Sajnálom, hogy nem rendelkezem több idővel, mert ha végtelen lenne és nem csak 24 órám egy nap, akkor az összes filmet megnézném, amit a füzetemben évközben összegyűjtök. A következő filmet is tuti kihagytam volna, mert annyi más jobban érdekel, mint egy másik földrész szeméttelepéről készült dokumentumfilm. Egészen véletlenül viszont megnéztem a bemutatóját és leesett az állam. Eszméletlen. Bevallom a New Yorkban élő Vik Muniz brazil származású kortárs művészről soha életemben nem hallottam, ami még persze nem jelent semmit, de amint elolvastam, hogy szemétből, lekvárból és mogyoróvajból készít képeket és ehhez különböző gondolatmeneteket is párosít egyből érdekesebbnek tűnt a pasi.

Filmünkben Muniz és filmes stábja a világ legnagyobb szemétlerakó helyéhez utazik a Rio De Janeiro mellett található Gramachóra, hogy az ott élő guberáló emberekkel megalkossa legújabb projectjeit. A telepen naponta közel 3000 „gyűjtögető” dolgozik, szelektálja a hulladékot, éli a számunkra felfoghatatlan életét olyan mennyiségű mocsokban, hogy az embert akkor is kirázza a hideg, ha utólag rágondol is. Művészünk ezekből az emberekből választja ki azt a néhány szerencsést, akinek a portréját „megfesti”. Persze ez a grandiózus vállalkozás nem csak kifejezettem magára a képekre koncentrál, hanem azokra az egyénekre is, akikből az alkotások készülnek. Így volt lehetséges az, hogy az egész film elkészítése az elejétől a végéig több mint két évbe tellett.

A filmben megismerjük az egész telep vezetőjét és ennek az egyesületnek az elnökét a fiatal Tiaot, aki műveltségét a kidobott könyvekből szedte magára. Igazából azt hirdeti, hogy ők tulajdonképpen nem is szemétszedők, hanem szelektív újrahasznosító termékgyűjtők. Egészen szépen hangzik így. Tiao barátját Zumbit, aki a helyiek számára a kikukázott könyvekből egy egész könyvtárat alapított. Érdekes volt őt hallgatni Machiavelliről filozofálni. Megismerjük még Irmát, a helyi szakácsot, akinek a főztjéből nem szívesen ennék, hiszen a mindennapi betevőt többnyire a földről szedi össze, továbbá a két gyerekes 18 éves Suelemet, aki annak örül, hogy van mit dolgoznia és nem prostitúcióból él mint a többi vele egykorú sorstársa. Bepillantást nyerünk életükbe, miközben a „műteremben” lassan elkészülnek a képek. Ők segítenek a szükséges termékeket összeszedni és a földre kifeszített vászonra felhelyezni Muniz dirigálása mellett.

A film közben folyamatosan járt az agyam és nem csak azon mekkora egy zseni ez a pasi, hanem azon is, hogy ezek az emberek hogyan és miből élnek. Egyszerűen leírhatatlan. Az, aki már attól is irtózik, hogy megfogjon egy kilincset, szerintem a film nézése közben a töménytelen szutyok láttán az biztos, hogy lehányja majd a tv készülékét. Részletezni nem szeretném a látottakat, de aki látta például a Gettó milliomos c. filmet maga elé tudja vetíteni. Őszintén, felrakott lábaimmal a kényelmes fotelomban ülve colát iszogatva ezek a képsorok bizony kényelmetlenné tettek a filmezést. Számomra mégis a film egyik legmeglepőbb mondanivalója is ide kívánkozik, ezeknek az embereknek a dolgokhoz való pozitív hozzáállása, a büszkeségük, hogy igen is szeretik azt, amit csinálnak és boldogan teszik, nem sajnáltatják magukat. Félelmetes. Persze balesetekről és tragédiákról is mesélnek, ami ide sodorta őket, de felfogják, hogy Rioban van még ennél lejjebb is, hiszen az ebben a rétegben a narkó és a prostitúció mindent visz. Most itt lehet, hogy az egész csak a film kedvéért van, de nem hiszem.

A film alatt láthatjuk azt is, ahogyan a készítők moralizálgatnak, hogy vajon mi legyen majd a munka befejezése után a „kiragadottakkal”, akiknek azért bőven megváltozott az életük, hiszen a stáb „tiszta” munkát adott nekik és megmutatta, hogy a szeméten kívül is van élet. Mi legyen velük, hiszen bármennyire is boldogok voltak új munkájuk előtt, egyikük sem vágyik már vissza a mocsokba. Tulajdonképpen sajnáltam őket és többször eszembe jutott, hogy az ember könnyen megszokja a jót és ha már nem lesz rájuk szükség piszok kemény lesz a visszarendeződés. Hála az égnek, aminek külön örültem és nem lett elfelejtve a stáblista megjelenésekor néhány sorban, de leírják, hogy mi történt a továbbiakban „szereplőinkkel” és azzal nem árulok el nagy titkot, hogy többnyire mindenkinek rendeződött a sorsa.

Magáról a művész úrról nem szeretnék sokat írni, neten kering róla sok minden, elég csak annyi, hogy gondoljunk bele, mekkora észnek kell már ahhoz lenni, hogy néhány kidobott PET palackból, söröskupakokból, rozsdás fürdőkádból be tud nekünk mutatni egy emberi sorsot. Persze annak, aki fogékony rá. És mielőtt még azt gondolnánk, hogy kihasználta ezeket az embereket és csak az olcsó munkaerő miatt utazott odáig, leírom, hogy ezek a képek egészen London legdrágább aukciós házáig jutottak, ahol nem kevés összegért kerültek értékesítésre és ezeknek az összegeknek egy része visszakerült az alkotásban résztvevőkhöz is.

A filmet Lucy Walker rendezőnő forgatta, aki állítólag nagy „rajongója” a szemétnek és régi vágya volt már, hogy készítsen hasonló témában dokumentumfilmet. Ez annyira jól sikerült neki, hogy 2011. évi Oscar gálán jelölték is a filmjét, de végül is a szobrot nem kapta meg. Szomorkás filmje nem csak magáról a művészről szól, hanem Jardin Gramachón élő gyűjtögető emberekről is. Egy két érzelmesebb embernél bizony könnycseppeket vált ki a film befejezése, de ez teljesen természetes reakció lesz, hiszen többnyire örömkönnyekről beszélünk. A film zenéjét Moby szolgáltatja. Producerek között felfedeztem Fernando Meirelles nevét is, aki olyan nagy filmeket köszönhetünk, mint az Isten városa, Vakság és Az elszánt diplomata.   

A filmet ajánlom azoknak, akik nem csak Rio De Janeiro látványos karneváljáról szeretnének hallani, vagy turistacsalogató Copacabana strandjáról ábrándozni, hanem egy olyan más részéről, amit útikönyvekből sosem tudnánk meg. Vik Muniz rajongók pedig még véletlenül se hagyják ki.    

80% 

Hogy mit keres Christian Bale kínai filmben elsőre a kérdés kicsit furcsának tűnik, de végignézve a filmet totálisan megértem. El kell adni azt a filmet más országoknak is. Muszáj volt találni egy aktuális sztárt ehhez a nem éppen egyszerű alkotáshoz, hiszen a szenvedő felek szeretnék tudatni a világgal mi is történt velük 1937-ben.   

Az 1937-ben játszódó történetben John Miller (Christian Bale) temetkezési vállalkozó megérkezik Kínába Nanjing városába a kínai – japán háború utolsó napjai végén, hogy felravatalozzon egy halott papot a helyi katolikus templomban. Megérkezése után a templomban azonban egyedül találja magát egy tucatnyi zárdában nevelkedett tanulólánnyal és a helyi bordélyházból elmenekült prostituált hölgyekkel. A megszálló japán seregek véres és brutális kegyetlenkedéseitől akaratán kívül, papnak álcázva magát megvédi a társaságot amíg lehet, de tudja, hogy egy napon menekülnie kell mindenkinek…..

Piszok jó film volt. Ennyit elsőre. Egy - két nyugalmasabb jelenettől eltekintve végig érdekes és izgalmas volt ez a felejthetetlen történelemlecke. Mert ez bizony megtörtént. A filmet Minnie Vantrin naplójából készítették el, aki misszionáriusként a háború ideje alatt rengeteg nőnek mentette meg az életét Nanjingban. Mivel sosem hallottam korábban a nankingi mészárlásról ezért utána olvastam, miszerint a történelem egyik legnagyobb tömegmészárlása, elfeledett holokausztja, amit a legkevésbé ismerünk. Akit érdekel részletesebben a téma fellelhető a Wikin, de röviden még annyit, hogy közel 300.000 kínait gyilkoltak le különösen kegyetlen módon, nem kímélve nőket és gyerekeket sem. A film brutálisan bemutat ebből a háborúból egy szeletet.

Már a kezdés nem semmi. Olyan jelenettel indítanak a készítők, amit bármelyik amerikai háborús film megirigyelhetne. Azonnal meghatározta a filmhez való hozzáállásomat. A félelmet nem ismerő hátramaradt kínaiak, a soha el nem fogyó korszerűbb fegyverzettel felszerelt japán katonák ellen. Különösen naturálisan bemutatott részek után ismét elcsodálkozunk azon, hogyan tudták ezek a katonák kamikaze akciókkal feláldozni saját életüket az országukért. Persze lehet ez csak nekem furcsa így magyar szemmel. Ezek a háború borzalmait bemutató részek iszonyú hatásosra sikeredtek és tátva is maradt a szám nem kevés esetben. A látvány amúgy is brutális, talán hasonlót a Zongorista című filmben a lebombázott Varsó képei után láttam.

Az igen intenzív pergő részek után kicsit visszavesznek a tempóból, és oldják a hangulatot humorosabbnak tűnő részekkel, már akinek viccesnek hat egy piás embernek meg nem kapott pénze utáni sóvárgása. Megtudjuk, hogy valójában jóemberünket csak a lóvé hajtotta és semmi más. Amúgy mi másért menne háborús övezetbe az ember külföldiként segédkezni. Ahogyan múlik az idő, minden általalakul és rájön, hogy bizony a benne rejtőzködő hit és becsület mennyire fontos belső tulajdonságok. Erre mondjuk a készítők sok időt nem pazaroltak, de minek is tették volna, hiszen az ellenséges terület közepén voltak. Na és akkor ennyi nagyjából a sztoriból elég, mert a film élvezetét nem akarom tovább fölöslegesen rontani. Igazából a filmet a zárdában nevelkedett egyik kislány elbeszéléséből hallhatjuk, velünk elhitetve hogy mi is történhetett valójában és az említett prostituált hölgyeknek emléket állítva. Azért írtam, hogy velünk elhitetve, mert érdemes lenne a másik fél szemszögéből is megnézni az egészet, mint ahogyan a német – orosz „barátságról” készült filmek esetében nemegyszer történt.  

Christian Bale nem hibázik. Felismerhetetlenül hülyén néz ki szakállban és egészen jól játssza a kezdeti ellenszenvesnek tűnő figuráját. Ahogy változik arcképén a szőr mennyisége, úgy állunk mi is későbbiekben pozitívan hozzá. Mondogatnak itt Oscart és hasonló díjakat, de én nem láttam semmi mást csak azt, hogy ezt is ugyanolyan profin megoldotta, mint a többi eddig eljátszott szerepét. A többi hölgyben nem véltem felfedezni ismerős arcot, de miért is lett volna erre lehetőségem, hiszen szinte mindenki ugyanúgy néz ki számomra. Ez mondjuk erős túlzás, de az biztos, hogy nehéz megkülönböztetni a felnőtteket, és akkor még a gyerekekről nem is beszéltem. Amúgy is ez a nyelv  totál idegen (mandarin és a  japán), de ha ehhez hozzávesszük a sírásukat, bizony kiráz tőle a hideg. Persze még mindig sokkal jobb eredeti nyelven nézni, mintha szinkronizálták volna őket. Röviden (ami sosem megy) teljesen hihetően játszotta mindenki a szerepét.

Yimou Zhang rendező bizony nem csak az országhatárain belül ismert név. Az Oscar díjra jelölt Hős és A repülő tőrök klánja című filmekre talán több ember is felkapja a fejét, de a sportszerető emberek hallhatták a nevét a 2008-as Pekingi olimpia nyitó és zárójelenetének megrendezésénél is. Szerintem filmje zord külseje ellenére, átgondolt és lenyűgözően szépen elkészített. 90 millió dolláros költségvetésből bőven jutott a vizuális effektek tökéletes elkészítésére. A megható és a brutális jelenetek váltakozása mesterien adagolt. Nekem egy jelenetnél mondjuk leült a film, de ezt inkább a fáradtság számlájára írom. Zenéje az ázsiai filmek szintjét bőven megüti. Az operatőri munkáról lapokat lehetne írni annyi jelenet van ami megfogja az embert. Egész film barna és szürke. Gyönyörű és szokatlanul színes a képi világhoz képest a templom festett ablaküvege. A szétbarmolt város látványa extra részletes és még sorolhatnám. Talán ezek a dolgok, amiket nem lehet letagadni, hogy valójában is így nézhetett ki, mert bizony a Japánok annyira nem örülnek és foggal-körömmel küzdenek az ellenkezőjének beállításáról. Állítólag készítettek egy dokumentumfilmet is, hogy az egész csak kamu. Kíváncsi leszek, hogy szeretett forgalmazóink mikor hozzák be hazánkba.  

Ajánlhatom a történelemfilmeket kedvelőknek, akik szeretnének más kultúra más borzalmairól is tudomást szerezni és nem csak az öreg földrész fájdalmas múltján töprengeni. Érdemes megnézni.

80%

Szerelemes filmek kedvelői dörzsölték a kezüket mikor meghallották, hogy David Nicholls One Day című két évvel ezelőtt megjelent nagy sikerű regényét vászonra adoptálják. Számomra ritkán sikerülnek nézhetőre ezek a romantikus filmek, talán még kevesebbet nézek meg belőlük, mint mondjuk a vígjátékokból, de most mégis azt mondom, hogy egy olyan ritka példányát láthatjuk annak, hogy nem csak a könyv lett kitűnő, hanem a belőle készült film is.

Emma (Anna Hathaway)  és Dexter (Jim Sturges) jól sikerült diplomakiosztó partijuk után ágyban találják magukat, persze az a bizonyos dolog nem történik meg, ami végett ágyba-ballagtak, de mégis életre szóló barátságot kötnek egymással. A két különböző vágyú és természetű fiatal útjai szétválnak, de 20 éven keresztül egy napon mindig bepillanthatunk életükbe, és látjuk, hogy ez a barátság hol közeledik, hol távolodik egymáshoz, míg végül…..

Míg végül nem írom le, hogy mi történik, de azért sem lövöm le a poént, meg amúgy is azon a három variáción, melyen a film alatt folyamatosan gondolkodunk, nem olyan bonyolult kitalálni. Összejönnek, nem jönnek össze, vagy csak lelki barátok maradnak. Vagy talán mégsem ilyen egyszerű ez a film? Őszintén megmondom, nem sírtam el magam rajta, de igen közel álltam hozzá nemegyszer. Maga nemében szép film volt. Régen láttam olyan romantikus filmet, ami nem követi az abszolút bevett sémákat, kliséket annak ellenére sem, hogy az előbb felvázolt sztorim nem erre utal. Régen gondoltam azt, hogy a rengeteg krimi könyv után, szívesen elolvasnám Nicholls drámáját, mert szerintem ez a kategória közelebb áll hozzá.    

Emma és Dexter alapban két szimpatikus figura, akiket első látásra meglehetett szeretni, és úgy gondolom ennél a filmnél ez volt az alapvető kulcsfontosság. Ha ez itt nem lett volna meg, egyáltalán nem működött volna, és akkor ezzel nem mondtam semmi okosat. Az a bizonyos kémia, amit mindig felemlegetünk a színészek egymás közötti játékánál ebben az esetben forráspontig izzott. Voltak olyan jelenetek, hogy szinte már vártam, hogy ugorjanak már egymásra, de mégsem. Ez a különös feszültség, érdekes hangulat végig jelen van, és ettől működik ez a film. Persze ehhez kellett a klassz kis sztori is.

Főszereplőink totál ellentétes karakterek és nem csak a nemükből adódóan. Emma naiv visszahúzódó álmodozó lány, aki verseket ír, de egy napon regényíró szeretne lenni. Többnyire a komikusabb helyzeteket neki köszönhetjük, hiszen Dexter szöges ellentéte női szereplőnknek. Magabiztos igazi szívtipró tv sztár, aki azt hiszi magáról mindent megtehet és mindenki a lábai előtt hever, amit ugye az élet mindig megcáfol. Egyszer fent egyszer lent, ha elszállunk magunktól bizony a szerencse megfordul. Mindennapi életükbe bepillantást mindig az a bizonyos július 15-i nap jelenti. Leírni nincs kedvem az összes dolgot mi minden történik, de röviden annyi, hogy mindkét szereplő keresi a saját szerencséjét az életben. Garantálom, hogy a film nézése közben nem lesz olyan ember, aki nem drukkolna nekik, hogy na, már most tényleg ugorjanak egymásnak. A film vége meglehetősen hatásvadászra sikeredet, lehet valakinek ezek a visszaemlékezéses jelenetetek nem fognak tetszeni, de úgy az egészet figyelembe véve szerintem nincs vele komolyabb baj.

A zene a film alatt teljesen nosztalgikus hangulatot teremtett, klassz volt visszahallgatni 90-es évek slágereit. Megpróbáltam külön is végighallgatni a soundtrack anyagot film nélkül, de az már teljes egészében nem ment. Nekem kifejezetten csak a film alatt tetszett.  Amit még szeretnék megemlíteni, hogy nem csak a megfelelő zenékkel tükrözték hűen az idő múlását, azt a 20 évet, amit átölel a film, hanem a tökéletesen korhű ruhakollekciókkal. Kicsit vicces így már visszaemlékezni, mi minden volt abban az időben a divat. Talán egyszer visszajön még és jót röhögünk magunkon.

Mint ahogy fent is említettem többnyire ezeknél a filmeknél a szereplőkön áll vagy bukik szinte minden. Na, ez a film is megbukott a kasszáknál és többnyire a kritikusok szemében is, mivel a rendezőnek szemére vetették, hogy Anna Hathaway meglehetősen erős akcentussal beszélt, ami ennél a filmnél megengedhetetlennek tekintettek. Hát ez az, amit mi nem fogunk észrevenni, legalább is a többség nem és ez egyáltalán nem fog befolyásolni a tetszési indexünkben. Akkor meg különösen nem, ha szinkronosan látjuk majd a filmet.

Anna Hathaway (Szerelem és más drogok) és Jim Sturges (Las Vegas ostroma) színészi játékán nehéz lenne kötözködni, de talán Anna-n jobban látni az „erőlködést” egy picivel, hogy nagyon jól akarja ezt most játszani. Mindketten nagy élvezettel, beleélve tették oda magukat és ennek köszönhetően hihetően játszanak. Átjött nagyon szerepük. Patricia Clarkson (Viharsziget) és Ken Stott (Artúr király) mellékszereplőként teljesen rendben voltak. Rafe Spall (Vaskabátok) pedig Ian szerepében tényleg egy szerethető balek volt.   

Azt hiszem ennek a filmnek tényleg jót tett, hogy női rendezőt választottak a producerek. Úgy látszik filmeknél nem úgy van mint a szakácsok esetében, hogy mester csak férfi lehet. Lone Scherfig dán rendezőnő már korábbi az Egy lányról c. művével is bizonyította, hogy ért a drámázáshoz. Evvel a darabbal is maradandó szívszorító élményt okozott nekem és ha megkérdeznének, hogy ajánljak egy romantikus drámát biztos ezt a filmet fogom felhozni az illetőnek. Forgatókönyvet maga a regényíró David Nicholls készítette el, amihez csak annyit fűznék a könyv olvasása nélkül is rettentő jóra sikerült. Talán úgy jellemezném az egészet, hogy egy harmatkönnyűnek ígérkező romantikus filmből a végére ólomsúlyú dráma lett. Olyan mintha kitennének a tengerparttól 1 km-re, hogy akkor most ússzál ki, elsőre könnyűnek tűnik (már aki tud úszni), de a végére beledöglesz. Persze azért nem kell annyira átesni a másik oldalra, mint ahogy most én tettem, az biztos hogy hatása alá kerültem, de nem egy mély gondolatokkal telepakolt film. Szeretni fogjuk, de csodát ne várjuk tőle.

Érdekes, de ezt a filmet simán ajánlom pasiknak is. Nem szégyen beülni és elérzékenyülni párunk mellett és adott helyzetben néhány könnycseppet ejteni. Ez is az a kategória, amit mindenkinek tudok ajánlani, talán azok mellőzzék akik a Motel c. filmen nevelkedtek és élvezkedtek, mert ők bizony marha nagyot csalódnak benne.

88%

https://www.youtube.com/watch?v=uLUWHW5NxwI

Igazán értékes mondanivalóval rendelkező filmeket az óceánon túlról érkezők között egyre inkább felesleges keresnünk. Az öreg földrészünk műhelyeiben készült filmek lényegesebb kevesebb pénzből is többet adnak, mint Hollywoodi társai és ez a kijelentés lassan már közhellyé válik. Az alábbi "agrárkrimire" teljesen véletlenül akadtam rá és megnézése után kijelenthetem, hogy azon kivételes alkotások közé tartozik, melyek maradandó élményt nyújtottak. 

Jacky Vanmarsenille (Matthias Schoenaerts) gazdálkodóként szarvasmarhatelepen dolgozik nagybátyja üzemében Limburgban. A helyi állatorvos egy jól jövedelmező üzletet ajánl fel neki. A hírhedt „hormon-maffia” vezetőjének Marc Decuypernek (Sam Louwyck) kéne húst szállítania nagy mennyiségben és ezért cserébe különféle hormonanyagokat biztosít számára és az állatoknak is, amitől mesterségesen nagyobb testtömeg-gyarapodást érnek el. Azonban az illegális szarvasmarha kábítószer-kereskedelmet vizsgáló szövetségi nyomozót meggyilkolják. Jacky megszegi az üzletet, ami végett megjelenik a „főnök” embereinek egyike, Diederik (Jeroen Perceval), aki viszont Jacky gyerekkori barátja………….

És még lehetne tovább bonyolítva leírni ezt az amúgy sem egyszerű történetet. Nehéz film, mint főszereplőnk élete. Szerintem ne álljunk neki fáradtam, mivel alapból a flamand és a francia nyelv megpróbáltatásokra késztet és maga a film is nagyon összetett, ami bizony 2 órás odafigyelést igényel. (Legalább is én beleestem ebbe a hibába és az elején kicsit elvesztettem a fonalat.)  

A filmnek nemcsak a története nagyszerű, hanem a szereplőnk karakterfejlődésének ábrázolása is. Vanmarsenille elsőre nagyon unszimpatikus jelenség, egyáltalán nem szerethető, érzéketlen brutális figurának tűnik. Azonban ahogyan haladunk az időben előre és a múltbéli események előkerülnek, szimpátiagörbénk felfelé ível. Visszaemlékezések során, melyeket „flashback” részekkel oldottak meg, láthatjuk Diedrick és Jacky barátságát majd széthullását, mely egy gyerekkori tragédia következménye, ami olyan szörnyű, hogy azonnal kiment az éjszakai álom a szememből. (Nem hiszem, hogy lenne olyan férfinéző, aki a látvány hatására a filmet továbbiakban nem összetett lábbakkal folytatná). Ezekből a részekből tudhatjuk meg azt is, hogy miért szükséges főszereplőnknek a masszív szteroid használat, mitől is válik „Dühöngő bikává” egy jól sikerült injekció után.  Diedrick gyáva természete totálisan ellentéte Jackynek, ami megmutatkozik gyerekkorban „segítő” barátként és felnőttkorban rendőrségi besúgóként.

A film nagyon komor, amihez nagyon passzolnak a sötét tónussal fényképezett jelenetek. A lassított részek, a közeli képek hatásosra, illetve némely esetben bizony sokkolóra sikeredtek. A „discoban” felvett résznél, - ami a film világától teljesen elüt - a zene magával rántotta a lábamat.  A borjú „császáros” születésénél bemutatott képsorok és a feljebb is emlegetett gonosz megalázó jelenet másnap is megelevenedett előttem. Hála az égnek a véres jelenetek száma minimális, inkább csak a képzeletünkre van bízva mi történt, vagy történhetne. Ez alól is lesz kivétel, de erről nem szeretnék írni, élje át mindenki maga. Emlékezetes film, emlékezetes szereplőkkel.

A filmben szinte az összes karakter egyedi figura. Matthias Schoenaerts (Loft) játékára a szinonima szótárból az összes hasonló szó kikeresendő, amit a „megdöbbentő” jelzőre lehetne találni és állítom, nem kevés van. Kivételes tehetség. A mellékszereplők szintén nagyon erős karakterek. Jeroen Perceval (Duts) homoszexuális informátorként bármennyire is ellenszenves számomra el kell fogadnom, hogy nagyon jó. A gyerekszereplőket muszáj megemlítenem, hiszen sokkhatásként ért jelenetük, mikor bemutatják Jacky érzelmi és fizikai traumáját. Talán egy dolog volt feltűnő, de lehet, hogy csak nekem, hogy egyáltalán nem hasonlítottak a gyerekszínészek felnőttkori magukra. Megjegyezném, hogy egy kis rosszindulat is legyen bennem, Joanne Dandoy Lucia szerepében csak azt az emlékezetes képet hagyta meg számomra a könnycseppén kívül, hogy a dekoltázsa a végén kiemelkedő.    

Michael R. Roskam rendező filmjét 1996-ban Belgiumban történt eset ihlette, mely során Karel Van Nippen nevezetű hölgyet, miután csatlakozott az illegális állathormon-ellenes kampányhoz, otthonában feltételezett nemzetközi hormon-maffia tagjai meggyilkoltak. Roskam filmjével nemcsak az elhunyt személyének állít emléket, hanem felhívja a figyelmet világunk egyik mezőgazdasági problémájára is, de mivel ebben (sem) nem vagyok szakértő, nem kívánok állást foglalni. Amúgy rendezése kifogástalan, képi világa zseniális. Forgatókönyvet ő maga írta, ami néha kicsit lelassul, de garantálom a hatásosabb részeknél azonnal hideg víz zúdul az ölünkbe. Szimfonikus zenéje, már amikor egyáltalán szól valami, abszolút belesimul a környezetbe, magával ragad. Nekem ez a film, mint a sorokból is kiderült nagyon bejött és nem véletlenül javasolják a jövő évi Oscar gálára a legjobb idegen nyelvű filmek közé.

A filmet tényleg érdemes megnézni, mert kevés hasonló születik, de különösen ajánlom filmemet minden biofanatikusnak, hadd mondják a film után: ők ugye megmondták!     

80%

Végre, végre, végre! Ezt is megéltem. Na, nem azt, hogy sikerült végre megfelelően lefordítani egy filmcímet, hanem, hogy hosszú idő után Jason Stathamet láttam egy jó filmben. Apró örömök az életben, amik egy filmszerető embert éltetnek. Végre egy akciófilm, aminek semmi köze nincs egyetlen képregényhez sem, ami manapság nagy dolog. Aki szeret csemegézni a filmbemutatók között biztos várja ezt a filmet, ezért szerintem azzal nem lövöm le a poént, hogy leírom, ebben az estben azt kapjuk, amit a „trailer”-ben látunk.  

Megtörtént események alapján készült filmben Danny (Jason Statham) visszavonult brit különleges ügynök túszul ejtett korábbi mentora szabadon engedéséért cserébe kénytelen még egy utolsó feladatot elvállalni. Hunter-t (Robert DeNiro) a mesterét, csak abban az estben engedik el, ha három elit bérgyilkos SAS katonát likvidál, és az öngyilkosságnak álcázott sikeres küldetésről bizonyítékként, filmet készít. Az akció felkelti Angliában egy titkos katonai társaság figyelmét, melynek végrehajtója Spike (Clive Owen) rááll az ügyre és megpróbálja megfordítani az eseményeket. A vadászokból űzötteket szeretne látni……….

Az első benyomásom a filmmel kapcsolatban az volt, hogy DeNiro sajnos nem lett fiatalabb. Aztán ami kapásból szembetűnik, hogy bizony pörög ez a film ezerrel, és a szűkszavú szereplők teszik a dolgukat rendesen. Csak kapkodtam a fejem, hogy megértsem, ki - kivel is van. Azonban a végén azt éreztem, hogy régen volt már olyan, hogy egy mozi után elégedetten álltam volna fel, hogy ez úgy mindenestől nagyon bejött. Amúgy is ki voltam már éhezve a depresszív filmek után valami másra.   

Na, ez az a film, amit az akciófanatikusok biztos dicsérni fognak. A jó és a rossz küzdelme? Nem! Itt a rosszak küzdenek egymás ellen. Van benne minden, amit a műfaj megkövetel, talán még több is, hiszen a sztori könyv alapján készült, ami talán egy kicsit előreveti, hogy nem valami őrült nagy hülyeség. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy sikerült kicsit megbonyolítani, s ezért az átlag akciófilmek fölé emelni. Azt, hogy ez a megtörtént eset pontosan így volt, kizártnak tartom, de ez saját vélemény. Tehát maradjunk annyiban, hogy elvileg létezett személyekről van szó és volt valami hasonló történet, s így egyszerűbb leírni. Azért ez a "bonyolítás", mint már említettem a szórakozásom egyáltalán nem hátráltatta és kifejezetten tetszett, hogy kicsit kellett gondolkodni is, meg nem is.

A filmben az akción kívül humor jelei is felfedezhetőek, de még éppen megfelelő adagban, hogy ne váljon komolytalanná az egész. A lövöldözések, autós üldözések, bunyók után tényleg elégedetten dőlhetünk hátra. Statham és Owen verekedős jeleneteire bizony szívesen emlékszem vissza. Jason Bourne ”fun”-ok is úszhatnak a boldogságban, mert ezek a bunyók jól sikerültek és a kamerát sem rángatták annyira halálra, mint amennyire mostanában trendi. (A székre lekötözött jelenet bármennyire is hihetetlen, akkor is haláli.) Szerintem a film legjobb jelenetei közé tartoznak, mikor ketten együtt vannak a vásznon. Tényleg elhittem nekik, hogy szét tudnák verni az egész világot. Mindenképpen megemlíteném a hangulatfokozó zenét, amit kifejezetten eltaláltak, nagyban hozzájárul az adrenalin szintünk emelkedéséhez. Különösen tetszett az végén Kasabian új száma.

Összességében mivel nehéz ezt a műfajt megreformálni, ezért negatívumokat nincs nagyon kedvem keresni. Talán annyi, hogy van benne szép számmal akciófilmekre jellemző klisés és ostoba momentum, amit nem lehet megkerülni, de engem ebben az esetben egyáltalán nem érdekelt, mert annyira jól szórakoztam rajta. Talán nem merész az a kijelentésem, hogy 2011. top 3 akciófilmjébe beletenném. De melyik is lenne még az a kettő?  Az IMDB 6.7 az átlaga, aminél azért én többre tartom, de csak azért, mert semmivel sem vártam tőle többet, mint amit adott.

A film erőssége továbbá még a válogatott színészgárda. Jason Statham az örök akciósztár, igazából már többször is leírtam, hogy nem tipikusan a kedvenc színészem, de elismerem, hogy a szűk repertoárja most elegendő. Az a két mimika, amit filmjeiben elővesz itt nagyon tetszett nekem, a szigorú nézése és hozzá a reszelős utánozhatatlan hangja ebben a filmben hibátlan.(De lehet, mindez azért van, mert igazából nem is értem rá kifejezetten csak vele foglalkozni, mint a korábbi harmatgyenge alkotásában, a Blitzben.) Robert DeNiro sokat nem szerepel. Kár, mert elnéztem volna őt, annyira nagy jelenség bármikor is feltűnik. Ugyanakkor megjegyezném, hogy már annyira nem áll jól a kezében a géppuska, mint korábban. Azon viszont elgondolkodtam egy kicsit, hogy hol láttam Statham haverját játszó Davies-t alakító színészt, mire rájöttem, hogy ez bizony Scofield tesója a szökésből. Dominic Purcell vicces és kellemes meglepetés. Clive Owen pedig ebben az esetben is kifogástalan furcsa bajuszkájával. Nem áll távol tőle az akciószerep az biztos, nagyszerű volt. Yvonna Strahovski (The Canyon) színésznőről csak annyit jegyeznék meg, valószínűleg szépsége miatt még majd látjuk további hollywoodi alkotásokban.    

Elsőfilmes rendező Gary McKendry tényleg olyan filmet varázsolt elénk, amilyennek a bemutatója alapján reméltünk, ami azért mostanában elég ritkaságszámba megy. Tipikusan az a film, amire simán be lehet készíteni a popcornt és a colát, majd a végén felállva azt mondod, na, erre megérte a lóvét kiadni. A rendezése szerintem profi, a színészek profik, a helyszínek klasszak és változatosak, a szövegekkel sem volt semmi bajom, a zenéje szintén állat.  Ezek azok a jelzők, amik ténylég az átlag fölé emelik a filmet, és ha nem vagy drámaszakkörön vezető beosztásban tökéletes szórakozást és élvezetet biztosít két órára.    

Nem egy csajozós film ezért elsőre inkább ne ezt ajánljuk a párunknak, mivel lehet a következő randi már nem velünk lesz megtartva. Inkább a férfinézők szívét fogja jobban megdobbantani, hogy végre láthatunk egy elsőrangú szórakoztató akciófilmet, melyben örömünkre három igazi nagyágyú is helyet kapott.

80%

Bár nem akartam írni róla, mert már régebben láttam, de mivel mostanában nem volt időm filmet nézni, ezért mégis ideültem a gép elé, hogy pötyögjek róla néhány mondatot. Igen sokfelé kritikát, véleményt lehet olvasni róla, ami valljuk be őszintén, azért jót tett a film nézettségének. Amúgy is régen készült ilyen közönségmegosztó film, amit egyesek egekig magasztalnak, zseniálisnak neveznek, mások meg egyszerűen csak utálják, és rá se bírnak nézni. Szerintem meg csak egyszerűen jó film és kész.

Los Angelesben játszódó történetben főszereplőnk, akit egyszerűen csak Drivernek (Ryan Gosling) hívnak nem éppen nyugdíjas állásokban dolgozik. Nappal főállásban filmekben kaszkadőrködik, másodsorban pedig az éjszaka sötétjében rablásoknál sofőrködik. Profi autóversenyzői karrierről álmodozik, amiben ügynöke Shannon (Bryan Cranston) segít neki egy új autó megépítésében. Finanszírozási problémák megoldására bevonják Bernie Rose-t (Albert Brooks) a helyi gengsztert, aki társként gyerekkori haverját Nino-t(Ron Perlman) is befőzi szálljon be ő is a buliba. Driver életében sok minden megváltozik, átértékelődik, mikor megjelenik lakásának szomszédjaként Irene (Carey Mulligan) kisfiával, majd sajnos később a börtönből frissen szabadult férje…..

Kapásból a film után az jutott eszembe, hogy többet vártam. Beleestem abba a csapdába, hogy túl sokat olvastam róla. Ezért sem akartam írni korábban. Nagyon jó film volt, de hogy ez lenne az ”év filmje” mint megannyi helyen publikálták, hát ettől szerintem távol áll. Szinte minden megvolt benne, ami lekötött és érdekelt, de mégis azt mondom, hogy idén láttam már jobb filmet is és természetesen az év vége hátra van, jönnek még nagyobbak (vagy nem). Talán nem kellett volna annyira várni rá és akkor nagyobbat „ütött” volna.

Ennek ellenére szintén beállok azoknak a táborába, akik azt mondják, hogy nagyon tetszett. Tetszett, mert tényleg érdekes és emberi volt a története, amit kifogástalanul, remek külsővel valósítottak meg. Rendezésileg tökéletes szerintem, de erről majd lejjebb szeretnék csak írni. Maga a története nem egy nagy durranás, teljesen átlagosnak lehet nevezni, sík egyszerű. Ami megfogott benne az igazán a hangulata, a retro „feeling” érzés volt, aminek sikerült átjönnie, ilyen filmeket láthattunk a 80-as években, csak ez mai köntösbe volt beágyazva. (Ha jól megnézzük a plakátját már a rózsaszín felírat is erre utal.) Ehhez a hatáshoz nagymértékben hozzájárul a filmnek a  80-as éveket felidéző szinti zenéje, ami nekem nem lett a kedvencem, akkor sem volt, de ugyanakkor a feszültséget mégis hibátlanul megteremtette egy két nyugalmasabb pillanat után. Mert azért arról szólni kell, hogy bizony ez sem az-az akciófilm, amiben pörögnek az események. Szépen nyugalmasan haladunk a történetben előre, és ez az a pont, ami miatt sok embernél tuti kivágja a biztosítékot, mert nem ezt várják, nem egy felpörgetett képregény film, ami manapság oly divatos és nem egy Halálos iramban koppintás, ahol jó kocsikat és klassz csajokat láthatunk.

A filmben piszkosul tetszettek azok a részek, ahol néhány lassabb jelenetnél állat módjára húzzák az embert. Amúgy is szinte végig tapintható a nyugi részek alatt a robbanásveszély, hogy mikor tőr ki főszereplőnk méla tekintete alól, hogy mikor nyeli már le fogpiszkálóját és pörköl oda az „ellenségnek”. Említhetném a liftes jelenetet, ami szerintem zseniális. Van egy kis autós üldözés is, ami egészen pofásra sikeredett, bár elnéztem volna többet is belőle, ha már csak a film címére gondolok.

A film kellően véres. Sőt ultra brutál jelenetek vannak benne, igaz nem sok, de ami van, az tetszetős. Volt egy jelent, amikor Goslingnak úgy nézett ki a feje, mint Darth Maulnak a Star Warsból. Különben a srácnak nagyszerűen írták meg a karakterét. Egyáltalán nem kellett neki sokat beszélnie, mindent megoldott szigorú tekintetével. Volt egy idő az elején még azt is számoltam, hogy hányszor pislog egy jelenetben. Nem bírtam ki annyi ideig.

Igazából a filmet inkább drámának nevezném, amit néhány keményebb akcióval megfűszereztek.  Talán így ha leírom, nem vár annyit az akcióorgiákon felnevelkedett ifjúság és észreveszi rejtett értékét. Érdekes, hogy mindhármunknak, akik néztük együtt a filmet, a kezdő jelenet után a Driver játék ugrott egyből be. Vajon miért? (persze ezt már máshol is olvastam, de én sem akartam kimaradni megemlítéséből)      

Ryan Goslingnak (Blue Valentine) nagyon eltalálták a karakterét, sima átlagos pasinak néz ki, nem egy szuperhősnek, akinek dinnyék vannak a hóna alatt és helyből lecsavarja valakinek a fejét.  Szinte az egész film alatt néma, csak akkor beszél, ha kérdezik, de inkább akkor is csak néz előre tökéletes mimikájával szájában gyufájával és szemmel érez. A rezzenéstelen arcával, pislogás mentes szemével mindenkit lejátszik a vászonról (mivel ráépül a film). Nagyszerű a szerepében. Gondolom, a női szíveket még jobban megdobogtatja, de azért nem egy Oscar-díjas előadás. Carey Mulligan-t (Ne engedj el) nem ebben a filmjében fedezzük fel az biztos, de visszafogott játéka szinte minden filmjére jellemző. Lehet, neki ez a törékeny lányokat megformáló szerepek állnak jól. Itt egy kicsit haloványabb az átlagnál, viszont a bájos mosolygása működik ebben a filmben is. Ron Perlman-on (Pokolfajzat) mindig csak hüledezek, hogyan lehet valakinek ekkora feje. Éppen belefér még a tv-mbe. Amúgy nagyon csípem az öreget, itt is jó „nagy” fej volt, negatív értelemben. De Albert Brooks (Apósok akcióban) sem volt semmi, aki szintén nem a pozitív hős figuráját formázta meg.

Nicolas Winding Refn dán filmkészítő előző munkáját a Valhalla Rising-ot kifejezett gyűlöltem és alig bírtam végignézni. A Bronson c. filmjéről korábban már írtam, amire utólag rájöttem egy kicsit feljebb pontoztam a kelleténél. Mindkét említett filmje azonban tartalmazott már olyan „művészi” elemeket, ami kiemeli az átlag rendezők közül. Ez egy jól átgondolt, már-már a művésziesség határát súroló film, amihez bizony fogékonynak kell lennünk. Forgatókönyvíróknak oda kellett figyelniük nagyon, hogy ezt a szinte „néma” filmet úgy tálalják, hogy egy percig se unatkozzunk és érdekesnek találjuk. Természetesen lesz olyan, aki ezt erős túlzásnak tartja, de én végig élveztem az egészet. Atmoszférája fergetegesre sikerült, olyan érzésem volt, hogy muszáj néznem. Operatőri munka, vágások kiválóak. Volt egy rész, mikor árnyékokat láttunk ahogy beszélgetnek, hatalmas ötletek vannak benne. Két dolog volt, ami engem befolyásolt az összhatás tekintetében, a gyengusz sztori, és a számomra katasztrofális filmzene, de ezen is túl lehet lépni. Rengeteg filmhez lehetne hasonlítani a művet, de erre jöjjön rá mindenki saját maga, úgy is beugranak majd szépen sorjában, ha meg valakinek nincsen kedve gondolkodni ezen, olvasson máshol utána. A film Cannesban elnyerte a legjobb rendezésért járó díjat, talán nem érdemtelenül.  

Ajánlhatom mindenkinek, aki szeret nézni normálisabb filmeket is, hiszen mindenki talál majd benne olyan pillanatot, amire szívesen emlékezni fog. Intelligens, szürreális, vicces, megbotránkoztató, feszült, szórakoztató, meglepő és még folytathatnám. (Ismét nem sikerült a kevesebb, több fogadalmamat teljesíteni, de ez az a film, amiről oldalakat lehetne írni.)

80%

Az tuti, hogy aki a bemutatóját látja ennek a filmnek elsőre, és nem pedig utána olvas, az beleesik abba a hibába, amibe én.  Egyáltalán nem erre számítottam, de egy percig sem bántam meg, hogy megnéztem. Sőt.

Walter Black (Mel Gibson) egykoron sikeres cég vezetője, 2 gyerek apja és egy gyönyörű nő Meredith (Judie Foster) férje komoly depresszióban szenved. Közel két éve csak vegetál a nagyvilágban, piál, alszik és nem törődik semmivel. Gyógyszerek, terápiák nem használnak, a letargia csak egyre mélyebbre dönti. Két év után, mikor már nincs visszaút a süllyesztőből, családja kirakja a szűrét. Walter sikertelen öngyilkossági kísérlete után egy kukában talál egy hódbábút, melyet a kezére felhúzva egy teljesen új személyiséget varázsol magának, melynek segítségével visszanyeri önbizalmát és családját. A kezdeti sikerek után a problémák csak fokozódnak, és még erősebben mint korábban…..  

Nem volt egyszerű film az biztos. Egy olyan drámát láttam, hogy még másnap (ma) is ezen járt a fejem. Nem egy szombat estére való könnyű szórakozás, de hála az égnek még készülnek ilyen filmek. Köszönjük meg Jodie Fosternak, hogy gondolt ránk is, akik szeretnénk néha értelmesebb filmeket megnézni.

Mel Gibson meg egyszerűen nem tudom hol volt eddig. Illetve tudom, hogy jegelik a botrányos viselkedései miatt, de ez engem pont nem érdekel, kivel mit tesz, kivel bunyózik, mit nyilatkozik és hogyan issza halálra magát, ha legalább évente látnám filmekben. Igen is hiányzik a vászonról. Tök mindegy, hogy a kamera előtt áll vagy mögötte, igen is kell. Tavaly még A sötétség határán c. filmjében megcsillantotta azt a kis reményt, hogy viszont látjuk őt, de valamit nagyon elrontott, mert ezt a filmjét is pont egy évig pihentették. Talán a film sztorijában talál magára vonatkozó kis fricskát és magába néz.  Lehet, tényleg jól jöhetne neki egy hód eldugva valahol a jeges kádjában a whiskeys üvegei között, akivel néha diskurálhatna egy nagyot. Ez a film neki is készült nem csak nekünk. Nem tudom kit néztem volna szívesen helyette, de így másnap is csak azt tudom mondani, hogy senkit. Judie Fosternek a második köszönetet mondhatom, de azért halkan megjegyzem, hogy azért nagyobb kaliberű filmet jobban elképzeltem volna említett színészünknek, mint egy nagy „visszatérőnek”.  

A filmről a rendezőnő azt nyilatkozta, hogy dráma vígjáték. Hát, ha ez vígjáték, akkor elég morbidra sikeredett. Nem mondom, hogy nem mosolyodtam el rajta, de ez a széthúzott arcú tekintetem inkább keserű volt, mint édes. A helyzet eleve elképzelhetetlen, hiszen egy felnőtt emberről beszélünk, aki egy bábut visel a bal kezén. És ezzel a hóddal, szó szerinte együtt él a teste és a lelke is. Fogat mos, zuhanyozik, szeretkezik a feleségével, tárgyalásra megy és minden olyan normális dolgot, mintha két különálló ember lenne. Ez a skizofrénia így félelmetes, hogy egyszerre van jelen. Vagy lehet csak nekem furcsa.

Érdekes, hogy a házaspár tragédiáján kívül egy második szálon mutatják be Walter nagyobbik fiának Porternek és barátnőjének Norahnak nem egyszerű kapcsolatát olyan érzést keltve, mintha két történetet is láthatnánk. Azonban ez a sztori majdnem egyben a főszál tükörképe, ha érti valaki mire gondolok. A film utolsó 20 perce felejthetetlen, de valahogy éreztem, hogy ez fog történni.

A filmet egyértelműen a két főszereplő viszi. Ha ők nem lennének, nem is tudom, hogy érdekelt volna egyáltalán. Jó volt őket a Maverick után ismét együtt látni. Jodie Fostertől és Mel Gibsontól olyat látunk, amit igazán csak a „nagyok” tudnak. Élvezet volt Jodie érzelemdús és Mel őrült és egyben sajnálnivaló játékát figyelni. Tényleg hatalmasat alakítanak. De ott van az idősebb fiát játszó Anton Yelchin (Star Trek) és Jennifer Lawrence (Winter’s Bone – de szeretem ezt a filmet) nyújtotta alakítás is, ami szintén minden dicséretet és figyelmet megérdemel. A 21 éves színésznő nagy tehetség, de talán ezt már írtam korábban is.

Jodie Fosternek harmadszorra már nem köszönöm meg. Eleget dicsértem a filmjét, azonban nem kell igazából túlragozni. Semmi extra, semmi sallang, így jó, ahogy van. A film mondanivalója tanulságos, de nem egy olyan, hogy szeretné ezt az ember látni vásznon is. Örülök, hogy visszahozta Gibsont, de egyben sajnálom is, mert, hogy ezzel a filmjével egy petákot sem fog keresni az is biztos. És ezért kár. Kíváncsi lennék rá, hogy hányan ülnének be rá nálunk a moziba, és hányan értenék meg.  A film zenéje (harmonika) elég érdekesre sikeredett, de a végére megszoktam.

Végeredményképpen, aki vígjátékra számít, messze kerülje el, mert hatalmasat fog csalódni. Azonban azoknak az embereknek, akik depresszióban szenvednek kötelező tanulmány lehetne, jól jöhet egy kis segítség. Érdekes és tanulságos és egyedi film volt, amiből kevés van a piacon.

80%

Nem mindig van kedvem azonnal a film után ideülni és legépelni az élményemet, ami részben arra jó, hogy a film leülepszik az ember fejében és nyugodtabban tud írni az adott filmről, de amúgy meg rossz, mert a film hatása az eltelt napok számával fordítottan csökken különösen egy jól sikerült hétvége után. Kivételek abban az esetben vannak, ha valami korszakalkotó készült, illetve, ha valami emlékezetes dolog akadt a filmben. Na, ez a film nem a korszakalkotók közé tartozik, de mégis szívesen emlékszem vissza rá.

A sógun mostohaöccse Lord Naritsugu őrült kegyetlenkedéseinek megakadályozására és likvidálására Shinzaemon Shimada szamuráj egy titkos bérgyilkosokból álló egységet toboroz össze, Sir Doi nagyúr felkérésére. A 12 szamurájból és egy bajkeverőből álló összeszedett csapat egy kis faluban szeretné kelepcébe csalni és legyilkolni Naritsugut és az őt hűen szolgáló közel 200 fős seregét…..

Azért esett erre a filmre kis társaságom választása, mert egy jó kis kaszabolós akció filmet szerettünk volna nézni, a megannyi dráma és hasonló nyalánkság után, amiket én többnyire szeretek, de a srácokat általában már kirázza a hideg, ha megemlítem a tervem. Ez nagy részben teljesült is, mivel olyan akció jelenet van a film utolsó háromnegyed órájában, amit bizony régen láttam, de majd erről kicsit később.

Nem tudom, ki hogy van vele, de ezekben a távol-keleti filmekben még akkor is nehéz felismerni európai szemmel a szereplőket, ha mindegyik színész különböző színű hajat viselne a fején, de abban az esetben, mikor még a ruhájuk és a frizurájuk is egyforma, hát elég vicces, ahogyan próbálkozik az ember kitalálni ki kicsoda. Ennél a filmnél is azt éreztem az elején, hogy totál elvesztettem a fonalat. Lehet a fáradtság, a felíratok gyors elvétele miatt, vagy egyszerűen csak a rövid eszem miatt van ez így, de tényleg nem értettem, hogy akkor most mi van.  Aztán később természetesen összeáll a kép, de mire ez megtörténik, kicsit leizzad az ember az értetlenkedése miatt. És marha kellemetlen megkérdezni a többiektől, hogy most akkor mondja már el valaki, hogy eddig mi is történt (nehezen, de hármunknak sikerült azért összeállítani a képet).

A rövid kis monológom után gyorsan leírom, hogy azért ez a film ennek ellenére teljesen egyszerű sztorijú. Mindenki a Hét szamurájhoz hasonlítja (mivel a klasszikus feldolgozása), amit én nem fogok, mert nem láttam. Viszont a Hét mesterlövészt igen, és azzal azért már összehasonlítható. Van egy ellenség, akit a válogatott csapatnak le kel gyúrni, mert ha nem, akkor bizony, mindenkinek nagyon rossz lesz. Ennyi. Mivel japán filmről van szó, ezt természetesen így leírni badarság lenne.

Az első fele a filmnek a totális végjátékra történő felvezetés. Nem pörögnek gyorsan az események, lassú monológokat, szép képeket kapunk, néhány megrázó elemmel. A történelmi hűséget kedvelők is örömmel nyalhatják meg a szájukat, mert szinte minden tökéletesen megtervezett. Ebben a részben mesélik el, hogy mi történt eddig, ki kivel áll hadilábon és mi lenne, ha lenne egy csapat, aki végre elindulna legyőzni az ellenséget. Néhány sokkoló elemmel azonban legalább ébren tartanak, addig, ami miatt elkezdtük nézni ezt a filmet. (Csak győzzük kivárni.) Itt is láthatunk azonban már kellően gusztustalan és véres képeket. A film nem is indíthatna mással, mint egy meglehetősen élethű harakirivel. A hangok alapján szinte érezzük a pengét a hasunkban. Később kapunk még végtagjaitól megcsonkított embert, fejezéseket és egyéb nyilazós nyalánkságokat, hogy az aberráltabb nézőket is kielégítsék. Azonban mindenki szinte csak az utolsó jelenetre készül, lássuk végre már az ütközetet!!!

És amikor az eljön, egyszerűen nincs vége! Ami nagyon állat, hiszen ebbe reménykedtünk. Nincsen benne föld fölött 2 méterrel harcoló nindzsák, 10 métereseket ugró figurák, óriási egy-az egyben kardozós jelenetek, csak a 13 harcos és a megszámlálhatatlan ellenség, amiből tényleg annyi van, hogy csak a fejünket kapkodjuk. A csatajeleneteket szerintem iszonyúan jól felépítették, egy vágás a pengével egy embert jelent a hullazsákba, már ha ilyen lenne. Ez az utolsó háromnegyed óra szinte végig folyamatos akció. A filmet és az idegeinket szinte erre a monumentális akcióorgiára készítették fel.  Minden szinte tiszta vér és sár. Az egész falu feldúlva. Nagyon jól néz ki.

És ami lényeg ennél a filmnél illetve ezeknél a jeleneteknél, hogy teljesen hihetőre sikeredett a hitetlensége ellenére is, mert azért valljuk be őszintén, ki az, aki elhiszi, hogy 13 ember legyőz 200-at. A film utolsó 2 percével kapcsolatban még kétségeim vannak. Most vagy nagyon fáradt voltam már a végére, vagy nem értettem, de minek kellett így lezárni? Szerintem az utolsó 2 perc már nem kellett volna, de lehet tényleg én nem értettem.

A színészekről csak annyit, mint amit általában mindig elmondok a japán filmeknél, hogy felőlem 10 szereplő is eljátszhatta volna az egész filmet, akkor sem tudnék különbséget tenni közöttük. Amúgy semmi kivetnivaló nem találtam a játékukban, egyikük másikuk játszott már néhány amerikai filmben mellékszereplőként, esetleg animációs filmnek kölcsönöztek hangot, de semmi többet nem véltem felfedezni. A főellenséget játszó színészről csak annyit jegyeznék meg, hogy kellően gusztustalan szerepet kapott.

A szereplőknél viszont jóval híresebb a rendező Takashi Miike. Az Ichi The Killer című filmje után gondoltam azt, hogy ez a pasi tuti nem normális, mert ritka gusztustalan, amit abban láttam. Ennek ellenére ez a műve viszont teljesen fogyasztható gyomorilag. A hullák számát, ha figyelembe veszem, meglepően kevés végtagelvesztésnek lehetünk a szemtanúi. Ez a film teljesen jól felépített, remek akciófilm, ami az első felében kicsit furcsának tűnik, de a vége mindenért kárpótol. Az operatőri munka, a látvány kiváló, gyönyörű helyszíneket, tájakat láthatunk. A végső jelenet helyszínéül szolgáló falu nagyon profin nézett ki, bár biztos, hogy jóval több időbe tellett felépíteni, mint földig rombolni. Megemlítem, hogy volt egy-két mosolyogtató CGI jelenet (hídfelrobbantás, égő bikák), ami mellett simán szemet lehet hunyni. Összegzésképpen megérte megnézni, és a vége miatt pedig tényleg emlékezetes marad. A rendező úgy látom továbbra is marad a szamurájoknál, mert a következő filmje (Ichimei, 2011) is hasonló témájú lett.  

Tulajdonképpen elsőre azt akartam írni, hogy csak azoknak ajánlom, akik szeretik a hasonló jellegű filmeket, de aztán rájöttem, hogy végül is én sem vagyok nagy szamuráj párti, ezért annyiban változtatom meg a korábbi gondolatomat, hogy nézze meg mindenki, aki egy jó kis háborús filmre vágyik, monumentális csatával.

80%

Azt hiszem megint sikerült sokkolódnom és az az állításom, hogy csak keletről érkeznek állat filmek kiterjesztem a vörös, fehér és kék színekből kirakott zászlójú amerikaiakra is. Elég merész kijelentenem ennyi évesen, de amíg élek az utolsó 20 percét nem felejtem el. Bizony sokkoló volt, de mondjuk, addig el is kell jutni a filmben és nem kikapcsolni a felénél.

Szerelmi háromszög kicsit másképpen. Nate (Noah Taylor) a kissé zavart irakiból hazatért veterán, Franki dobos egy rock bandában, Erica alkalmi munkákból élő prostituált, a lány mindkét férfi életét keresztezi………Ericával történik valami……..Nate elől nincs menekvés……

Nem akarok igazából a sztoriról sokat elmesélni, mert akit érdekel az úgy is végignézni, még ha nem is írtam íncsiklandozó leírást.

Ez is egy bosszúfilm, de mégis más. Ebben a filmben, bizony nem azt a szokványos sztorit kapjuk, amit a nagy tömegben szalagra visznek. Itt nem találunk pozitív szereplőket. Szinte nincs olyan a filmben, aki mellé lehetne állni. Senki. Se aki miatt történik az egész, se a pártfogoltja, se a tettesek, hiszen mindenkiben van valami, ami ellenszenvet vált ki a nézőből. A hölgy, aki fertőzi a férfiakat, a srácok akik elkövetik a gyilkosságot, és oly kegyetlen módon próbálják eltussolni az ügyet, hogy ilyet csak a kereskedelmi csatornák főműsorában tűznék ki több napon át, és ott van az a rezzenéstelen arcú megbántott emberünk, akire még véletlenül sem mernék egy negatív megjegyzést tenni ha mellettem állna.

Alapjában véve így leírva nem is tűnik valami nagy sztorinak, mivel az összes revenge film nagyjából erről szól, hogy valakit kinyírnak és valaki bosszút áll, de itt van egy olyan nyomasztó atmoszféra szinte végig, amire igazából nincs is szó. Azok a zongorabillentyű csapkodások a filmben az embert is kirázták vagy az őrületbe kergették, másképpen fogalmazva halálra idegesítették.

Érdekes a film felépítése, már akit ez érdekel, hogy kezdetben azt gondolnánk, hogy végig a kis ”kurvánkról” fog szólni az egész, amúgy Ő volt a ”vörös” szín, aztán meg átmegyünk a gyilkos srác életébe, Ő kapta a fehér színt, majd a végén pedig a veterán megbántott szerepe következik, aki kék szín mögé került. Mindhárom karakter valamilyen módon abszolút pszichopata. Aztán meg úgy is fel lehetne osztani, ahogy a legtöbb ilyen filmet, az előzmény, a körülmények bemutatása, majd az utolsó fél órában annak a következménye, a bosszú. Igazából, ha már az előzményekről beszélünk jól kitolták, hiszen több, mint egy órán át csak húzzák az embert és várjuk, hogy na most ebből mit is akarnak kihozni, és ahogy feljebb is írtam, csak győzze kivárni az ember.  Nagyon lassan hömpölyög előre, míg a végére megkapjuk a katarzist és ennél a filmnél végre ez átjött. A lezárása a filmnek hatalmas.

A főszereplőnknél keményebb kinézetű srácot keresve sem találnánk, és most itt nem az testfelépítésére gondolok, hanem az első ránézés utáni megjelenésére. Még a nézésétől is kirázott a hideg, sejtettem már a film elején, hogy itt bizony zombulás lesz, ha valaki beleköp a levesébe. Tetszett, hogy ránk a nézőkre bízzák, hogy mi történhetett, mikor elindul a hadak útján, és reménykedünk, hogy van kegyelem, mint pl. apa, anya, lány esetében (igazán emlékezetes képsorok), de igazából magunk sem gondoljuk komolyan. Így is többet mutatnak a kelleténél a kegyetlenségből, de mégsem a teljes valóságot. Kivéve persze a film végét, hogy még véletlenül se felejtsük el mit is láttunk.

A film sokkal mélyebb és sötétebb, mint gondolnánk, szépen megmutatja nekünk a hétköznapi élet képmutató hazugságait, az erőszak borzalmait. Feltehető kérdések, amik a fejünkben vannak. Bosszúnak vannak-e határai? Meddig lehet elmenni? Katonaság? Stb.

Kicsit félrevezető a bemutatója és az ember nem biztos, hogy ezt várná, de tényleg ne álljunk fel előle és adjunk neki esélyt végignézni, mert bizony megéri.

Noah Taylor (Az ajánlat) egy állat hidegvérű pasit formáz meg a filmben, akinek mégis vannak érzései csak egy kicsit másmilyen, mint az átlagembereknek. Fenomenális, félelmetes, mindenki fölött áll. Amanda Fuller (Tv-sorozatokban szerepelt: Helyszínelők, Dr.Csont) keserves élete szinte segítségért kiáltott a mennyország felé. Tetszett. Marc Senter (Kabinláz 2) igazán tenyérbemászó figurát alakított. Szintét nagyot alakított.

Simon Rumley (The Living And The Death) rendező munkáit, ahogy a filmográfiáját végignézem nem nevezhetem  a leghíresebb rendezőnek. Viszont ezzel a filmjével garantáltan emlékezni fogok rá.  Igazából olyan mintha két filmet forgatott volna, az első egy társadalmi dráma, a második viszont egy iszonyú horror. (igazából nem is tudom, hogy annak nevezzem-e) Biztos, hogy két részre osztja majd a nézőket is, hiszen kinek az első, kinek a második fele tetszik.  Zenéje kifejezetten idegesítő, de nagyon hatásos. A képek meg önmagukért beszélnek. Felejthetetlenek, de az egész film az.

Nem lehet kielégíteni mindenkinek az ízlésvilágát, de úgy gondolom, aki bírja a keményebb műfajokat semmi esetre se hagyja ki. A film után garantálom, hogy sza.ul érezzük majd magunkat. Kicsit többet írtam a kelleténél, de ezt a filmet sokkal komolyabban lehetne elemezni, és sokkal többet lehetne írni róla, de ezt tegye meg más, ahhoz én már nem értek. Újranézős lesz.

80%

Manapság csodának számít, ha eljutok moziba, ez nem csak azért van, mert kevés az időm, hanem azért is, mert a vidéki mozikba hónapos késésekkel jutnak el azok a filmek, amikre esetleg érdemesebb lenne beülni, ha egyáltalán eljutnak ide. Mivel az ünnepek alatt lehetőségem adódott a helyi Cinemába beesnem, és két film is érdekelt, ezért bátorkodtam volna jegyet váltani, ha nem az unokaöcsém lett volna a jegyszedő. Az Ismeretlen férfi és a Forráskód közül az utóbbit választottam. Nem bántam meg.

Colter Stevens (Jake Gyllenhaal) amerikai helikopterpilóta utolsó emlékképe egy Afganisztáni bevetés. Azonban a jelenben egy mozgó vonaton ébred. A szemben ülő utastársát Christinat (Michelle Monaghan) egyáltalán nem látta még, nem is ismeri, bármennyire tetteti a lány közeli ismerősének magát. Felébredve olyan mintha egy teljesen más ember lenne és a tükörbe belenézve döbben csak rá, hogy valójában nem is saját magát látja. Sokáig nem tud rajta gondolkodni, hiszen az ébredéstől számított 8. perben a vonaton mindenkit elpusztítva bomba robban. A robbanás után Stevenst sötét kapszulában felébresztve egy katonai ruhába öltözött hölgy szólítgatja…………….

Erről a filmről sem lehet bővebben írni filmélmény rontás végett. Úgy gondolom átlag feletti művel állunk szemben. Végig lekötött, érdekesnek és izgalmasnak találtam. Egyáltalán nem bántam meg, hogy beültem rá, és örültem annak is, hogy végre nem otthon gubbasztok a tv-m előtt. Történetét szerintem nagyon eltalálták, amit klassz kis fordulatokkal vegyítettek. Sikerült beleélnem magam, ami azt jelenti, kicsit elhittem, hogy ilyen létezik. Lehet ez nálam jött csak át így. 

Szóval az ötletért mindképpen dicséret jár, mert mindenképpen üdítő dolog, hogy van végre valami egy filmben, ami megfogja az embert az akciófilmek között, mert azt egyáltalán nem mondhatjuk róla, hogy átlagos lenne. Van egy kis romantikával megfűszerezett része is a filmnek, ami egész kellemesre sikerült. Szerencsére egyáltalán nem fordul giccsesbe. A viccesebb részek is hatásosak voltak. Amúgy volt egy két dolog benne, amit azért ki lehetett találni kis gondolkodással, de ez egyáltalán nem zavart, mert inkább csak a tipp kedvéért mondogattuk. Mondjuk be is jött, de szerintem csak 10 emberből 8-nak sikerül eltalálni, ki is volt a gyilkos a kertészen kívül.  A felétől van egy kis törés, de csak hajszálnyi, ami talán az utolsó nagy csattanóra készít fel. A film végén több kérdés felmerül, de kivételesen ezt csöndben nyugodtan meglehet beszélni. Nem annyira bonyolult, mint mondjuk az Eredet c. film. A hossza is pontosan eltalált, se nem hosszabb, se nem rövidebb a kelleténél.

Összegzésképpen elmondhatom ügyes film, lehet rajta gondolkodni, tökéletesen szolgálta a szórakoztatás mindennemű formáját, és ha nem az unokaöcsém lett volna a jegyszedő, akkor is szívesen kifizettem volna az árát.

Jake Gyllenhaal egyre jobb. Van a srácban valami, ami azt sugallja, hogy egyszer lesz ő még valaki a filmtörténelemben. Bár lehet nem lesz igazam. Ebben a filmben is jó volt nézni a drámai, romantikus, és a tökös gyerek alakítását.  Jó volt nézni azonban Michelle Monaghant (Hideg nyomon, Sasszem) is és nem csak a külső adottságai miatt. Mondjuk a mosolygáson és az ártatlan bárány vagyok és nem értek semmit kinézeten kívül nem sok szerepe volt, de mégis ez tökéletesen működött együtt főszereplőnkkel. Persze nem mehetek el Vera Farmiga (Egek ura, Az árva) megemlítése nélkül sem. Valami van a hölgyben, ami megfog a színészi játékában. Itt is jól játssza el a hideg és merev katonából történő átalakulását. Jeffrey Wright (A Quantum csenje, Invázió) negatív szerepén semmi extrát nem nyújtott, hozta a kötelezőt.

Dunkan Jones rendezőnek ismét köszönhetünk egy nem mindennapi filmet. A Hold (The Moon) után volt egy olyan sejtésem, hogy mindenképpen érdemes megnézni ezt a filmjét is. Kicsit könnyebben emészthető, mint az előbb említett műve, ami azért nem baj. Mondjuk a sztoriját most nem ő írta, hanem Ben Ripley, akiről viszont eddig jót elmondani nem lehetett, hiszen a két nem annyira jól sikerül Lény (Species) című film 2-3 részét tette le eddig az asztalra. Ezért is örömteli, hogy egymásra találtak és összehoztak a rendező úrral egy okos kis ”sci-fi” akció egyveleget. Fényképezésére, zenéjére szerintem nem lehet panasz.    

Ha valaki újdonságot szeretne látni az akciófilmek világából véletlenül se hagyja ki, garantálom, hogy nem fog unatkozni rajta. 

80%