Kifejezettem nem szeretem a vígjátékokat, mivel tömeggyártása ellenére évente csak egy – két olyan elfogadható alkotás születik, amire utólag nem sajnálom az eltöltött időmet. Hollywood ontja a marhaságokat, amikre nem igazán vagyok vevő már. Nem mondom, hogy az alábbi alkotás minden tekintetben kielégített, de egynek tökéletesen elment és faarcom elmozdult több esetben is.  

Cal Weaver (Steve Carell) és Emily Weaver (Julianne Moore) több évtizede házasok. Egy jól sikerült étteremben eltöltött vacsora után Emily bedobja a törülközőt és közli férjével a klasszikus mondatot: „El akarok válni!”. Cal bánatát, férfiszokásokhoz hűen a közeli kocsmában porbálja átvészelni folyamatos önsajnálkozások közepette. Mikor már mindenki kívülről fújja mi történt emberünkkel, az ügyeletes nővadász Jacob Palmer (Rayn Gosling) megsajnálja és felkarolja. Megtanítja a csajozás összes fortélyára, amivel talán újra felkelti Emily figyelmét is……

Nem volt ezzel semmi baj, csak túlhúzták. Ha a vége 15 perccel rövidebb, jobban tetszett volna. Mondjuk a film közben is voltak olyan üresjáratok, amit csak hatalmas ásításokkal tudtam átvészelni és ezt konkrétan nem a fáradtság számlájára írhatom. Hála az égnek megfelelő érzékkel azonban mindig akkor jött valami poén, ami kizökkentett alélt állapotomból. Nem azt mondom, hogy nem láttunk már hasonló sztorit korábban, de mégis a sablontörténések ellenére a filmben volt valami, ami megfogott és kaján vigyort csalt az arcomra.  

A filmbe zsúfoltak több szálat is, amiről az a véleményem, hogy ha ez egy kicsit kevesebb, több lett volna (ezért is lett hosszú a film).  A kisrác szerelme a bébiszitter iránt, a bébiszitter szerelme az apuka felé, az anyuka kapcsolata a könyvelővel, és még sorolhatnám, ez így egy kicsit sok. Konfliktusok halmaza egy kicsit túlbonyolított vígjátékhoz képest. Ezek a többgenerációs szálak a végére természetesen összeérnek a film csúcspontjaként, ami tényleg remekre sikeredett. Valahogy itt kellett volna lezárni az egészet a ”csattanó” után (amire tényleg nem jöttem rá és ezért jár a pont) és a további negyed órát nem kellett volna kényelmetlenül végigülni. Bizonyos dolgok megértését ugyanakkor nem erőltették, mint pl.: Gosling átfordulását egyik pillanatról a másikra. Azért ahhoz idő kell, hogy az ember levetkőzze előző énjét és csak úgy átálljon a másik oldalra, ugyanakkor Carellnek viszont ez a karakterfejlődése sikeresen végbement. A tanulságokat, amikről a film szeretne mondani, nem részletezem, mert ezekre minden gondolkodó lény könnyedén rájön magától is, nem bonyolították halálra.  

A mai vígjátékokon felnőtt generáció meglepően fogja tapasztalni, hogy nem kell egy jó vígjátékhoz az altesti humor alkalmazása. Számtalanszor leírtam már (persze más is), hogy fölösleges gusztustalansággal telezsúfolni a vígjátékokat, hogy megfelelően szórakozzunk, csak megfelelő forgatókönyv és tökéletes szereplőgárda kell. Az előbbi hagy még kívánni valót maga után, azonban az utóbbira nem lehet panaszunk.   

A lúzer megcsalt férj szerepére Steve Carell (A család kicsi kincse) tökéletes választás volt. Azon színészek közé tartozik, akit már kinézete alapján megsajnálok és az eljátszott töketlenségei miatt megszeretek. Julianne Moore (Az ember gyermeke) a tökéletes ellentéte Carellnak. Régen láttam olyan filmben, amiben ne tetszett volna. Rayn Gosling (Drive) minden téren nyomul ezerrel. Nem tudom, létezik még a naptárában olyan nap, amikor ne forgatna. Folyamatosan jönnek a filmjei. Csípem a srácot, szimpatikus és tehetséges. A csajok meg örülhetnek és vigyoroghatnak, ha vetkőzik, mert tökéletes photoshoppolt felsőteste látványától biztosan megbénulnak. Emma Stone (Könnyű nőcske) hatalmas, végre egy színésznő, akinek a szinkronhangját is eltalálták. Könnyű nőcske után ismét egy olyan film, amiben nagyon jó. Marisa Tomei, Kevin Bacon, John Caroll Lynch, mellékszereplőként csak dicsérni lehet, úgy egyben volt mindenki, amit már régen éreztem filmben.

Glenn Ficarra és John Requa (I love You Phillip Morris) rendezőpárosnak sikerült felépítenie elejétől a végéig egy könnyen fogyasztható romantikus vígjátékot, amihez megfelelő mennyiségű lóvét is kaptak, hogy ennyi sztár együtt szerepelhessen. Az biztos, hogy a nyár egyik legjobb vígjátéka lett, de ez nem is nagy dicsőség. Kicsit hosszúra sikerült, de kizártnak tartom, hogy a film ne csalna felejthetetlen nevetést bárkinek is az arcára. Tipikusan az a film, ami után tényleg jól esik felállni. Ami érdekesség és kevesen tudják, hogy a forgatókönyvét az a Dan Fogelman írta, aki eddig igazából animációs filmek megírásában jeleskedett, úgy, mint a Verdák, Aranyhaj és a nagy gubanc vagy éppen a szuperkutyás Volt. Gratula neki. 

A romantikus vígjátékok kedvelőinek kötelező. Aki viszont nem csípi ezt a műfajt, próbáljon erőt venni magán és beülni rá a párjával, hátha szerez a kedvesénél egy jó pontot, amit később majd adott pillanatban leadhat egy jó focimeccs kedvéért.

 75%

Számomra az ázsiai filmek a nehezen fogyasztható kategóriát képviselik, de nagy ritkán futok csak olyan alkotásba, mely valamilyen szinten ne tetszett volna. Ez lehet a szerencsés szelektálás következménye. Az alábbi filmről is csak annyit szeretnék mondani a bevezetőmben, hogy igen jó filmet sikerült összehozniuk erről a megtörtént esetről a készítőknek. Hála az égnek késői kezdése ellenére nem unatkoztam rajta egy percet sem.

1991-ben öt általános iskolás kisrác eltűnt Dageu régió hegységben. A „béka gyermekeinek” felkutatásában, ahogyan a helyiek nevezték az elveszett fiúkat, a rendőrség és a katonaság közreműködésén kívül több mint 300 000 ember vett részt, ami Korea történelmében korábban még sosem fordult elő. Ezt a rejtélyes és szomorú esetet egy professzor, egy kitüntetett filmproducer, és egy nyomozó szemszögéből követhetjük végig, ahogyan családjukat, hírnevüket feláldozva egy évtizedig próbálják összerakni a hiányzó láncszemeket….

Bármennyire is nehéz filmek, kijelenthetem szeretem az ázsiai filmeket, csak ki kell választani a megfelelőket. Ebben az esetben sem tévedtem, nem fogtam mellé, hiszen a 2 óra 10 perces vetítési idő ellenére mindvégig lekötött és érdekesnek találtam.

A film egy megemlékezés, tisztelet az elveszett gyerekek emlékére.  

A filmben a nyomozás részleteit láthatjuk dátumok szerint összeszedve. Elbeszélő, kicsit dokumentarista stílusban. Aki véres szörnyűségekre vágyik, az most hagyja abba az olvasást, mert ez nem az a film, amiben a számításai valóra válhatnának. Egy két esetben emelkedett meg minimálisan csak az adrenalin szintem. Többnyire a történetmesélés a lényeg, hogy mit és hogyan képzelnek el a főszereplőink. A filmben a kérdésekre azokat a válaszokat keresik, miképpen történhetett meg, hogy csak úgy nyomtalanul eltűnjön egyszerre 5 gyerek és még véletlenül sem tud róluk senki semmit. Megnyugtatásul leírom - több filmmel szemben - nem sok nyitott kérdés marad, de a válaszokat ki kell várni az utolsó percekig. A fő és mellékszereplők családi hátterének bemutatása elég minimálisra sikeredett, ami lehet valakinek hátrány, engem hiánya nem érintett meg, nem erre helyezték a hangsúlyt. Talán inkább a fájdalom megmutatása, ami jobban átjött az átlagnál. Kapunk azonban mindenből egy kicsit a gyerekekből, a szülőkből, a médiából, a rendőrségből, a szakértőkből. Tetszett az, ahogy megpróbálják érzékeltetni velünk a kirakós játék darabjainak összeillesztését. Ez egész film olyan misztikusra sikeredett.

A "ferdeszemű" szereplőkkel nekem továbbra is az a bajom, hogy nehéz megkülönböztetnem. Nem is nagyon szeretnék játékukba belemenni. Semmi kivetnivalót nem találtam bennük. Nagyszerűek voltak szerintem. A főszereplő srác Kang-ot már láthattuk a Musa c. filmben, de mint mondtam, fogalmam sincs melyik szerepben.  

Kayoo-man Lee rendező úr filmjét összehasonlíthatjuk a sztorijával kapcsolatban A halál jele c. (Memories of Murder) filmmel, bár annak a stílusa más volt. Ez a film úgy gondolom, jó kis nyomozós dráma, igazi profi munka. Van egy atmoszférája ami végig éberre tesz és nem hagyja figyelmünket levenni a képernyőről. Egy két izgalmasabb jelenettől eltekintve azonban nem fogjuk a körmünket lerágni. Igazából a képi világában semmi extra, de alapjában maga a vidék már meghatározza az ember hangulatát a filmhez. A film zenéje az első képkockától az utolsóig lebilincselő. Simán belemászott a fülembe. Az biztos, hogy a legmonumentálisabb, legérzelemdúsabb zenéket az ázsiai filmeknek köszönhetjük.

A filmet krimi rajongóknak mindenképpen ajánlom, hiszen egy percig sem fognak unatkozni alatta, de igazából azoknak is, akik egyszerűen csak egy jó filmet szeretnének megnézni és nem riadnak vissza a koreai nyelvtől.

75%

Tegnap este sikerült két totálisan ellentétes műfajú filmet megnéznem az európai filmgyártás gyöngyszemeiből. Az első egy holland II. Világháborús dráma volt, míg a második egy spanyol horror. A mai írást az utóbbival kezdem, mivel ekkora egy paraszt filmet régen láttam és más jelzővel nehéz lenne illetnem.

Jaime és családja új és hatalmas házba költöznek, de még mielőtt megünnepelnék az első éjszakát három álarcos kelet – európai bűnöző rátöri az ajtót és túszul ejti őket.  Míg az apa leüríti az bakkártyáit az egyik rablóval, otthon elszabadul a pokol, mivel az anya és lánya megpróbálja kiszabadítani magukat……….

Na ennél sablonosabban és rövidebben nem is lehetne leírni a sztorit, ami jelen esetben eszméletlenül megtévesztheti majd a filmet megtekintőket. Ez a film szintén nem a szórakoztató kategóriába tartozik és igazából nem is tudom, hogy minek készítenek ehhez hasonló filmeket. Ezt most nem azért írtam, hogy leszóljam, mert igazából a maga nevében egészen jóra sikeredett, de azért mégis. Könyörgöm minek? Kegyetlen, brutális, sokkoló, nem egy Jodie Fosteres Pánikszoba feelinget keltő alkotás. Ennyire natúr és gonosz filmet régen láttam már.  Ez a műfaj valakinek vagy nagyon tetszik, vagy teljesen elhatárolódik tőle és egyszerű szemétnek hívja. Köztes nincs.

Szinte az egész ”akció” valós időben történik, ami azt jelenti, hogy szinte egy az egyben azt az időt mutatják be, amíg történik a rablás. Többnyire kézi kamerával forgatták, az egész film alatt egy-két jelenetnél használtak csak kimerevített képet, rögzített kamerát. Néhány résznél pedig osztott képernyős megoldást kapunk. Nekem ennél csak az volt a bajom, hogy vissza kellett tekernem a filmet, mert nem láttam az egyik jelentnél, hogy mi történt. Nehéz két oldalra figyelni, főleg úgy, hogy állandóan történik valami.

A hossza nem több mint 85 perc, ez alatt az idő alatt egy percet sem unatkoztam, végig nagyon feszült, intenzív, és többnyire idegesítő. Idegesítő azért, mert gyakorlatilag szinte esély sem lenne a való életben, ha így törnének be a házadba. A kiszolgáltatott helyzet ellen nem lehet tenni semmit, amit ez a film borzasztóan valóságosan mutat be. Az őrület a végére csak fokozódik és átmegy egy olyan agymenésbe, amit kevés filmben láthatunk.  Az elején van egy jelenet közvetlenül a főcím után, amit nem tudtam hová tenni, és kénytelen voltam újranézni az első 5 percet, hogy be tudjam illeszteni, végül is összeállt a kép, de lesznek még rajtam kívül is, akik majd felteszik magunkban a kérdést, hogy akkor most, hogy is van ez? (kinek is telefonált?)

A szereplőkről annyit, hogy a lányt játszó színésznő Manuela Vellés (sorozatokban játszott) az valami brutális szerepet kapott, amit tökéletesen oldott meg. Annyira érzékelteti a sokkot, hogy még most is kiráz a hideg tőle. A két szülőt megformázó színész, Fernando Cayo (Árvaház) és Ana Wagener (Biutiful) nekem speciel annyira nem jött be. Lehet csak az első szimpátia hiánya okozta ezt az ellenszenvet, de ugyanakkor azt sem mondhatom, hogy kívántam volna halálukat, mert bizony drukkoltam nekik.  Aztán meg a rablók „vezére” sem volt valami nagy karakter, de ezt a filmet nem is miattuk fogjuk utálni.

Miguel Ángel Vivas rendező nevét egy életre megjegyzem ezzel a filmjével. Az este közel 11 órai kezdés ellenére egyetlen halk sóhaj sem hagyta el az ajkam, hogy vágyakoznék aludni. A film megnézése után meg már nem sok kedvem volt. Idegileg teljesen tropára tett, de lehet csak azért, mert egyedül néztem és nem tudtam másra koncentrálni. A filmben bemutatott képekért- jelenetekért végül is dicséret illeti, mert jobban megmarad bennem, mintha Karib-tengeri körutazáson vettem volna részt. Zene csak néha csendül fel, de akkor igen hatásos. Összegzésképpen az elejétől a végéig odaszegez.

Azoknak az adrenalin függőknek ajánlom, akik szeretnek maximális hülyét kapni egy filmen. Őrjöngés a felsőfokon. Felejthetetlen, de ugyanakkor fölösleges egy film, így is elég marha van az utcákon. (A film címét a feliratból vettem, nem én találtam ki)

75%

”You Can’t Always Get What You Want” – szól a Stones slágere a film végén és ettől a számtól még jobban éreztem magam.  Az internet világáról idén nem ez volt az első film, ami nagyon tetszett és jó tudni, hogy nem csak Zuckerberg röhög rajtunk, hogy mennyi lóvét tud leszedni rólunk, pedig erről a srácról még soha életemben nem hallottam. 

A filmben Jack Harris (Luke Wilson) életét követhetjük végig, miként szállt be az internetes pornóiparba és hogyan emelte a fellegekbe a Wayne Beering (Giovanni Ribisi) és Buck Dolby (Gabriel Macht) által kitalált fizetős pornósite-ot, a 24/7payment.com-ot. Ez a site volt az első és az egyik legnagyobb fizetős pornóoldal. Jack volt az, aki a két idióta tulajnak az üzleti ügyét egyengette az orosz maffiával, az FBI-jal, az ügyvédekkel és a csajokkal, miközben pedig saját magával küszködik, mint rendes családapa, hogy valójában mi is jó neki.

Mivel valódiságát nem tudom megkérdőjelezni ennek az ”true” sztorinak, azért gondolom nem csak nekem jött át az, hogy a készítőknek nagyjából sikerült érzékeltetni ennek a dollármilliókat hozó ötletnek a megálmodását, elkészítését, és az amúgy nem egyszerű üzemeltetését. A maffiával való kapcsolatát pedig csak sejthetjük így volt, mert kizártnak tartanám, hogy lehetett volna beszélni róla. Ennek a klassz  ”történelmi” filmnek nagyon eltalálták a hangulatát és ennek köszönheti igazán a film, hogy teljesen nézhető a hibái ellenére. Csak néhány esetben ült le, de ezeken a pontokon is tovább lehetett lépni. A krimi szálon pedig még izgulni is lehetett.  Hála az égnek igazából ez is azon filmek közé tartozik, ami nem akar egyáltalán többnek látszani, mint aminek készült, csak egyszerűen szórakoztat.   

Ez volt az a film, amin annyi feliratot olvastam, hogy egy kisebb méretű novella biztos kijött volna belőle. A narráció szinte végig követte a filmet, majdnem olyan, mint egy dokumentumfilm vígjátéknak öltöztetve, ez lehet, valakinek nem tetszik, mivel folyamatos olvasást igényel és addig bizony a látnivaló kevesebb, és azért van itt mit  nézni amikor megjelennek a hölgyek. A filmben lévő zenék külön említést érdemelnek. Hihetetlen jó zenei anyagot válogattak össze, amire szinte végig jár a lábunk: The Rolling Stones, OMC, Moby, Outcast, 2Pac és még sorolhatnám, ha felismerném őket.

Egyszerűen klassz, nézhető film, kár, hogy eddig kihagytam. Az FBI szál egy kicsit furcsa, és hihetetlen számomra, de törődjünk bele, biztos így volt. Pornó, mint a terroristák likvidálásának legnagyszerűbb ellenszere. Amúgy van az alkotásban minden, amit szeretünk ezekben a filmekben: csajok, szex, drog, luxus, bűnözés, gyilkosság...stb.  Nem is kell más egy kikapcsolódáshoz. Örülök, hogy megismertem ezt az embert. Nagy reklám a film körül nincs, és ezért szerintem nem is lesz sikeres, bár kitudja. Ezért ha nem botlunk bele, biztos simán elmegyünk mellette.   

A szereplők remekül lettek összeválogatva, nekem mindenki tetszett, bár nem vagyok annyira Luke Wilson párti, annak ellenére sem, hogy az  Itt járt Henry Pool elborult filmje szerintem nagyon jó volt. Itt is azt gondoltam róla, hogy olyan egyarcú, de mondom, nem zavart. A két drogos ”zsenit” alakító Giovanni Ribisi (Avatar, Rayn közlegény, Brókerarcok) már könnyebb eset, hiszen hatalmasat alakít a párjával Gabriel Macht-al (Szerelem és más drogok) együtt.  James Caan visszataszító szerepében elég gusztustalan, de jó. Laura Ramsey-t (Micsoda srác ez a lány) pedig mutathatták volna lengébben is, ha már egyszer elcsábította a ”tisztességes” családapát.  

George Gallo (Mester és tanítvány, Anyám új pasija) közel 20 éves rendezői munkássága alatt mindösszesen 6 filmet készített eddig, inkább említésre érdemel írói pályafutása, hiszen neki köszönhetjük az Éjszakai rohanást, vagy például a Bad Boys I-II megírását. Ebben a filmben is találhatunk hibákat, - amiket most nincs kedvem felsorolni, - amit a forgatókönyvírónak köszönhetünk, de inkább ne vegyük észre, hanem élvezzük a filmet, mert szerintem megéri.  

Ajánlhatom szinte mindenkinek, aki egy könnyű kikapcsolódásra vágyik, hiszen ez egy teljesen fogyasztható, gondolkodásmentes, nagyszerű zenékkel megtámogatott hétköznap estékre tökéletes szórakozást nyújtó film.

75%

Északról érkezett filmek egyre jobban bejönnek. A mostanában látottakban mindig találtam valami érdekeset, izgalmasat, ami a tv elé szegezett. Az alábbi norvég filmet mindenképpen érdemes volt megnéznem, hiszen egy nem mindennapi megtörtént eseményt mutat be.     

Norvégia leghíresebb rablását 2004. áprilisában 11 talpig kommandósnak öltözött férfi követte el. Tervük szerint kirabolják fényes nappal a Stavangeri NOKAS-t (Norvég Pénzelosztó Központ).  Az egész rablást, ami mindösszesen 8 percig tartott, a szemtanúk és a túlélők beszámolói alapján szinte teljesen pontosan rekonstruálták…….

Remek volt. A második gondolatom pedig, hogy ebben a filmben bizony senki sem volt profi, sem a rendőrök nem álltak a helyzet magaslatán, sem az elkövetők. Minden olyan eddig látott bankrablást igazából fejre állít, amit eddig láttam filmen. Semmiféle műsallang, szép lányok, macsó kiszínezett párbeszédek, semmi, ami beleférne egy amerikai változatba. Nincs benne sírás – rívás, drámázás, semmi olyan, ami kizökkentene abból a mereven figyelő állapotból, amiben néztem. Ez egy teljesen lecsupaszított film, közel majdnem a dokumentumfilm kategóriájához.

Azt nem kérdőjelezem meg, hogy maga a tervezési fázis hosszú időt vehetett igénybe, de ugye a terv mindig akkor dől be, mikor a legjobban szeretnénk elkerülni. Na, ebben a filmben ezt mutatják be. Végül is semmiféle poént nem szeretnék lelőni, bár egy kis google használat után hamar elérhető lenne az eredmény kiderítése, de annyit azért megemlítek, hogy ha minden flottul megy, bizony világraszóló dolgot vittek volna véghez a rablók. Így is elég komoly dolog volt ez, hiszen közel 10 millió dollár értékű norvég koronáról van szó. Persze ez nem azt jelenti, hogy azonosultam volna a cselekedetükkel, de volt olyan rész még az elején, ahol tényleg szurkoltam az ”ellenségnek”, mert már nem bírtam elviselni ”bénázásukat”. (pl. az ablakbetörésnél)  A végén természetes átpártoltam a másik oldalra. A film utolsó harmadában szétlőnek szinte mindent, hála az égnek senki nem John Wayne.  Itt jegyezném meg, hogy a norvég rendőrségtől baromság lett volna többet várni, hiszen fényévente történik náluk hasonló eset, annak ellenére is, hogy tudtak az akcióról. A rablók igen komoly arzenállal rendelkeztek, mint pl. AKS-47, AG3, H&K MP5A, stb.

A színészek tényleg olyanok voltak, mintha szemtanuk lettek volna. A rendőrök, a rablók, mind embereknek és nem hősöknek tűntek. Nem voltak profik, de így hitelesebbnek tűntek. A karakterekről egyáltalán nem tudunk meg semmit, de valahogy ezzel sem akartak untatni minket. Nem hiányoltam egyáltalán.  (Megnézve a szereplők eddigi pályafutását, lehet, hogy tényleg nem is azok?)

Végtelenül tetszett a film rendezése, no nem a kézi kamera használta, mert azzal továbbra sem vagyok kibékülve, hanem a történések áthidalásának és egymásba fonódásának bemutatása. Szerintem ebben az esetben zseniális húzás volt, hiszem maga a rablás nem tartott 8 percnél tovább, de itt ebben a filmben azért kitett vagy egy órát, cseppet sem unalmas módon. Ezt úgy érték el, hogy rengeteg szemszögből mutatták az eseményeket. A filmnek végig van egy feszültsége, ami többnyire az egész film végéig kitart.  Sajnos a végén azért hiányérzetem maradt, mert nem elégedtem meg csak a kiírt megtörtént dolgokkal, nem kellett volna sok, de néhány percet bizony hozzáforgattam volna.  Aztán voltak még kérdések a fejemben, amikre vártam volna választ, de nem kaptam.   

Erik Skjoldbjaerg rendezőről találtam egy érdekességet. 1997-ben írta és rendezte az Álmatlanság című filmet, amiből készült egy feldolgozás, nem más rendezővel, mint Christopher Nolan-al. Őt meg ugye nem kell bemutatni.  

Ajánlhatom hétköznapokra mindenkinek, akinek van 80 perce lefekvés előtt, mert nem fog benne csalódni, aztán hétvégére mehet egy nagyobb durranás. Kicsit hajaz amúgy a 44 perc című amerikai filmre, amiben szintén nehézfegyverekkel mentek a bankba vásárolni.

75% 

A hétvégén második alkalommal sikerült eljutnom moziba. Múltkor megnéznem a Forráskód című filmet és kihagytam az Ismeretlen férfit. Most az utóbbira ültem be és ennél a filmnél is azt éreztem, hogy teljes mértékben megérte a mozijegy árát. Csak az a nachos ne lenne olyan marha drága. Nem kívánok hosszú sorokat körmölni, számtalan írás készült már belőle.

Dr. Martin Harris (Liam Neeson) feleségével előadásra érkezik egy berlini biotechnológia kongresszusra. Szerencsétlenségére az összes személyes holmijával együtt a reptéren felejti a bőröndjét. A taxi, amivel visszamenne a reptérre, a visszaúton felborul és belezuhan a folyóba.  Újraélesztése és négy kómában eltöltött nap után mikor visszatér a szállodába, helyén egy másik Dr. Martin Harrist talál, ráadásul a felesége Elizabeth (January Jones) is letagadja. Egyedül, személyazonosság és pénz nélkül próbálja kideríteni, mi is történt valójában………..

A filmet többnyire a főszereplőnek köszönhetően az Elrabolva (Taken) című filmhez hasonlítják, pedig egyáltalán nem kéne, mert aki arra számít, hogy ugyanolyan adrenalin bombát kap, mint az említett film, valószínűleg csalódni fog. Bizony kevesebb az akció benne és több a thriller elem. Kicsit többet is lehet agyalni rajta, azért megerőltetni magunkat nem nagyon kell.

Láttunk már hasonló filmeket nem is egyet (leghíresebb Bourne), ahol a főszereplőnk elveszti emlékezetét és próbálja összerakni a szálakat, de ez egy kicsit más volt, mint a többi.  A film szerintem simán megérdemli, hogy nagyon jónak nevezzük, annak ellenére is, hogy nem annyira pörög, mint a fentebb említett Neeson film. Tetszett, hogy nem tudtam kitalálni előre, mi is fog történni, amit a mai filmeknél már ritkán tapasztalok. Az akciójelenetek szerintem klasszak lettek, a ”bunyók” nincsenek elszállva és az autós üldözések is jónak mondhatóak, egészen realisztikusra sikerültek, bár tolatva az autó nem megy olyan gyorsan, mint előre és a villamos sem száguld 200-al. A sztori végig érdekes és kellően csavaros. Egészen hihetővé tették ezt az amnéziás dolgot. Tetszett, hogy nem ment át romantikázásba a film, bár a szexjelenetet furcsállottam. Kis dráma is volt, de az meg kellett. Külön örülök, hogy nem estek abba a hibába, hogy szétvágták volna a filmet. Minden akciójelenet tökéletesen látható. A feszültségteremtés is átlag feletti volt, különösen tetszett a kórházi ollós jelenet.  A végére egyáltalán nem számítottam. Azért megjegyzem logikai bukfencektől a film egyáltalán nem mentes, sőt egy – két érdekes kérdést feltehetnénk a készítőknek a megnézése után, de végeredményen ez egyáltalán nem ront.

Liam Neesonra szerintem már alapban nem tudok rosszul nézni. Bármit is tesz a vásznon, tetszik, ebben a filmben is kifogástalanul alakított és elkönyvelhetjük igazi akciósztárnak. Azonban akire azt gondolom, hogy igazi stand – up dolgot visz végbe, az Bruno Ganz (A Bukás-Hitler utolsó napjai), aki Ernst Jürgen stasi ügynök szerepében brillíroz egy kicsit. Aztán ott van Frank Langella, aki ha megjelenik, mindig megfagy a vászon. És persze a lányok, akik mindig szépek és szórakoztatóak Diane Kruger (Becstelen Brigantyk) és January Jones (Mad Men – Reklámőrültek).   

Jaume Collet-Serra (Az Árva) fiatal rendező forgatókönyvíróinak köszönhetően egészen kellemes módon vezényelte le a francia ”Out Of My Head” című regényből készült filmet. Erre a filmre lehet azt mondani, hogy megéri az árát, hiszen egy kellemes szórakoztató 90 percet okozott. Igaz nem többet. Így kell ezt csinálni, hogy az emberek bemenjenek a moziba.

Aki kellemes kikapcsolódást szeretne és nem a romantikus műfajból, ne hagyja ki, nem fog benne csalódni.

75%

Kicsit megkésve, de írok róla. Szeretem azokat a filmeket, melyekben Sean Penn játszik, sajnos nem kényeztet el minket, talán évente készít egy filmet. Igazán nagyszerű alkotással zártam le a hetemet. Utoljára politikai thrillerből a Szellemíró tetszett, ezért külön örültem neki, hogy ez a műfaj még mindig tartogat egészen jó alkotásokat. 

Valerie Plameról (Naomi Watts) 2003-ban derült ki személyazonossága, hogy közel 20 éve fedetten a CIA-nak dolgozik. Ez az információ egyben karrierjének végét is jelentette. A Fehér Ház által kiszivárogtatott információk bosszúból kerültek napvilágra, mivel Palm férje Joe Wilson (Sean Penn), aki abban az időben nagykövetként dolgozott és információkat szállított hazájának Niger és Irak urániumoxid kereskedésével kapcsolatban, 2003-ban New York Times újságírójának elmondta, hogy semmiféle nyom vagy erre utaló jel nem volt a két ország között, amit jelentett is a CIA-nek. Ez a cikk hatalmas visszhangot váltott ki, mivel akkor már az amerikaiak több hónapja megtámadták Irakot. Wilsont feleségén keresztül meszelte el a saját kormánya.

Igen, valahogy így kell szerintem egy profi politikai drámát készíteni megtörtént esetről, ami után az ember egészen kényelmetlenül áll fel az oly kényelmes foteljéből és csak annyit mond, hogy ez bizony kemény volt. A filmből megtudhatjuk, hogy a Bush kormány alatt mennyire manipulálták az embereket az iraki hadműveletekkel kapcsolatban.  Az amerikai-angol összeesküvés elméletről, hogy Irakban nukleáris és vegyi üzemek vannak szinte mindenki hallott, de így összeszedve amerikai filmben még nem láthattuk. (legalább is én) Nagyon mély következtetéseket nem szeretnék levonni a film tartalmával kapcsolatban, mert nem akarok politizálni, de azért azon el lehet gondolkodni, hogy néhány ember felelősségén múlik több ezer ember halála és gyakorlatilag büntetlenül.  Ezeket az embereket semmi és senki nem tudja megállítani céljuk elérése érdekében, hiszen minden a kezükben van. Ennyi.

A film két részből áll. Az első felében Plame munkáját követhetjük végig az államokon keresztül egészen a közel keleti hadműveletekig, láthatjuk a feltételezett terroristákkal való küzdelmét, miközben férje otthon várja és neveli két gyermekét.  Mutatnak nekünk veszekedésekbe torkolló baráti összejöveteleket, ahol a szereplők az aktuális politikai helyzetet próbálják társasági szinten megoldani. Ezekből a beszélgetésekből végül is megtudhatjuk, hogy az átlagembereknek fogalmuk sincs a kialakult helyzetről, hiszen a szeptember 11. utáni bosszúra éhes népet csak tovább butították. Számomra kicsit nehéz volt megérteni az elejét, többször is elvesztettem a fonalat, de azért csak összeállt a kép.

A film második része a leleplezés időpontjától átmegy egy komoly veszekedésekkel tarkított családi drámába. Megnézhetjük Plame családja hogyan küzd meg becsületük helyreállításáért és igazuk elismeréséért. Megtudhatjuk, hogy a média miképpen tud gyakorlatilag bárkit tönkretenni egy perc alatt és azt, hogy a Fehér házzal totálisan értelmetlen bárkinek is felvinnie a harcot, mert ilyen csak a mesében van. Ez egy életrajzi film, tehát elméletileg valós események, tények alapján készült, 2001. szeptember 11-e utáni eseményektől meséli el Valerie Plame életének egy részét egészen 2004-ig. Ebből a filmből egy intelligens és megtörhetetlen nőről kapunk képet, akit nagyon keményen megszívattak. Megemlítem, hogy CIA-s ügynök személyazonosságát felfedni, kiszivárogtatni az egyesült államokban az egyik legsúlyosabb bűnténynek számít.  Bár a film alapján láthatjuk, hogy mindig vannak kivételek.

Szerintem ez egy nagyon jól összerakott film, tempós, érdekes, egy percet sem unatkoztam rajta, végig odaszegezett a képernyő elé.

Azt kell, hogy mondjam mindkét főszereplő is nyújtott már kiemelkedőbb alakítást, mint ebben a filmben. Sean Penn (Milk) elég negatív figura volt egész végig, nem volt egy megszerethető karakter. Naomi Watts-tól (King-Kong, 21 Gramm) pedig úgy gondolom elég távol áll ez az ügynöki tevékenység. Nem volt rossz nem azt mondom, de egy kicsit hiteltelenebbé tenne a szerepet. Azonban rutinból, amit kívánt a szerepük eljátszották. Egyedül, aki szerintem nagyon jó, bár csak rövid szerepei voltak David Andrews (Harcosok klubja, Hannibal) volt. Igazán ellenszenveset nyújtott az elnök kabinetfőnökeként. 

Doug Liman (A Bourne-rejtély/Ultimátum) rendezőben személy szerint nem csalódtam. Nagyon jó thriller, kémfilm, dráma.  Forgatókönyvíróknak külön köszönet a remek dialógusokért, amit Valerie Palme: Tisztességes játszma: Életem ügynökként, elárulásom a Fehér ház által c. könyvből nagyon jól adoptáltak vászonra.  (Nagyon sokat beszélnek a film alatt, szóval, aki nem bírja a feliratos filmeket neki se álljon, mert nem fog bejönni neki.) A képi világa külön említést érdemel, nagyon profin fényképezett, azonban a kézi kamerás részeket továbbra sem szeretem. Miért kell azt a k..va kamerát rángatni? A háborús betétek - bár nem sok van benne - jól sikerültek. Érdekes megoldás volt, hogy a valós szereplőkön kívül, archív tv-, kép- és hanganyagot tettek a filmbe, az akkori elnök Bush, és alelnök Cheney beszédeikből, még valóságosabb hatást elérve.

Nem gyerekeknek való film, nem a tini közönségnek készült. Valódi politikai dráma, ami után még másnap is jár az agyunk, hogy ebben a világban valami nagyon el van cseszve, de tenni semmit nem tudunk, csak csöndben gondolkozunk.     

75% 

Valahogy úgy vagyok ezzel a Zack Galifianakis fickóval, a Másnaposok szakállas barmával, hogy egyáltalán nem jön be nekem ténykedése a filmiparban, ezért sem értettem, miért ülök le még egy olyan film elé a Terhes társaság után, amiben Ő játszik. Az a film terhes volt szó szerint, de hála az égnek a mai filmben legalább nem a központi szerepet kapta.  

A 16 éves öngyilkosjelölt Craig (Keir Gilchrist) szülei tudtán kívül elmegyógyintézetbe jelentkezik, hogy kezeltesse magát szorongásai miatt. Arra azonban nem számított, hogy a fiatalkorúaknak fenntartott részleg éppen felújítás alatt áll, ezért a felnőttek közé helyezik. Itt aztán hamar rájön - persze már későn -, hogy mekkora hibát követett el, hiszen azok a betegek, akik itt tartózkodnak, nem véletlenül kerültek ide. Az öt napig tartó terápia alatt a mentorává váló Bobby (Zack Galifianakis) és a szintén 16 éves Noelle (Emma Roberts) segítik őt megértetni, miért is jó élni, hogy mi is az a szerelem, és mi minden szükséges a felnőtté váláshoz……

Ez is az a film volt, amit szinte végigmosolyogtam úgy, hogy közben még véletlenül sem kellett hallanom egyetlen alpári - altesti fárasztó humort. Már az ember a kezdő képsorok után is felteszi magának azt a kérdést, hogy a főszereplő srácot nem véletlenül ebből az intézetből ”hozták” ki?, mert ha az ember ránéz, egyből hagyná is hogy leugorjon a hídról, annyira szerencsétlen balek figurának tűnik. Ez az igen depresszív srác a szokásos tini problémákkal küszködik, úgy, mint a továbbtanulás, a szülök, a barátok és a csajok.  Azonban ezeket a roppant nagy problémákat kis buksija az átlagnál nehezebben dolgozza fel, és egyből az egész film helyszínéül szolgáló kórház pszichiátriájára jelentkezik gyógykezelésre. 

Szerencsére a főhősünk nyomasztó lelkivilága, mivel vígjátékról van, a filmre nem terjed át.  Egészen viccesre sikerült, persze nem abból a könnyesre röhögöm, csapkodom a térdem fajtából. Ahogy haladunk a vége felé, egyre jobban tetszik, annak ellenére is, hogy a vége természetesen teljesen kiszámítható happy end. Az egész film a mellékszereplőkre épül, akik szinte egytől egyig igen változatos karakterek. Ott van ugye Bobby a főszereplőnk segítő barátja, aki vagy hétszer akart öngyilkos lenni, de egyszer sem sikerül neki, már  eleve, ha ránézünk bolondnak gondoljuk és még akkor meg sem kell szólalnia. Aztán van még egy csomó különféle érdekes személy, mint pl.: idős hölgy, akinek a hazafiassági törvény bevezetése után rögeszméjévé vált, hogy Bush minden telefonba lehallgatót szereltetett, vagy Solomon a zsidó, aki egy haszid LSD partin száll el úgy vagy 1000 bélyeget szárazra nyalva, hogy azóta sem tért  magához és még folytathatnám a ping-pong bajnokon át egészen a Don Juan pasiig, mind egy szálig nagyon eltalált szereplők.  

Bepillantást kapunk különféle terápiákba, mint a képzőművészeti vagy a zenei szakkör. Az utóbbihoz tartozik a legnagyobb filmélményem is, hiszen Queen rajongó lévén öröm volt nézni mikor az Under Pressure számot előadják. Persze rengeteg olyan vicces jelenet van (pl. a pontozásos rendszerük, amit senki nem számol), még amire nem szeretnék kitérni, mert csak a film élvezeti értékét rombolnám. Úgy gondolom nem egy tipikus felvilágosító film tinédzsereknek, de egy próbálkozást mindenképpen megér. Nem tökéletes, de cseppet sem bántam meg, hogy megnéztem. Egy dolog nem tetszett a filmben, elvileg főszereplőnk a legjobb barátjának a barátnőjébe volt szerelmes, de szerintem egyáltalán nem illettek össze.

Keir Gilchrist (Halálos hallgatás) ámokfutásával csak egy problémán volt, hogy szinte végig azzal a béna tekintetével játszott az elejétől a végiig. Ez lehet sok embert irritál majd, de túl lehet esni rajta. Nekem állandóan Pindorch Csaba jutott róla az eszembe. Totálisan úgy néz ki, csak egy tízessel fiatalabb. Zack Galifianakisra (Másanaposok) végre azt mondhattam, hogy tetszett a bénázása, nem volt annyira erőltetett, mint mondjuk a Terhes társaságban. Most már csak kíváncsi leszek, hogy ezekből a szerepekből miként fog kibújni a későbbiekben. Azért továbbra sem a szívem csücske. Annál inkább Emma Roberts (Aquamarine) akiből még lehet valaki. Szimpatikus nagyon a 20 éves hölgy. Biztos szép halála lesz majd a Sikoly 4. részében. A további mellékszereplők szép számának betudható, hogy inkább fel sem sorolom őket, mert hamar betelne az oldal, de mindenkinek jár a pont.

Anna Boden és Ryan Fleck (Fél/Nelson) rendező – író páros duó egészen remek módon rakták össze a filmet. Ahhoz képest, hogy egy pszichiátriai osztályon lévő betegek köré filmet írni kényes téma is lehet és áteshet a ló túlsó oldalára, ők egy teljesen szerethető és élvezhető karakteres filmet teremtettek számunkra.  Azt nem mondom, hogy nem láttunk már hasonlót ahol felhívják a figyelmünket a tinik problémájára, de ebben a filmben meglepően eredeti módon tálalják. A film címéből kiindulva tényleg egy vicces sztori!

Szeretném azoknak a nézőknek ajánlani, akik nem rémülnek még meg Zack G.-től és adnak neki még egy esélyt és természetesen azoknak, akik szeretnének mosolyogva felkelni a foteljükből, mert bizony még mindig vigyorgok, ha a filmre gondolok.

75%

Végre valahára volt egy olyan film, amire azt mondtam, hogy tetszett. Paul Haggis rendezte az Ütközések-et, amiért még anno hajlandó voltam felutazni a nagyfővárosba is. Azt azért nem mondom, hogy a közelébe ért annak a filmnek, de egy teljesen jó végigizgulós alkotást láttam. Az már csak másodlagos, hogy a hitelessége mennyire kérdőjelezhető meg.   

John Brennan (Russel Crowe) irodalomtanár feleségét főnöknője meggyilkolásának vádjával letartóztatják, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. Brennan nem tud belenyugodni az ítéletbe, hiszen szent meggyőződése, hogy Lara (Elizabeth Banks) teljes mértékben ártatlan. Mikor szembesül azzal a ténnyel, hogy nincs az a bíró vagy ügyvéd, aki segítene neki a továbbiakban jogi úton kihozni feleségét a dutyiból, komoly lépésre szánja magát. Tudatosul benne, hogy az egyetlen megoldás feleségét élve maga és a fia mellett látni, ha megszökteti. Lara sikertelen öngyilkossági kísérlete után belevág a lehetetlennek ígérkező küldetés megtervezésébe, még azzal a tudattal is, ha a terve nem sikerül, a fia szülők nélkül fog felnevelkedni……………

Mint ahogy a bevezetőmben is említettem, végre egy olyan sztori, ami a hihetetlenségei ellenére is hihetően érdekfeszítőre készítettek el az alkotók. Mert azt az egyet nem mondhatom el róla, hogy nem szegezte végig a tekintetünket a képernyő elé.  Azért lovagolok ezen a hihetetlenségen – persze tudom, hogy nem kéne -, mert ugye marha nehéz azt elhinni, hogy egy mezei ember, még ha megfelelően hatalmas IQ-val is rendelkezik, és nem Michael Scofieldnek hívják, sikeresen végre tudna hajtani egy ilyen hatalmas és kockázatos tervet. És ezzel akkor be is fejezném ezt a vonalat. DE. Ez a film abszolút jól adja el magát, hogy nem minden úgy történik, ahogy azt főszereplőnk a falitáblán eltervezte. És ezért válik az egész hihetőnek. (vagy továbbiakban sem)

Miután egy szökött rabtól megtudja, hogy mi fán terem a szöktetés, fogalma sincs, hogy kitől kéne hamis papírokat és fegyvert szerezni, nemhogy még a pisztolyt megtölteni, esetleg lőni vele. A csodálatos youtube adta lehetőségeket kihasználva filmet keres álkulcskészítésről, ami persze mindig tökéletesen működik, csak akkor nem, amikor kellene, és még sorolhatnám tovább azokat dolgokat, ami alapján látjuk, hogy a főszereplőnk ember, nem pedig szuperhős. Mindennek ára van, nemcsak a dollár ezrek fogynak, hanem a testi épsége is veszélybe kerül, ezért oda kell figyelnie, kivel tud sikeresen üzletelni. Az akcióhoz szükséges nyomokat egyre nehezebben tünteti el és ezekkel az árulkodó jelekkel a nyomozóknak is felkelti a gyanúját, a végére megkezdődik a versenyfutás az idővel. A szöktetés indulásakor válik igazán izgalmassá, akciódúsabbá a film, addig lassan adagolják a feszültséget. Szeretem a lassú filmeket, ezért engem ez egyáltalán nem zavart. A mondandóm végére azt kell, hogy írjam, bizony régen láttam ilyen remek módon összeszedett fokozatosan izgalmassá váló krimit.

A filmben a nekem nem tetsző dolgokért, ahogy haladtam előre, megbocsátottam, illetve csak megjegyeztem, hogy ezt meg ezt nem kellett volna már. Ilyen jelenet, mikor a drogbáró házában kitör a lövöldözés. Emberünk kicsit hamar megtanulta használni fegyverét, kicsit gyorsan tanult bele ebbe a szakmába. De ugyanakkor ennek a karakternek rengeteg jó tulajdonsága is volt, a mellékszereplőkkel való kapcsolatokat is remekül adták elő, a film nem követte azt a klisét sem, hogy az ügyeletes széplány összejön a főszereplőnkkel és nem mozdult el a megcsallak, nem csallak meg vonal felé.  

Megemlítem még, hogy ez egy feldolgozás, méghozzá a Pour Elle 2008-as francia filmnek remake változata, amit viszont nem láttam. Utána olvastam az eredetinek és azt írták róla, hogy ez a film kivételesen jobb lett, mint az eredeti, jobban kidolgozottabbá, feszesebbé, ”Hollywoodiasabbá” tették.

Russel Crowe (Szigorúan bizalmas, Egy csodálatos elme) szerintem egész jó volt az irodalomtanárból bűnözővé váló szerep megformálására. A Robin Hood után nekem kifejezetten tetszett, de az meg nem annyira mérvadó. Kicsit halványabb volt Elizabeth Banks (Zack és Miri pornót forgat, Pókember 1-2), de lehet, ezt csak azért mondom, mert nem szerepelt sokat a filmben. Nagy érzelmi hatást nem váltott ki belőlem. A mellékszereplők közül Liam Neelson (Schindler listája, Star Wars I), mint szökött fegyenc villantott vagy két percet, és Brian Dennehy (Rambo 1) is a nagyapa szerepében remekül működött. Végére megjegyezném, hogy láthatjuk a filmben a férfiszívek kedvencét, a mindenki Tizenhármasát Olivia Wilde-ot a Dr. House sorozatból.   

Paul Haggis (Ütközések) rendezője és forgatókönyvírója is egyben ennek a számomra teljesen élvezhető, bár kicsit hosszúra nyújtott filmnek. Tényleg lehetett volna még tovább vágni, és akkor még izgalmasabb lett volna, de én így is élveztem az elejétől a végig, még az unalmasabb perceken is simán átlendültem, lehet jó passzban kapott el a film vagy inkább a mostani csalódások után felüdülés volt látni valami mást. Illik még megdicsérni a filmnek a zenéjét és a fényképezését is!  Azért a Toyota Prius reklámból kicsit sok volt.

Elég sok kritikus lehúzta a filmet, és nemcsak a film hosszával kapcsolatban, persze mindenkinek joga van ehhez, de mivel én nem vagyok az, bátran merem ajánlani a krimi kedvelőknek jó sok kólával és kukoricával. Üljünk be rá, ne várjunk sokat és élvezzük.

75%

ver.2 

Orosz filmet nem sokat láttam mostanában, no nem azért, mert távol áll tőlem a nyelv (pedig tanultam vagy 10 évig), vagy valami fenntartásom lenne velük szemben, hanem mert nem volt olyan, amire felfigyeltem volna. Ezért érdeklődve vettem elő ezt a II. világháború kezdetén játszódó háborús drámát.  

A film egy zenész gyerek (trombitás) szemszögéből, elbeszélésén keresztül mutatja be nekünk 1941. június 22-ét, mikor a náci csapatok megkezdik az első támadásukat a Brest-i erődítmény ellen. Láthatjuk, miként keresi a csaták alatt elvesztett barátnőjét, miként veszi ki részét aktívan a harcokból, és hogyan próbálja túlélni a soha nem látott borzalmakat. A gyerek elbeszéléséből megtudhatjuk, hogy a bombázások után a szétszakadt erőd védelmére felállított egységek vezetői Pyotr Mikhailovich Gavrilov ezredparancsnok, Efim Moiseevich Fomin Komiszár és Andrey Mitrofanovich Kizhevatov 9. szakasz vezetője miként próbálják megállítani a támadó náci seregeket……….…… (sajnálom, de soha többé nem akarom leírni a nevüket)

Az erődítmény falain belül nem csak a katonák életét figyelhetjük meg, hanem az ott élő emberek mindennapjait. Közel 8000 katona a családtagokkal, és egyéb kiszolgáló személyzettel tartózkodott a falakon belül. Doktorok, szakácsok, zenészek mind élik vidáman az életüket és nem hisznek a háború kitörésében, annak ellenére sem, hogy néhányuk már a pontos napját is tudja az offenzíva megindulásának. Mikor megindulnak a bombázások, mindenki azt hiszi, hogy ez csak gyakorlat, nem hisznek a fülüknek, a szovjet csapatok egyáltalán nem voltak felkészülve a támadásra. A támadók álruhában megérkezve okosan elvágják az energiavezetékeket, megbénítják a kommunikációt, megsemmisítik a fegyverraktárakat, és amikor küzdelemre kerül sor agresszíven, úgy verik szét a laktanyában a katonákat, mint ahogy egy éhes farkas tenné a legszebb báránycsordával.

Egészen addig a pillanatig, amíg a védekező erők szétverve több kisebb egységben össze nem szedik magukat. (kell egy vezető). A későbbiekben is azt láthatjuk, hogy a védelmi erők teljesen reménytelen küzdelmet folytattak a megszálló csapatok ellen és nagyon jól tudják, hogy ennek az ütközetnek csak egy vége lehet. Bíznak utolsó pillanatig a felmentő sereg megérkezésében, az utánpótlásban. A falakon belül kevés az élelem, víz, gyógyszer, sok a sérült, sokáig nem maradhatnak a körülvett erődben. Több nap eltelte után, az utolsó ütközetben, hitetlenkedve figyelhetjük a mai szemmel nézve bizony vakmerő bátorságot, ahogyan a katonák utolsó erejüket összeszedve kirohannak a falakon kívülre a többszörös túlerőben lévő náci sereg elé. A filmben bemutatott orosz emberek hozzáállása későbbiekben rávetíthető majd az egész szovjet népre a II. világháború folyamán.  Azt hiszem ez a fanatizmus, ez a hazaszeretet segítette megnyerni végül is nekik a háborút. Utána olvasva megtudtam, hogy itt a keleti fronton vesztették el a náci csapatok az embereiknek közel 5 %-át az első hetekben.  

A film elméletileg valósághűen ábrázolja a megtörtént eseményeket. Hatalmas, véres csaták, drámai pillanatok, mind felfedezhetők a filmben. Írhatnék nagyon durva jelenetről is, amit ritkán lát az ember a filmben, de ugye ne csak a megrázó jelenetekért legyen emlékezetes egy történelmi film. Bár lehet, hogy a mai ifjúság már csak ezt veszi észre a filmből és ebből tanul. Megjegyzem még, hogy számomra egy kicsit hosszú volt, és bizony voltak olyan jelentek, amik lassították a filmet, de nem lehet két órában csak az akciójelenetekre koncentrálni.

A szereplőkről csak annyit írnék, mint amikor keletről érkező filmeket nézek, hogy soha életemben nem láttam még őket más filmben, és ha az elkövetkezőkben néznék is tőlük valamit, biztos, hogy nem ismerném fel egyiket sem. Azonban ez nem jelenti azt, hogy nem passzoltak volna tökéletesen a filmhez, nem tudok semmi rosszat írni, de nem is akarok, tuti hazájukban elismert színészek. Jók voltak és kész. Különösen a kissrác.

Alexander Kott nagyszerű történelmi filmet rendezett felhasználva a Brest-i Múzeum által őrzött dokumentumokat az erődítmény ostromáról. Igazából ez a történelem egy része, nem egy olyan dolog, amit illett volna szebbé varázsolni, ezt látni kell az utókor számára is és nem csak a volt Szovjetunió területén. Nekem egy filmélmény, amiben lehetne keresni hibát, de minek. Ha kicsit is okosodik az ember, tanul belőle, akkor elhagyja azokat a dolgokat, amik neki nem tetszettek. Persze lehet, hogy ezek csak nekem nem jöttek be, de valójában meg így volt reális.  A látvány az biztos, hogy tökéletes, durva, és megrázó, megfogják az ember. Olyan, hogy szívesen beszél róla az ember másnap. A zenéje csak úgy térnék ki, ami egy kicsit meglepő, hogy nekem az Elemi ösztön ugrott be róla.

Akik szeretik a hősökről készült alkotásokat, akik szeretik a valós történelmi eseményekről készült filmeket, aki szerette a Sztálingrádot (bár szerintem az jobb) azoknak ne hagyják ki ezt sem. Megrázó háborús dráma.

75%