Nem tudom, nekem valahogy mindig beigazolódni látszik, hogy nem vagyok oda a vígjátékokért. Oltárira sajnálom rá az időt, ha valamelyik nem tetszik, és mégis végignéztem. Ezért félve is ülök le elé, hogy ez most vajon milyen lesz. Az előjelek mindig jobbnak tűnnek, mint maga a film. A Másnaposokat szerettem, erre is kíváncsi voltam, ráadásul Robert Downey Jr.-t nagyon csípem, és az említett filmből a szakállas is jó fejnek tűnt.

Peter Highmannak (Robert Downey Jr.) véletlen egybeesések során kényelmes repülőút helyett autóval kell eljutnia terhes feleségéhez Los Angelesbe, aki öt nap múlva egy gyerekkel megörvendezteti szereplőnket. Sajnos már a reptér előtt összefut a színésznek készülő Ethan Tremblay-al (Zack Galifianakis) s ez a végzetes találkozás aztán egy olyan marhaság lavinát indít el, ami a későbbiek során végigköveti az egész filmet. Repülésről csak álmodhatnak Ethan idióta cselekedete végett, ezért Atlantából elindulva bérelt autóban összezárva, egymás idegeire menve elindul a duó Los Angelesbe…..

Pont ez volt az a film, amire nagy reményekkel ültem le, de egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Kicsit szórakoztatott, de többnyire nem. A sztori nem bonyolult. Egy merev pasinak el kell viselnie egy halálidegesítő embert több ezer kilométeren keresztül egy autóba bezárva. Velük utazik egy kutya, egy doboz és egy ideig Peter legjobb barátja is. Ezeken a filmeken mivel nem kell gondolkodni, ezért nem nehéz kitalálni, hogy a kezdeti ”súrlódások” után főhőseink mire végre elérik céljukat, megkedvelik egymást, annak ellenére is, hogy egy autóbaleset után törnek a végtagok és egy elsült pisztoly golyója is éppen szereplőnk lábába fúródik. Na, ezek után az lenne a barátom, akinek hét anyja van.  

Nem mondhatom, hogy nem voltak benne olyan poénok, amik ütöttek (azért nem akkorákat), de a film nagy részében, inkább kínosan mosolyogtam. Nem szeretem, ha egy filmben azon kell mosolyogni, hogyan maszturbál az illető (és a kutyája), hogyan hurcolják keresztül fél országon egy kávésdobozban egy elhunyt hamvait és azon viccelődnek milyen jóízű kávénak lefőzve a fater, hogyan veri ronggyá főszereplőinket egy tolókocsis háborús veterán és azt sem találtam viccesnek, miként ütnek hatalmas gyomrost egy gyerek hasába, aki kiterül a földön. A film ismét egy idióta ember szerencsétlenkedéseiből adódó bakikból építkezik. Ezt is unom már. Lehet rossz napot fogtam ki, vagy fáradt voltam, de nem jött be. Persze a film azért fogyasztható azoknak az embereknek, akik nem várnak semmi mást, csak egy kis agymenést, de a Másnaposoktól fényévekre elmarad.

Robert Downey Jr.(Vasember, Sherock Holmes) az ég adta világon semmi extrát nem adott a filmhez, alapból hozta a figuráját. Olyan semmilyen volt, de még is azt gondolom, hogy ha ő és a hülye haverja Zack Galifianakis (Másnaposok, Gyógyegér vacsorára) nem lett volna, még ennyit sem ért volna a film. De miért kellett neki úgy közlekednie, mint egy homokosnak? Szerepet kapott második vonalban fűárusként Juliette Lewis (Született gyilkosok, Cape Fear) kisasszony, akinek még a szeme sem állt jól, és a sofőr barátként Jamie Foxx (Ray, Törvénytisztelő polgár) is, aki miatt egy kis izgalom is felütötte a fejét a filmben.

Todd Phillips (Másnaposok) a film rendezője és producere is egyben. Filmjével biztosra akart menni az amerikai közönség számára, ez nem tagadható, be is jött már neki az első héten. (Simán behozta az árát) Viszont nekünk eme földrészen szerintem ezekből az altesti humorokra épülő vígjátékokból ”tökre” elegünk van. Legalább is én már unom őket. A két szereplő nélkül nem ért volna égvilágon semmit a film. Igazából azt sem írhatnám le tiszta szívvel, hogy magából az alapanyagból jobb filmet bárki más forgatott volna, ebből ennyit lehetett és kész. A Pink Floyd zenéjéért viszont megy a dicséret.

Akik a vígjátékokat helyezik előtérbe a filmes rangsorukban, mindenképpen nézzék meg, lehet nekik tetszeni fog. Nem biztos, hogy az a jó szemlélet, ahogy én néztem erre az alkotásra. Nem mondhatom, hogy minden elemében rossz volt, mert akkor hülyeséget írnék, de nekem ez a film kevés a jó kikapcsolódáshoz. Akik meg szeretik az említett két szereplőt, ne hagyják ki.

55%    

Már a film címe sem semmi. Utoljára Trollokról a Gyűrűk Urában hallottam. Azóta semmi. Lehet, kevés fantázia filmet nézek, vagy ha nézek is, nem szerepelnek benne ezek a tündéri lények. Amúgy a kézi kamerás filmeket szeretem, már ha látom, mit vesznek fel és nem rángatják direkt úgy a kamerát, hogy még véletlenül sem tudom kivenni, mit is nézek. 

Fenn a norvég hegyekben három egyetemista filmes hozzácsapódik egy vadászhoz, aki a többi vadász állításával ellentétben, nem éppen a környéken elhulló medvékre lövöldöz. Fővadászunk unatkozó ember lévén megengedi nekik, hogy az erdőben átgyalogolt éjszakáit filmre vegyék, és közben meghallgathatják a meséjét, ami röviden csak annyi, hogy volt tengerészgyalogosként a kormánynak dolgozik, és ő az egyetlen a világon, aki elszabadult trollok lepuffantására képezte ki magát…..

Röviden ennyi lenne a sztorija ennek a The Blair Witch Project szerű áldokumentumfilmnek. A film eleve úgy kezdődik, hogy találnak egy kazettát, amin olyan dolgok vannak, hogy egy évig rágódtak rajta az illetékesek, hogy igaz-e vagy hamis. A többit meg ránk, nézőkre bízzák, hogy eldöntsük tényleg így van-e. Azt hiszem, a filmtörténelemben hallottunk már hasonló esetről korábban is. Érdekesnek érdekes, persze ha meg tudják csinálni valóságosnak, hitelesnek. A kézikamerás filmek már alapból nem mindenkinek jönnek be. A rángások miatt az ember feje vagy a szeme megfájdul. Szerencsére ebben az esetben mondjuk egyáltalán nem vészes a dolog, kb. olyan mintha én vettem volna fel egy jól sikerült erdei túrát a ház végében. Sajnos a film is ennyire hihető. A srácokról és a hölgyekről nem sok mindent tudunk meg, de nem is hiányzik, mert nem egy családi videó. Viszont vadászunk tudományos ismeretei a trollokról egész hihetőnek hangzik, mintha egy Richard Attenborugh ismeretterjesztő filmben lennénk. Annyira nagy átéléssel mondja el nekünk - néhány könnycseppet is elővarázsolva -, mindennapi életüket, mit esznek, hol laknak, milyen családhoz tartoznak (hegyi, vízi, erdei) hány fajtájuk van, hogyan lehet rájuk vadászni, és minden olyan dolgot, amitől azt hiszi az ember, hogy ezek tényleg létező állatok vagy mi a fenék.

Persze ezeket a lényeket marha jól elkészítették a kicsiktől egészen az hatalmasakig, bár néhány esetben olyan érzésem volt, mintha az orruk hegyén műpénisz lenne. Aztán meg ott voltak azok a többfejű lények, amikre szintén egy olyan tudományos magyarázatot adnak, hogy nem hiszem el, hogy más emberekből nem csal ki mosolyt, csak belőlem. És itt jön elő a film szavahihetőségnek megkérdőjelezése, hogy ezt most szándékosan ilyen viccesre csinálták vagy csak én vagyok az, aki nevetett az egészen, mert sajnos a filmet egyszer sem tudtam komolyan venni. Utána olvasva (wiki) és a képeket megnézve azonban azt kell, hogy mondjam, hogy ami a norvégoknak mítosz, az nekünk csak egy vicces alfi klón. Nekem legalább is.

Ennek ellenére teljesen jót szórakoztam a filmen. Egyáltalán nem untatott és nem volt vontatott. Érdekes természetfilm egy olyan lényről, ami nem létezik, és ez úgy van tálalva, hogy jó pár amerikai filmstúdió is megirigyelhetné a trükköket. Tényleg látványos dolgok voltak benne és gondolom nem dollár százmilliókért. Kicsit furcsálltam a végét, de végül is, hogyan másképp lehetett volna lezárni.

A szereplőkről annyit (Otto Jespersen, Hans Morten Hansen, Thomas Alf Larsen, ő amúgy játszott a Hideg Préda 1-2 horrorban, Johanna Morock) mint már korább is említettem, hogy enyhe túlzással én és a barátaim is leforgathattuk volna a nagypapámmal. Mondjuk szerintem direkt volt ilyen amatőrősre véve, hogy még hihetőbb legyen.  Lehet nekem is próbálkoznom kéne, csak az erdőbe kéne néznem valami Ent után. Szóval a szereplők nem dobnak sokat a filmen, teljesen nem érdekel, hogy mi történik velük. Bár ezt így szemétség leírni. Nekem az volt a legfurcsább, hogy ha az egyikük elveszik, az a megoldás, hogy hívunk másik szereplőt? Nem kéne a yardra menni, bejelenteni? Bár ez nem az ő hibájuk, hanem aki kitalálta a sztorit. Ja, hogy ez egy megtörtént eset? Mindig elfelejtem.

André Ovredal rendező úr tette a kötelességét és leforgatta a norvég Ideglelést. Bár az inkább horror volt, ez meg olyan kalandszerű. A hibái ellenére, nekem azért bejött, szórakoztam rajta és mi másért készülnének a filmek, ha nem ezért. Öröm volt nézni, a norvég tájakat, hegyeket, tavakat, erdőket. Félelmetes lehet ott lakni. Kedvet kap az ember elmenni és jól megnézni magának közelről is, persze trollmentes napokon.

Ajánlhatom minden olyan embernek, aki szereti a megtalált kazettás filmeket, aki szereti a szép tájakat és északra vágyik, akinek van egy kis szabadideje és belefér a norvég mitológiából egy kis lecke. Nem volt ez olyan rossz, mint ahogy leírtam. Sőt.

70%

Dwayne Johnson pályafutását nem nagyon követtem, valahogy nem érdekeltek a filmjei. Ritkán van ilyen, mert gyakorlatilag mindent megnézek. Nem is nagyon emlékszem melyik filmet láttam utoljára tőle. Annyi tudok, hogy a kezdeti akciófilmjei után átnyergelt a könnyedebb vígjáték műfaj felé. A Pancser police, Fogtündér, Zsenikém mind olyan film, ami a közrejátszott abban, hogy még jobban eltávolodjon tőlem. Azért esélyt mindenki kaphat még egyszer.

Driver (Dwayne Johnson) sitten való raboskodása után szabadulva a cellatársaktól, kocsijáig rohanva, nevekkel, térképpel és egy pisztollyal elindul bosszút állni kegyetlen mérges szellemként azokon az embereken, akik elárulták őt. Mindenkit megkeres abból a bandából, akik egy sikeres bankrablás után rajtuk ütöttek, zsákmányukat elvitték, megölték társait és testvérét, végezetül még fejbe is lőtték őt. Tíz év börtönben töltött idő után, pénzzel megtömve, Chevrolett Chevelle autójába beülve, nyakában egy zsaruval (Billy Bob Thorton)és egy bérgyilkossal (Oliver Jackson-Cohen) városról városra végigjárva nem kegyelmez…………

DRIVER, COP, KILLER. Valamiért nem adtak neveket, valamiért úgy gondolták a készítők, hogy így titokzatosabbak a szereplők. Jól indul az egész. Már a kezdő jelenetsor meghatározza a film hangulatát. A remek zenék, lassított jelenetek és a könyörtelen első öt perc, egy igen jó kis bosszúfilmnek vetíti elő a megnézését.  Sajnos, ahogy haladunk előre a lassítások, a jó kis zene és legfőképpen a hangulata a filmek elvész. Kibontakozik maga a történet is, ami igazából szögegyszerű lenne, ha bonyolítás végett nem vittek volna bele olyan mellékszálakat, amik számomra teljesen letompították a filmet. Azt gondoltam, hogy ez kőkemény bosszúfilm lesz, helyette meg kaptam egy akciófilmbe oltott drámát, ami nem is lett volna baj, ha, érdekelt volna. De valahogy mégsem. A három szálon futó sztoriban az egyik a Zsarué, aki nem tudja lebirkózni narkófüggőségét, családjával próbálja a kapcsolatát rendbe hozni és nem mellékesen, már csak 10 napja van nyugdíjazásáig hátra. A másik szálon meg ott van a filmsztár kinézetű bérgyilkos a modell barátnőjével, akinek annyi pénze van a hobbijából, hogy akár a Holdon is vehetne házat. Rá is küldik kerek 1 dollárért (el is merengtem, hogy akkor miből van minden??) a mi Démonunkra, akit viszont nem sikerül egyből lapátra tennie és ez miatt oly mérhetetlenül dühös lesz, hogy nem is akar a visszavonulása előtt semmi mást, csak mindenáron teljesíteni elkezdett küldetését. Hát igen, a kitartás kevés embernek veleszületett tulajdonsága. A bérgyilkos is ember? Valami ilyesmire gondoltak szerintem.  

Szóval ezek a mellékszálak nekem speciel nem jöttek be. Teljesen hihetetlennek tűnt, mind a narkós és mind a mindent megvehetek, de ha nem tisztelsz, kinyírlak vonal.  Azt kell, hogy mondjam, nem kellett volna ide, de akkor meg, ahogy fentebb is írtam a szögegyszerű sztoriból, már csak a szög maradt volna meg. Az meg a mai világban nem érdekelt volna senkit.  Ebből is az látszik, hogy néha kevesebb több. Pedig tényleg tetszett az eleje. Mikor meg vége lett azt mondtam magban, hogy egy jó kis közepes film volt ez nem bántam meg, de ahogy telnek az órák már csak az autókra emlékszem belőle, ahogy kanyarogtak a hegyi  úton.  

Dwayne Johnsont (Pancser police) eltalálták a szerepre az biztos, valahogy elhiszem neki, hogy olyan megrendíthetetlen vasember. Könyörtelen, aki megy előre és nem kegyelmez. Érzelemmenetes sebhelyes arca, robosztus teste nagyon jól állt ehhez a karakterhez.  Azt azért sajnálom, hogy nem jöttem rá, mi volt az a tetoválás a bal karján, mert, aki meglátta kirohant a világból! Nyomulhatna tovább akciósztárként, simán nézném őt más hasonló jellegű filmekben még. Talán hallgat rám. Billy Bob Thortonról (Sasszem) az ugrott be egyből, hogy ez a pasi tuti narkós és nem csak ebben a filmben. Nem néz ki jól már. Csípem nagyon és itt is hozta az átlagot, semmi extra. Oliver Jackson-Cohenről (Hétmérföldes szerelem) először azt hittem, hogy a Twilightos srác, ami már eleve megbélyegezte sorsát, viszont a kedvesét játszó Maggie Grace (Kéjjel-nappal, Elrabolva) színésznőre érdemes vetni egy pillantást. Nem csúnya az biztos.

George Tillman Jr. (Notorius B.I.G. A N.A.G.Y. Rapper, Férfibecsület) rendező úr egy kicsit elrohant a forgatókönyv mellett. Lehet annyira örült neki, hogy végre forgathatott valamit, hogy nem vette észre a hibákat. A folyamatos törések miatt döcögött az egész film. Kár érte. Most vagy jobban ráállnak a mellékszálakra és még mélyebbre viszik az egészet vagy kihagyják a fenébe az egészet. Bár meg lehet nézni egyszer az biztos, de ennél lényegesen jobb ”revenge” filmet láttunk már. Tényleg az igazi jó dolog a filmben D. Johnson.(na és persze Maggie) Furcsa, hogy az elején még marha jó kis számokat nyomtak a jelenetek alá, de hova tűntek a végére? Amit szeretnék még megjegyezni, hogy kicsit érdekes pisztolypárbajok voltak a filmben. Most örüljünk annak, hogy öt méterről egyből nem találnak célt a golyók, vagy vegyük inkább gáznak egy ”tökös” akciófilmhez képest?

Ajánlhatom végül is bárkinek, aki akcióra vágyik, de annyira mégsem. Időtöltésnek elment az biztos, de azért elgondolkodtam rajta, hogy ennél lényegesen jobbat is lehetett volna forgatni. Azért nem kell megijedni, sok embernek tetszik majd.

60 %

Orosz filmet nem sokat láttam mostanában, no nem azért, mert távol áll tőlem a nyelv (pedig tanultam vagy 10 évig), vagy valami fenntartásom lenne velük szemben, hanem mert nem volt olyan, amire felfigyeltem volna. Ezért érdeklődve vettem elő ezt a II. világháború kezdetén játszódó háborús drámát.  

A film egy zenész gyerek (trombitás) szemszögéből, elbeszélésén keresztül mutatja be nekünk 1941. június 22-ét, mikor a náci csapatok megkezdik az első támadásukat a Brest-i erődítmény ellen. Láthatjuk, miként keresi a csaták alatt elvesztett barátnőjét, miként veszi ki részét aktívan a harcokból, és hogyan próbálja túlélni a soha nem látott borzalmakat. A gyerek elbeszéléséből megtudhatjuk, hogy a bombázások után a szétszakadt erőd védelmére felállított egységek vezetői Pyotr Mikhailovich Gavrilov ezredparancsnok, Efim Moiseevich Fomin Komiszár és Andrey Mitrofanovich Kizhevatov 9. szakasz vezetője miként próbálják megállítani a támadó náci seregeket……….…… (sajnálom, de soha többé nem akarom leírni a nevüket)

Az erődítmény falain belül nem csak a katonák életét figyelhetjük meg, hanem az ott élő emberek mindennapjait. Közel 8000 katona a családtagokkal, és egyéb kiszolgáló személyzettel tartózkodott a falakon belül. Doktorok, szakácsok, zenészek mind élik vidáman az életüket és nem hisznek a háború kitörésében, annak ellenére sem, hogy néhányuk már a pontos napját is tudja az offenzíva megindulásának. Mikor megindulnak a bombázások, mindenki azt hiszi, hogy ez csak gyakorlat, nem hisznek a fülüknek, a szovjet csapatok egyáltalán nem voltak felkészülve a támadásra. A támadók álruhában megérkezve okosan elvágják az energiavezetékeket, megbénítják a kommunikációt, megsemmisítik a fegyverraktárakat, és amikor küzdelemre kerül sor agresszíven, úgy verik szét a laktanyában a katonákat, mint ahogy egy éhes farkas tenné a legszebb báránycsordával.

Egészen addig a pillanatig, amíg a védekező erők szétverve több kisebb egységben össze nem szedik magukat. (kell egy vezető). A későbbiekben is azt láthatjuk, hogy a védelmi erők teljesen reménytelen küzdelmet folytattak a megszálló csapatok ellen és nagyon jól tudják, hogy ennek az ütközetnek csak egy vége lehet. Bíznak utolsó pillanatig a felmentő sereg megérkezésében, az utánpótlásban. A falakon belül kevés az élelem, víz, gyógyszer, sok a sérült, sokáig nem maradhatnak a körülvett erődben. Több nap eltelte után, az utolsó ütközetben, hitetlenkedve figyelhetjük a mai szemmel nézve bizony vakmerő bátorságot, ahogyan a katonák utolsó erejüket összeszedve kirohannak a falakon kívülre a többszörös túlerőben lévő náci sereg elé. A filmben bemutatott orosz emberek hozzáállása későbbiekben rávetíthető majd az egész szovjet népre a II. világháború folyamán.  Azt hiszem ez a fanatizmus, ez a hazaszeretet segítette megnyerni végül is nekik a háborút. Utána olvasva megtudtam, hogy itt a keleti fronton vesztették el a náci csapatok az embereiknek közel 5 %-át az első hetekben.  

A film elméletileg valósághűen ábrázolja a megtörtént eseményeket. Hatalmas, véres csaták, drámai pillanatok, mind felfedezhetők a filmben. Írhatnék nagyon durva jelenetről is, amit ritkán lát az ember a filmben, de ugye ne csak a megrázó jelenetekért legyen emlékezetes egy történelmi film. Bár lehet, hogy a mai ifjúság már csak ezt veszi észre a filmből és ebből tanul. Megjegyzem még, hogy számomra egy kicsit hosszú volt, és bizony voltak olyan jelentek, amik lassították a filmet, de nem lehet két órában csak az akciójelenetekre koncentrálni.

A szereplőkről csak annyit írnék, mint amikor keletről érkező filmeket nézek, hogy soha életemben nem láttam még őket más filmben, és ha az elkövetkezőkben néznék is tőlük valamit, biztos, hogy nem ismerném fel egyiket sem. Azonban ez nem jelenti azt, hogy nem passzoltak volna tökéletesen a filmhez, nem tudok semmi rosszat írni, de nem is akarok, tuti hazájukban elismert színészek. Jók voltak és kész. Különösen a kissrác.

Alexander Kott nagyszerű történelmi filmet rendezett felhasználva a Brest-i Múzeum által őrzött dokumentumokat az erődítmény ostromáról. Igazából ez a történelem egy része, nem egy olyan dolog, amit illett volna szebbé varázsolni, ezt látni kell az utókor számára is és nem csak a volt Szovjetunió területén. Nekem egy filmélmény, amiben lehetne keresni hibát, de minek. Ha kicsit is okosodik az ember, tanul belőle, akkor elhagyja azokat a dolgokat, amik neki nem tetszettek. Persze lehet, hogy ezek csak nekem nem jöttek be, de valójában meg így volt reális.  A látvány az biztos, hogy tökéletes, durva, és megrázó, megfogják az ember. Olyan, hogy szívesen beszél róla az ember másnap. A zenéje csak úgy térnék ki, ami egy kicsit meglepő, hogy nekem az Elemi ösztön ugrott be róla.

Akik szeretik a hősökről készült alkotásokat, akik szeretik a valós történelmi eseményekről készült filmeket, aki szerette a Sztálingrádot (bár szerintem az jobb) azoknak ne hagyják ki ezt sem. Megrázó háborús dráma.

75% 

Ezt a filmet talán még melóban ajánlotta nekem valaki, hogy az egyik legjobb börtönös film, már ha lenne ilyen kategória. Az ausztrál Chopperhez (Erik Bana főszereplésével) hasonlították, aki elég nagy legenda volt odakint.  Persze valós történeten alapszik, mivel a pasi még jelenleg is egy angol börtön vendégszeretetét élvezi.  

Michael Peterson már gyerekkorában sem volt egyszerű eset, mindegy, hogy ki jött vele szembe, kinek nem tetszett a képe, lehetett az diák vagy tanár, az biztos, hogy kapott egy jó nagy pofont. 1974-ben 19 éves korában elhatározta, hogy híres lesz és egy lefűrészelt csövű puskával a helyi postát kerek 26 fontért kirabolta. Mivel jellegzetes kopaszra borotvált feje volt enyhén vicces bajusszal, hamar le is csukták 7 évre, amiből a ”rossz” magaviselete miatt egyre több lett. Itt vette fel Charles Bronson színész után a becenevét. A börtönben minden olyan dolgot elkövetett, ami biztosan nem a megfelelő magatartás: amikor csak lehetett mániákusan ütötte-verte a börtönőröket, rabtársait, néha túszokat ejtett és nem mellékesen lázadást szított, aminek az lett a következménye, hogy diliházban kötött ki, majd mivel ott sem bírta a levegőt, újra áthelyezték a börtönbe, hogy ne okozzon több kárt a betegeknek. A mai napig 34 évet ült, amiből 30-at magánzárkában töltött és Ő most Anglia leghíresebb és legköltségesebb élő fegyence. Közel 120 börtön, fegyház és pszichiátriai intézet lakója volt.

Szerintem elérte a célját. Bár nekem nem volt annyira ”szimpatikus”, mint az ausztrál rokona Chopper, bár Chopper gyilkolt – elmondása szerint ugye csak azt, aki megérdemelte – mégsem volt annyira nagy marha, mint Bronson. A film kicsit furcsán, két szálon fut, abból az egyiken végigkövethetjük a gyerekkortól egészen napjainkig ezt az extra életpályát börtönről börtönre. Láthatjuk 69 napig tartó szabadon engedését, mialatt csöppet sem tud beilleszkedni a társadalomba. (nem is akar) Illegális bunyókon vett részt, emberekkel és kutyákkal verekedett. Megpróbált kapcsolatot létesíteni, szerelmet vallott, aminek a következménye egy pénz nélküli ezer fontos gyűrű elvétele az ékszerüzletből, jutalomból újra dutyi. (15perc alatt elkapták)

A másik szál pedig egy színházi előadás keretében, közönség előtt előadott vízió, ahol Bronson életpályájának a rá mért hatásait figyelhetjük meg közelről, miképpen reagál az őt ért ingerekre. Nekem ezek amúgy annyira nem jöttek be. Igaz azt sem mondhatom, hogy a képek ne lennének látványosak. A színházi jelenetekből aztán tényleg megtudjuk, hogy a pasi nem százas. Ennyire nem félni a haláltól, ilyen önroncsolóan élni, ezerrel pörögni állandóan, csak a veszélyt keresni, mindenkire haragudni és menni előre dühösen, mint egy vadkan, kicsit sem arra enged következtetni, hogy az illető nem pszichiátriai eset. Kevés ember érti ezt meg. Ez kezelendő dolog, mondjuk sporttal, valamilyen küzdősporttal. Nekem nagyon kevés ahhoz, hogy mindez azért van, hogy híres legyek! Ennek ellenére a film teljesen szórakoztató, nyers, kellően véres és gusztustalan. Gusztustalanságból írhatnék le egy két dolgot, de sok embernek elmenne a kedve még az élettől is. Nekem a film első fél órája nagyon tetszett. A film utolsó jelenete egy kicsit megrázó, a pasi totálisan reménytelen esetnek tűnik. Sajnálatot, egy cseppet sem éreztem iránta.

Olyan érzésem volt, hogy a filmnek más szereplője szinte nem is volt, ritkán fordul ilyen elő, de Tom Hardy (Eredet, Spíler) uralta mindenhol a képernyőt annyira belement az agyamba. Biztos, hogy tanulmányozta Petersont, mert magától az ember nem közlekedik így, nem néz így, és még sorolhatnám. Viccesen félelmetes karakter. Tökéletesen játszotta a mániákus dühöngő bikát. Nem véletlenül fedezték fel ez után a nagyobb rendezők. A többiek tényleg csak mellékszereplők.

Nicolas Winding Refn (Elátkozott város, Valhalla Rising) végül is egy igen érdekes életrajzi filmet készített a maga nemében, egy olyan emberről, aki még ezzel a filmmel is csak jól jár, hiszen a célját éri el vele! Híres lesz, ahogy szerette volna. Az már más kérdés, hogy ki szimpatizál vele. A film amúgy jó, érdemes megnézni a sokkoló képei ellenére is.  A zenéjétől igaz falra másztam, a disco korszakban berobbant zenéktől kirázott a hideg, de amúgy vicces. Nem kell a film elé kaját készíteni, mert nem hosszú. 

Nem ajánlom nagyon a gyengébbik nem képviselőinek, viszont azok a férfiak, akik szeretnének megnézni egy nyers erőszakos filmet egy őrültről, azok mindenképpen nézzék meg. És a végére: Chopper rajongóknak kötelező! Nekem speciel mondjuk az jobban bejött Eric Banával.

60 % 

Christian Bale egy őrült. Mindig is sejtettem, hogy nem normális, de miután megnéztem a mai filmjét, ez keményen tudatosult bennem. Már a Gépész c. filmjében sem volt semmi, ahogy kinézett, de itt is közel ugyanannyit leadott testsúlyából. Félelmetes egy pasi. Maga a film volt az utolsó, amit még nem láttam a legjobb filmek közül, amit az Oscar – díjra jelöltek és azt kell, hogy mondjam, évek óta nem volt ennyire kiegyensúlyozott, erős mezőny.

A film megtörtént eseményt dolgoz fel egy bokszolóról, Micky ’Irish’ Wardról (Mark Wahlberg), aki miután szakít edzőjével, Dicky Eklunddal (Christian Bale), aki egyben a féltestvére, a sorozatos kudarcok után visszatér a szorítóba és a világbajnoki övért küzdhet. Korábban Dicky volt az egyetlen bokszoló, aki Sugar Ray Leonardod kiütötte a ringben, jelenleg azonban az HBO tv stáb elborzasztó dokumentumfilmet forgat a kábítószer függőségéről. Fivérével elválaszthatatlanok voltak, mind az edzőteremben és azon kívül is, azonban Dickyt kábítószer és egyéb bűncselekményei miatt lecsukják. Mialatt testvére börtönben van, Micky átgondolja életét és megtalálja élete párját Charlene Fleminget (Amy Adams). Szakít menedzserével, alkoholista anyjával Alice Wardal (Melissa Leo) és szinte az egész családjával, akik eddig csak kihasználták. Az új edzővel és ’team’-mal nekivág ismét a szorítónak, beindul a gépezet, siker sikert követ, azonban Dicky-t egy nap kiengedik…..

Na, hát ezt a filmet is látni kellett ahhoz, hogy bebizonyosodjon, hogy bizony 2010-ben nehéz lesz eldönteni, melyik volt a legjobb film. Nem lesz egyszerű, mert bizony ez is jó volt. Ha másik bokszolós filmhez hasonlítanám, kapásból a Rocky első része ugrana be. Abban sem a boksz a lényeg. Ez is egy családi dráma elbújtatva sport háttér mögé. Mark Wahlberg és Christian Bale állnak a film középpontjában mögöttük pedig a kizsákmányoló család. Láthatjuk azt a családot, ahol Mellisa Leo a hadvezér, és Ő, mint a legfőbb hadúr hogyan manipulálja úgy a férjét és a lányait, mint a katonákat. Ellenkezés nincs. És ebben a filmben bizony az elnyomás nagy úr. Vicces az a kép, ahogy ülnek a lányok, legalább heten, mint a gonoszok és lesik anyjuk minden szavát. Parancsra mennek, mozognak. Megfigyelhetjük, Mark miként eszmél rá arra, hogy ez így nem mehet tovább, ha nem szakít a reménytelen bátyjával, süllyesztőbe kerül. Persze ehhez nagymértékben segít és hozzájárul a bárpultos barátnő Amy Adams, aki mindenben támogatja, még akkor is mikor az egész család ellene fordul.

A két testvér piszkosul jók együtt, két ellentétes karakter, két ellentétes színészi játék. Bár kezdetben feltűnő, hogy Bale mennyire ellopja a show-t, de aztán rájövünk, hogy bizony a modellből lett színész is a maximumot hozza ki magából. És ez most ebben a filmben tökéletesen elég. Hihetetlen érzés lehet egy munkásosztályból feltört sportoló életében olyan nagy napra visszaemlékezni, mikor egyedüliként kifektette a nagy Sugar Ray-t, gyakorlatilag ez tartja már életben, és borzasztó azt látni, hogy egy bálványként tisztelt bokszoló, sportoló, hogyan tud a pokol kapuján kopogtatni, mire képes a drog. És innen felállni, szinte lehetetlen, illetve nagyon nehéz. Az a kép, a szabadulása után, mikor megáll a drogosok házánál és továbbmegy, nagyon jó. Ott tudatosul benne, hogy ha már neki nem sikerült elérni a nagy célt, legalább a testvérének adassék meg és bizony Marknak szüksége van rá. Sok boksz jelenet nincs benne, illetve ha van is egy – egy perc, kivéve az utolsó összecsapást, ami nagyon érdekes, különösen abban a tudatban, hogy ez így is volt. Lehetne még bőven elemezni a filmet, de tegye meg mindenki maga, jobb érzés, mint elolvasni, így is sokat leírtam már belőle. Megérdemli, hogy a legjobb sportfilmek között legyen a helye, és nem véletlenül jelölték hét Oscar-díjra.

Christian Bale (A Sötét Lovag, Közellenségek), mint ahogy a bevezetőmben is említettem egy őrült, bár biztos van az a pénz, amiért az ember így megsanyargatja magát. Az már más kérdés, hogy mennyire egészséges dolog. Azt hiszem, ez egy igazi show volt számára, brillírozott. Már amint meglátod a képernyőn az ugrik be, hogy úr isten mennyire jó. Lehet előbb utóbb majd unalmassá válik, mert szinte mindig jó. Szerintem nem normális a pali, persze jó értelemben véve. Mark Wahlberg (Az olasz meló, Pancser Police) mögötte elhalványul is meg nem is, neki ez a szerep jutott, neki így kellett játszania. Ő így jó, ahogy van és ez most dicséret. Mellissa Leo (Mindenki megvan), Amy Adams (Szökőév, Kétely) szinte mindig jó, elfogultság nélkül írom. Szeretem mindkettőt. És a végére egy érdekesség, Mickey O’Keefe, aki a filmben a rendőr/edzőt játszotta, a valódi trénere volt az igazi Micky ’Irish’ Wardnak! Jelenleg is őrmesterként dolgozik a Lowelli rendőrségnél Massachusettsben.

David O. Russell (Sivatagi cápák) azt hiszem igen emlékezetes filmet készített egy nagyon nagy küzdeni akarással rendelkező sportolóról, akinek bizony az élete nem volt egyszerű. A filmben nekem szinte minden bejött. Kellően humoros, kellően drámai és szerethető karakterek.  Külön kiemelném a hihetetlen jó zenei anyagot, ritkán hallok filmben együtt Led Zeppelin, Aerosmith, Whitesnake, Red Hot Chili Peppers és Rolling Stones számokat.

Akik szerették a Rockyt, a Dühöngő Bikát, Millió dolláros bébyt, A remény bajnokát azok nehogy kihagyják ezt a szuper filmet! De minden sportszerető embernek ajánlhatom, akik nem csak csupán a sportot látják, hanem magát az embert is.

85% 

Azt hiszem elhamarkodtan írtam, amikor azt fejtegettem korábban, hogy a női oscar díjat Natalie Portman kapja meg a  Fekete hattyú c. filmben nyújtotta alakításáért, a férfit pedig James Franco a 127 Hours c. filmjéért.  A női szobrocska Portman kisasszony kezébe landol az biztos, de Franco nem kapja meg, mert ma, amit láttam Colin Firthtől az egyszerűen bámulatos volt, de ezt ugyanakkor az egész filmről elmondhatom.

Az 1930-as évek elején a későbbi VI. György (Colin Firth) azaz Bertie, még Yorke hercegeként borzalmas beszédhibával küzdött, konkrétan dadogott és felolvasni szinte egyáltalán nem tudott. Hiába próbálkozott különböző orvosokkal, egyik sem tudott rajta segíteni. Felesége , a leendő Elizabeth királynő (Helena Bonham Carter) azonban talált neki egy olyan beszédterápiával foglalkozó ausztrál férfit, Lionel Loguet (Geoffrey Rush), aki meglehetősen egyedi módszerekkel dolgozott és kezdeti sikereket ért el nála. 1936-ban V. György (Michael Gambon) halála után a trónt Bertie bátyja a csapongó életet folytató David, VII. Edward (Guy Pearce) király kapja meg, aki azonban beleszeret egy amerikai elvált nőbe. Az öntörvényű Edward király nem hallgat a kormány tanácsára, - akik azt mondják, hogy az Angelikán egyház fejeként nem vehet el kétszeresen elvált asszonyt - ezért lemond. 1936-ban megválasztják fivérét VI. Györgyöt mielőtt még a Hitleri Németország kirobbantaná a háborút. Persze a dadogása és bátorsága nem sokat javult………    

Nem csak azért szeretek ilyen filmeket nézni, mert minden perce remekre sikerült, hanem rájövök arra is, hogy bizony a történelemtudásom eléggé hiányos. A film a brit történelem egyik különösen fontos szakaszának eseményein végigmenve (II. Világháború előtti időszak), meglehetősen viccesen mutatja be két teljesen ellentétes társadalmi rangú ember kapcsolatát, majd később a közöttük kialakuló barátságot. Bertiet betegsége rettentően hátráltatja, bátortalanná teszi, ezt próbálja Lionel feloldani, úgy hogy közben orvosolja beszédhibáját. A vásznon látható közös jeleneteik a film csúcspontjai. Azok a párbeszédek, amik egymás között elhangzanak, zseniálisak! (”- Mondjon egy viccet! – Időzítés sajnos nem erősségem!”) Elméletileg egy emberi drámát látunk, egy embert miképpen küzd a betegsége ellen, de nekem, ennek ellenére egy két kivételtől eltekintve szinte végig mosoly ült az arcomra, sőt mikor a logopédus a cimboráját, - mert kezdetben így szólította Yorkie hercegét - ugrálásra, arcrázásra, szőnyegen való gurulásra kényszeríti hülyére röhögtem magam. Persze fény derül arra is, hogy gyakorlatilag az ember nem születik ”dadogósnak”, azt valami kiváltja gyerekkorban, ezért visszamegyünk Bertie múltjába is egy kicsit. Mivel a múltban játszódik eleve, megemlítem, hogy semmi olyan dolgot nem vettem volna észre, ami egy kicsit is kizökkentett volna a ’30-as London hangulatból. Lionel szobája, ahol a pácienseivel gyakorol, meglehetősen durva és nyers, ugyanakkor félelmetesen jól néz ki különösen azzal a kanapéval. Mind a külső jelenetek, mind a belső terek látványa rendkívül pazar. (Mondjuk, milyen legyen a Westminsteri templom, ha nem szép) A film maga történelmi dráma kategória, de valami olyan hangulata van, ami mégis könnyeddé fogyaszthatóvá teszi az alkotást és nem konkrétan a drámaiság felé viszi a nézőt. Bár az utolsó nagy rádiójelenetnél, amire az egész film alapoz, lehet izgulni szépen.  

Colin Firth (A Single Man, Mamma Mia) játékát nincsen olyan kritikus, aki ne magasztalná egekig, úgy gondolom, én is beállhatok a sorba, még ha csak egy mezei filmszerető ember vagyok is. Lenyűgöző alakítást nyújtott, simán elképzelem róla, hogy anyanyelvi szinten dadog. Élmény volt nézni. A szobor az övé. De egy cseppet sem volt rosszabb Geoffrey Rush (A Karib-tenger kalózai 1-3) és Helena Bonham Carter (Sweeney Todd, Alice Csodaországban) sem. Azt mondom, hogy nem lett volna ez ilyen jó film, ha nem lettek volna ennyire profik a színészek. A többi mellékszereplőt még meg sem említettem: mint Michael Gambon, Timothy Spall (mindkettő Harry Potter és a halál ereklyéi 1.rész), Guy Pearce (Memento), Derek Jacobi (Gladiátor).

Tom Hooper (Az elátkozott Leeds United-szintén nagyfilm) rendező az egyik legjobb filmet készítette el 2010-ben David Seidler forgatókönyvíró segítségével. A filmtől csak ámulni és bámulni lehet. Egy cseppet sem unalmas, végig érdekes történelemleckét láthatunk kellemes mosolygások között emberi drámába ágyazva. A látvány és a zene zseniális. Felsorolhatatlan mennyiségű Oscar-díjra jelölték a fimet, bár ez sok embernek amúgy nem mond semmit, de valamilyen szinten azért elismerése a műnek.  Úgy olvastam, hogy a filmet újravágják, beférjen a PG-13-as karikába is, mivel kicsit sokszor hangzik el a király szájából az a bizonyos angol F betűs káromkodás. (jelenleg ”R” besorolású, ami annyit tesz, felnőtt film) Arra, hogy hazánkban, miképpen fordítják majd le, kíváncsi leszek.

Mindenkinek ajánlom, aki szeretne hatalmas filmélménnyel gazdagodni! Továbbá aki szeretne a brit történelemből egy picivel többet megtudni, kötelező.

90 %

A tegnap esti vígjátékot feldolgozva, új napra ébredve, jobb filmben reménykedve érkeztem a szeretett műsorszóró dobozom elé. A választásom egy 1978-es film feldolgozására esett, annak tudatában is, hogy ez ismét bosszúfilm és már megint ”remake”!  Talán a poszter lehetett ami felkeltette az érdeklődésemet a film iránt amit végül is nem bántam meg, hogy megnéztem.  

Jennifer Hills (Sarah Butler) alkotói válságából próbál szabadulni egy teljesen eldugott kis tóparti házban távol a nagyvárosi élettől. Úgy gondolja az ihlet csak az erdő közepén jön meg neki, megannyi alkotói válságban szenvedő íróhoz hasonlóan. Egy éjszaka a ”helyi hülyék”, akiket akarva akaratlanul még az erdei házhoz való megérkezése előtt megjelenésével felzaklatott, rátámadnak, megverik, megalázzák és a végén meg is erőszakolják. Így sorrendben. Mielőtt azonban eltüntetnék a nyomokat, a lány a folyóba zuhan és elmerül. A szadista társaság tagjai nem találják meg a holtestet hiába is keresik naponta. Egy hónap után azonban nyugalmuk gyökeresen megváltozik, mikor az elhunytnak hitt lánytól jeleket kapnak……………

Igazán kellemesen szórakoztató bosszúfilm volt. Bár az elején a szokásos értetlenkedésem ugyan előjött. (Persze csak úgy filózgat az ember, mert ennyi erővel minden filmbe bele lehetne kötni) Zavart, hogy egy 20 év körüli lány, hogy a fenébe kerülhet már az első könyve után alkotói válságba! Biztos rettentően kimerítő lehet könyvet írni, de azért reménykednék, hogy nem az első után hullik szét a karrierem.  Bár nem is ez volt a legnagyobb problémám, hanem az, (már megint) miért kell elvonulni az isten háta mögé az erdőbe, oda, amerre fényévente jár ember, akkor is csak abban az esetben, ha eltéved! Mert ugye normális embernek még véletlenül sem jutna az eszébe, hogy ennyire elvonuljon a külvilágtól! Oké, nem vagyok író és nem tudom mi kell nekik! De most tegyük fel, hogy ilyenkor keresnek valami tuti szép és nyugalmas helyet, egy ötletparadicsomot, ahol mindig van egy tó (általában a filmekben) és mi csak álmélkodunk, hogy bizony milyen klassz lenne nekünk is egy ilyen helyen, ilyen csöndben, madárcsiripelés hallgatva, stb…, de könyörgöm, akkor sem mennék el egyedül, mert az első este legkisebb neszére összetojnám magam!!!  

Aztán ugye meg jön az első probléma a mobiltelefonnal, hogy nem működik és még véletlenül se lehet vele telefonálni, abban az esetben, ha esetleg valaki zaklatna.  Mert biztos, hogy jön valaki, aki az életünkre tör. Persze a házon ezer ajtó ezer ablak, mind nyitva! Logikus. Hála az égnek ebben a filmben már az első öt percben kiderül, hogy kiktől kell majd félnünk, és nem rettenünk halálra valami fészkes fenevadon. Amúgy igazán sikerült egy nagyon ellenszenves ”lótenyésztő” brigádot összeszedni a stábnak. Ők aztán filmben is ritkán látott nagy bunkók, akik kellően brutálisan és naturális mutatják be azt, amit ugye nem szeretnénk soha magunkon megtapasztalni. Ez most egy elég trendi dolog lett, hogy mindent mutatunk, hadd sokkolódjunk. A film első fele el is megy ezzel, hogy hüledezünk, mi mindent kibír egy emberi test. A második részben meg ugye jön az, ami ilyenkor várható, a megtorlás, a bosszú, aminek még naturálisabbnak és még véresebbnek kell lennie. A film végéhez közeledve fokozódik egy kicsit az izgalom, de akkor inkább a kivégzések mennek. Nem azt mondom, hogy bonyolult a sztori, mert nem az, de teljesen hozta azt a szintet, amit elvárunk egy jobban sikerült thrillertől. Tudunk izgulni valakiért, aki még jól is néz ki, a gonoszok tényleg rosszarcúak és nem kegyelmeznek, a film kellően fürdik vérben, olykor túlzottan is sokat mutatnak, és a végén tényleg vége van a filmnek és nem kelnek fel 130szor is. Kezdeti negatív gondolatmenetem ellenére a film igazán élvezhető alkotás bizonyos életkor felett. Már csak egy gondolatom (kérdés magamhoz) maradt a végére, hogy miért van az, hogy minden amerikai kisvárosban(faluban) ahol alig lézengenek emberek, a lakókat mindig úgy állítják be, ha idegen érkezik a városba, nincsen nálunk aberráltabb, gonoszabb ember messze a vidéken.  Vajon ez mitől van?

A főszereplő hölgy Sarah Butler (Helyszínelők) poszterén mutatott fenekére sokan felfigyelnek majd és csettintenek egyet, de hála az égnek a filmben nyújtott teljesítményéért is ugyanezt lehetne csinálni. Igazán hihető volt. Nekem mondjuk, a bosszút állok azért is tekinteténél jobban tetszettek az ártatlanabb vonásai. Azok természetesebben jöttek át. Az arcába lógó hajától nem lett félelmetesebb, és egy kicsit hihetetlen erővel rendelkezett. Amúgy nem volt vele semmi gond.  A ”bunkók” csapata viszont kellően ellenszenves volt. Daniel Franzese, Chad Lindberg, Jeff Branson, Rodney Eastman (sorozatsztárok) mindegyik más egyéniség, egyetlen kapocs köti össze őket, a jó nagy parasztság. A sheriff Andrew Howard (Transformers 2) volt a kedvencem az édes kopasz fejével, kis bajuszkájával és álszent magatartásával.  Igazi tenyérbemászó.

Steven R.Monroe nem tartozik a híresebb rendezők közé, eddig inkább kamera mögött asszisztensi és operatőri feladatokat látott el, persze azért rendezett korábban néhány tévéfilmet is. Találtam egy alkotását, amit az Imdb. kerek 1.7/10 ponton jegyez. Hmm. Ehhez képest a Köpök a sírodra tökéletesen élvezhető síkegyszerű iparos munka, amiben van bizony egy - két olyan jelenet, amit ritkán lehet filmben látni. Tulajdonképpen a film erre helyezi a hangsúlyt és ezért is marad emlékezetes. (Ha gusztustalan lennék, leírnám, hogy levágott férfi nemi szervet szájba tömni, nem hiszem, hogy sokszor láttunk már, és ilyen megerőszakolós jelenettől is kiráz a hideg).  2011-ben jelenik meg egy Sci-fi, amit Bulgáriában forgatott. Nem biztos, hogy kíváncsi leszek rá, de talán kap majd egy esélyt. Meglátjuk.  

Aki szerette Az utolsó ház balra c. filmet, ezt semmi esetre se hagyja ki, mert olyan érzése van az embernek, mintha azt nézné kicsit gyengébb kivitelben. Azoknak a feminista hölgyeknek ajánlom, akik szeretnének igazi bosszút látni elfajzott férfiakon, ha már saját kezűleg nem megy.  Viszont nem ajánlom gyenge idegzetűeknek, de nem a feszes tempó miatt, hanem mert a gusztustalanabb részek lehet, kiverik a biztosítékot.

60% 

Vannak olyan napok, amikor nem mindig nézheti az ember azt, amit szeretne, különösen akkor, ha egy tv van a házban. Néha teljesíteni kell a párod kérését, egy jó pont reményében, abban az esetben is, ha te a hátad közepére nem kívánod a megnézendő művet. Különösen igaz ez nálam romantikus vígjátékokra, mert piszok kevés van olyan, ami megüti a nézhető mércét.  Ráadásul szombat este is van.

Holly Berenson (Katherine Heigl) saját vállalkozásában cukrászdát vezet, Eric Messer (Josh Duhamel) pedig a helyi kosárlabda csapat operatőri asszisztenseként tevékenykedik. Azonban egy elég rosszul sikerült randijuk után az élet úgy hozza, hogy közösen kell felnevelniük a keresztgyereküket, mivel Sophie szülei autóbalesetben elhunytak és a végrendeletben Sophie gyámjaként ők lettek megnevezve. A gyerek mellé persze jár egy tehermentes ház is, ahol az elhunyt barátok szerették volna, hogy lányuk felnőjön.  Ebben a házban kezdik meg egymás iránti ellenszenvük leküzdését és a csöppség felnevelését. Persze az élet nem egyszerű, főleg nem egy babával!

Többet nem is szándékoznék írni a tartalmáról, mert ez egy olyan film, hogy aki eddig elolvasta amit a sztoriról írtam, simán megerőltetés nélkül, látatlanban tudná folytatni az egészet a végkifejletig. Nem is tudom, hogy most lehúzzam egyből vagy azt méltassam, mit is akart a film közvetíteni. Vagy egyiket sem. Inkább arról írok, ami már eleve meghatározta a filmhez való hozzáállásomat.

A végrendeletemben nem hiszem, hogy a létező legjobb barátomra bíznám a gyerekem felnevelését, még abban az esetben sem, ha tudom, hogy még soha életében nem látott pelenkát, de mégis feltételezem azt, hogy majd beletanul. Oké, egy kocsit már inkább, de könyörgöm ez egy gyerek! Ja, hogy majd jól belejön, ááá ez egyáltalán nem kicseszés vele és az életével sem, bár akkor már engem mit érdekel. Szívjon vele ő. Nehéz elhinnem, hogy nincs más, jobb lehetőség. Na, ez volt számomra a legnagyobb probléma. Talán 1000 esetből 1x előfordulhat ilyen, de nem hiszem. Persze értem én, hogy mit szeretne közvetítetni a film, mert itt legalább látjuk, hogy mindenki csak rájön, hogy melyik a gyerek eleje, még akkor is, ha először fordítva nyomja a cumit a szájába. Ennyi. A többi egy kliséktől hemzsegő marhaság, ahol tényleg van egy két megmosolyogtató jelenet, de az biztos, hogy nem ez az a film, amitől halálra röhögöd magad. És abból is már elegem van, hogy abból álljon a poén, hogy a pelenkából kirepül a kaki, és a chips finomabb, mint a frissen készült kaja, mert ilyet és ehhez hasonló ”vicces” jelenetet rengeteget láttunk. Egy dolog, ami talán még érdekes lehet valakinek, hogy ez egy ”reverse” film, tehát nem egyből szerelem, család, gyerek, ház… hanem itt minden fordítva történik ház, gyerek, család, szerelem. Bár nem hiszem, hogy valakinek lelőttem volna a poént.  Kicsit, talán szigorú vagyok, és tényleg aki gyerekvállalás előtt áll, annak azért mulatságos lesz, de nekem nem. Őszintén mondom, nem egyszer ásítottam rajta, pedig nem vagyok álmos típus, ami egy vígjáték esetében azért nem éppen erény. Talán segített volna rajta, hogy nem lett volna közel 10 perc híján két órás.

Katherine Heigl (A csúf igazság, A Grace klinika) és Josh Duhamel (Minden kút Rómába vezet, Transformers I-II.)a két főszereplő, akiknek a hálás örökölt szülői szerep jutott. Pont ugyanolyan átlagosak voltak, mint maga a film. Egyáltalán nem fogok majd emlékezni rájuk, de ez már legyen az én problémán. Semmi extra hisztis megfogó súrlódó kiabálós kibékülős könnycseppes jelenet, amire azt mondanám, hogy igen.  Ja, hogy ez nem is olyan film? Akkor meg milyen? Feltűnik még gyerekdoki szerepben Josh Lucas (Mindenütt nő, Az áruló szív), akin néha feltűnt valami nagyfilmes múlt, de semmi több. Felejthető, mint az egész film. Azért azt megjegyzem, mert muszáj, hogy a kis Sophie aranyos volt, egyedül Ő nem tehet semmiről.

Greg Berlanti (Barátságpróba) második nagyjátékfilmje, többnyire tv sorozatok közreműködésében tevékenykedett. Nem mondhatom azt filmjére, hogy kár volt, mert van egy két nevelő célzata, hogy a gyereknevelés baromi nehéz és mennyi lemondással jár, stb., de maga a megvalósítása nekem nem jött be. Talán, ha női szemszögből néztem volna, amit nálam elég nehéz lett volna megvalósítani, másképpen látom.

Ajánlanám azoknak, akik régen láttak vígjátékot vagy esetleg azoknak, akik nem tudnak dönteni, hogy mit is akarnak megnézni a moziban, mert lényegében mindegy nekik, úgyis csak egymás kezét akarják fogni és romantikázni. Illetve azoknak a férfiaknak is ajánlhatom, akik szeretnének egy jó pontot a kedvesüktől, amit a későbbikben egy jó kocsmázásért ”leadhatunk” ismét. Azért kérdezzük meg a legjobb barátainkat, akiknél van pici baba, hogy az elkövetkezőkben, ha esetleg valami baj lenne velük, mi a tervük a gyerekkel, nem ám valami hátsó szándék derül ki a végrendeletükből!   

50%    

(Három nap net nélkül. Halál.)

John Ajvide Lindqvist Hívj be! (Lät den Rätte komma in) című regényét 2008-ban filmesítették meg hazájában, Svédországban. Szerintem az utóbbi évek egyik legjobb, legkeményebb, de ugyanakkor legemberibb vámpíros sztorija volt. Kevés olyan filmes díj volt, amit nem zsebelt be. Nem akarom megbántani a Twilight rajongókat, de semmilyen szempontból nem lehetett egy súlycsoportba helyezni a kettőt. Egyáltalán nem kellett sokat várni arra, hogy Hollywoodban feldolgozást készítsenek.

Owen (Kodi Smith-Mcphee) 12 éves gyerekként esténként egyedül tengeti mindennapjait társasházuk udvarán. Visszahúzódó gyerek lévén barátja nincs, az iskolában különc természete miatt lenézik és nem mellékesen a suli helyi menő sráca amint teheti, megalázza és rosszabb napokon meg is veri. Elvált édesanyjával - akinek az alkohol fontosabb, mint a fia - nem találja a közös a hangot, szinte menekül otthonról. Egy éjszaka közvetlenül a szomszéd lakásba új lakók költöznek. Egy férfi és egy kislány. Megjelenésük után a közelben kegyetlen gyilkosságok történnek. A parkban egyik este, miközben Owen képzeletben bosszút áll iskolatársán, az új lány Abby (Chloe Moretz) megszólítja. A barátkozásuk elkerülhetetlen. Egyre többet találkoznak, és egyre jobban megértik egymást……. persze csak éjszakánként…..közben a véres gyilkosságok tovább folytatódnak….

Na, ezt elég titokzatosra sikerült leírnom annak, aki először nézné meg. Aki meg látta az eredetit, annak sok újat nem mond. Mindig azt gondoljuk, hogy az eredeti sokkal jobb, mint a feldolgozás, de így most megnézve, azt gondolom, hogy ebben az esetben sikerült ezt elkerülni, mivel ez most kicsit eltért az eredetitől, és nem biztos, hogy negatív irányban. Mondom ezt úgy, hogy olvastam magát a regényt is, amit ugye marha nehéz lett volna egy az egyben vászonra vinni. A svéd verzió más. Annak a filmnek mások az értékei. Nyersebb, komorabb, mélyebb és más atmoszférát teremt. Kiváló a maga nemében. Az amerikai változat viszont többet ad a regényből és nem annyira hideg, sok esetben olyan érzésem volt, mintha egy teljesen más filmet néztem volna. Nekem egyelőre ez jut az eszembe. Persze a regény mindkettőnél 100x jobb és durvább, és a terjedelme miatt – közel 600 oldalas – lehetetlen lett volna filmre vinni. Az biztos, hogy mindkét változatból borzasztóra hiányoztak lényeges részek. Részletekkel nem akarok példálózni, mert csak a filmélményen rontana. Érdemes elolvasni. Az amerikai változat egy kicsit jobban pörög, de még így sem túl gyors a film. Kicsit megpróbálta érthetőbbé, fogyaszthatóbbá tenni a nem csak európai néző számára is. Talán kegyetlenebb volt egy kicsit. Egyedül Abby mozgásával voltak problémáim, azt elég gáz módon oldották meg. Amúgy összegzésképpen remek film. Bármennyire is horrornak van titulálva, szerintem nem kimondottan az. Inkább egy elgondolkodtató, véres, családi drámának írnám le, vérszívó beütéssel.     

A két gyerek játékán elbukhatott volna a produkció, az biztos, de Kodi Smith-Mcphee (Az út) és Chloe Moretz (Ha/Ver) is végtelenül lehengerlően és hatalmas beleéléssel játszott. Chloe ártatlan karakteréből villámgyorsan átváltott nem is annyira szerethető gyerekké, olyan érzést keltve mintha mindig ezt játszotta volna, Kodi Smith játékából meg átjött az a gyermeki csodálat, áhítat, feltétel nélküli szeretet, írhatnám barátságnak is a másik iránt, amit a szerepe megkívánt. Amúgy nem működött volna a film, ha nincs meg az a bizonyos feszültség, szikra kettőjük között. Bár, ez így nagyon hülyén hangzik, hiszen mégis csak tizenévesek. Szerepet kapott még az általam mindig nagyra tartott Richard Jenkins (A látogató, Égető bizonyíték), aki a lány apjaként és egyben őrzőjeként szerepelt. Ő most csak a két gyerekszínész árnyékában volt jelen, de érzékeny és olykor szerencsétlen játékával elnyerte azt a bizonyos szimpátiát, ami bizony a szerepe szerint nem illette volna meg.  

Matt Reeves (Cloverfield) rendező hála az égnek nem esett abba a hibába, hogy egy az egyben lemásolja az eredeti filmet. Látszott a forgatókönyvön, hogy inkább a regényt vették alapul, mint a svéd változatát a filmnek. Persze azért elkerülhetetlen a hasonlóság, a film utolsó negyed órája nem lehetett eltérő a regénytől egyik esetben sem, mert akkor borzasztóra vesztett volna az értékéből. Felhívnám még a film zenéjére is a figyelmet, amely megfelelően borzolja a kedélyeket.   

Véleményem szerint nem csak horror rajongóknak ajánlhatom, bár vannak benne igen véres jelenetek, ami sok embert elriaszt a filmtől, de ha leküzdjük a gusztustalanabb jelenetek miatti émelygést és végignézzük, észrevehetjük a mögötte rejlő értékeket. A könyvet viszont mindenképpen érdemes elolvasni!

75%