Szerda esti mozinap alkalmából ismételten Hilary Swank-nak szavaztunk a srácokkal bizalmat. A legutolsó filmje (The Resident ) katasztrófa volt, és kétszer egymás után csak nem hibázik, annál azért jobb színésznő. A filmet amúgy már nagyon régen szerettem volna megnézni, de nagyon nehezen készült el hozzá a felírat. Aki lefordította annak itt küldök egy nagy köszönetet. A film címét bátorkodtam saját magam lefordítani, talán nem találok nagyon mellé.

Betty Anne Waters (Hilary Swank) egyszerű anyaként feláldozza egész életét és családját, hogy bebizonyítsa testvérének Kenny-nek (Sam Rockwell) ártatlanságát, aki 1983 óta  gyilkosság miatt életfogytig tartó börtönbüntetését tölti szülővárosában, Massachusettsben. Betty 18 évig tartó tanulása során befejezi a középiskolát és a jogi egyetemre is felveszik. Legjobb barátnőjével Abra Rice-al (Minnie Driver) közösen végsőkig küzdenek a múlt sötét dolgainak feltárásában és a bizonyítékok előkaparásában. A DNS teszt eredménye azonban döntő lehet…..

Úgy látszik szerencsés szériába futottam bele, mert már a második film egy hét alatt, ami megtörtént eseményt dolgoz fel és még tetszett is. Nem számít kivételesen ritkaságnak a film, de az biztos, hogy első helyen szerepel majd abban, hogy ennyire szoros családi köteléket, ilyen testvéri szeretetet, csak ritkán látunk magunk előtt. Ennyire meginoghatatlanul bízni az ártatlanságban tényleg csak mesékben fordul elő. A kitartás, hűség és önfeláldozás iskolapéldája a film.

A filmben megmutatják Betty és Kenny gyerekkorában történt csínytevéseit, miképpen csináltak hülyét a helyi zsarukból, egészen addig a pontig, míg nevelőszülőkhöz nem kerülnek, mivel anyjuk nem éppen az ideális szülő mintapéldánya volt. Kenny alapban rossz kisfiú volt és számtalanszor le is tartóztatták, de ez egyáltalán nem gátolja meg Bettyt abban a mágikus bizalomban, ami a két gyerek között kialakult. A gyilkosság után és az összehozott vádak alapján, mivel drága ügyvédekre nem tellett, Kennyt jogerősen letöltendőre ítélték. Börtönben öngyilkossági kísérlete után határozta el  húga, hogy megpróbálja a lehetetlent és beül diáknak az iskolapadba. A sulik befejezéséig tartó út roppant nehéz és hosszú volt számára, szinte senki nem bízott benne, még a saját gyerekei sem, akik inkább az apjukhoz költöztek, minthogy anyjuk törekvéseit biztassák. Az idő múlásával persze fejlődött a technika és a DNS tesztet, mint lehetséges bizonyítási eszközt is bevezették, ehhez azonban szükséges volt 18 évvel ezelőtti bizonyítékokra egy olyan városban ahol max. csak 10 évig őrzik meg az elítéltek anyagait. A film végét találja ki magának mindenki.

Hála az égnek sok bírósági jelenet nem volt, inkább a két testvér közötti viszonyt domborították ki főleg a börtönben történt látogatások alkalmával. Azok viszont egészen jól sikerült érzelmi robbanások. Nem működött volna a film, ha nincs meg a két színész között az a bizonyos ”kémia”. Tényleg elhitetik, hogy testvérek, olyan természetesen alakítanak. Másképpen nem tudom megfogalmazni. Valahogy nagyon jól érzékeltetették végig, hogy ne tudjad eldönteni, mi az igazság.  Bennem legalább is folyamatosan változott, hogy kinek higgyek. Érdekes kérdéseket tett fel a film az igazságszolgáltatással kapcsolatban, de rontaná a filmélményt, ha most ezeket feltenném. Szerintem mindenkinek amúgy is majd előjön.  

A történet nekem roppantul tetszett, szerintem igen jól lett filmre írva. Néha már elegem van a megtörtént események alapján készült történetekből, de ennél az esetnél igazán örülök, hogy láthattam, és hogy tudok róla. Persze felmerül az is bennem, hogy hány ilyen eset volt már a történelemben, amiről még nem is hallottunk. Számtalan. Talán azokról is készül majd egyszer egy hasonló film. Érdekességképpen megemlítem, hogy 1989 óta már több, mint 250 esetben használtak fel sikeresen DNS eredményeket már szabadságvesztésre ítélt embereknél.  

Ahogy fent is írtam a színészeken rettentő sok múlott. Sam Rockwell (Hold) istenien játssza el az ellenszenves testvér szerepét. Az biztos, hogy közömbösek nem maradunk iránta. Nem is értem, hogy miért nem jelölték még a srácot Oscarra, ebben a filmben is bebizonyította kivételes tehetségét.  Hilary Swank (Millió dolláros bébi) is kiváló. Nagyon jól hozza a kétségbeesett anyát, testvért. Neki való szerep volt, nem úgy, mint korábbi filmje. Minnie Driver (Good Will Hunting) játszotta a kedves aranyos barátnő szerepét, kiváló választás volt a szerepre. Melissa Leo (A harcos) a nem éppen szimpatikus rendőrnő szerepében igazán tenyérbe mászót alakított.  És majd elfelejtettem megemlíteni Juliette Lewist, aki mindent vitt, szinte ellopja a filmet. Sokkoló volt, ahogy kinézett és játszott. Szeretem őt.

Tony Goldwyn (többnyire sorozatokat rendezett) színészből lett rendező tudta, hogy miképpen szegezzen a képernyő elé. Szolid, de ugyanakkor mégis nagyon komoly szívbemarkoló filmet láthattunk egy férfiről, aki az igazságszolgáltatás csapdájába ”esett”. Talán volt egy két felesleges jelenet, amit hagyni kellett volna a fenébe, és akkor talán rövidebb és tömörebb lett volna. Azt, hogy nálunk mikor mutatják be kérdéses. Lehet, nem is érdekelne senkit. Amúgy megnéztem az igazi képet Betty Anne Watersről és Abra Riceról és végtelenül szimpatikusnak tűnnek.

Mindenkinek melegen ajánlom, aki szeretne egy igazán remek életrajzi drámát megnézni kiváló szereplőkkel.    

 80%

Piszkosul régen láttam már ilyen filmet, ami ennyire bejött volna. Látszik régen gondolkodtam, mert az odafigyeléstől a végére egészen kellemesen megfájdult a fejem. Még soha nem volt részem belga nemzetiségű film megnézésében, de mostani film után felkutatom a rendező korábbi filmjeit is. Úgy gondolom, így kell egy jó kis misztikus krimit készíteni.

Öt jóbarát elhatározza, hogy kibérel egy tetőtéri padlásszobát, (Loftot) arra az esetre, ha nem a feleségükkel szeretnének kávézgatni rájuk szakadt szabadidejükben. Tökéletes játszóterük azonban egy nap összeomlik, mikor az ágyhoz bilincselve vérbe ázva ismeretlen nő holtestére bukkannak. A srácok egymásra mutogatva próbálja kideríteni, hogy melyiküknek lehet köze a gyilkossághoz, hiszen a szobához csak öt kulcs készült. Egyre sötétebb titkokra derül fény, és világosabbá válik, hogy nem mindenki az, aminek látszik………..

Jaj, de titokzatos. Őszintén megmondom tényleg nagyon régen gondolkoztam filmen ennyit. Szinte minden egyes jelenetben, mondatban volt valami, amire figyelni kellett, ami összezavart és ember legyen a talpán, aki kitalálja, hogy mi lesz a filmnek a vége, mivel folyamatosan változik percről – percre a fejünkben a tettes személye. Ez a két óra úgy elrepült, hogy el sem hittem. Mind az öt személyiséget így kitalálni és belegyúrni egy filmbe, hogy az ne legyen sok, minden elismerést megérdemel, és ehhez még hozzávesszük, hogy nem csak a főszereplők vannak jelen, hanem a hozzájuk tartozó feleségek és a szeretőik is, kiknek szintén önálló jellemet, szerepet kreáltak a filmben, ez így együtt nagyon jó. Olyan mesélés van végig a filmben, amit ritkán lehet látni filmen. Szinte saját magunk nyomozunk és próbáljuk összerakni a rendőrök helyett a szálakat. Nem tudom másképpen ezt megfogalmazni, igazi agyrobbanás. A filmben tökéletes időérzékkel megoldott két szálon futó esemény zajlik, az egyik a jelen (mint mindig) a másik pedig a szokásos visszaemlékezések.

Igazából nem szeretnék a filmről többet elárulni, mert biztos, hogy veszítene az értékéből. Maximális diszkréciót fogadjon meg az, aki már látta.  Megemlíteném, hogy kapunk ebben a filmben is egy jó adag társadalomkritikát, hogy az emberek a jó dolgukban, már nem tudnak mihez kezdeni magukkal és csak az nem csalja meg a másikat, aki nem akarja. 

A szerepek eljátszására igazán remek színészeket válogattak össze. A forgatókönyvnek hála nehéz különbséget tenni közöttük, szinte nem is lehet, mindenki kifogástalanul játszott, de ha valakit kiemelnék az talán Filip Peeterst lenne. 

Erik Van Looy (Az Alzheimer ügy) rendező és Bart De Pauw forgatókönyvíró egy majdnem tökéletes európai "feelinges" misztikus thrillert készített. Talán a végét éreztem egy kicsit soknak, de igazából azzal sincs semmi baj. Minden nagyon a helyén van: a helyszínek, az operatőri munka, a vágások, a színészek, minden.  A kaszinós rész külön emlékezetes marad számomra, az egész jelenetet brutál jól készítették el. Csoda, hogy ez a filmet még nem fedezték fel a kinti nagy ötletgyárosok, hogy kéne egy állat kis feldolgozást készíteni belőle, öt nagy sztárral, mert szerintem előbb utóbb odajut az biztos.

Ajánlhatom mindenkinek, aki szeretne végre gondolkodni már egy filmen, összerakni a kirakós szálakat, együtt nyomozni a szereplőkkel és élvezni a végeredményt.  Igazából csak egy dolgot lehet majd sajnálni, hogy elcseszett kevés ember fog élni azzal a lehetőséggel, hogy megnézze.  

80%

ver.2.

Két idióta vígjáték után végre néztem egy igen komoly orosz drámát. Nem mondom, szeretem a lassú filmeket, de azt hiszem, ennél lassabbat már nem is lehetne rendezni, mert nem forogna a tekercs. Viszont ennek ellenére végigültem az éjszaka folyamán úgy is, hogy nem aludtam el rajta, ami azért nagy teljesítmény.

Szergej és Pavel meteorológiai kutatóállomáson dolgoznak mindentől távol elszigetelten az Északi-sarkkörön túl, az egyik szigeten.  Pavel újoncként tanulmányai befejezése után kalandokra, új felfedezésekre vágyott, hiszen ezért jött erre a kietlen vidékre. Szergej viszont már több éve egyedül dolgozik a szigeten és már alig várja, hogy hazatérjen családjához. Egy napon mikor Szergej elmegy horgászni az öbölbe, Pavel helyettesi őt a mérési adatok jelentésénél. Azonban a központból megrázó rádióüzenetet kap Szergej családjáról, amit nem mer átadni, mert fél az idősebb társának dühétől és abban bízik, hogy a hajó előbb odaér majd értük és majd más valaki közli a hírt. De a tenger jeges és hajó csak nem akar jönni………..

Nem volt ez olyan egyszerű film az biztos és végigülni sem. Ezeket a filmeket nem úgy hívják, hogy szórakoztató filmek, de ugyanakkor mégis sokkal jobban tetszenek, mint bármilyen más egyéb kategóriájú alkotás.  Ennyire az elszigeteltséget soha nem éreztem valósnak még szárazföldön. Talán, ha egy űrhajósról lett volna szó. Azt gondolom rengeteg emberi tulajdonságra utaló kifejezés fellelhető a filmben. Illetve nem hangzik el semmi, mert szinte alig van kommunikáció, szinte egy szótagú mondatok vannak, csak a képek, és hangeffektek (pl. a rádiótól kész voltam), melyek folyamtatosan bizonytalanságban tartanak. Nehéz eldönteni, hogy mi következik a filmben. Ez hihetetlen profi munka. Azt hiszem ennyire egy film sem érzékeltette jobban az unalmas munkát, a monotonitást, a kötelességtudatot, a főnök-beosztott, fiatal-öreg, a tapasztalt és újonc viszonyt. 

A film rámutat arra is, hazugsággal még nagyobb mocsárba kerülhetünk, és nagyobb árat fizethetünk érte, mintha őszintén odaállnánk a másik elé. A két szereplő közötti feszültség egyre nagyobb kibontakozása a film háromnegyedétől egész izgalmassá teszi a produkciót. A filmben a képek és a külső hangok szintén nagyszerű feszültséget teremtenek, ritkán látok olyan a filmet, amiben ez ennyire kidomborodik, hiszen zene szinte alig van (most nem a földre esek típusról beszélek). Van egy bizonyos atmoszférája, amit igazán nehéz leírni, ezek a zord helyek, színtelen képek elnyomják az embert, a hideg szél szinte átjön a képernyőn. Néhány beállítás figyelése közben szinte olyan érzése van a nézőnek, hogy ez a film már nem is megy tovább, itt megállt az idő. Ezért kizárt dolognak tartom, hogy sok ember megkedvelné ezt az amúgy sem könnyen fogyasztható filmet. Valahogy nincs is több kedvem írni a filmről. Nehéz és tartalmas az emésztése,de ha átmegy rajtad, értékeled az ízét.   

Grigory Dobrygin (Fekete Villám) és Sergei Puskepalis nem véletlenül kapta meg a berlini filmfesztiválon megosztva a legjobb szereplőknek járó díjat. Működik közöttük szépen az alá – fölérendeltségi viszony. Mindkettő nagyon erős alakítást nyújtott, fájdalmas volt nézni őket.

Aleksei Popogrebsky maradandó filmélménnyel gazdagított. Kifejezetten tetszett a film, de ugyanakkor meg mindig azt hangsúlyozom, hogy az ember azért nézzen filmet, hogy szórakoztassa valamilyen formában őt, de ez nem az a kategória. Inkább a művészfilmek közé sorolnám. Operatőri munka szintén zseniális, a távoli képek a tájakról megmaradtak még most is bennem. A filmet Berlinben tavaly Ezüst Medvével jutalmazta a zsűri.

Azoknak ajánlom, akik szeretnének egy teljesen akciómentes mozit végignézni és odáig vannak a pszichológiai drámákért. A többiek messze kerüljék el, mert teljesen befordulnak tőle és még más film megnézésétől is elmegy a kedvük. Csak kipihenve ajánlható!

80%

Nem véletlenül kerülgettem ezt a filmet eddig. Valahogy éreztem, hogy nem ez a film lesz az, melynek a hangulata az egekig emel, de arra sem gondoltam volna, hogy ennyire merev falu szakadékba tudna lökni. Nehéz talpra állni és kimászni belőle, mert visszacsúszok. Nehéz lesz úgy írni róla, hogy ne mondjam el a film lényegét, de azért megpróbálom.

1970-s években három fiatal Tommy (Andrew Garfield) Kathy (Carey Mulligan), és Ruth (Keira Knightley) a halsham-i bentlakásos iskolában nevelkednek szigorú feltételek között egészen 18 éves korukig.  Az iskolában az első és legfontosabb a gyerekek egészsége, ehhez természetesen minden adott. A három gyerek itt ismerkedik meg a barátsággal, szerelemmel, a vágyakozással, ami később az egész életüket összetartja. 18 éves korukban, szörnyű titokkal a vállukon, elhagyják a nevelőotthont, hogy saját lábra álljanak, egészen addig, míg újra szükség nem lesz rájuk………    

Azt hiszem ezzel a rövid leírással még nem tudtam senkinek a kedvét meghozni a filmhez, de tényleg, ha többet írnék róla abszolút az élvezet rovására menne. Amúgy is kell hozzá egy bizonyos hangulat, mondjuk nem konkrétan letargikusra gondoltam, mert esetleg még mélyebb szintre esik az ember, onnan meg már közel az öngyilkosság. Na, azért nem kell idáig persze lemenni. A film tényleg nagyon sötét és nyomasztó. Kazuo Ishiguro (A napok romjai) író Ne engedj el című regényéből filmesítették meg ezt a nagyon szomorú és elgondokodtató történetet. Elvileg egy romantikus filmnek indul és csak később vesszük észre, hogy igazából ez egy "futurisztikus" dráma, bizony közelebb áll a sci-fihez, ami a mai világban végül is bármikor bárhol megtörténhet. Az a reménytelenség és tehetetlenség, amit a filmből az arcunkba kapunk, sok ember idegét kikészíti majd. Végtelenül dühítő, lenne, ha így beletudnánk törődni a sorsunkba, engem ez kifejezetten idegesített. A film sok kérdést feltesz, el lehet rajta szépen gondolkodni. Persze ezeket a kérdések mindenki tegye fel majd magának. Az utolsó 10 perc az egyik legszomorúbb befejezéseknek egyike, amit mostanában láttam. Bár könnyek nem jöttek, lehangolt keményen. Egy jó tanács a film elkezdése előtt, ne álljunk neki fáradtan, mert szépen lassan, visszafogottan halad előre. 

Mindhárom színész nagyon magas színvonalon játszik, talán Keira Knightley picivel marad le a többiektől, de Ő is tökéletes. Andrew Garfiled (Doctor Parnassus és képzelt birodalma,  Közösségi háló) borzasztóan nagy tehetség. Ezek után nekem nagyon nehéz lesz elképzelnem Pókemberként, de szerintem sima ügy lesz neki. Carey Mulligan (Büszkeség és balítélet, Egy lányról) fantasztikus. Az arcán végig látszodó beletörődés félelmetes. A nagy sztárok gyermekéveit játszó színészpalánták nagy piros pontot kapnának, ha iskolapadban ülnének.

Mark Romanek (Sötétkamra) rendező és Alex Garland (28 Nappal később,Napfény, A Part) forgatókönyvíró emlékezetes, szívbemarkoló, igen depresszív filmet készített, amit nem felejtünk el, mert úgy belénk mar, hogy sokáig nézzük még a helyét, úgy meglátszik. Akik olvasták a könyvet (én nem) azt nyilatkozták, hogy a regény átültetése vászonra tökéletesre sikerült.  Megemlítem még, hogy a filmnek a fényképezése, melankolikus zenéje csodálatos.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik szeretnének megnézni egy igen mélyen elgondolkodtató filmet az életről, az élni akarásról, és az élet rövidségéről. Bizony becsüljünk meg mindent, amíg lehet. Nem egyszerű film, nehéz kiverni a fejünkből.

80% 

Nem vagyok egy vígjátékpárti, mivel nagyon könnyen bele lehet szaladni bődületesen nagy marhaságokba, aminek az ég adta világon nincs semmi, de semmi értelme, és utána meg bosszankodsz, hogy megint elpazaroltál másfél órát az életedből. Különösen igaz ez az úgynevezett tini vígjátékokra, az Amerikai Pite és társaira.  Azért vannak kivételek is.

17 éves Olivie (Emma Stone) középiskolás lány barátnője invitálására nem hajlandó elmenni közös családi hétvégére, arra hivatkozva, hogy a hétvégén megtörténik életében a nagy nap, és végre maga mögött tudhatja ártatlanságát. Persze kamu szöveg ez, mert az ég adta világon semmi sem történik vele, ugyanúgy telik el ez a hétvégéje is, mint többi hétköznapja. Égadta világon semmivel. Persze a következő héten a nagy újság elmondására a budiban kerül sor nagy titoktartások közepette, aminek következménye, hogy már másnapra az egész suli Olive szüzességének elvesztéséről beszél. ”Bánkódásra” sok ideje nem marad, mert az iskola homoszexuális tagja az alkalmon kapva érdekes ajánlattál áll elé! Amennyiben hajlandó elterjeszteni róla, hogy lefeküdtek egymással, szigorúan csak megjátszva, úgy hogy mindenki elhiggye róla, hogy ő mégsem ”más”, akár fizetne is érte. Főszereplőnk áldott jó lelke persze megpuhul, és ettől a ponttól már senki nem mossa le róla, hogy Ő a suli ”ribije”! Public Enemy One. És ha egyszer beindul az üzlet, nem lehet leállni……………., de a lejtőn sem.

Mint ahogy a bevezetőmben is említettem, utálom az altesti poénokra épített erőltetett trágárul beszélő baromságokat, és azokat is melyek ütődött emberek szerencsétlenkedéséből fakadnak. Hála az égnek itt semmi hasonló nem történik és a b..d megeket is mellőzték. Az maradjon meg a Pite rajongóknak. Ez a film nagyon aranyos és szerethető, a 80-as évek hangulatát idéző mégis friss, tényleg olyan, amire azt lehet mondani, hogy a kategóriája ”romantikus-vígjáték”! Érdekes, hogy eddig magát a szüzesség elvesztésére orientált témájú filmek közül, szinte mind pasis filmek közül kerültek ki, itt végre ennek a ”rettentő nagy teher” levetkőzését női szemszögből kapjuk. Igaz az jut közben az eszünkbe, hogy az amerikai középiskolások egyik legnagyobb problémája lenne.  Olyan érzést is keltve, hogy ez a suli még a múltból maradt itt, mert nem hiszem, hogy mai 17-18 éves diákok között a szűzesség elvesztése akkora téma lenne már. Kicsit mondjuk azt sem értem, hogy Olive speciel úgy jellemzi magát, hogyha ő felhőkarcoló lenne és a fiúk a Google Earth, még akkor sem vennék észre, annyira átlagos. Hát nem tudom, szerintem egyáltalán nem néz ki rosszul. Nekem mondjuk ezek voltak a halvány negatívumok. Említendő dolog még, hogy a film a Skarlát betű című film előtt is leteszi a tiszteletét, olyannyira, hogy Olive büszkén viseli a nagy ”A” betűt, ami anno ugye a házasságtörés jele volt. Feltűnik még egy - két internetet reklámozó dolog, hogy nem maradjunk reklám nélkül, mint pl.: a Facebook, Youtube…. stb. És persze nyomjuk az smst!

Emma Stone (Zombieland, Superbad) legjobb alakítása az amúgy nem túl széles filmográfiájában. Viszi a filmet nagyon. Látszik rajta, hogy élvezi a szerepét. Könnyedén, bájosan, lazán adja elő szerepét. A film után is mosolygunk még rajta egy kicsit. Aki eddig nem csípte az most megszereti. A filmben viselt cuccokkal állat módon kiemelik az alakját, de ami inkább megfogott benne az a mély hangja volt. Kicsit azért többnek nézett ki, mint egy 17 éves lány, de ma már ki tudja megállapítani,”a mai lányok” életkorát.

Persze a mellékszereplők sem semmik. Stanley Tucci (Komfortos mennyország) és Patricia Clarkson (Viharsziget) Olive szüleiként hatalmas szöveget nyomnak végig. Nagyon viccesek együtt. Érdekes gyereknevelési stílust adnak elő. Malcolm McDowell (Törtetők, Hősök sorozat) iskolaigazgatóként kapott egy dühös jelenetet, Thomas Haden Church (Kerülőutak) tanárként, Lisa Kudrow (Jóbarátok) meg mint tanácsadóként osztja az észt. Hibátlanok. Aztán megemlítem a barátnőként feltűnő Alyson Michalkat (Hellcats sorozat) akiről csak egy dolog jut az eszembe és pedig: a mell, több nem.  

Will Gluck (Pomponsrácok) rendező és Bert V.Royal elsőfilmes forgatókönyvíró John Hughes (rendező, forgatokönyvíró) nyomát követve, és a filmben megemlékezve, a 80-as évek filmek hangulatát ötvözve egy intelligens vígjátékot hoztak össze, ami bár nem lesz szerintem klasszikus, de emlékezetes az biztos. Számomra igen.

Azoknak ajánlanám a filmet, aki szeretnének maguknak és a kis családjuknak egy kellemesen mosolygós kikapcsolódást délutánra, remek történettel, pompás zenékkel és szerethető karakterekkel. Nem csak nőknek! Akik csípték a 10 dolog...vagy esetleg a Juno-t azoknak meg kötelező. Estére pedig mehet valami keményebb.

80%

Kb. egy hónappal ezelőtt figyeltem árgus tekintettel utoljára dokumentumfilmet, Michael Moore valamelyik antihazafi agymenését, ami nem nagyon fogott meg. Erről a filmről nem sokat hallottam korábban, és csak annyit tudtam, hogy 2010-ben Sundenceben elnyerte a legjobb doksi film díját. Bár ettől még elmehettem volna mellette, de a bemutató megnézése után, csak hagytam magam rávenni.

Restrepo. Ez egy név. Nekem ugye nem mondott semmit. Juan Restrepo volt az első elhunyt katona  akit Afganisztánban a Korangal völgyében lévő előretolt támaszpont építése közben ért halálos lövés. Korangal völgyről annyit érdemes tudni, a világ egyik legveszélyesebb helye, az amerikai bombázások alkalmával a lezúdított bombák 70 %-át erre a völgyre dobták le, a katonák naponta 4-5 tűzharcba is belekeveredtek, folyamatos nyomás alatt voltak, szóval nem egy leszerelés előtt álló katonának való hely.  A film egy szakasznyi katona 15 hónapját követi végig megérkezéstől a leszerelésig. 

Sebastian Junger újságíró és Tim Hetherington fényképész hihetetlen képsorokon keresztül megmutatja a katonák bátorságát, hősiességét, egymás iránti bajtársiasságot, mindennapi tevékenységüket, hogyan szórakoztatják, ugratják egymást, egyszóval miképpen próbálják túlélni ez azt idő amit itt töltenek. Szinte a teljes háttérben végbemenő dolgokat.  Látjuk, miként építik meg a támaszpontot kb. 800 mre a központtól fent a hegytetőn, (végül is ezt egyszerűen úgy tudnám megfogalmazni, hogy a nagy központnak egy kis előretolt erődítményét) Továbbá megnézhetjük, hogyan figyelik az ellenséges erők mozgását és verik vissza a támadásokat, és láthatunk egy „Rock Avalanche” nevezetű hadműveletet is mélyen az ellenséges területen. Persze mindezt kőkeményen, folyamatos fegyverropogások és bombázások közepette egy olyan helyen ahol az ellenségét szinte csak akkor veszed észre, amikor már előtted van. Az meg már késő!  

Azonban nem csak harcokat láthatunk. Figyelemmel végigkísérhetjük, hogyan próbálják lekommunikálni a helyi vezetőkkel (öregekkel) az amerikaiak a jelenlétüket, miképpen szeretnék bemagyarázni, hogy jelen vannak azzal csak segítik az országuk fejlődését.  Bár így elnézve, tök fölösleges dolgok voltak ezek. Ezeknek a szegény embereknek, akik azt sem tudják, hogy 10 km-el arrébb kik laknak és soha nem is járnak arra felé, szerintem tök mindegy, hogy milyen új utakon fognak szállingózni mezítláb. Lehet 100 kecskével és 10 tehénnel többre mennének, mint az ígérgetéssel. Bár a filmből meg az derül ki, hogy inkább dollár kell nekik, nem a termék, mint pl. a lelőtt tehén esetében. Szóval lehet itt állást foglalni sok mindenről, de ezt tegyék meg az okosok, nem vagyok én szakértő.

A film végig érdekes, izgalmas, talán olyan, mintha egy Vietnámi háborús filmet vettek volna fel kézi kamerával.  Itt a katonák arcán azonban nem megjátszott félelmet, bánatot, sírást vagy örömöt láthatunk, hanem valójában a saját reakciójukat az adott helyzetben. Az emberek szemében tényleg könnyeket látsz, kétségbeesett szenvedést. Megrázó képsorokat, valódi csatát kapunk. Ez az a hely, amit soha nem felejtesz. Azonban aki magát a gyilkolást szeretné megnézni az csalódni fog. Ebben a filmben nincsen fröcsögő vér, szétroncsolódott, végtag nélküli hullák, egyáltalán nem mutatják közelről az ellenséget, de mégis úgy érezzük, hogy mindent látunk, hiszen benne vagyunk.

A filmet lehetne még tovább elemezgeti, de betelt az a4-s lapom. Érdekes, hogy a végén csak az elhunyt és megsebesült amerikai katonák számát közölték, azonban valahogy kihagyták azt, hogy tulajdonképpen számtalan ártatlan civil, köztük számtalan gyereket öltek meg itt a völgyben. Persze ez csak a saját megjegyzésem.

80 %