Antigyerekfilm, új kategória a filmpiacon. Őrültek mindenhol vannak. Korábban írtam már, hogy nem kell azért áteveznünk az óceánon, nem kell átmennünk az országhatáron, hogy ezekről halljunk, hiszen találunk kis hazánkban eleget és még keresni sem kell őket. Azonban, hogy mitől válik valakiből pszichopata ritkán tudjuk meg, mivel igazán nem foglalkoztat senkit, elég csak a tetteiről hallani, elborzadni és megpróbáljuk az egészet elfelejteni. Az alábbi filmben viszont megkapjuk ezt a folyamatot az elejétől a végéig. Azt hiszem várandós anyukáknak nem nagyon kéne erőltetni a megnézését, mivel olyan negatív példát állít eléjük, amit egyhamar nehezem felejtenének el. Az „ördög” bennünk lakozik, mondták már előttem korábban is.   

Eva (Tilda Swinton) feladta biztos karrierjét, remek állását, teljes egzisztenciáját, hogy az élet egyik legcsodálatosabb dolgát véghezvigye, a gyermekáldást. A kis Kevin (Ezra Miller) megszületik, de Eva bármennyire is szereti fiát, a sok sírás, pelenkázás, a kialvatlanság idegrendszerét lassan felemészti és nem tud mit kezdeni az amúgy sem egyszerű gyerekkel. Igazából már születéstől kezdve hiányzott a közös nevező Eva és Kevin között. Az idő múlásával az ellentétek kiéleződnek, és a gyerek megbocsátatlan tetteivel már nem tud mit kezdeni. Segítsége nincs, férje Franklin (John C.Reilly) nem hisz neki, mivel vele szemben a kissrác rendes, tisztelettudó, gyakorlatilag egy teljesen más egyéniség. Mire azonban a család összeülne megbeszélni az egyre súlyosabb problémákat, hogy valami nincs rendben Kevin körül, elszabadul a pokol…..   

Borzasztóra leamortizált a megtekintése, nem is emlékszem, mikor éreztem hasonlót. Szabályosan hányingerem lett a film után, annyira egyben volt végig a gyomrom. Olyan szinten nyomasztott, mintha egész testemet satuba tekernék össze. Ültem a film után a fotelben és nem értettem, hogy mi a fenének nézek ilyen filmeket, hiszen a szomszéd szobában ott szuszog a kislányom. Az égvilágon semmit nem tudtam erről a filmről, csak az imdb.-n található értékelését néztem meg. Felkavaró egy film, azt hiszem meglehetősen az élmény hatása alatt írom ezeket a sorokat.   

A film azokat a kérdéseket mutatja meg, amiket már szülés előtt is felteszünk magunknak. Már aki beismeri, hogy gondolkodik ezeken. Vajon mit fog örökölni tőlünk szülőktől a gyerek, mit tudunk majd neki nyújtani, hogyan és mire fogjuk nevelni. Azt a szeretetet, amit elvileg mi kapunk (vagy nem kaptunk) a szüleinktől, át tudjuk-e adni és mi lesz akkor, ha kudarcot vallunk. Az hogy „mivé” neveljük, csak tőlünk függ? Minden szülőnek van egy elképzelése még születés előtt, legyen fiú vagy lány, hogy mit szeretne „kihozni” gyerekből (mi legyen, ha felnő), de mi van akkor, ha nem vagyunk képesek megvalósítani álmainkat. Mi van akkor, ha gyerekünk érzi rajtunk, hogy valami nem stimmel, rosszkor rossz időben született és nincs meg az az őszinte szeretet, amit tűrőképességünk határain túl is igényelne. Vajon megbélyegzi örökre életét? Hiszen Ő nem tudja, hogy mit adtunk fel ezért, karriert, sikert, fény, csillogást és megannyi nyugodt pillanatot.  Létezik – e olyan határ, amikor már nem tudunk megbocsátani gyerekünk súlyos következményekkel járó tetteiért? Mindent el lehet viselni, hiszen mi akartuk, közösen vállaltuk? Mindig a szülő a hibás, ha a gyerek nem úgy viselkedik, ahogyan kellene? És még sorolhatnám a kérdéseket egyfolytában.

Hála az égnek remekül oldották meg a készítők, hogy nem foglaltak állást, nem álltak egyik oldalra sem, nem ültettek belénk semmit, meghagyták, hogy szabadon gondolkodj kit is teszel mindezekért felelőssé. Ezt a filmet elemeire lehetne szétszedni és különösen azok tudják boncolgatni, akiknek van otthon már „példa”.  

Nagyszerűen felépített képekből áll, folyamatosan víziónál a múlt és a jelen között, apránként csepegtetve a közeledő katasztrófát, a végkifejletet. Az elején elég nehéz kivenni a szálakat (nem is kicsit), hogy hol és merre járunk, mit látunk, de ez totál kitisztul a későbbiekben. Jelenben figyeljük, hogy egy teljesen leamortizált anyát felvesznek az új munkahelyére, megváltásként örül neki. Közben nem értjük, hogy mi történik a külvilággal, szinte mindenki átnéz rajta, ha meg nem, elé áll és arcul vágja. Megbámulják mindenütt amerre jár, bélyeg kerül rá, a házát, a kocsiját elcsúfítják, mi meg gondolkodunk, hogy vajon mi is az a nagy ellenszenv, amit az egész várostól el kell viselnie. Nagyjából sejtjük, hogy valami történt a gyerekekkel, a családdal, de gondolkodunk tovább. Persze a múlt egyre felépül előttünk, a kockák szépen kezdenek összeállni és a kirakós darabok helyükre kerülnek. A múlt megelevenedik és látjuk az asszony ismerkedését a férjjel, közös gyerekprojectet, és a végeredményt, Kevint. És most itt megállok, mert nem szeretném leírni az egész filmet.

Megjegyzem, hogy Damien óta nem láttam ilyen tenyérbe mászó gyereket, srácot, tinédzsert. Olyan érzésed volt, hogy ezek most tényleg a pokolból jöttek elő és még meg sem kellett szólalniuk azért, hogy undorodva nézzünk rájuk. Tényleg nagy dicséret a castingnak, mert válogatásuk eredményeképpen, szerintem az utóbbi idők három legnagyszerűbb gyerekszörnyét sikerült megteremteniük. Egy negatív dolgot lehet felhozni ellenük, hogy miképpen képes két normális szülő ferdeszemű gyereket összehozni?   

A szereplők fenomenálisak. Tilda Swintonról (Michel Clayton) mindig is tudtam, hogy bámulatos színésznő, zseniális mit mutat ebben a filmjében is kész idegroncsként. A társadalomból kivetett, önmarcangoló, szégyenkező nő arcán minden látszik, hitelesen játszott nagyon. Az utolsó jeleneténél szabályosan rázott a hideg. Bámulatos, nem véletlenül jelölték Golden Globe-ra 2012-ben a legjobb női főszereplő díjára. (nem ő nyert, mint tudjuk) John C. Reilly szintén egy olyan színész, akit eddig a komikusabb oldaláról ismertem, de mint az utóbbi filmjében Az öldöklés istenében (Carnage) és itt is bizonyította számomra, hogy a dráma abszolút nem áll tőle messze. Mindent tud.  A srácokat játszó színészekről Ezra Millerről (City Iland), Jasper Newellről és Rock Duerről már feljebb is írtam, hiszen olyat nyújtottak, amitől azonnal idegosztályra kerülnék.  

Lynne Ramsay (Patkányfogó) rendezőnő pszichológiai thrillere drámája számomra sokkal gusztustalanabb volt, mint bármelyik vérben tocsogó film. A forgatókönyvet Lionel Shriver regényéből Lynne saját maga írta. Sokat nem beszélnek benne. Operatőre félelmetesen jó képeket hozott össze. A legjobb az egészben, hogy szinte mindennek van jelentősége, érdemes odafigyelni mit mivel lehet összekapcsolni. A zenéje tényleg annyira nyomasztó, hogy összementem tőle, mint egy porszem. A zenéje szöges ellentéte volt a képeknek, nagyszerűen manipulálja az embert. Rengeteg díjat bezsebelt már és még rengeteggel is távozik bárhová is nevezik. (Oscar kihagyva) A londoni filmfesztiválon idén már megnyerte a legjobb filmnek járó díjat. Az biztos, hogy a hazai mozikban hiányozni fog, teljesen méltánytalanul. Kár érte.   

Ajánlom, azoknak, akik igazán szeretnének megnézni egy olyan elgondolkodtató thrillert, ami után garantáltan megnézzük, hogy gyerekünkkel minden rendben van-e. Brutális és sokkoló.

90%

Sajnálom, hogy nem rendelkezem több idővel, mert ha végtelen lenne és nem csak 24 órám egy nap, akkor az összes filmet megnézném, amit a füzetemben évközben összegyűjtök. A következő filmet is tuti kihagytam volna, mert annyi más jobban érdekel, mint egy másik földrész szeméttelepéről készült dokumentumfilm. Egészen véletlenül viszont megnéztem a bemutatóját és leesett az állam. Eszméletlen. Bevallom a New Yorkban élő Vik Muniz brazil származású kortárs művészről soha életemben nem hallottam, ami még persze nem jelent semmit, de amint elolvastam, hogy szemétből, lekvárból és mogyoróvajból készít képeket és ehhez különböző gondolatmeneteket is párosít egyből érdekesebbnek tűnt a pasi.

Filmünkben Muniz és filmes stábja a világ legnagyobb szemétlerakó helyéhez utazik a Rio De Janeiro mellett található Gramachóra, hogy az ott élő guberáló emberekkel megalkossa legújabb projectjeit. A telepen naponta közel 3000 „gyűjtögető” dolgozik, szelektálja a hulladékot, éli a számunkra felfoghatatlan életét olyan mennyiségű mocsokban, hogy az embert akkor is kirázza a hideg, ha utólag rágondol is. Művészünk ezekből az emberekből választja ki azt a néhány szerencsést, akinek a portréját „megfesti”. Persze ez a grandiózus vállalkozás nem csak kifejezettem magára a képekre koncentrál, hanem azokra az egyénekre is, akikből az alkotások készülnek. Így volt lehetséges az, hogy az egész film elkészítése az elejétől a végéig több mint két évbe tellett.

A filmben megismerjük az egész telep vezetőjét és ennek az egyesületnek az elnökét a fiatal Tiaot, aki műveltségét a kidobott könyvekből szedte magára. Igazából azt hirdeti, hogy ők tulajdonképpen nem is szemétszedők, hanem szelektív újrahasznosító termékgyűjtők. Egészen szépen hangzik így. Tiao barátját Zumbit, aki a helyiek számára a kikukázott könyvekből egy egész könyvtárat alapított. Érdekes volt őt hallgatni Machiavelliről filozofálni. Megismerjük még Irmát, a helyi szakácsot, akinek a főztjéből nem szívesen ennék, hiszen a mindennapi betevőt többnyire a földről szedi össze, továbbá a két gyerekes 18 éves Suelemet, aki annak örül, hogy van mit dolgoznia és nem prostitúcióból él mint a többi vele egykorú sorstársa. Bepillantást nyerünk életükbe, miközben a „műteremben” lassan elkészülnek a képek. Ők segítenek a szükséges termékeket összeszedni és a földre kifeszített vászonra felhelyezni Muniz dirigálása mellett.

A film közben folyamatosan járt az agyam és nem csak azon mekkora egy zseni ez a pasi, hanem azon is, hogy ezek az emberek hogyan és miből élnek. Egyszerűen leírhatatlan. Az, aki már attól is irtózik, hogy megfogjon egy kilincset, szerintem a film nézése közben a töménytelen szutyok láttán az biztos, hogy lehányja majd a tv készülékét. Részletezni nem szeretném a látottakat, de aki látta például a Gettó milliomos c. filmet maga elé tudja vetíteni. Őszintén, felrakott lábaimmal a kényelmes fotelomban ülve colát iszogatva ezek a képsorok bizony kényelmetlenné tettek a filmezést. Számomra mégis a film egyik legmeglepőbb mondanivalója is ide kívánkozik, ezeknek az embereknek a dolgokhoz való pozitív hozzáállása, a büszkeségük, hogy igen is szeretik azt, amit csinálnak és boldogan teszik, nem sajnáltatják magukat. Félelmetes. Persze balesetekről és tragédiákról is mesélnek, ami ide sodorta őket, de felfogják, hogy Rioban van még ennél lejjebb is, hiszen az ebben a rétegben a narkó és a prostitúció mindent visz. Most itt lehet, hogy az egész csak a film kedvéért van, de nem hiszem.

A film alatt láthatjuk azt is, ahogyan a készítők moralizálgatnak, hogy vajon mi legyen majd a munka befejezése után a „kiragadottakkal”, akiknek azért bőven megváltozott az életük, hiszen a stáb „tiszta” munkát adott nekik és megmutatta, hogy a szeméten kívül is van élet. Mi legyen velük, hiszen bármennyire is boldogok voltak új munkájuk előtt, egyikük sem vágyik már vissza a mocsokba. Tulajdonképpen sajnáltam őket és többször eszembe jutott, hogy az ember könnyen megszokja a jót és ha már nem lesz rájuk szükség piszok kemény lesz a visszarendeződés. Hála az égnek, aminek külön örültem és nem lett elfelejtve a stáblista megjelenésekor néhány sorban, de leírják, hogy mi történt a továbbiakban „szereplőinkkel” és azzal nem árulok el nagy titkot, hogy többnyire mindenkinek rendeződött a sorsa.

Magáról a művész úrról nem szeretnék sokat írni, neten kering róla sok minden, elég csak annyi, hogy gondoljunk bele, mekkora észnek kell már ahhoz lenni, hogy néhány kidobott PET palackból, söröskupakokból, rozsdás fürdőkádból be tud nekünk mutatni egy emberi sorsot. Persze annak, aki fogékony rá. És mielőtt még azt gondolnánk, hogy kihasználta ezeket az embereket és csak az olcsó munkaerő miatt utazott odáig, leírom, hogy ezek a képek egészen London legdrágább aukciós házáig jutottak, ahol nem kevés összegért kerültek értékesítésre és ezeknek az összegeknek egy része visszakerült az alkotásban résztvevőkhöz is.

A filmet Lucy Walker rendezőnő forgatta, aki állítólag nagy „rajongója” a szemétnek és régi vágya volt már, hogy készítsen hasonló témában dokumentumfilmet. Ez annyira jól sikerült neki, hogy 2011. évi Oscar gálán jelölték is a filmjét, de végül is a szobrot nem kapta meg. Szomorkás filmje nem csak magáról a művészről szól, hanem Jardin Gramachón élő gyűjtögető emberekről is. Egy két érzelmesebb embernél bizony könnycseppeket vált ki a film befejezése, de ez teljesen természetes reakció lesz, hiszen többnyire örömkönnyekről beszélünk. A film zenéjét Moby szolgáltatja. Producerek között felfedeztem Fernando Meirelles nevét is, aki olyan nagy filmeket köszönhetünk, mint az Isten városa, Vakság és Az elszánt diplomata.   

A filmet ajánlom azoknak, akik nem csak Rio De Janeiro látványos karneváljáról szeretnének hallani, vagy turistacsalogató Copacabana strandjáról ábrándozni, hanem egy olyan más részéről, amit útikönyvekből sosem tudnánk meg. Vik Muniz rajongók pedig még véletlenül se hagyják ki.    

80% 

Csodagyerek. Végre egy filmcím, amit nehéz lenne félrefordítani. Bár első hallásra, ha valaki ajánlana ezzel a névvel egy filmet, nem biztos, hogy azonnal rohannék a fotelomhoz, annyira nem tűnik valami figyelemfelkeltőnek, illetve megint valami újabb Marvelles „superheros” filmre gondolnék, amitől meg már falra mászok. Pedig ennél a filmnél ez az előítélet egyáltalán nem helytálló, mert egy egészen kellemes alacsony költségvetésű bosszúfilmmel lesz dolgunk.

Sean (Caleb Steinmeyer) édesanyját Maryt (Tracy Middendorf) gyerekkorában a szeme láttára szabályosan kivégzik a szülei autójában Brooklynban. A gyilkost sosem kapták el. Sean következő 10 évét azzal tölti, hogy megszállottan keresi a tettest. Nappal jó tanuló csendes, visszahúzódó srác, éjjel viszont kijön belőle a hős. Testét átalakítva különféle adrenalininjekciókkal ítéletvégrehajtóként az utcát járva bosszút áll azokon, akik korábban sérelmet követettek el gyengébbek ellen. Kettős életének határvonalai egybemosódnak és egyre nehezebb döntenie a helyes és a rossz irány között, míg végül megtalálja édesanyja gyilkosát……

Határozottan tetszett. Nem mondom, hogy nem láttam már hasonló témában sokkal jobbat, de így hétköznap estére tökéletes volt. Ezeknél a kisköltségvetésű filmeknél többnyire a sztorinak és a hangulatnak kell különlegesnek lennie, ami továbbvisz a nézésében. Ebben az esetben szerintem mindkettő megvolt és egy két álmosítóbb jelenettől eltekintve a film rendben van.  

Sean múltbeli történéseit szokás szerint főszereplőnk visszaemlékezéseiből tudjuk meg, mikor nagy komoran maga elé néz. Itt láthatjuk, hogy nem éppen kellemes családi háttérrel rendelkezett és nem úgy nőtt fel, ahogy normális esetben elvárható. Anyja zeneoktató, apja meg piás volt, valamint közeli kockákon látjuk miképpen is történt a gyilkosság. Röviden ennyi, többre igazán nem derül fény. 10 év távlatában Seanról csak annyi az információ, hogy rejtett zseniként éjszakáit a helyi rendőrőrsön adatok gyűjtésével tölti, amivel közelebb kerülhetne a rejtvényének megfejtéséhez. Azért írom rejtvénynek, mert van a filmben kirakós darab, amit fokozatosan illesztgetnek össze. Többnyire ezért is volt az-az érzésem, hogy érdekel ez a sztori és vártam is, hogy mi is hoznak ki belőle. 

Főszereplőnk első látásra nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, aztán ha jól belegondolok a végére sem álltam annyira mellé. Ez viszont nem baj, mert így legalább nem azzal játszottak a készítők, hogy megfelelő szimpátiával azonosuljunk a tetteivel, mivel meglehetősen kíméletlen tinédzsert formál meg. Nem biztos, hogy az akció mozi rajongóit megfelelően kielégíti, de azért lehet benne találni elég brutális és naturális verekedős jeleneteket, ami miatt R kategóriássá tették a filmet. Nem gyerekfilm. Főszereplőnk tetteivel kapcsolatban volt egy két homály, amit nem értek, de azért többnyire tisztában voltam a tetteivel.

Kezdeti kliséhalmazok után a közepétől válik érdekessé az egész, és ami igazán érdekessé tette és egy fokkal jobban megemelte a film értékelését az a vége. Mivel megpróbáljuk mi is folyamatosan találgatni, hogy mi is történhetett emberünkkel, ebben az esetben nem sikerült megoldanom a megfejtést, amiért jár a pont. Érdekes volt számomra és többször is megjegyeztem magamnak, hogy régen láttam filmen ilyen zsarupárost. És nem azért mert két ellentétes neműről lenne szó. Ebben a filmben az erősebb nem képviselője igazán meglepően kőbunkó rendőrlányunkkal. Mivel tényleg low-budget kategória ezért tényleg ne várjunk hatalmas durranást, és így még kellemesebbnek találjuk.

Feljebb említettem, hogy nem voltam megbékélve Caleb Steinmeyerel (Lost sorozat), de ennek ellenére szerintem nem volt rossz. Nem ismertem korábban a srácot, mivel sorozatát kihagytam, és nem is biztos, hogy szívesen nézném később, de itt ebben a filmben teljesen jó volt. Az apját játszó színész Bill Sage (Brókerarcok) esetében ugyanezt éreztem. Egyedül, akivel jobban szimpatizáltam az a nyomozóhölgy Zulay Henao (Bunyó) volt, egészen kellemes külsővel rendelkezett. Bár nyomot nem hagyott. Ismertebb név volt James Russo (Közellenségek), aki viszont nem sokat játszott.

Michael Morrissey elsőfilmes rendező munkája egy kicsivel emelkedik az átlag felé. Ebben az osztályban teljesen nézhető kategóriát képviseli. Forgatókönyvét szintén saját maga írta, ami nekem bejött és a végéért tőlem külön dicséretet is megérdemel. Zenéje különösen tetszett, és nem csak Björk miatt. A film vágásait egy kicsit furcsállottam, mivel érdekesre sikeredett, de annyira nem zavart. Nem egy pörgős film, de nyugodt tempóját még mielőtt álomba zuhannánk, megzavarja egy két igazán drasztikusabb jelenet. Természetesen nem hibátlan, de időtöltésnek kiváló.

Ajánlom szürke hétköznapok estéjére minden akciófilm kedvelőnek, akik nem csak adrenalin bombára vágynak, hanem szeretnek gondolkodni is egy filmen.  

70%

Soha nem értettem azokat az egyéneket, akik hátrahagyva a múltjukat, távol mindentől tanyát vernek és nekiállnak önfenntartó életet élni ismeretlenekkel gyakorlatilag a levegőből táplálkozva. Borzasztóra távol áll tőlem ez a szemlélet, hogy éljünk boldogan, de ne legyen semmink. Aztán, ha elfogy a semmink, haljunk meg boldogan. Lelépni meg nem lehet, mert véletlenül kitudódna valami, ami nem is volt olyan jó, mint amilyennek látszott.  

Az alig 20 éves Martha Marlene (Elizabeth Olsen) közel két évig elszigetelten élt Marcy May néven egy zárt közösséggel távol a civilizációtól. Ebből az  aszkéta csoportosulásból szökik meg nővéréhez a számára elfelejtett idegen világba. Az új ingerekkel és értékrendekkel teli családi idillben nehezen talál magára, bármennyire is szeretné nővére és férje közösen felépíteni húgának elvesztett belső énjét. Azonban Martha képtelen megszabadulni a múltjától, ami fokozatosan előtör….

Ennek meg milyen vége lett. Ez volt az első mondat, ami elhagyta a számat. Aztán csak később esett le minden, hogy tulajdonképpen miért is lett ilyen lezárása a filmnek. Többször majdnem elaludtam, de a vége után kiment az álmosság a szememből és nem azért, mert valami hatalmas csattanó lenne a befejezés. Dehogy. Ott állsz és nem érted, hogy akkor ez most így mi volt. Persze, rájössz, de akkor is engem spec. bosszantott.

A film két dimenzióban fut, jelen és a múlt. A múlt eseményeit a szektában eltöltött időket Martha gondolatmenetein keresztül nézhetjük, melyek alapján összerakhatjuk azt a képet, ami a szökéséhez vezetett. Itt látjuk, milyen férfiuralomba csöppent bele, a férfiak étkeznek először, a nők külön alszanak és hasonló finomságok, de a legmeglepőbb (lehet csak nekem) a vezetőjüknek az első éjszaka joga, ami szükséges számukra a megtisztuláshoz. A mindennapi betevőket maguk termelik, és ha gyengébb a termés bizony nem restek a gazdagokat meglátogatni fölöslegükért. (Akkor Robin Hoodnak is szektája volt?) Náluk minden közös, a ruhától kezdve, felebarátjukon át, minden. A csoportszex az esti program fénypontja. Biztos lesz olyan férfinéző, akinek ez tetszik, és elgondolkodik egy pillanatig, hogy nem is olyan rossz dolog a kis közösség zárt élete.

Ezek az időcsuszkák elég érdekesen vannak összehozva, többször is oda kellett figyelnem, vajon most merre és hol járunk. A jelenből próbálunk valamicskét összetenni Martha és nővére múltjából több-kevesebb sikerrel. Annyit azért megtudunk, hogy az édesanyjuk meghalt és a család szétesik, a lányok  eltávolodtak egymástól. Dehogy miért az rejtély marad. Azért ennél lehetett volna több információ is, amiből biztosabb képet kaphattunk volna, mitől is borul el így valakinek az agya, hogy belépjen egy hasonló közösségbe és elviselje azokat a megpróbáltatásokat is, melyek egy normális ember számára teljesen elfogadhatatlanok. A film végéhez közeledve ezek a lelki és testi sérülések hatásai páciensünkön a paranoia formájában egyre inkább előtörnek, ami odáig vezet, hogy a befogadó családnak is választania kell, hogy akkor most hogyan tovább…

Elizabeth Olsen (Silent House) a híres-hírhedt Olsen lánytrió legfiatalabb tagja bizony a két nővérkét színjátszásilag simán kenterbe veri és sokkal nagyobb karrier előtt áll, mint a két testvérnek együttvéve valaha is lehetősége lenne. Érzelmi hullámvasút játéka nagyban hozzátett a film nézhetőségéhez. A következő filmjeiben igazi nagyágyukkal játszik együtt úgy, mint Dustin Hoffmannal, Glenn Closeal, és az ifjabb generációból Daniel Radchiffel. A többiek is ismertebb szereplők, John Hawkes (Amerikai gengszter), Sarah Paulson (Született feleségek), Hugh Dancy (A sólyom végveszélyben) de elájulva nem voltam tőlük.     

Sean Durkin rendező filmjét valahogy másnak képzeltem el. Nem egy tipikus lelépünk a szektából, üldöznek, és majd jól visszahozunk film. A lényeg máson van, amit elsőre nehezen fogtam fel. Igazából nem tudom azt mondani, hogy bejött volna, de mégsem gondolom rossznak. A zenéjére például egyáltalán nem emlékszem. Az egész műre azt lehetne mondani, hogy érdekes volt, de hogy moziban tolonganának rá, kérdéses.  

Talán azoknak tudnám igazán ajánlani, akiknek megfordult már a fejükben, hogy az anyuci szoknyáját és az édes otthon melegét megunva támogatnának egy gruppenszexet is felvállaló csoportot, hogy belássák azt, amit eddig nem tudtak, hogy mindenütt jó, de legjobb…….. (a szektában)

65%

Nem tudom, mire képesek még ezek az Ausztrálok, de az biztos, utóbbi években kiadott nyomasztó hangulatú filmjeikkel tutira viszik a „deviáns emberekről” szóló filmeknek szánt képzeletbeli díjakat. Ehhez a filmhez szintén kell egy idegzet mire végignézi az ember, de aki megpróbálja alávetni magát a kenguruföld leghíresebb sorozatgyilkosságáról készült műnek, garantáltan arcon vágja magát nem is egyszer a film alatt.

Adelaide lepusztult külvárosi környezetében él a 16 éves Jamie (Lucas Pittaway) anyjával Elizabethel (Louise Harris) és két testvérével Alexel és Nicholasal. Otthonuk szociális segélyekből élő emberek zsúfolt közösségének velejéig romlott közepe. Jamie szeretne kitörni ebből a nyomasztó, erőszakos és reménytelen környezetből, ami körülveszi őt. Megváltóként néz fel anyja új barátjára, Johnra (Daniel Henshall), aki váratlanul érkezett a szétesett család megsegítésére. Mivel John egyre több időt tölt Elizabethel és a fiúkkal, tapasztalatával olyan egyensúlyt teremt a család számára, amit korában elképzelni sem tudtak volna. John nevelőapaként Jamiet beleneveli egy olyan világba, ahol az emberek csordultig tele vannak rosszakarattal, gyűlölettel, mocsokkal. John és társai tetteikkel a legsötétebb képzeletünket is túlszárnyalják…….

Ritka az a film, mely olyan szinten nyomasztó és sötét atmoszférájú, mintha légópincében kéne egyedül lámpa nélkül végigmenni. Nehéz szavakat találni rá, egyszerűen ideges lettem a filmre miközben néztem. Többnyire a film zenéjéről írásaim végén szokásom megemlékezni, de most itt az elején már megemlítem, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kitépjem a biztosítékot a falból. Amint elindult az úthenger felém már tudtam, hogy elbotlottam és nem menekülök. Az eredeti sztoriról nem hallottam („testek a hordókban” szalagcímekkel illeték a gyilkosságsorozatot az 1990-s években), mivel nem követem az ausztrál kriminológiát, de ha ezek a gyilkosságok valójában így történtek meg, csoda, hogy eddig nem filmesítették meg.  

A film több szálon fut, meglehetősen lassan felvezetve az eseményeket, elég időt hagyva megismerni „elcseszett” szereplőinket. A piás anyát, aki kicsit későn veszi észre, hogy szomszédja csak úgy fotózgatja meztelenül három gyerekét. A srácokat, akik mintha ez a világ természetes velejárója lenne, csak némán tűrik, hiszen végre valami történik velük unalmas világukban. A szomszédokat, kik szinte egytől-egyig reményvesztett emberek.

Azonban mielőtt a család eltűnne a süllyesztőben, megérkezik az összetartó férfikéz. John első látásra szerethető, segítőkész, vicces figura, akit már úgy vártak a gyerekek a családba, mint egy bányász a hűségpénzét. Azonban a szakáll alatt rejtőző megnyerő mosoly mögött Ausztrália leghíresebb sorozatgyilkosa rejtőzik. Az igazi arcának leleplezése előtt azonban szinte mindenkit a családon belülről és a környékbeli szomszédokból megnyer és csatasorba állít maga mellé. Összejövetelek alatt hergeli közönségét, hogy valójában fejlődésük gátja az a homoszexuális, narkós, pedofil emberek társasága, ami körülveszi kis világukat. Jamiet teljesen behálózza, ujjai köré csavarja és vele együtt elindul a társaság megtisztítani a „gonoszoktól” lakhelyüket. Szereplőink azonban késve veszik észre, hogy valójában John ördögi tervének végrehajtói, ők a hóhérok, de ebből már nincs visszaút. 

A kegyetlenkedéseknek, a könyörületmentességnek, az ember megbecstelenítését bemutató képsoroknak ennyire naturális ábrázolását filmen bizony régen láttam. Szinte dokumentumfilmekre jellemző stílusjegyekkel mutatják be a brutális valóságot. Ilyen fajta lelki terrort ritkán látni filmben, de hála az égnek nem kifejezetten erre építkezik a mű, hogy ezeket bemutassa. A film nem ebből él. Pont jókor, ha lehet ilyet mondani, jó időben kapjuk ezeket a sokkoló képeket, de mégis, azt mondom, hogy a leghatásosabbak és legnyugtalanítóbbak azok a jelenetek, melyeket csak a fantáziánkra bíznak. Nem látjuk csak halljuk és a bőrünkön érezzük.   

Számomra ismeretlen szereplők közül Daniel Henshall pszichopata gyilkosként egyszerűen félelmetes. Annyira rideg az egész játéka, annyira látszott rajta, hogy mosolyogva hülyének néz mindenkit, hogy kirázott tőle a hideg. Pedig első ránézésre Zach Galifianakis jutott róla az eszembe a Másnaposokból. Félelmetes egy arc. Azt hiszem, ha rendőr lennék, Ő lenne az, akit utoljára gyanúsítanék. Játékát látva az a baj, hogy totál el lehet hinni, hogy az utcákon igen is vannak ilyen érzelemmentes pszichopaták. Lucas Pittaway némafilmbe illő játékával azonnal az a vesztes srác jut az eszembe, aki a Maratonon a cél előtt összeesik. Ide jöhet az a közhely, hogy kettőjük játéka viszi a filmet, ha lehetne ennél a filmnél ilyenről beszélni. Az biztos a mozivászon egy ritka bizarr kapcsolatát láthatjuk. A többi színész az anyától a szomszédokig tökéletesen beleillenek ebbe a filmbe. A transzvesztita pasitól az ember pedig simán hanyatt dobja magát. 

Justin Kruzel elsőfilmes rendező készített egy maradandó alkotást, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Kevés ember bírja végignézni, de ha sikerül is valakinek, kizárt, hogy ne illetné valamilyen negatív jelzővel. Végletek filmje, vagy tetszik, vagy utálod nagyon. Nekem az első kategóriába esett, de mint már említettem az eleje megadta a hangulatot hozzá. Emelkedett állapotban megnézve is tuti letaszít a mélybe. Az operatőri munka (a ritka, minimális környezet), a vágások és a film zenéjének tökéletes szinkronja megteremtette azt a feszültséget, ami szinte végig arra kényszerített, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Azonban, aki horrorfilmnek gondolja vagy egy jó kis krimire számít, bizony csalódni fog, ez nem az a film, oltári messze van tőle. Elég sok díjat bezsebelt, de kizártnak tartom, hogy a hazai mozikban bármikor is érkezik bevethető formája, ezért ha valakit érdekel, inkább keresse online tékákban.

Az biztos nem szívesen ajánlom délutáni matinénak, hogy na, akkor most tegyünk be egy filmet és szórakozzunk jól. Ehhez bizony kell egy „hangulat”, amit igazán nem tudok leírni, vagy tudjuk, mikor jön el, vagy ne is álljunk neki. Azért aki fogékony a hasonló filmekre próbálja ki, semmit nem veszít vele, legfeljebb az ajánlásom után elküld melegebb éghajlatra.  

75%

Hogy mit keres Christian Bale kínai filmben elsőre a kérdés kicsit furcsának tűnik, de végignézve a filmet totálisan megértem. El kell adni azt a filmet más országoknak is. Muszáj volt találni egy aktuális sztárt ehhez a nem éppen egyszerű alkotáshoz, hiszen a szenvedő felek szeretnék tudatni a világgal mi is történt velük 1937-ben.   

Az 1937-ben játszódó történetben John Miller (Christian Bale) temetkezési vállalkozó megérkezik Kínába Nanjing városába a kínai – japán háború utolsó napjai végén, hogy felravatalozzon egy halott papot a helyi katolikus templomban. Megérkezése után a templomban azonban egyedül találja magát egy tucatnyi zárdában nevelkedett tanulólánnyal és a helyi bordélyházból elmenekült prostituált hölgyekkel. A megszálló japán seregek véres és brutális kegyetlenkedéseitől akaratán kívül, papnak álcázva magát megvédi a társaságot amíg lehet, de tudja, hogy egy napon menekülnie kell mindenkinek…..

Piszok jó film volt. Ennyit elsőre. Egy - két nyugalmasabb jelenettől eltekintve végig érdekes és izgalmas volt ez a felejthetetlen történelemlecke. Mert ez bizony megtörtént. A filmet Minnie Vantrin naplójából készítették el, aki misszionáriusként a háború ideje alatt rengeteg nőnek mentette meg az életét Nanjingban. Mivel sosem hallottam korábban a nankingi mészárlásról ezért utána olvastam, miszerint a történelem egyik legnagyobb tömegmészárlása, elfeledett holokausztja, amit a legkevésbé ismerünk. Akit érdekel részletesebben a téma fellelhető a Wikin, de röviden még annyit, hogy közel 300.000 kínait gyilkoltak le különösen kegyetlen módon, nem kímélve nőket és gyerekeket sem. A film brutálisan bemutat ebből a háborúból egy szeletet.

Már a kezdés nem semmi. Olyan jelenettel indítanak a készítők, amit bármelyik amerikai háborús film megirigyelhetne. Azonnal meghatározta a filmhez való hozzáállásomat. A félelmet nem ismerő hátramaradt kínaiak, a soha el nem fogyó korszerűbb fegyverzettel felszerelt japán katonák ellen. Különösen naturálisan bemutatott részek után ismét elcsodálkozunk azon, hogyan tudták ezek a katonák kamikaze akciókkal feláldozni saját életüket az országukért. Persze lehet ez csak nekem furcsa így magyar szemmel. Ezek a háború borzalmait bemutató részek iszonyú hatásosra sikeredtek és tátva is maradt a szám nem kevés esetben. A látvány amúgy is brutális, talán hasonlót a Zongorista című filmben a lebombázott Varsó képei után láttam.

Az igen intenzív pergő részek után kicsit visszavesznek a tempóból, és oldják a hangulatot humorosabbnak tűnő részekkel, már akinek viccesnek hat egy piás embernek meg nem kapott pénze utáni sóvárgása. Megtudjuk, hogy valójában jóemberünket csak a lóvé hajtotta és semmi más. Amúgy mi másért menne háborús övezetbe az ember külföldiként segédkezni. Ahogyan múlik az idő, minden általalakul és rájön, hogy bizony a benne rejtőzködő hit és becsület mennyire fontos belső tulajdonságok. Erre mondjuk a készítők sok időt nem pazaroltak, de minek is tették volna, hiszen az ellenséges terület közepén voltak. Na és akkor ennyi nagyjából a sztoriból elég, mert a film élvezetét nem akarom tovább fölöslegesen rontani. Igazából a filmet a zárdában nevelkedett egyik kislány elbeszéléséből hallhatjuk, velünk elhitetve hogy mi is történhetett valójában és az említett prostituált hölgyeknek emléket állítva. Azért írtam, hogy velünk elhitetve, mert érdemes lenne a másik fél szemszögéből is megnézni az egészet, mint ahogyan a német – orosz „barátságról” készült filmek esetében nemegyszer történt.  

Christian Bale nem hibázik. Felismerhetetlenül hülyén néz ki szakállban és egészen jól játssza a kezdeti ellenszenvesnek tűnő figuráját. Ahogy változik arcképén a szőr mennyisége, úgy állunk mi is későbbiekben pozitívan hozzá. Mondogatnak itt Oscart és hasonló díjakat, de én nem láttam semmi mást csak azt, hogy ezt is ugyanolyan profin megoldotta, mint a többi eddig eljátszott szerepét. A többi hölgyben nem véltem felfedezni ismerős arcot, de miért is lett volna erre lehetőségem, hiszen szinte mindenki ugyanúgy néz ki számomra. Ez mondjuk erős túlzás, de az biztos, hogy nehéz megkülönböztetni a felnőtteket, és akkor még a gyerekekről nem is beszéltem. Amúgy is ez a nyelv  totál idegen (mandarin és a  japán), de ha ehhez hozzávesszük a sírásukat, bizony kiráz tőle a hideg. Persze még mindig sokkal jobb eredeti nyelven nézni, mintha szinkronizálták volna őket. Röviden (ami sosem megy) teljesen hihetően játszotta mindenki a szerepét.

Yimou Zhang rendező bizony nem csak az országhatárain belül ismert név. Az Oscar díjra jelölt Hős és A repülő tőrök klánja című filmekre talán több ember is felkapja a fejét, de a sportszerető emberek hallhatták a nevét a 2008-as Pekingi olimpia nyitó és zárójelenetének megrendezésénél is. Szerintem filmje zord külseje ellenére, átgondolt és lenyűgözően szépen elkészített. 90 millió dolláros költségvetésből bőven jutott a vizuális effektek tökéletes elkészítésére. A megható és a brutális jelenetek váltakozása mesterien adagolt. Nekem egy jelenetnél mondjuk leült a film, de ezt inkább a fáradtság számlájára írom. Zenéje az ázsiai filmek szintjét bőven megüti. Az operatőri munkáról lapokat lehetne írni annyi jelenet van ami megfogja az embert. Egész film barna és szürke. Gyönyörű és szokatlanul színes a képi világhoz képest a templom festett ablaküvege. A szétbarmolt város látványa extra részletes és még sorolhatnám. Talán ezek a dolgok, amiket nem lehet letagadni, hogy valójában is így nézhetett ki, mert bizony a Japánok annyira nem örülnek és foggal-körömmel küzdenek az ellenkezőjének beállításáról. Állítólag készítettek egy dokumentumfilmet is, hogy az egész csak kamu. Kíváncsi leszek, hogy szeretett forgalmazóink mikor hozzák be hazánkba.  

Ajánlhatom a történelemfilmeket kedvelőknek, akik szeretnének más kultúra más borzalmairól is tudomást szerezni és nem csak az öreg földrész fájdalmas múltján töprengeni. Érdemes megnézni.

80%

Mint sivatagban a kikötő olyan ritka az a film, melynek témáját tekintve a komolyabb drámák között lenne a helye, de mégis megvalósítása szempontjából a könnyedebb stílus felé vette az irányt.  Daganatos betegségekről készült filmeket többnyire drámák és dokumentumfilmek között kéne keresnünk, nem pedig a vígjátékok kategóriájában. Az alábbi film viszont tökéletes példája, miként lehet egy szörnyű betegséget megfelelő módon tálalni úgy, hogy ne menjen el az életkedve senkinek a megtekintése után.

Megtörtént eset középpontjában egy 27 éves rádiós programszerkesztő Adam (Joseph Gordon-Levitt) áll, akinek a napjai totál átlagosan telnek. Korán kel, elmegy futni, bemegy dolgozni, semmi extra, egészen addig, míg a hátfájdalmai miatt orvoshoz kell fordulnia. A doki egy igen ritka gerincdaganatot állapít meg nála, ami elméletileg gyógyítható, gyakorlatban meg ugye 50/50. A diagnosztizálás után a legjobb barátja Kyle (SethRogen), édesanyja Diana (AnjelicaHuston) és egy fiatal doktornő Katherine (Anna Kendrick) segít neki felbolygatott életének helyreállításában….

Több - kevesebb sikerrel. Azt hiszem így kell egy depressziómentes drámát készíteni, szépen csendesen és mégis úgy, hogy ne felejtsük el. Bármennyire is komoly a téma, a könnyed stílusa teljesen magával ragad. Az egész film viccesen átgondolt. Tökéletes az egyensúly a vígjáték és a dráma határa között, mivel a humor remekül van adagolva a filmben, sosem tolongott, mindig időben jött, éppen akkor mikor bebólintottam volna már. Főleg a film első felére jellemzők a viccesebb jelenetek, de ahogy haladunk a vége felé bizony arcunkra fagy a mosoly. Egyszer megnevettet, máskor megsirat. Persze a vicces részeknél ne gondoljuk, hogy fetrengenénk a röhögéstől és a sírás esetében max. könnycseppekről beszélhetünk.

Lewitt jeleneteit igazán lehet szeretni, bárkivel is szerepel együtt a vásznon. Akár a doktornővel, akár az öregekkel, akár Rogennel láthatjuk. Rogen szerepénél amúgy is megjegyzem, hogy most először éreztem azt, hogy nem valami „parasztot” játszik, hanem tényleg egy barátot. Önmagához és szerepeihez képest visszafogott. A Patrick Swayze „vicce” egy kicsit húzósabb mércét üt meg és még a későbbiekben is neki köszönhetünk egy két alpáribb poént, de tényleg a tűréshatáron belül áll meg mindegyik. A vicces sütik bevitel a filmbe egész merész húzás, de fogjuk úgy fel, hogy fájdalomcsillapításra használták. Perverz színjáték volt betépve a halottak között az a bizonyos korházi folyosón „sétálós” jelenet is, ami azért tegyük a szívünkre a kezünket, és mondjuk ki, elég morbid. Rákra, mint betegségre való hivatkozásra sem hallottam volna még, hogy buknának a csajok diszkóban, de nem is szeretném megtudni. Mielőtt azonban körbemosolyognánk a fejünket egyes jeleneteken és beskatulyáznánk a filmet a szokásos „feelgood” filmek közé, a felemelkedőbb hangulat megtörik.

Az „öregek”nek köszönhetően visszazökkenünk abba, hogy ez a betegség bizony valós és nem válogat bármennyire is jó fej az illető. Hála az égnek ezeket a szomorúbb jelenetek is kipipálhatjuk giccsmentesnek. Érdekes, hogy Adam barátnőjét Rachaelt már a diagnosztizálás előtt is kitettem volna az utcára, annyira irritáló volt. Szerepét előre lehetett tudni, úgy, mint az agyturkász vonzódását a páciense iránt. Rachael festményének lassított kivégzése külön fénypontja a filmnek. Továbbá érdekes volt látni az anya és fia kapcsolatának átalakulását. Kezdetben még az elutasítást, majd a lassú közeledést egymás felé. Sajnos sok esetben ezeket a közeledések már csak későn vesszük észre, mikor már süllyed a hajó.

Igazán klassz szereplőgárda! Joseph Gordon-Levitt (Eredet) napjaink sztárja lett R. Goslingal együtt. Ebben a filmben is hatalmasat alakított. Szívbemarkoló és felemelő egyidejűleg. Szerepében folyamatos nyugtalanságot áraszt, amitől valóságosabbnak érezzük. Seth Rogen számomra egy talány. Érdekes eleme a filmeknek. Zöld darazsunkat lehet szeretni és ki nem állhatni. Ritka esetek egyike jelen filmje, mikor teljesen elvoltam morgolódó egyéniségével. Üdvözítő volt újra látni kicsit férfias tekintetű Anjelica Hustont (Addams Family) Igaz kétszer akkora volt, mint a fia, de nem baj. Szerethető volt az anya szerepében. Anna Kendrick kötözködő szerepét csíptem már az Egek urában is Clooney mellett, de itt a kis szende dokinéni alakjában igazán kedves volt. Bryce Dallas Howard (Terminátor – Megváltás) tulajdonképpen idegesítő szerepében sok mindent nem nyújtott, de mivel azt kellett adnia, hogy ne szeressük, ezt tökéletesen bejött neki. Sajnos még a The Help c. filmjéhez nem volt szerencsém, de kíváncsian várom.

Jonathan Levine (The Wackness) rendező filmje teljesen megfogott. Forgatókönyvírójának Will Reisernek saját történetét mesélte el nekünk igazán fogyasztható módon. Nem szeretném tovább ragozni az egészet, bizony nem emlékszem hasonló filmre, ahol egy szomorú népbetegséget így tudtak volna bemutatni filmen keresztül. Külön most nem szeretnék kitérni a képekre, látványra mert minek, nem arról szól az egész. Zenéjére sem nagyon emlékszem, viszont a filmre sokáig fogok. Nem lesz mindenkinek korszakalkotó, de én akkor is azt mondom rá, érdemes megnézni.

Ajánlom szinte mindenkinek. Ennyi.

75%

Francia krimik és thrillerek az átlagnál jobbra sikerülnek és nem is kell hozzá Luc Besson felügyelete. (Talán bátorkodom kijelenteni, hogy régen garanciát jelentett a minőségi munkára, de manapság tömegével jönnek filmjei és ez bizony nem tett jót hírnevének.) Ezért örültem meg a következő filmnek, és bíztam benne talán a galloknál másnak is van annyi pénze, hogy összehozzon egy jó filmet.

Rablásért elítélt Adrien (Albert Dupontel) szabadon engedésének napja hamarosan közeledik, ezért békésen tölti börtönbüntetésének utolsó 2 hónapját, hiszen a bankrablásból szerzett zsákmány sosem került elő.  Azonban az utolsó napokban, mikor az új cellatársát a pedofíliáért elítélt Jean Louis-Maurelt (Stéphane Debac) lincseléstől megvédi, a rabtársai ellene fordulnak. Másnap Maurelt ellen felhozott vádat visszavonják és szabadon engedik. Mivel Adrien félti feleségét és gyerekét a maffia bosszújától, megbízza a bizalmába fogadott Maurelt, hogy továbbítson egy titkos üzenetet a rablásból származó pénzről feleségének, akinek a meneküléshez pénzre lenne szüksége. Azonban Maurel mégsem az az ember, aminek főszereplőnk hitte, ezért Adrien megszökik a börtönből és megkezdődik a versenyfutás az idővel……

Na, ez volt az a film, ami után szintén felemás érzelmekkel keltem fel. Nem mondom, hogy nem tetszett, de sajnos a zseniális és a gyengécske megoldások egyvelegéből nem születhetett kiemelkedő alkotás, azért az átlagnál így is egy kicsivel jobb film. Azt azért hozzátenném, hogy este 10 órai kezdés ellenére simán ásítás nélkül is nézhető, ami számomra plusz pontot jelent.

A film baromi jól indult, mint nagy általánosságban a filmek többsége. Börtön, kemény srácok, véres bunyók, hihetetlen szabadulás, majd menekülés a zsaruk elől, üldözés, hajsza és versenyfutás az idővel, mint ahogy már a leírásában is feltüntettem. Emberünk többet rohan sulis táskájával a hátán egy nap alatt, mint Frodóék a gyűrűvel hetekig. Tényleg pergős akcióknak lehettünk tanúi és ahányan néztük az mondtuk, hogy eddig bizony tetszik. Azonban a film a közepétől leül és teljesen átlagos thrillerré fejlődik vissza. A vége sajnos szintén nem a legjobbra sikeredett, de úgy gondolom láttunk már sokkal rosszabb befejezést is.

Az akciójelenetek teljesen jók, bár néha totál hihetetlenek, (5. emeletről ablakon keresztül látatlanban kiugrani teherautó tetejére, majd továbbfutni egészen merész) ami még az első jelenetnél elmegy, de később már inkább nevetséges és felhördülést vált ki. Hozzátenném, hogy még mindig azért az élvezhetőség határán van. Az autós jelenetek nem mennek át a Cobra 11 által felépített minőségen. Aztán ami még lelombozott kicsit, hogy a rendőrök totál pancserek, ügyeskedni próbálnak, de látszik rajtuk a bénaság. Mondjuk, ha meg az első 5. percben elkapják főszereplőnket, miről is szólt volna a film. Lehet a gyenge színészi játék számlájára írható mindez, mert tuti, hogy alakításuk láttán Oscar szobrocskát nem fogunk emlegetni. A nyomozóhölgy is sokkal jobb volt fehérneműben, mint a film alatt bármikor felöltözve. A társai viszont minden tekintetben viszik a prímet. Persze vannak még érdekes dolgok, amikre lehetne keresni választ, hogy egy börtönből szabadult ember miként képes kaszkadőröket megszégyenítő trükkökre és hasonlók, de inkább próbáltam a filmre koncentrálni, és nem állandóan belekötni, lehet egy jobb napon kapott el a megnézése.

A szálakat keverő „főgonoszunk” úgy nézett ki, mint aki éppen frissen vizsgázott számvitelből a Közgázon, akár Mézga Aladár faterja is lehetett volna soványabb kivitelben. Arra is, hogy miért nem volt képes egy gyorsabb sprintre az egész film alatt a végén jöttem rá, mert tipikusan az az ember, aki világ életében felmentett volt tesiből. Egyszerűen szétesett volna. A lényeg, hogy egyáltalán nem volt félelmetes bármekkora sorozatgyilkost is játszik.

Azt hiszem nem írtam semmi olyan hízelgőt, ami miatt érdemes lenne megnézni, pedig azért ez nem így van. A gyönyörű tájakon játszódó jelenetek és a felszültség keltéséhez nagyban hozzájáruló zenéje szintén plusz pontokat eredményez nálam. Simán nézhető film a maga kategóriájában.  

Érdekességképpen megjegyzem, kicsit vicces volt nézni francia filmben azt a rengetek BMW-t, amit felhasználtak a filmhez és csodaszámba megy, hogy nem kifejezetten ragaszkodtak a készítők a citroenekhez és peugeotokhoz. (jáj, ez de szép szó)   

Annak ellenére, hogy nem voltam megelégedve a szereplők alakításával, a francia filmgyártás meglehetősen híres, „Hollywoodban” is megfordult művészei vettek részt a filmben. Albert Dupontel (Visszafordíthatatlan) játékában semmi kivetnivalót nem találtam. Teljesen rendben van annak ellenére is, hogy szerepe szerint legalább három alkalommal is a mennyországban kellett volna ébrednie. Alakítása kimagaslott, ami azért nem volt nehéz ebben a filmben. Stéphane Debac (Az esemény) pszichopatának annyira szerintem nem volt jó. Alice Taglioni (A rózsaszín párduc) nyomozást vezetőnek piszok jó nő, de színészként nekem nem tetszett. Caterina Murino (Casino Royal) és Sergi López (A faun labirintusa) nem sok vizet zavartak.

Eric Valette (Nem fogadott hívás) rendező egészen klassz alapanyagból készített egy teljesen nézhető filmet. A forgatókönyv, a fényképezés, a vágás, a zene mind rendben van. Tipikusan az a film, amit ha felfedeznek az amcsik, tutira remekelik. Addig viszont senkit sem fog érdekelni. Ezért is gondoltam, hogy írni kéne róla néhány sort, ne vesszen el egyből a süllyesztőben (nem mintha az írásom sok embert befolyásolna). Tényleg vannak benne klassz részek, amiért érdemes tenni érte egy próbálkozást és bármennyire is negatívnak tűnt ez a néhány gondolatmenet, ne vegye el senkinek a kedvét a megnézésétől.     

Ajánlhatom minden olyan nézőnek, aki megcsömörlött az öreg földrészünktől távolabb készült filmektől és szeretik a krimiket. És azoknak is, akik eredetiben szeretik megnézni a filmeket és majd évek után a feldolgozását.

65%

Szerelemes filmek kedvelői dörzsölték a kezüket mikor meghallották, hogy David Nicholls One Day című két évvel ezelőtt megjelent nagy sikerű regényét vászonra adoptálják. Számomra ritkán sikerülnek nézhetőre ezek a romantikus filmek, talán még kevesebbet nézek meg belőlük, mint mondjuk a vígjátékokból, de most mégis azt mondom, hogy egy olyan ritka példányát láthatjuk annak, hogy nem csak a könyv lett kitűnő, hanem a belőle készült film is.

Emma (Anna Hathaway)  és Dexter (Jim Sturges) jól sikerült diplomakiosztó partijuk után ágyban találják magukat, persze az a bizonyos dolog nem történik meg, ami végett ágyba-ballagtak, de mégis életre szóló barátságot kötnek egymással. A két különböző vágyú és természetű fiatal útjai szétválnak, de 20 éven keresztül egy napon mindig bepillanthatunk életükbe, és látjuk, hogy ez a barátság hol közeledik, hol távolodik egymáshoz, míg végül…..

Míg végül nem írom le, hogy mi történik, de azért sem lövöm le a poént, meg amúgy is azon a három variáción, melyen a film alatt folyamatosan gondolkodunk, nem olyan bonyolult kitalálni. Összejönnek, nem jönnek össze, vagy csak lelki barátok maradnak. Vagy talán mégsem ilyen egyszerű ez a film? Őszintén megmondom, nem sírtam el magam rajta, de igen közel álltam hozzá nemegyszer. Maga nemében szép film volt. Régen láttam olyan romantikus filmet, ami nem követi az abszolút bevett sémákat, kliséket annak ellenére sem, hogy az előbb felvázolt sztorim nem erre utal. Régen gondoltam azt, hogy a rengeteg krimi könyv után, szívesen elolvasnám Nicholls drámáját, mert szerintem ez a kategória közelebb áll hozzá.    

Emma és Dexter alapban két szimpatikus figura, akiket első látásra meglehetett szeretni, és úgy gondolom ennél a filmnél ez volt az alapvető kulcsfontosság. Ha ez itt nem lett volna meg, egyáltalán nem működött volna, és akkor ezzel nem mondtam semmi okosat. Az a bizonyos kémia, amit mindig felemlegetünk a színészek egymás közötti játékánál ebben az esetben forráspontig izzott. Voltak olyan jelenetek, hogy szinte már vártam, hogy ugorjanak már egymásra, de mégsem. Ez a különös feszültség, érdekes hangulat végig jelen van, és ettől működik ez a film. Persze ehhez kellett a klassz kis sztori is.

Főszereplőink totál ellentétes karakterek és nem csak a nemükből adódóan. Emma naiv visszahúzódó álmodozó lány, aki verseket ír, de egy napon regényíró szeretne lenni. Többnyire a komikusabb helyzeteket neki köszönhetjük, hiszen Dexter szöges ellentéte női szereplőnknek. Magabiztos igazi szívtipró tv sztár, aki azt hiszi magáról mindent megtehet és mindenki a lábai előtt hever, amit ugye az élet mindig megcáfol. Egyszer fent egyszer lent, ha elszállunk magunktól bizony a szerencse megfordul. Mindennapi életükbe bepillantást mindig az a bizonyos július 15-i nap jelenti. Leírni nincs kedvem az összes dolgot mi minden történik, de röviden annyi, hogy mindkét szereplő keresi a saját szerencséjét az életben. Garantálom, hogy a film nézése közben nem lesz olyan ember, aki nem drukkolna nekik, hogy na, már most tényleg ugorjanak egymásnak. A film vége meglehetősen hatásvadászra sikeredet, lehet valakinek ezek a visszaemlékezéses jelenetetek nem fognak tetszeni, de úgy az egészet figyelembe véve szerintem nincs vele komolyabb baj.

A zene a film alatt teljesen nosztalgikus hangulatot teremtett, klassz volt visszahallgatni 90-es évek slágereit. Megpróbáltam külön is végighallgatni a soundtrack anyagot film nélkül, de az már teljes egészében nem ment. Nekem kifejezetten csak a film alatt tetszett.  Amit még szeretnék megemlíteni, hogy nem csak a megfelelő zenékkel tükrözték hűen az idő múlását, azt a 20 évet, amit átölel a film, hanem a tökéletesen korhű ruhakollekciókkal. Kicsit vicces így már visszaemlékezni, mi minden volt abban az időben a divat. Talán egyszer visszajön még és jót röhögünk magunkon.

Mint ahogy fent is említettem többnyire ezeknél a filmeknél a szereplőkön áll vagy bukik szinte minden. Na, ez a film is megbukott a kasszáknál és többnyire a kritikusok szemében is, mivel a rendezőnek szemére vetették, hogy Anna Hathaway meglehetősen erős akcentussal beszélt, ami ennél a filmnél megengedhetetlennek tekintettek. Hát ez az, amit mi nem fogunk észrevenni, legalább is a többség nem és ez egyáltalán nem fog befolyásolni a tetszési indexünkben. Akkor meg különösen nem, ha szinkronosan látjuk majd a filmet.

Anna Hathaway (Szerelem és más drogok) és Jim Sturges (Las Vegas ostroma) színészi játékán nehéz lenne kötözködni, de talán Anna-n jobban látni az „erőlködést” egy picivel, hogy nagyon jól akarja ezt most játszani. Mindketten nagy élvezettel, beleélve tették oda magukat és ennek köszönhetően hihetően játszanak. Átjött nagyon szerepük. Patricia Clarkson (Viharsziget) és Ken Stott (Artúr király) mellékszereplőként teljesen rendben voltak. Rafe Spall (Vaskabátok) pedig Ian szerepében tényleg egy szerethető balek volt.   

Azt hiszem ennek a filmnek tényleg jót tett, hogy női rendezőt választottak a producerek. Úgy látszik filmeknél nem úgy van mint a szakácsok esetében, hogy mester csak férfi lehet. Lone Scherfig dán rendezőnő már korábbi az Egy lányról c. művével is bizonyította, hogy ért a drámázáshoz. Evvel a darabbal is maradandó szívszorító élményt okozott nekem és ha megkérdeznének, hogy ajánljak egy romantikus drámát biztos ezt a filmet fogom felhozni az illetőnek. Forgatókönyvet maga a regényíró David Nicholls készítette el, amihez csak annyit fűznék a könyv olvasása nélkül is rettentő jóra sikerült. Talán úgy jellemezném az egészet, hogy egy harmatkönnyűnek ígérkező romantikus filmből a végére ólomsúlyú dráma lett. Olyan mintha kitennének a tengerparttól 1 km-re, hogy akkor most ússzál ki, elsőre könnyűnek tűnik (már aki tud úszni), de a végére beledöglesz. Persze azért nem kell annyira átesni a másik oldalra, mint ahogy most én tettem, az biztos hogy hatása alá kerültem, de nem egy mély gondolatokkal telepakolt film. Szeretni fogjuk, de csodát ne várjuk tőle.

Érdekes, de ezt a filmet simán ajánlom pasiknak is. Nem szégyen beülni és elérzékenyülni párunk mellett és adott helyzetben néhány könnycseppet ejteni. Ez is az a kategória, amit mindenkinek tudok ajánlani, talán azok mellőzzék akik a Motel c. filmen nevelkedtek és élvezkedtek, mert ők bizony marha nagyot csalódnak benne.

88%

https://www.youtube.com/watch?v=uLUWHW5NxwI

Ha Vágó István korábbi műsorában egymillió forintért tették volna fel azt a kérdést, hogy ki az ember legjobb barátja, biztos, hogy sok ember milliomos lett volna. A választ mindenki tudja, de aki még nem találkozott ezzel a megfejtéssel, segítek neki: a kutya. És ha ez a kutya nem csak egy ember barátja, hanem a környezetében szinte mindenkinek, akkor viszont film készül belőle a kenguruk földjéről.

A film arról a legendás északnyugat ausztrál Dampier-bányatelephez tartozó Vörös Kutyáról szól, akit 1970 – 1980 között ebben a kis kolóniában szinte mindenki magáénak tekintett, de igazán mégsem tartozott senkihez. „Red Dog” a vörös kutya egy napon azonban gazdát választott magának John Grant (Josh Lucas) személyében és attól a pillanattól kezdve egészen egy véletlen balesetig együtt is maradnak. Mikor elveszítik egymást, a kutyus elindul földön, vízen, levegőben, hogy körbeutazza fél Ausztráliát, gazdáját megkeresni……

Teljesen klassz kis karácsonyi film volt, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem téli hóesésben játszódik, hanem a képernyőt is leégető perzselő napon. Karácsonyi filmnek a kellemes hangulata miatt nevezném csak, hiszen egészen jól feltöltött még a tv-n keresztül is elegendő proteinnel, amivel talán kihúzom nyárig. Akkora hatással azonban nem volt rám, mint mondjuk a Marley és Én c. film (mivel a kertemben rohangál egy Labrador) vagy a Hatciko, de teljesen rendben volt. Kikapcsolt, örültem neki, élveztem nézni. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy mi mindenre képes egy négylábú családtag. Sajnos ezeknek a filmeknek már előre tudjuk a végét és ezért a könnycsatornánk megindulásához lehet a papírzsepiket bekészíteni.

Magát a történetet a telephez tartozó kocsma visszaemlékezéseiből tudjuk meg, mikor a helyiek egy idegennek elkezdenek mesélni egy különleges kutya életéről, ami legendává vált, hiszen ez a kutyus ebben a brutálisan durva környezetben közelebb hozta az emberek egymáshoz.  Egy remek film a kutya és az ember barátságáról és még annál is többről.  Tökéletes családi szórakozás ahol a kutya nem beszél, nem énekel, nem táncol, nem csinál semmi olyan gagyi dolgot, amit alapból az ebünk nem tenne, nem egy tipikus szobakutya. Itt a kutya okos, szerethető állat, aki megnevettet, megsirattat, és befészkeli magát a szívünkbe. Akinek van négylábú barátja tudja, miről beszélek. A filmben a karakterek érdekesek, van egy-két furcsa figura, de különösen nem kerülnek előtérbe, a főszereplőnk végig marad Red Dog. Van romantikus szál is, ami teljesen jól elmegy, és ráadásul felfedeztem Rachael Taylort is, aki viszont totál hasonlít az ifjúkori Nicole Kidmanra.  A szomorú érzelmesebb pillanatokat feledtetik a viccesebb jelenetek, mint például az olasz bányász és az ápolónő közötti románc és hasonlók, de ahogy közeledünk a vége felé, tudjuk már hogy nem fogunk nevetni, hiszen szinte minden „állatos” filmnek a természet adta törvényekhez kell igazodnia.

A filmnek tényleg klassz hangulata van, amihez igazán hozzájárul a tuti soundtrack a tökéletes 70-s évekbeli „feelgood” rockzenéjével. (Bizony sok esetben nem érdekelt senki és feltekertem a hangerőt megfelelő nagyságra). Érdekességképpen utánanéztem a kutyus fajtájának, Cattle dog magyarul ausztrál pásztorkutya sok híresség kedvence (pl. Owen Wilson, Matthew McConaughey) és előszeretettel alkalmazzák őket filmekben. (Mad Max). Ausztráliában a kutyussal kapcsolatban nem csak ez az egy legenda létezik, de talán ez a leghíresebb.

Szintén nem ez az a film ahol a négylábú főszereplőnk mellett a többiek annyira előtérbe kerülnének, de ezt ne is várjuk senkitől sem egy ilyen sztorinál. Josh Lucas (Poseidon) és Rachael Taylor (Transformers) mindketten szerethető figurák, de igazán semmi több, a film iránti szimpátiám őket is magába szippantotta, velük együtt élveztem az egészet. A filmben a többiek mellékszereplők, mint szinte mindenki, de legalább nem éreztem azt, hogy nem illenének a filmbe. A kutya eredeti neve Koko, kezdetben őszintén bevallom, nem volt számomra szimpatikus, de a film alatt eléggé megszerettem ahhoz, hogy sajnálni tudjam gazdája reménytelen keresésében.

Kriv Stenders (Boxing Day) rendező elkészítette azt a filmet Ausztráliának, mint amit korábban például az amerikaiaknak Lassie vagy akár a japánoknak Hachiko jelentett. Fényképezése kiváló, Ausztráliának olyan táját mutatja be, amit ritkán látunk filmen. Ezek a vörös sziklás tájak minden képzeletet felülmúlnak. Kemény dolog lehet ilyen helyen dolgozni, ahol egy tojás 2 perc alatt megsül tűz nélkül is a földön. Ez a film tényleg könnyed családi kikapcsolódás téli időszakra, mind a sztoriját, mind az egész hangulatát tekintve. Jó volt nézni, feldobott egy ideig és örülök, hogy láttam.

Mindenkinek ajánlom, hiszen egy kellemes film, azonban azoknak különösen, akik szeretnek kicsit elmerengeni azon, hogy mi mindenre képesek értünk ezek a négylábú fülesek, mert csodálatos lények az biztos és megérdemlik, hogy előtérbe kerüljenek.

70%