutatja, a feldolgozás és az elfogadás részét mindkét fél részéről. A gyereknek meg kell értenie, hogy az emberek mégsem laposak és nem színezettek és hogy nem minden falevél zöld. Nem suttogásból áll a beszéd, vannak lépcsők, játékok és hogy van nagypapa, nagymama, és a világ tele van baktériummal, amit a szervezete még nem ismer. Jack is csak ugyanolyan kisfiú, mint a többiek, semmivel sem különb. Joy számára azonban a visszailleszkedés még nehezebb, hiszen 7 év ment el fiatalságából. Idegileg kikészült, nehezen dolgozza fel a dobozba zárt múltat. Ügyvédek, jogászok, a média emberei követik, és teszik fel a hülyébbnél hülyébb kérdéseiket. „Nem érzi magát önzőnek, hogy nem tette ki fiát egy kórház elé?” Hozzáteszem, hogy a filmben szó sem esett pl. egy korábbi szülésről! A második szakasz kicsit lassabb, több olyan kép is van, mikor szereplőink csak némán merengve ülnek egymással szemben. Érdekes elgondolkodtató részek. Itt jön ki igazán a film második felében az anya és a fiú közötti kötődés mennyire nagy, és mégis mennyire ingatag.

A két szereplő zseniális. Az alig 9 éves Jacob Trembley minden egyes jelenetét ámulattal néztem. Hosszú haja kezdetben megtévesztően kislányos külsőt kölcsönzött neki, de idővel megszokható. Szerethető, édes kisfiú, akinek még a hangja oly kedves. Brie Larsont (Átmeneti állomás) alakítása is magával ragadó, meg is kapta érte a legjobb női szereplőért járó BAFTA díjat, ami ugye a legjobb barométer az Oscar-díjakhoz. Joan Allen bármennyire is kedves a nagymama szerepére, nekem sajnos nem szimpatikus sosem. William H. Macy sajnos nem sokat szerepelt.

Lenny Abrahamson (Frank) rendező nem csak egy feszült drámát készített, hanem egy elgondolkodtató művet, aminek nézése közben végig egyben van a gyomrunk. Nagyon jó megoldás gyerek szemszögéből bemutatni ez az egész rémálmot, így szinte beleéli magát akaratán kívül az ember. Emma Donoghue Írónő saját maga írta a forgatókönyvet a filmhez. Persze rengeteg dolog kimaradt a könyvből, de hát így is közel két órás. Azt nem mondom, hogy világmegváltó a rendezése (Pedig szintén aranyszoborra van jelölve), operatőri munka vagy a zenéje, de a történet mellett számomra most minden eltörpült. Remek szívszorító film anya-gyerek kapcsolatból, amit sajnos egy szomorú történeten keresztül mutatnak meg, és ebben az esetben még el sem mondható, hogy ez csak egy film, mert bizony a valóságban sokkal durvább volt.

Könnycsatornabomba filmek kedvelőinek ajánlom, mert ehhez a filmhez a 100-as zsepi kevés lesz. Szívszorító dráma thriller.

 80 %