Hétfő este mit ne nézzen az ember? Tévét. Alapszabály. Inkább választom a néma magányos olvasást, mint azt, hogy rám förmedjen valami a tévé képernyője mögül. Persze olvasni sem mindig jó - főleg ha fáj az ember szeme – ezért inkább csemegézek az online tékák állandóan megújuló választékában. Mit is keressen az ember a hét elején? Drámát nézni nem jó hétfőn, elég csak a reggeli munkakezdésre gondolnom, bőven megrázza az embert a hat órai kelés. Marad a krimi. Francia. Die Hard, Taken, 24 keveréke. Meg is találtam, ami kell.

Egy balul sikerült drograblás során a helyi maffia-főnök közeli hozzátartozója a tettesek sörétes puskájától örök nyugalomba szenderül. Az elkövetők rendőrök voltak, akik szabadidőben kivételesen nem a törvényt szolgálták. Vincent (Tomer Sisley) rendőrnyomozó lelepleződik a rablás során, mikor a maszkot a fejéről letépik. Az elrabolt drogot jogos tulajdonosa mielőbb szeretné viszontlátni, ezért a banda tagjai Vincent fiát a csere lebonyolításáig magukhoz veszik megőrzésre. A tárgyi és személyi feltételek cseréjébe azonban hiba csúszik be, mikor az elrejtett drogtáska az átadás előtt elveszik.

Egészen szórakoztató volt. Az kell mondanom, - amit már régen is állítottam -, hogy a franciák igen is remek akciófilmeket készítenek. Tengerentúli társaikhoz képest tele vannak élettel, ötlettel, földhözragadtsággal és nem mellékesen a takarékosabb költségvetésű akciójeleneteikkel sem kell egyáltalán szégyenkezniük.

A film kezdése élményszámba megy. Szerintem egy ismeretlen film esetében egy ilyen nyitójelenet hatalmas lendületet ad a folytatáshoz és meghatározza a későbbi pozitív hozzáállást. Nyers, erőszakos és feszült. Kár, hogy csak néhány percig tartott.

A továbbiakban, - miután megismertették velünk főszereplőnk családi háttérét és tudatták velünk, hogy nem egyszerű a zsaruk élete sem, különösen akkor, ha a helyi maffia-vezért bosszantjuk fel – a film átköltözik egy hatalmas éjszakai szórakozóhely sötét világába. A hely nagyságára jellemző, hogy akkora, mint egykoron a BNV területén a 2. és a 3. pavilon ágymáson lenne. Hatalmas. Itt szinte minden stílus megtalálható a nyugisabb, lágyabb zenével átszőtt éjszakai bártól kezdve egészen a dübörgő hosue-partis teremig, ahol úgy vonaglanak az emberek, mint a heringek párzáskor. A korrupt zsaruk és bűnözők macska – egér kergetőzése és ámokfutása ebben a végtelen labirintusban folyik egészen – az utolsó jelenetet kivéve – a film végéig. Lehet, hogy valakit elriaszt, ez a zárt környezet, azonban szerintem olyan tökéletes helyzetet teremt, mint egykoron Bruce Willisnek a Nakatomi torony. (csak egy kicsit gyengébb kivitelben természetesen)

A belépő színvonalát sajnos a film nem tudja végig tartani. Maga a történet néhány helyen megbillen és leül, azonban mindig vesz egy újabb lendületet és egészen kellemes meglepetésekkel odaszegez a képernyő elé. A nyugodtabb pillanatokban kapunk egy kis drámázást, a törvénynek nem éppen helyes oldalán álló főszereplőnk lelki vívódásából, de hála az égnek nem olyan sokat, hogy pont megunjuk a filmet. Nem mondhatom, hogy a film soron következő lépéseit előre ki lehet találni, mert mindig szolgált valami remek fordulattal. Egyaránt nem kiszámítható, hogy mi lesz a vége. Szereplőink nem igazán szimpatikus figurák, szinte mindenkiről kiderül valami negatív. Itt megjegyezném, hogy szerintem a „gonoszok" lehetnének gonoszabbak. Simán belefért volna a filmbe egy-két keményebb jelenet, és ezt annak ellenére mondom, hogy így sem volt gyerekfilm.

A verekedős részeknél ne várjunk totálisan megkoreografált, profi módon előadott, Jason Bournet megszégyenítő jeleneteket. Lehet, ez is hozzátesz egy kis pluszt, hogy ezt nézve azon gondolkodunk, így még mi is tudnánk bunyózni (földön fekve hátrafelé csúszva kredencajtókkal védekezni, miközben az ellenség felmosó fával próbál agyonütni). Vicces, de feltűnő volt, hogy az akciójelenetek többsége a konyhában zajlik. Biztos itt lehetett a legtöbb dolgot szabadon és látványosan összetörni vagy a rendezőnek szakács múltja van.

Szereplőink teszik a dolgukat, ütnek, rúgnak, vágnak, és megfelelően szenvednek. Igazából nem emelnék ki senkit, - amúgy sem ismert színészek számomra - de az átlagnál egy kicsivel jobban voltak. Tomer Sisley (Largo Winch) stand – up-os múltját ebben a filmjében nem igazán tudja kamatoztatni. Színészi teljesítménye messze van még Willis papától. Talán nekem egy kicsit a rendőrnő Lizzie Broncheré (One To Another) szerepe lógott ki, valami hibádzott benne, de nem tudnám megmondani, hogy mi volt az.

Frédéric Jardin (Cravate Club) rendező egy olyan filmet készített, amit ha megnézünk, egyáltalán nem bánjuk meg és jó szájízzel kelünk fel mellőle. Nem akar többnek tűnni, mint aminek valójában készült, egy korrekt akciófilmnek. A forgatókönyv egészen remek, amiért szintén a rendező személye dicsérhető. A film lezárása szerintem igazán színvonalasra, - európaira – sikeredett. Kiemelném különösen az operatőri munkát, a látványvilágot, és a film feszültséget teremtő zenéjét. A discoban hallott Queen dalért odavoltam. A vágások, a lassítások igényesek. Voltak annyira eltalált helyről fényképezett, érdekes pozícióban forgatott jelenetek, hogy már nézése közben hangosan megjegyeztem, hogy ez milyen jól sikerült. Nem akarom tovább ragozni, nem nagyon bejött az egész. Szinte kiállt egy feldolgozásért valamelyik híres akciósztárral.

Azoknak ajánlhatom, akik a hét eleji filmezést egy kellemes és könnyen fogyasztható akciófilmmel szeretnék kezdeni. Tökéletes választás hétfőre, keddre, mikor nehezen indul be a hét. Engem feldobott teljesen.

75%

Gyilkos Józsi odavágott szépen. Régen láttam ennyire morbid művet. A filmek rendszertanába sem igazán sikerül besorolnom. Az biztos, ha lenne olyan kategória, hogy az „elvont népének szeretettel", akkor ez a film is beférne az első tízbe. Az amerikai társadalom újabb aberrált, fényes ékkövével van dolgunk. William Friedkin rendező fesztivál kedvenc filmje kellően elborult és erőszakos ahhoz, hogy ép lelkületűek kihagyják kedvenc időtöltéseik közül, azonban ha valaki ráfanyalodik és szereti a hasonló beteg filmeket, gyorsan álljon neki, mert talál magának benne bőven olyan jelenetet, ami simán boldoggá teszi későbbiekben a napját.

Az anyagilag nem éppen toppon lévő Chris (Emile Hirsch) az apjához fordul segítségért, mivel a helyi maffiánál 25 ezer dolláros tartozással beragadt. Az apának, Anselnak (Thomas Haden Church) kanyi vasa sincs, nemhogy ekkora összeget a fiának bármikor is találomra előteremtsen. Közösen azonban kieszelnek egy tervet Chris anyjának, Ansel ex-feleségének megölésére, hogy megkaparintsák azt a biztosítási pénzt, ami elhalálozása után járna, Chris húgának Dottie-nak. Dottiet (Juno Temple) a tervbe beveszik, mivel sérelmei miatt Ő is szívesen látná anyját a mennyekben. A terv megvalósításához a híres zsarut, Killer Joe-t (Matthew McConaughey) fogadják fel, aki másodállásban profi bérgyilkos. Az egész terv biztosítékaként azonban Joe - pénz híján - Dottiet szeretné zálogként. A terv kész, már csak el kell végezni....

Pont így kell végezni egy filmmel, még véletlenül se gondold azt, hogy megértettél volna belőle valamit. Illetve mindenki érti, hogy milyen társadalmi problémákat érint (csalás, gyűlölet, családon belüli erőszak, gyilkosság stb.) és a végét is meglehet magyarázni, hogy na, akkor most ez a vége, de tök fölösleges ezen gondolkodni. Ez így volt jó, ahogy befejezték. Lehet valakinek ez kevés, de ha őszinték leszünk magunkhoz, azért vártuk már, hogy végre vége legyen, bőven elég volt az eszement agymenésből. Különben is az egész filmet igazából csak az utolsó 20 percért érdemes végignéznünk, esetleg egyeseknek szenvedniük.

Chris, Joe, Ansel, Dottie,Sharla öt elcseszett személy, igencsak finoman fogalmazott elcsúszott élettel. Mindenkinek megvan a problémája, saját szétbarmolt élete, amit többnyire maguknak köszönhetnek. Chris egy szerencsejátékos lúzer, aki inkább költi a pénzét lovira, mint saját magára, miközben úgy gondolja, hogy szent küldetése húga életét rendes mederbe terelni. Dottie, a szűzlány éppen szeretne megértést találni szobája falán kívül is egy tisztességes vőlegény személyében, ezért az első adandó alkalommal megfelel saját felállított elvárásainak. Joe, a korrupt rendőrök legszebb példányát hivatott életre kelteni. Nála perverzebb zsarut még nem igazán hordott hátán a föld, különösen akkor, ha az esti vacsorára rántott csirkecombot szolgálnak fel. (aki látta a filmet tudja, mire gondolok) Megnyerő modorával és külsejével azonnal a szívünkbe zárja magát, pedig akkor még nem is tudjuk, hogy keblünkre öleltük az ördög bérgyilkosát. Ansel, az igazi családfenntartó, békefenntartó apa, akinek életében 1000 dollár még nem volt a kezében, nem éppen az ideális férfit testesíti meg, azonban tőmondataival megfelelően oldja a majdnem unalomba fulladó filmet. Kedvesével, Sharlaval - akinek szájából jobban ömlik a káromkodás, mint a whisky olvadt jégkockával -, tökéletesen kiegészítik egymást.

Ez a szép társaság egy megfelelő egyveleget alkot ahhoz, hogy kellő undorral gondoljunk az egész film alatt rájuk. Ennyi negatív figurát összehozni egy filmben ritka alkalom. Szinte mindenkinek van konfliktusa a másikkal, mindenkinek van egy – két keresetlen szava a másikhoz. Több-kevesebb sikerrel élvezhető párbeszédekkel édesítik számunkra az amúgy sem extra gyorsan pergő filmet. Kiemelném József barátunk és Dottie között lezajló beszélgetéseket, melyek igazi ínyencségek voltak a füleimnek, hiszen annyira eltérőek voltak a manapság hallható forgatókönyvben elhangzó szövegektől. A lány őszinte válaszai élményszámba mentek számomra és mosolyt csaltak az arcomra.

A film elején extrán meglepődünk Gina Gershon elénk tárulkozó meztelen alsótesti látványán, amiből a későbbiekben sem vesznek vissza. A hölgyek naturális ábrázolását totál természetesen tálalják a filmben mindenféle tabu és borotva nélkül. Back to the Future! Kivételesen nem önös érdekből használják ezeket a képeket. Nem éreztem azt, hogy csakis azért vannak pucéran a szereplők, hogy minél több férfi üljön le elé. Amúgy is az egész film az erősebb nemnek készült. Korábban felvezettem már, hogy a film vége igazán meglepő, de egyáltalán nem mulatságos. Extra kemény durvulás, de még a tűréshatáron belül (azt hiszem), ami azért nem süllyed le mondjuk a Red, White & Blue c. film szintjéig. Valakinek biztos emlékezetes marad. Én még ma is emlékeztem világosan a konzervdobozra.

Megjegyzem még, hogy a helyszín kiválasztása zseniális. A texasi lakókocsipark tökéletesen ideális egy gyilkosság megtervezéséhez. Mindenhol kosz és nyomor. Háttérben villámlás, mennydörgés, állandó kutyaugatás. Klassz képek, remek jövő.

A szereplők fenomenálisak. Mást nem tudok mondani. Matthew McConaugheyt mindig is szerettem, mondjuk nem kifejezettem a Bolondok aranya című filmjéért. Volt ebben a filmjében egy pillanat, amikor azt mondtam rá, tisztán hasonlít Christian Bale-re. Amit így elsőre nehéz elképzelni, de tényleg. Gusztustalanul hozza a rá osztott Józsi szerepét. Thomas Haden Church (Pókember 3) annyira jól játssza az egyszerű tuskót, hogy tényleg sajnálatra méltó lesz a film végére és azt mondjuk rá, hogy ez az igazi balek (finoman fogalmazva). Juno Temple (A sötét lovag: Felemelkedés) remek színésznő, ebben a filmben is jól adja át a hányatott sorsú szűzlány szerepét. Gina Gershon (Fülledtség) egykoron szebb napokat látott színésznő igazán jól hozza szerepe kedvéért a bűn ronda ellenszenves hölgyeményt. (Sminkszoba biztos egyéne.) Emile Hirscht az Út a vadonba c. film óta szeretem. Talán az ötös közül ő itt a leggyengébb láncszem, de még így is elfogadható. Szegénynek nem jutott hálás szerep, többször is rommá verik.

William Friedkin kiváló rendező közel 77 éves bácsi, amit az elmúlt időszak átlagos filmjeiben mondjuk egyáltalán nem lehetett felfedezni (sokat mondjuk nem forgatott, talán évi egyet). Mindenki az Ördögűző rendezőjeként ismeri és talán még a halála után is így fognak rá emlékezni. Azért éljen még sokáig. A mostani filmjében tényleg megmutatta azt, hogy miért is lehetett egykoron a nagyok között emlegetni. Ebből a filmből kihozta azt a maximumot, amit Tracy Letts saját színdarabjából átírt forgatókönyve megengedett. Engem a film végig lekötött a morbid humorával, keménységével és a színészi teljesítményével. A film képei Friedkin jellemző stílusjegyeit viselik. A zenéje szerintem nem kiemelkedő, de illik az egész alá.

A legnehezebb az, hogy kinek is ajánlhatom. Talán azoknak, akik szeretnének egy átlagosnál eltérőbb film elé ülni. Kellőképpen megrökönyödni és utána elfelejteni az egészet. Vasárnap délutáni közös családi matinénak nem ajánlom, mert az biztos, hogy az asszony otthagy a fenébe a film felénél.

75%

Szeretem azokat a filmeket melyek, a tucat számra gyártott thrillerekből valami újjal próbálkoznak kitűnni. Sajnos, jól belegondolva, annyira kevés már az egyedi film, mint jegesmedve az Északi – sarkon. Azonban alábbi spanyol-kolumbiai produkció oly ritka példányok közé tartozik, amik tudnak még kellemes meglepetéssel szolgálni. Kellően megdöbbenve álltam fel a film végén és elmormoltam „na, ez most jól esett” kis szösszenetet magamban. Felhívom a figyelmet, a bemutató megnézése egyáltalán nem ajánlott.

Az olasz származású karmester, Adrián (Quim Gutiérrez) és barátnője új luxusvillába költözik a kolumbiai Bogota város elhagyatott vidékére. Egy este koncertjéről hazaérkezve az ágyon hagyott videó üzenetben tudja meg, hogy szerelme Belén (Clara Logo) lelépett meghitt otthonukból, mivel másik férfit választott helyette. Mivel sehol nem találják a lányt, a rendőrség Adriánt gyanúsítja az eltűnéséért. Bánatában új kapcsolatba menekül a helyi étterem felszolgálólányával, Fabianaval (Martina García), aki viszont hamarosan fülig szerelmes lesz álmai hercegébe. Fabiana, ahogy telik az idő és egyre többször egyedül marad a házban különös dolgokra lesz figyelmes a ház egyes helységeiben. A fürdőszobában a kádban lévő víz magától fodrozódik, a csapokból suttogások hallatszanak……

Na, hát nem minden az, aminek látszik! DE! Aki tényleg szeretné élvezni a filmet, a bemutatóját messze kerülje el, mint ahogyan már korábban a bevezetőmben említettem, mivel totál lelövik benne a „poént” és szinte nem lesz értelme megnézni! Tulajdonképpen, aki mégis erre vetemedik, az egyből tudja is majd, miről szól az egész. Akkor meg minek megnézni? Viszont, ha a kíváncsiságunkat félretesszük egészen kellemes kikapcsolódásban lesz részünk.

A film ténylegesen két részből áll. A szokásos jelen és a múlt, csak azzal a különbséggel a többi filmtől eltérően, hogy nem kevergetik annyit a múltat és a jelent, ezzel megzavarva nézőt. Itt egyből szereplőink jelen napjaival kezdünk, és ahogyan haladunk előre, bejön a képbe a film felénél a múlt és szétvágja a filmet. Majd a múltból zseniálisan megoldva beérjük ismét a jelent! Szerintem, a történetvezetésnek ez a tálalása a film egyik legnagyobb erénye a zenéjén kívül. 

Jelenben láthatjuk az összetört szívű főszereplő srácunk vívódását, ahol egy szétpiált éjszaka után összemelegedik Fabianaval az említett pincérlánnyal. A lányt nemcsak Adrián személye és tehetsége, hanem a hatalmas ház varázsa is magába szippantja, amiről viszont messziről lerí, hogy itt bizony valami bűzlik. Az a tipikus „szellemház” kicsit modernebb köntösbe bújtatva. Mielőtt nagyon megerőltetnénk magunkat a gondolkodásban, hogy mi is történt, mindenféle misztikus dologgal rémisztgetnek minket, hogy elhitessék velünk tényleg egy thrillerről van szó. A helyi rendőrök nyomoznak az eltűnt lány után, a házban megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Mire azt gondoljuk, tudjuk a megfejtést, átváltunk a múltra és azt láthatjuk, hogy mi is vezetett az ex-barátnő eltűnéséhez, ahhoz a bizonyos kamerás felvétel elkészítéséhez.  És akkor itt most stop, mert ezek a részek, melyekről már nem szabad írni…

A film első háromnegyed órányi felvezetőjében igazából nem sok minden történik, de mégis várjuk az eseményeket annak ellenére, hogy azt gondoljuk szokásos ijesztgetős filmmel lesz dolgunk. A készítők meglepő módon meztelenkedéssel próbálják a férfinézők figyelmét a képernyőre szegezni. Tényleg régen láttam ilyen thrillert, ahol a főszereplő hölgyünket öt percenként az ágyban, kádban, zuhanyzóban láthatjuk teljesen pucéran. Gondolom, sokan megjegyzik majd a kisasszony testi adottságainak hibáit ezért most ezt kihagyom írásomból, úgyis elég szembetűnő lesz. Szinte már azt vesszük észre, hogy a másik lány ruháinak képzeletbeli levételén gondolkodunk, vajon mikor is kerül le róla. Azért megnyugtatok mindenki, aki csak emiatt folytatja a filmet, hogy eljön az a pillanat is, csak ki kell várni.

A film lezárása meglehetősen gyorsan megtörténik. Biztos lesz olyan, akinek ez nem tetszik majd, de szerintem annyira nem volt vészes különösen annak a tudatában, hogy sejteni lehetett eleve a végét. Jó volt így és kész.  A film zenéjéről külön említést tennék, mert szerintem zseniálisra sikeredett. Volt olyan rész benne, hogy az ütemet szinte a zenével együtt vertem a lábamon, annyira komolyan döngetett. Több nap eltelt már, de még világosan emlékszem erre a jelenetre. Az egész film atmoszférájának megteremtésének lényeges eleme. Profi az egész. 

Főszereplőink teljesen hétköznapi módon teszik az életüket, semmi kirívó pillanat nincs bennük, azon kívül, hogy én biztosan nem maradnék egyedül egy percig sem ekkora házban, különösen akkor, ha érkezik egy jó kis hatáskeltő, villámlással és mennydörgéssel megtoldott vihar.  Quim Gutiérrez (Laza esküvő) játékára nem tudok olyan jelzőt mondani, ami megmaradna az emlékezetemben később is. Vérvörös kisírt szemekkel felejti búját a lányokkal, soha rosszabb dolga ne legyen vásznon. Igazából működne a film nélküle is, annyira jelentéktelen volt. Martina García (Satanás) kisasszony nekem a fiatalkori Sophie Marceau-t juttatta az eszembe, esetleg Jessica Beil francia hasonmása lehetne még. Szóval nem lehet rá semmi rosszat mondani főként akkor, ha fel van öltözve. Clara Logo (Laza esküvő) viszont kifejezetten tetszett és még el is hitette velem szerepét.

Andrés Baiz kolumbiai rendező úr korábban már bizonyított a kritikusok szerint a Satanás (Satan, 2007) c. filmjével, hiszem megnyerte vele Monte Carloban a legjobb film és a legjobb színész díjakat. (nem láttam még). Ez a második nagyobb filmje és bizony a fiatal rendező hozta azt a színvonalat, ami miatt érdemes lesz a következő filmjére is odafigyelni, ha megjegyezzük a nevét a későbbiekben. Saját maga írta a forgatókönyvét is, amiért szintén dicséret jár. Pont jókor jött a filmben a váltás ahhoz, hogy ne skatulyázzuk be szokványos rémisztgetős elemei miatt a „na, ilyet 100-at láttam már” kategóriába. A zenéjére külön kitértem, de itt is megismétlem, hogy igazán emlékezetes darabra sikerült. Az egész film szerintem bőven megüti a thriller műfajhoz felállított képzeletbeli mércét.   Végre egy olyan film, amiben nem kell a véres jelenetek miatt a 10 ujjunkat az arcunk elé emelni, ennek ellenére mégis működik. Okos, meglepő, feszült és megrázó film.

Azoknak ajánlanám a filmet, akik szeretik a spanyol thrillerek semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféráját és hangulatát. Csodát és világmegváltást azonban nem kell várni, de az biztos, hogy kellemes szorongással teli estét fog okozni, amin még a film befejezése után is lehet agyalni. (azért nem olyan sokáig). Érdemes egyedül is megnézni, nem kell hozzá lekapcsolt lámpa ahhoz, hogy hatása legyen.

70%

Ennél a címnél már csak a filmnek kéne érdekesebbnek lennie. Kánikula elmúltával 50 fokos lakást lehűtve, hosszú idő után ismét elkapott az a bizsergés, ami arra kényszerít, hogy nekem feltétlen néznem kell valamilyen filmet. Könnyed filmre vágytam, nem egy nehezen emészthető darabra. Nem sokat hagytam az agysejtjeimet kétségek között, hiszen az alábbi film címének elolvasása után már nem is kutakodtam tovább felgyülemlett tékámban. A rendező, a szereplők mind ideálisnak tűntek egy elképzelt tökéletes szórakozáshoz.

Az álmodozó Muhanned Sejk (Amr Waked) meglehetősen extrém ötletet szeretne megvalósítani hazájában. Megálmodja, hogy békeidőben feltétlen lazacokat szeretne honosítani Jemenben. Ennek a drága sportolásnak a költségeit természetesen maga a Sejk állja, de a megvalósításához már bizony segítségre szorul, hiszen köztudottan a lazac nem éppen őshonos halfajta a sivatagi környezetben.  Ábrándjainak kielégítésére egy angol közvetítő irodában dolgozó alkalmazott Harriet (Emily Blunt) segít, aki felveszi a kapcsolatot a neves halbiológus szakemberrel Dr. Alfred Jones-al (Ewan McGregor). A szaki persze teljesen abszurdnak, értelmetlennek tartja az egész agyament küldetést, egészen addig, míg be nem kapcsolódik a brit kormány, országuk imásának növelése érdekében. A miniszter sajtófőnökével Patriciával (Kristin Scott Thomas) kiegészülve kész a teljes csapat a lehetetlen küldetésre…..

Ugye milyen jó kis sztori? Végre nem egy olyan közép keleti film ahol nem domináns jellem a terrorista és nem robbannak halomra az emberek. Mégis megnézése után inkább én robbantam volna fel. Elég csúnya megjegyzéssel illettem a filmet, amit most inkább kihagyok a leírásomból. Lehet álmos pillanatomban kapott el a vége, de nem jó szájízzel keltem fel mellőle az biztos. Mindig azt írtam korábban, és itt sincs másképpen, hogy értem én, a hit meg a szeretet, hozzáadva saját magunk felfedezését reklámszöveggel sok mindent el lehet adni, de ezt a filmet én speciel nem veszem meg. Előrebocsátom a film alapjául szolgáló regényt nem olvastam.

Pedig tényleg jól indul a film. Egészen komolyan mondom semmi kifogásom nem volt vele kapcsolatban egészen a film feléig. Addig az a romkom, kis angol humorral fűszerezve kifejezetten jól működik, de a felétől lévő csöpögős romantikus szál nem okozott semmilyen megható együttérzést szereplőinkkel. Tényleg vicces kellemes az eleje. Alfréd házas, megfontolt ember, aki a hétköznapok szürkeségébe már elveszett, Harriett egy érzéki kiegyensúlyozott nő, aki éppen útjára engedi katona barátját Afganisztánba, és Patricia a kemény határozott nő megtestesítője egy kellemes „jó érzéssel nézem hangulatot” teremtettek. Később, azonban ahogyan túljutunk a felén, rájöttem, hogy ez nem is olyan romantikus vígjáték, mint amilyennek gondoltam, hanem egy képtelen szerelmi történet a sivatagban, totális drámázás, amit már láttunk vagy tucatszor, csak ebben a forró köntösben még nem. Nem kívánok a sztoriról írni, inkább csak azt jegyezném meg, ami tényleg kihúzta nálam a biztosítékot még akkor is, ha ez egy teljesen ártalmatlan könnyű film. Ha én egy elcseszett háborús hős lennék, aki mellől szinte mindenki fűbe harapott egy szuper akció során, és egyedüli túlélőként visszatérek a nagy szerelmemhez, aki miatt érdemes volt túlélnem a nagy csapást, csak nem hagyom már, hogy egy mimóza lélek hazatértem után lenyúlja a csajomat egy jól sikerült, azért mert „szeretem” szöveggel!!! Hála az égnek nem vagyok katona és forgatókönyvíró sem, ezért inkább mélyen hallgatok. Na de a kézfogás naplementével. Ejej.

Amúgy Ewan McGregor (Trainspotting) egészen jó a félénk halbiológus megformálásában, bár a végén már őt sem szerettem nézni „nyálas” szerepében. Nem biztos, hogy ezek a szerepek jól állnak neki, de mégsem mondhatom rá, hogy egyoldalú színész lenne. Emily Blunt (Az ifjú Viktória királynő) kellemes hangulatot sugall végig, nem az ő hibája, hogy partnere nem lett a kedvencem ebben a filmben és igazán azt sem éreztem, hogy annyira működne köztük az a bizony sokat emlegetett „kémia”. A legjobb talán Kristin Scott Thomas volt, akinek azért lehetett jeleneteit élvezni. Azonban szegény, hol van már Az angol beteg c. filmjétől. Igazából, ha a sejkről Amr Waked (Sziriána) is szeretnék írni azt, mondanám, hogy az egyik legszimpatikusabb arab, akit filmen láttam.  

Lasse Hallström (Csokoládé, Árvák hercege) rendezőre igazán semmi okom rosszat mondani, mert a rendezése nem rossz, azonban mégis sikerült egyszer bealudnom rajta. Maga a sztori is érdekes, csak mégis úgy éreztem, hogy a könyvnek az adaptálása nem sikerült megfelelően. Gondolom Paul Torday könyve ezerszer jobbra sikeredett és nem véletlenül kaptam meg érte Nagy-Britannia irodalmi szórakoztató díját. Igazából nincs úgy komolyabb bajom a filmmel, de sajnos pont rossz idegállapotban ültem le elé, ezért lehet másnak teljesen más véleménye lesz és egekig dicséri majd a művet. Én most ezt nem teszem, kivéve a zenéjét, mert az egészen kellemesen észrevétlenül belemászik a fülbe. Ha valaki csak a látvány miatt szeretné megnézni, szerintem kicsit csalódni fog, mert a skót kastélyok látványán kívül sok mindent nem fedeztem fel, amit emlékezetembe véstem volna. Senkit nem szeretnék lebeszélni róla, mert azért érdemes egy próbát tenni vele.

Különösen ajánlom azoknak a sporthorgászoknak, akik szerény kis hazánkon kívül nem tudják máshol pergetni botjaikat. Amúgy, aki csak hűsölésre vágyik, az inkább tegye el későbbre, mert ez a film egyáltalán nem fogja lehűteni, talán télen szűkös hideg estéken nagyobb élményt fog adni.

60%

Vitathatatlanul a skandináv krimi szerzők legnépszerűbb alakja a futballistából hivatásos íróvá vált Jo Nesbo.  Kizárt, hogy az ember ne találkozott volna könyveivel valamelyik nevesebb könyvesbolt polcán. Sokan hasonlítják Stieg Larssonhoz a Millenium-trilógia szerzőjéhez, azonban Larsson előtt már jóval 1997-ben kiadta az első könyvét.  Társadalmi problémákat felvonultató fordulatokkal teli, meglehetősen véres, brutális regényeit sokan szeretik olvasni. Sajnos én még nem tartozom a sokadalomhoz, mivel életművei kiestek eddigi vásárlási kedvemből. Hodejegerne c. regényét 2008-ban írta, amiből 2011-ben készítették az alábbi thrillert.

Roger Brown (Aksel Hennie) nappal az ország egyik legnépszerűbb fejvadász cégének dolgozik, éjszaka azonban profi műkincs tolvaj, aki fényűző életvitelét és gyönyörű feleségét Dianat (Synnove Macody Lund) szeretné finanszírozni az ellopott értékekből. Várja az igazi felülmúlhatatlan zsákmányt, ami a tolvajtörvények szerint az ember életében csak egyszer következik be, amivel végre szögre akaszthatja betörőkészletét és helyreállíthatja apadó bankszámláját. Felesége új galériájának megnyitóján összeismerkedik Clas Greve-el (Nikolaj Coster-Waldau), aki csak néhány hónapja költözött át Hollandiából Norvégiába új állás reményében. Beszélgetésükből megtudja, hogy Clas édesanyja lakásában olyan érték lapul, amiről mindig is álmodott. Rogersnek nincs sok ideje gondolkodni a betörésen, de álmában sem gondolta volna, hogy az események megtörténte után ennyire kicsúszik az irányítás a kezéből….

De még mennyire. Nagyszerű volt. Kicsit hihetetlenre sikeredett a vége, de értékéből számomra sokat nem vont le. Végig izgalmas, érdekes, feszült, olykor vicces, brutális és véres. Talán néha túlzottan is, hiszen emberünk, Bruce Willisnek a Nakatomi toronyban elszenvedett sérüléseit duplán átélve teljesít az egész filmben, ami nem kis teljesítmény.

Már a nyitó jelenet megnézés után tudtam, hogy tetszeni fog. Roger a bevezetőben felvázolja betörési technikájának lényegét és felesége melletti kisebbségi komplexusát. Kezdetben egyáltalán nem szimpatizáltam vele, nem egy szerethető figura és nem is mondom, hogy a végére a szívemhez nőtt volna, de az biztos, ahogy haladunk a filmben előre, egyre inkább sajnáljuk személyiségét. Karakterfejlődését a film nagyszerűen adja vissza, a nagystílű, lehengerlő modorú emberből a film végére egy visszafogott emberi roncs lesz, ami mondjuk nem lesz meglepő, hiszen a film felétől olyan tragédiákon megy keresztül, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A kerti wc-s jelenet gusztustalansága, a traktorral való menekülés humorossága, de akár a szakadékba repülés brutalitása, mind emlékezetes pillanat marad. Hála a forgatókönyvíróknak szinte egyetlen unalmas pillanat sincs benne, mindig találunk valami ötletes részt, amire felfigyelünk. Egy-két jelent már a Fargo c. filmet jutatta az eszembe morbidságával. Érdekes, de egy pillanatra sem éreztem, hogy előre tudnám a végét. Vártam, hogy mit hoznak ki belőle. Az egyetlen negatívum is a záró képsorokat illeti csak, amit végül is megpróbáltak megmagyarázni, de számomra nem nagyon sikerült.

A szereplők igazán nagyszerűek. Nem nagyon ismerem a norvég színészeket, de főszereplőt Aksel Henniet kapásból felismertem a Max Manus c. filmből, amiben szintén remekelt. Nincsenek túljátszott, túldrámázott szerepek, mindenki teszi a kötelezőt. Nikolaj Coster-Waldau-t korábban láthattuk már a nemzetközi piacon a Mennyei Királyság c. filmben. A feleséget játszó hölgy Synnove Macody Lund sajnos elég keveset szerepelt, pedig a kezdő képsorok láttán….

Morten Tyldum (Haverok) rendező filmje minden tekintetben megüti a képzeletemben felállított mércét, amit elgondolok egy jó krimi-thriller esetében. Lendületes, friss, okos. Végig érezhető volt a feszültség, bár néhány „humorosabb” résszel (már aki tud röhögni a kutyával történtek után) azért oldják ezt az állapotot. Az akciórészek egészen jóra sikeredtek. A forgatókönyv egy-két esetben egészen hihetetlen eseményeket produkál, de úgy érzem még a túlzás határain belül mozog. (bár ezen is lehetne vitatkozni) A film zenéjére speciel egyáltalán nem emlékszem. Az álomgyár már bejelentette, hogy készül a remake, de ezen egyáltalán már nem is érdemes csodálkozni.

Ajánlom azoknak, akik szeretnének szórakozni egy egészen hatásos, de nem éppen hagyományos krimin. Szinte minden megvan benne, amiért érdemes leülni elé. Sajnálatos, de ebben az estben is, a hazai mozikban majd csak remake formájában találkozhatunk vele. (talán egyszer)

80%

Régen szerettem volna már ezen a filmen túllenni, de mindig sajnáltam rá az időt, annyi rosszat olvastam róla. Most, hogy megnéztem, nem is érdemtelenül gondoltam azt, hogy túllenni. Tulajdonképpen nem is akartam írni, de egyáltalán nem esik nehezemre néhány keresetlen szóval illetnem a filmet. Michael Mann lánya Ami Canaan Mann kicsit mellélőt.

Texas egyik kisvárosában játszódó történetben Mike (Sam Worthington) a helyi gyilkossági nyomozó, partnerével, a New Yorkból érkezett Briannel (Jeffrey Dean Morgan) közösen nyomoznak egy szadista gyilkos után, aki áldozatait megcsonkítva a közeli mocsárban rejti el, amit a helyiek csak Gyilkos Mezőnek hívnak. Nyomozásukat nagyban hátráltatja, hogy ezek a gyilkosságok a hatáskörükön kívül esnek, de amikor az általuk pesztrált Anne (Chloe Grace Moretz) is eltűnik, kénytelenek versenyt futni az idővel, hogy elkapják a tettest és megmentsék a lány életét….

Akár mintha csapból folyna a sztori, annak ellenére, hogy megtörtént események szolgáltak a film alapjául. Azt hiszem régen láttam ennél unalmasabb sorozatgyilkosos filmet. Olyan érzésem volt, hogy nem csak én, hanem maguk a detektívek is elalszanak nyomozás közben. Vagy lehet, hogy ezt csak az álmos kisvárosi levegő tettette velük? Sajnos bármennyire is pozitívan álltam hozzá, nem sikerült megszeretnem a filmet. Mivel azonban volt időm megnézni, utólag kár már ezen bánkódnom.

A lassúsággal még nem is lett volna problémám, mert szeretem a döcögős filmeket, de ennél a filmnél a legnagyobb hibának a szétszórtságát rónám fel. Állandóan ugráltak a jelenetek. Felesleges és kidolgozatlan részek. A szereplőkről csepegtettek dolgokat, de ez kevés. A tettesről szinte semmit nem tudunk meg. Motivációját még véletlenül sem fogjuk kitalálni. Jó, lehet mondani rá, hogy most ez nem az a film, de akkor is. Az egész film olyan volt, mint egy lelkisegélyszolgálat, mindenkinek van valami problémája, mindenki meghallgatja a másikat, de még sincs az egésznek semmi mondanivalója. Valahogy nem így képzelnék el egy ilyen klassz helyszínen játszódó krimit. Lehetett volna sokkal keményebb, feszesebb, izgalmasabb, mint láttunk már megannyi filmben, de itt semmi extra, mindenki megy jobbra-balra és alig történik valami.  Szédelegnek a műben, egy két esetben a vége felé látunk talán izgalmasabb jeleneteket, de attól sem kell tartani, hogy kitépjük a karfát. Amúgy számomra a vége sem volt valami nagy durranás, de mivel megtörtént eset, könyveljük el úgy, hogy nem akartak változtatni rajta.

Úgy gondolom ennél a megtörtént esetnél megengedett lett volna egy picivel több fantázia kihasználása, hogy izgalmasabb legyen, mivel a történettel nem is lett volna gond, de ez a túlzott merevség szerintem hátrányt jelentett a filmnek.

Sam Worthington (Avatar) próbált küzdeni szerepével, látszik, hogy szeretne maradandót nyújtani, de tényleg csak a nagy átlagot sikerült ismét hoznia.  Jeffrey Dean Morgan (Watchmen) akiről külsőre Javier Barden jutott az eszembe kicsit jobb, mint a társa, de semmi extra. Jessica Chastain (Az élet fája) szintén sokkal jobb lett volna, ha a készítők karakterét jobban megírják. (vagy be sem teszik) Chloe Grace Moretz (Engedj be!) Tényleg egy nagy tehetség, de ebben a filmben tudását egyáltalán nem kellett kamatoztatnia.

Ami Canaan Mann második rendezése egyáltalán nem hozta azt a színvonalat, ami egy jó krimitől elvárható lett volna. Semmi izgalom, semmi misztikum, semmi olyan, ami megfogott volna a megtekintése közben. A közös nyomozás halvány reményét sem adta meg nekünk nézőknek, hogy együtt törjük a fejünket a gyilkos megtalálásában. (nem mellékesen már csak azért sem, mert 20 perc után megmondtam, ki a tettes) Forgatókönyvírójának hála kapunk egy teljesen összefüggéstelen filmet, ami egy percig sem köt le. Amit lehetett volna dicsérni az a kietlen mocsaras tájnak a felvételei, mert tényleg klassz helyszín egy ilyen filmnek, de csalódást keltően kevésszer mutatják. Talán röviden ennyi.

Ajánlanám azoknak, akik rettentően sok szabadidővel rendelkeznek, vagy esetleg influenzából kifolyólag táppénzes idejük alatt nem tudnak már mit kezdeni magukkal és mindenképpen valamilyen krimit szeretnének megnézni.

55%

A honlap próbája stabil, viszont feltöltés közben kicsi jogi problémákba ütköztem, aminek az elhárítása jelenleg is tart. Remélem 1-2 nap és megoldódik.

http://www.gonduzo.net63.net

Amiről beszéltem, kicsit kezdetleges, néha szétesik, de legalább más.

Egyenlőre tesztelem, ha nem megy, hagyom inkább.

Mivel több, mint egy éve vezetgetem a blogomat, úgy döntöttem, hogy lépek. Na, nem más irányba, maradok a filmeknél, de átköltöztetem a felületet más jellegű oldalra, mert már ezt nagyon unom. Ennek mondjuk, egy borzasztó nagy hátránya van, hogy nem nagyon értettem ehhez sem. Szóval kitaláltam mást, csak tanulom a megvalósítását, ha meg nem megy, visszatérek ehhez a megszokott formulához, mert minek akarja nagyot, ha nem működik. Persze erről, azért ha nem is egyenként, de mindenkit értesítek.

Végre tavaszodik, és a gyötrő téli hónapok után sütkérezik a nap, ami nagyban hozzájárul hangulatom regenerálódásához. Ha ehhez az időhöz hozzáveszem még Willem Dafoe vadász drámáját a kettő együtt egészen klassz napot teremt. Ritkán látunk filmben ennyire gyönyörű természetképeket. Talán utoljára (kicsi túlzással) az Út a Vadonban c. műnek a látványa ragadott meg ennyire.  A film elején pedig fogalmam sem volt, hogy a tasmán tigris legendája ma is érdekes lehet, hiszen vagy ötven éve (vagy több) kihalt állatról beszélünk. Vagy mégsem?

Martin David (Willem Dafoe) főállású vadászt Tasmániába küldi egy titokzatos biotechnológiai cég azzal a feladattal megbízva, hogy kutassa fel a tasmán tigris utolsó példányát, mivel az állat DNS-éből előállított gyógyszer csodákra lenne képes. Megérkezése után Martin a leszervezett szállásán egy kisfiút és egy kislányt talált, valamint egy beteg anyukát Lucyt (Frances O’Connor), akinek a férjét néhány éve titokzatos körülmények között a dzsungel elnyelte. Erről a meglehetősen nomád erdőszéli házból indul el magányosan nyomokat keresni, csapdákat állítani, vadászni akár napokra eltűnve. Próbálkozásai csalódással végződnek, mivel max. csak tasmán ördöggel találkozik, ami meg ugye nem ugyanaz, mint a tigris. A házhoz való visszatérésekor kikapcsolódás gyanánt férfiember hiányában a ház körüli teendőket látja el, miközben egyre közelebb kerül a családhoz. A kisebbik fiú bizalmának elnyerése után a sráctól kap egy rajzot, ami nem más, mint egy feltételezett térkép a tigris megtalálásához. Határideje vészesen fogy, beleveti magát ismét az erdőbe, de közben érzi, hogy még sincs valami rendben, valaki figyeli őt, nincs egyedül..……..

Határozottan tetszett, nem volt egy pörgős film, de a hangulatomhoz tökéletes passzolt. Nyugodt tempójához hozzászoktam, és hagytam magam beleolvadni Ausztrália gyönyörű kis szigetének képeibe, hiszen a film legalább 80 százaléka a Tasmán vadon bemutatásával telik. Ha valakit ez zavar ne is álljon neki, mert befordul nyomban, de nekem meg pont ezért tetszett, mivel soha az életben nem jutok el oda és így legalább a képernyőn keresztül látom. Végre olyan kaland film, amitől nem lett tócsa alattam az izgulástól.  

Vadászunk egy hallgatag, kemény, rezzenéstelen arcú ember, akit kezdetben csak a küldetése motivál. Martin szótlanul árkon-bokron keresztülmegy és folyamatosan csak a csapdáit állítja, miközben sejti, hogy valami nem stimmel küldetésével. Ha segítséget elsőre nem is, de ellenséget kapásból szerez a helyi favágók személyében, akik úgy néznek rá, mintha egymaga képes lenne megakadályozni az esőerdők kivágását. Mivel a zöldek keze mindenhova elér, ezért nem szívesen veszik a helyiek, ha idegenek mászkálnak munkahelyük területén. Izgalmasabb részei a filmnek többnyire ezekben a részekben fedezhetők fel. Szállásán azonban MacGyverként tevékenykedve megkedveli a kis családot, és olyan segítségre talál a kisfiú személyében, amit álmában sem remélt.  A film drámai részeit, amiből azért lényegesen kevesebb van, a melegséget adó kuckóban láthatjuk, ahol szereplőink barátkoznak egymással. Megjegyzem a film vége egészen szomorkásra sikeredett.

Willem Dafoera arca olyan mintha összegyűrt kartonpapírból rakták volna össze. Mimikája abszolút korlátozott arcán látható markáns mélyedéseitől. Félelmetes tekintet, égszínkék szemek, remek szinte néma játék. Nehéz nem őt nézni mikor szerepel, megszűnik körülötte még a táj is, hiszen akaratlanul magára irányítja tekintetünket. Nagyszerűen viszi az egész filmet, mások szinte kizárva. Sam Neill (Zongoralecke) kevés szerephez jutott. A cserfes kislány kezdeti káromkodásait nem értettem, de végül is aranyosak voltak együtt a sráccal. Frances O’Connor (A.I. Mesterséges értelem) olyan visszafogott volt, hogy majd eltűnt ő is a dzsungelben.

Daniel Nettheim tévésorozatokon nevelkedett rendező filmje teljesen levett a lábamról. Kell hozzá egy nyugodt hangulat, ami viszont azt a veszélyt rejti magában, hogy elalszunk rajta, mivel egyáltalán nem egy pörgős film. Maga a sztori Julia Leight regényéből készült és legyünk őszinték, nem egy nagy durranás, de ami kárpótol mindenért az Robert Humphrey fényképezése. Eszméletlen szép képeket kapunk, amitől csak tátjuk a szánkat, hogy ilyen is létezik földünk másik oldalán.  Ráadásul a film zenéje tökéletesen passzol a látványhoz. Érdemes megkeresni amúgy a neten hazánkban   Erszényesfarkasként anyakönyvezett állatot, hiszen ritka furcsa (ronda) egy példány volt és ha már mi nem is találkozunk vele, legalább tudjunk róla.

Természetjáró embereknek, akik amúgy is szeretnek eltávolodni a betondzsungelektől mindenképpen ajánlom, hiszen a filmben látható ritka látvány számukra biztos, hogy örömet okoz, de aki szeretne egy nyugodt tempójú kellemes vasárnap délutáni filmhez nyúlni, ne keressen tovább, vegye elő ez a filmet és nézze meg.   

70%

Beteszem még ide érdekességnek amit a Wikin találtam, Gerald Durell angol természettudós mondatát, hiszen tökéletesen passzol a filmhez: "Az ember eleget tud ahhoz, hogy elpusztítson egy fajt, de még nem jött rá, hogyan lehetne újrateremteni, amit elpusztított".