Valószínűleg az Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynöksége 2011. május 1-je után sem fog unatkozni, de legalább eggyel kevesebb gondjuk van. Ez a dátum fedi az a napot, mikor az USA és talán az egész világ  legkeresettebb ellenségét, Osama bin Ladent kipucolták erődítményéből. A híres terroristavezért nem kell szerintem senkinek sem bemutatnom, mivel sajnálatos tevékenységét történelemkönyvek őrzik fájdalmas emlékként. Azt viszont kevesen tudják, hogy mekkora erőfeszítések árán sikerült felkutatni és likvidálni. És bizony Laden koma forogna a sírjában, ha megtudná, hogy egy törékeny kishölgy pecsételte meg a sorsát.

2001. szeptember 11-ei támadások után Maya (Jessica Chastain) a CIA alkalmazottjaként első tapasztalatait az elfogott terroristák kihallgató tisztjeként szerzi meg. Munkájának ezt a részét nem szívesen végzi, mivel nem híve az extrém erőszaknak - kínzásoknak -, amellyel próbálják jobb belátásra bírni a már bezárt ellenséget. Tudja magában azonban, hogy az igazság kiderítésének ez elengedhetetlen eszköze . Több éven keresztül csak egyetlen cél vezérelte, hogy üldözze és felderítse az Al Qaeda (vagy al-Kaida) vezér igazi búvóhelyét. Az áttörés 2011-ben következett be, mikor közel egy évtizednyi gürcölés után általa 100 százalékig biztos tényekkel tudja igazolni, hogy a már halottnak hitt Osama él és virul Pakisztánban. Egy nagy probléma merül fel az elméletével kapcsolatban, hogy egyedüliként csak Maya biztos abban, hogy ténylegesen megtalálták a nagy Őt!

Huhh. Az új Django után még egy piszkosul jó film. Csak hát azok a fránya percek ismét pörögtek közel két és fél órán keresztül. A két film együtt majdnem öt óránál kicsivel több. Ez így már sok. Fellélegezve vettem tudomásul, hogy nem sikerült elcseszni! Igen is féltem tőle, hogy az Hollywoodi hagyományokhoz hűen egy „lassított amerikai zászlót közelről mutogatunk sok ideig és mi vagyunk a hősök” filmet kapok. Semmi nyálasság, semmi csepegés, csak szinte a kész tények. Nincs szétszabdalva akciókkal, csak néha egy-két robbantás (amitől viszont jól megijedtem), nincs túlbonyolítva, néhol már egészen dokumentarista stílusban kapunk egy olyan drámát, melyre a későbbiekben is emlékezni foguk és nem csak a sztori miatt. És ami jó benne még, nem kell amerikai állampolgárnak lennünk ahhoz, hogy megértsük a tényt, hogy ennek a bitang szakállas embernek az elfogása olyan megkönnyebbülést nekik, mint egy anyukának a szülés után az, amikor meghallja először gyermekének sírását.

A film viszont totál más, mint amire elsőre gondoltam. Mivel a világ egyik legnagyobb hírszerző irodájának egyik munkatársáról szól, csak nem lőnek annyira mellé, hogy telehazudják a filmet. Bár ki tudja?! Azért reménykedem, hogy nem rugaszkodtak el a készítők nagyon a valóságtól és megpróbálták hűen visszaadni azt, amit sosem láttunk, csak hallottunk róla. Igazából nem olvastam utána még egyetlen egy filmben elhangzott dolognak sem, ezért merész részemről leírni, hogy valósághoz közeli képet kaptunk, de hát a remény hal meg utoljára.

A film nagy részében tényleg csak azt a hihetetlen háttérmunkát mutatják be, amivel sikerült felkutatni az ellenség vezérét, egészen az utolsó fél óráig, ahol végül is kapunk egy kis akciót. Kegyetlen kihallgatásokon keresztül, átgázolva embereken, országokon, milliárd dollárok kidobásával zárul a hurok OBL körül. Igen, végre egy film, mely felvállalta azt, hogy megmutatja azokat az enyhén fogalmazva is drasztikus kihallgatási módszereket, melyekről mindenki hallott már a médián keresztül, de ilyen nyersen bemutatva csak ritkán. Ezzel szembemenve „tiszta a lelkiismeretünk, mi nem csináltunk a túszokkal semmit” kommunikációjukkal. Azt azért megemlítem, hogy a katonai vezetők a film bemutatása után úgy tiltakoztak, mint a diákok a tandíj ellen. Bizony ők nem voltak ilyen rosszak és az elfogott emberek maguktól úgy daloltak, mint a feketerigó párzáskor.

Láthatjuk azokat a kétségbeesett módszereket, emberáldozatokat követelő információszerzéseket, melyekre főszereplőnk rátette gyakorlatilag induló pályafutásának közel 10 évét, egészen addig, míg az Elnök rá nem bólintott, hogy mehet az akció. Szent meggyőződésétől, hogy amíg a „Főnök” él, mindig is lesznek vérengző terrorista megnyilvánulások, nem tudták eltéríteni, pedig többen is már csak egy misztikus elhunyt személynek tartották. Maya kikerülve az akadémiáról, semmi mást nem csinált, csak járta a világ országait és gyűjtötte azokat az információkat, melyek elvezettek egészen Pakisztánig, ahol végül is pályafutását megkoronázhatta. (Egy sportoló ilyenkor vonulna vissza.) Néhol kieresztve fullánkját szembement az egész vezérkarral, s egy szem nőként 100 százalékos meggyőződéssel rámutatott arra a pontra a térképen, ahová évek során több esetben is „vakra” repült katonák mehettek a dolgukat végezni.

Persze annak ellenére, hogy a háttérben mekkora gürizés folyik, látjuk azt is, hogy az előre haladást a bürokratikus vezetés mennyire is hátráltatja. Valószínűleg a felemésztett rengeteg pénz és a töménytelen emberáldozat miatt, - amit már felemésztett a hajtóvadászat - nem merte senki a hátát tartani, hogy kiadja már végre azt a nyamvadt parancsot utoljára, csak 100%-os meggyőződésre. Erre - bármennyire is hihetetlen - csak egy nő volt képes, egy olyan nő, akit nem kellett fekete lasztex ruhába öltöztetni azért, hogy hőssé váljon. Mert bizony ez a vékonyka hölgyemény egy olyan történelmi tettet hajtott végre, amelyre minden amerikai és velük együtt szimpatizáló nép büszke lehet.

Írhatnék még rengeteget, sok hülyeséget, belemagyarázott dolgot, de inkább nézzék meg a filmet, mert a 2013. évünk igen jól kezdődik.

Jessica Chastain (A segítség) vitrinjében az Arany Glóbusz díjjal már egyszer boldog lehetett 2013-ban, hiszen a filmkritikusok őt választották a legjobb női előadónak ezért a szerepéért. Akkor én most mit írhatnék rá? Tényleg igazi ereje volt a filmnek! A végén mikor egyedül ül a repülőben és minden egyszerre rázúdul, meglepően hatásosra sikeredett. Jason Clarke (Fékezhetetlen), Mark Strong (Sherlock Holmes) és Kyle Chandler (King Kong) mellékszereplőkként tökéletesen asszisztálnak főszereplőnknek.  Mindegyik nagyon jól adja magát a szerepéhez.

Kathryn Bigelow rendező és Mark Boal forgatókönyvíró már A bombák földjén c. filmjükért bekaszniztak rahedli aranyszobrocskát (6-ot), egyesek szerint kicsit érdemtelenül. Nekem ez a filmjük speciel még jobban tetszett. Bár nincs benne annyi akció, néhol kifejezetten lassú, kicsit erőszakos -főleg a kihallgatásos részeknél kapunk egy-két drasztikusabb képet -, és többnyire végigdumálják a filmet. Olyan, mintha kiolvastam volna egy kisebb novellát. Ennek ellenére mégis annyira érdekesen van tálalva, hogy egy percig sem éreztem unalmasnak vagy érdektelennek. Azért lesznek, akik ezzel ellenkeznek majd. Remekül felépített az egész, annak ellenére, hogy mindenki a „kommandós” részt várja, nekem sokkal jobban tetszett a felderítés, maga a kutatómunka felvázolása. A végén a bevetés szinte olyan, mintha a Call of Duty videojátékból egy átvezető animáció lenne, bár az meg már inkább sokkal akciódúsabb. Lehet többet várnak az emberek tőle, de ha csak „ennyi” volt, akkor meg minek túlcifrázni. A film zenéje tökéletesen visszaadja azt a feszültséget, amitől izgulhatunk rendesen. Látványilag hasonló, mint A bombák földje. Azt hiszem eleget dicsértem már. Számomra az év második legjobb filmje! Oscar után meg majd kiderül mennyire is volt igazam, bár az meg sokaknak nem mérvadó. Olvastam teljesen lehúzó kritikát is róla, teljesen más véleménnyel, mint az enyém, de hát ezért is jó különbözőnek lenni. Vannak összefüggésbeli hibák benne, de melyik filmben ne lennének? Írhatnék többet is, főleg a főszereplőnk mondatai között lehet érdekeset találni, de ez ne vegyen el az élményből. Nem kimondottan szórakoztató mozi, de kell nézni igen is ilyen filmeket.  

Ajánlom azoknak, akik nem zárkóznak el attól a gondolattól, hogy hősök nem csak képregényekben vannak, hanem a való életben, valós emberek között is.      

80%

Hétfő este mit ne nézzen az ember? Tévét. Alapszabály. Inkább választom a néma magányos olvasást, mint azt, hogy rám förmedjen valami a tévé képernyője mögül. Persze olvasni sem mindig jó - főleg ha fáj az ember szeme – ezért inkább csemegézek az online tékák állandóan megújuló választékában. Mit is keressen az ember a hét elején? Drámát nézni nem jó hétfőn, elég csak a reggeli munkakezdésre gondolnom, bőven megrázza az embert a hat órai kelés. Marad a krimi. Francia. Die Hard, Taken, 24 keveréke. Meg is találtam, ami kell.

Egy balul sikerült drograblás során a helyi maffia-főnök közeli hozzátartozója a tettesek sörétes puskájától örök nyugalomba szenderül. Az elkövetők rendőrök voltak, akik szabadidőben kivételesen nem a törvényt szolgálták. Vincent (Tomer Sisley) rendőrnyomozó lelepleződik a rablás során, mikor a maszkot a fejéről letépik. Az elrabolt drogot jogos tulajdonosa mielőbb szeretné viszontlátni, ezért a banda tagjai Vincent fiát a csere lebonyolításáig magukhoz veszik megőrzésre. A tárgyi és személyi feltételek cseréjébe azonban hiba csúszik be, mikor az elrejtett drogtáska az átadás előtt elveszik.

Egészen szórakoztató volt. Az kell mondanom, - amit már régen is állítottam -, hogy a franciák igen is remek akciófilmeket készítenek. Tengerentúli társaikhoz képest tele vannak élettel, ötlettel, földhözragadtsággal és nem mellékesen a takarékosabb költségvetésű akciójeleneteikkel sem kell egyáltalán szégyenkezniük.

A film kezdése élményszámba megy. Szerintem egy ismeretlen film esetében egy ilyen nyitójelenet hatalmas lendületet ad a folytatáshoz és meghatározza a későbbi pozitív hozzáállást. Nyers, erőszakos és feszült. Kár, hogy csak néhány percig tartott.

A továbbiakban, - miután megismertették velünk főszereplőnk családi háttérét és tudatták velünk, hogy nem egyszerű a zsaruk élete sem, különösen akkor, ha a helyi maffia-vezért bosszantjuk fel – a film átköltözik egy hatalmas éjszakai szórakozóhely sötét világába. A hely nagyságára jellemző, hogy akkora, mint egykoron a BNV területén a 2. és a 3. pavilon ágymáson lenne. Hatalmas. Itt szinte minden stílus megtalálható a nyugisabb, lágyabb zenével átszőtt éjszakai bártól kezdve egészen a dübörgő hosue-partis teremig, ahol úgy vonaglanak az emberek, mint a heringek párzáskor. A korrupt zsaruk és bűnözők macska – egér kergetőzése és ámokfutása ebben a végtelen labirintusban folyik egészen – az utolsó jelenetet kivéve – a film végéig. Lehet, hogy valakit elriaszt, ez a zárt környezet, azonban szerintem olyan tökéletes helyzetet teremt, mint egykoron Bruce Willisnek a Nakatomi torony. (csak egy kicsit gyengébb kivitelben természetesen)

A belépő színvonalát sajnos a film nem tudja végig tartani. Maga a történet néhány helyen megbillen és leül, azonban mindig vesz egy újabb lendületet és egészen kellemes meglepetésekkel odaszegez a képernyő elé. A nyugodtabb pillanatokban kapunk egy kis drámázást, a törvénynek nem éppen helyes oldalán álló főszereplőnk lelki vívódásából, de hála az égnek nem olyan sokat, hogy pont megunjuk a filmet. Nem mondhatom, hogy a film soron következő lépéseit előre ki lehet találni, mert mindig szolgált valami remek fordulattal. Egyaránt nem kiszámítható, hogy mi lesz a vége. Szereplőink nem igazán szimpatikus figurák, szinte mindenkiről kiderül valami negatív. Itt megjegyezném, hogy szerintem a „gonoszok" lehetnének gonoszabbak. Simán belefért volna a filmbe egy-két keményebb jelenet, és ezt annak ellenére mondom, hogy így sem volt gyerekfilm.

A verekedős részeknél ne várjunk totálisan megkoreografált, profi módon előadott, Jason Bournet megszégyenítő jeleneteket. Lehet, ez is hozzátesz egy kis pluszt, hogy ezt nézve azon gondolkodunk, így még mi is tudnánk bunyózni (földön fekve hátrafelé csúszva kredencajtókkal védekezni, miközben az ellenség felmosó fával próbál agyonütni). Vicces, de feltűnő volt, hogy az akciójelenetek többsége a konyhában zajlik. Biztos itt lehetett a legtöbb dolgot szabadon és látványosan összetörni vagy a rendezőnek szakács múltja van.

Szereplőink teszik a dolgukat, ütnek, rúgnak, vágnak, és megfelelően szenvednek. Igazából nem emelnék ki senkit, - amúgy sem ismert színészek számomra - de az átlagnál egy kicsivel jobban voltak. Tomer Sisley (Largo Winch) stand – up-os múltját ebben a filmjében nem igazán tudja kamatoztatni. Színészi teljesítménye messze van még Willis papától. Talán nekem egy kicsit a rendőrnő Lizzie Broncheré (One To Another) szerepe lógott ki, valami hibádzott benne, de nem tudnám megmondani, hogy mi volt az.

Frédéric Jardin (Cravate Club) rendező egy olyan filmet készített, amit ha megnézünk, egyáltalán nem bánjuk meg és jó szájízzel kelünk fel mellőle. Nem akar többnek tűnni, mint aminek valójában készült, egy korrekt akciófilmnek. A forgatókönyv egészen remek, amiért szintén a rendező személye dicsérhető. A film lezárása szerintem igazán színvonalasra, - európaira – sikeredett. Kiemelném különösen az operatőri munkát, a látványvilágot, és a film feszültséget teremtő zenéjét. A discoban hallott Queen dalért odavoltam. A vágások, a lassítások igényesek. Voltak annyira eltalált helyről fényképezett, érdekes pozícióban forgatott jelenetek, hogy már nézése közben hangosan megjegyeztem, hogy ez milyen jól sikerült. Nem akarom tovább ragozni, nem nagyon bejött az egész. Szinte kiállt egy feldolgozásért valamelyik híres akciósztárral.

Azoknak ajánlhatom, akik a hét eleji filmezést egy kellemes és könnyen fogyasztható akciófilmmel szeretnék kezdeni. Tökéletes választás hétfőre, keddre, mikor nehezen indul be a hét. Engem feldobott teljesen.

75%

Gyilkos Józsi odavágott szépen. Régen láttam ennyire morbid művet. A filmek rendszertanába sem igazán sikerül besorolnom. Az biztos, ha lenne olyan kategória, hogy az „elvont népének szeretettel", akkor ez a film is beférne az első tízbe. Az amerikai társadalom újabb aberrált, fényes ékkövével van dolgunk. William Friedkin rendező fesztivál kedvenc filmje kellően elborult és erőszakos ahhoz, hogy ép lelkületűek kihagyják kedvenc időtöltéseik közül, azonban ha valaki ráfanyalodik és szereti a hasonló beteg filmeket, gyorsan álljon neki, mert talál magának benne bőven olyan jelenetet, ami simán boldoggá teszi későbbiekben a napját.

Az anyagilag nem éppen toppon lévő Chris (Emile Hirsch) az apjához fordul segítségért, mivel a helyi maffiánál 25 ezer dolláros tartozással beragadt. Az apának, Anselnak (Thomas Haden Church) kanyi vasa sincs, nemhogy ekkora összeget a fiának bármikor is találomra előteremtsen. Közösen azonban kieszelnek egy tervet Chris anyjának, Ansel ex-feleségének megölésére, hogy megkaparintsák azt a biztosítási pénzt, ami elhalálozása után járna, Chris húgának Dottie-nak. Dottiet (Juno Temple) a tervbe beveszik, mivel sérelmei miatt Ő is szívesen látná anyját a mennyekben. A terv megvalósításához a híres zsarut, Killer Joe-t (Matthew McConaughey) fogadják fel, aki másodállásban profi bérgyilkos. Az egész terv biztosítékaként azonban Joe - pénz híján - Dottiet szeretné zálogként. A terv kész, már csak el kell végezni....

Pont így kell végezni egy filmmel, még véletlenül se gondold azt, hogy megértettél volna belőle valamit. Illetve mindenki érti, hogy milyen társadalmi problémákat érint (csalás, gyűlölet, családon belüli erőszak, gyilkosság stb.) és a végét is meglehet magyarázni, hogy na, akkor most ez a vége, de tök fölösleges ezen gondolkodni. Ez így volt jó, ahogy befejezték. Lehet valakinek ez kevés, de ha őszinték leszünk magunkhoz, azért vártuk már, hogy végre vége legyen, bőven elég volt az eszement agymenésből. Különben is az egész filmet igazából csak az utolsó 20 percért érdemes végignéznünk, esetleg egyeseknek szenvedniük.

Chris, Joe, Ansel, Dottie,Sharla öt elcseszett személy, igencsak finoman fogalmazott elcsúszott élettel. Mindenkinek megvan a problémája, saját szétbarmolt élete, amit többnyire maguknak köszönhetnek. Chris egy szerencsejátékos lúzer, aki inkább költi a pénzét lovira, mint saját magára, miközben úgy gondolja, hogy szent küldetése húga életét rendes mederbe terelni. Dottie, a szűzlány éppen szeretne megértést találni szobája falán kívül is egy tisztességes vőlegény személyében, ezért az első adandó alkalommal megfelel saját felállított elvárásainak. Joe, a korrupt rendőrök legszebb példányát hivatott életre kelteni. Nála perverzebb zsarut még nem igazán hordott hátán a föld, különösen akkor, ha az esti vacsorára rántott csirkecombot szolgálnak fel. (aki látta a filmet tudja, mire gondolok) Megnyerő modorával és külsejével azonnal a szívünkbe zárja magát, pedig akkor még nem is tudjuk, hogy keblünkre öleltük az ördög bérgyilkosát. Ansel, az igazi családfenntartó, békefenntartó apa, akinek életében 1000 dollár még nem volt a kezében, nem éppen az ideális férfit testesíti meg, azonban tőmondataival megfelelően oldja a majdnem unalomba fulladó filmet. Kedvesével, Sharlaval - akinek szájából jobban ömlik a káromkodás, mint a whisky olvadt jégkockával -, tökéletesen kiegészítik egymást.

Ez a szép társaság egy megfelelő egyveleget alkot ahhoz, hogy kellő undorral gondoljunk az egész film alatt rájuk. Ennyi negatív figurát összehozni egy filmben ritka alkalom. Szinte mindenkinek van konfliktusa a másikkal, mindenkinek van egy – két keresetlen szava a másikhoz. Több-kevesebb sikerrel élvezhető párbeszédekkel édesítik számunkra az amúgy sem extra gyorsan pergő filmet. Kiemelném József barátunk és Dottie között lezajló beszélgetéseket, melyek igazi ínyencségek voltak a füleimnek, hiszen annyira eltérőek voltak a manapság hallható forgatókönyvben elhangzó szövegektől. A lány őszinte válaszai élményszámba mentek számomra és mosolyt csaltak az arcomra.

A film elején extrán meglepődünk Gina Gershon elénk tárulkozó meztelen alsótesti látványán, amiből a későbbiekben sem vesznek vissza. A hölgyek naturális ábrázolását totál természetesen tálalják a filmben mindenféle tabu és borotva nélkül. Back to the Future! Kivételesen nem önös érdekből használják ezeket a képeket. Nem éreztem azt, hogy csakis azért vannak pucéran a szereplők, hogy minél több férfi üljön le elé. Amúgy is az egész film az erősebb nemnek készült. Korábban felvezettem már, hogy a film vége igazán meglepő, de egyáltalán nem mulatságos. Extra kemény durvulás, de még a tűréshatáron belül (azt hiszem), ami azért nem süllyed le mondjuk a Red, White & Blue c. film szintjéig. Valakinek biztos emlékezetes marad. Én még ma is emlékeztem világosan a konzervdobozra.

Megjegyzem még, hogy a helyszín kiválasztása zseniális. A texasi lakókocsipark tökéletesen ideális egy gyilkosság megtervezéséhez. Mindenhol kosz és nyomor. Háttérben villámlás, mennydörgés, állandó kutyaugatás. Klassz képek, remek jövő.

A szereplők fenomenálisak. Mást nem tudok mondani. Matthew McConaugheyt mindig is szerettem, mondjuk nem kifejezettem a Bolondok aranya című filmjéért. Volt ebben a filmjében egy pillanat, amikor azt mondtam rá, tisztán hasonlít Christian Bale-re. Amit így elsőre nehéz elképzelni, de tényleg. Gusztustalanul hozza a rá osztott Józsi szerepét. Thomas Haden Church (Pókember 3) annyira jól játssza az egyszerű tuskót, hogy tényleg sajnálatra méltó lesz a film végére és azt mondjuk rá, hogy ez az igazi balek (finoman fogalmazva). Juno Temple (A sötét lovag: Felemelkedés) remek színésznő, ebben a filmben is jól adja át a hányatott sorsú szűzlány szerepét. Gina Gershon (Fülledtség) egykoron szebb napokat látott színésznő igazán jól hozza szerepe kedvéért a bűn ronda ellenszenves hölgyeményt. (Sminkszoba biztos egyéne.) Emile Hirscht az Út a vadonba c. film óta szeretem. Talán az ötös közül ő itt a leggyengébb láncszem, de még így is elfogadható. Szegénynek nem jutott hálás szerep, többször is rommá verik.

William Friedkin kiváló rendező közel 77 éves bácsi, amit az elmúlt időszak átlagos filmjeiben mondjuk egyáltalán nem lehetett felfedezni (sokat mondjuk nem forgatott, talán évi egyet). Mindenki az Ördögűző rendezőjeként ismeri és talán még a halála után is így fognak rá emlékezni. Azért éljen még sokáig. A mostani filmjében tényleg megmutatta azt, hogy miért is lehetett egykoron a nagyok között emlegetni. Ebből a filmből kihozta azt a maximumot, amit Tracy Letts saját színdarabjából átírt forgatókönyve megengedett. Engem a film végig lekötött a morbid humorával, keménységével és a színészi teljesítményével. A film képei Friedkin jellemző stílusjegyeit viselik. A zenéje szerintem nem kiemelkedő, de illik az egész alá.

A legnehezebb az, hogy kinek is ajánlhatom. Talán azoknak, akik szeretnének egy átlagosnál eltérőbb film elé ülni. Kellőképpen megrökönyödni és utána elfelejteni az egészet. Vasárnap délutáni közös családi matinénak nem ajánlom, mert az biztos, hogy az asszony otthagy a fenébe a film felénél.

75%

Szeretem azokat a filmeket melyek, a tucat számra gyártott thrillerekből valami újjal próbálkoznak kitűnni. Sajnos, jól belegondolva, annyira kevés már az egyedi film, mint jegesmedve az Északi – sarkon. Azonban alábbi spanyol-kolumbiai produkció oly ritka példányok közé tartozik, amik tudnak még kellemes meglepetéssel szolgálni. Kellően megdöbbenve álltam fel a film végén és elmormoltam „na, ez most jól esett” kis szösszenetet magamban. Felhívom a figyelmet, a bemutató megnézése egyáltalán nem ajánlott.

Az olasz származású karmester, Adrián (Quim Gutiérrez) és barátnője új luxusvillába költözik a kolumbiai Bogota város elhagyatott vidékére. Egy este koncertjéről hazaérkezve az ágyon hagyott videó üzenetben tudja meg, hogy szerelme Belén (Clara Logo) lelépett meghitt otthonukból, mivel másik férfit választott helyette. Mivel sehol nem találják a lányt, a rendőrség Adriánt gyanúsítja az eltűnéséért. Bánatában új kapcsolatba menekül a helyi étterem felszolgálólányával, Fabianaval (Martina García), aki viszont hamarosan fülig szerelmes lesz álmai hercegébe. Fabiana, ahogy telik az idő és egyre többször egyedül marad a házban különös dolgokra lesz figyelmes a ház egyes helységeiben. A fürdőszobában a kádban lévő víz magától fodrozódik, a csapokból suttogások hallatszanak……

Na, hát nem minden az, aminek látszik! DE! Aki tényleg szeretné élvezni a filmet, a bemutatóját messze kerülje el, mint ahogyan már korábban a bevezetőmben említettem, mivel totál lelövik benne a „poént” és szinte nem lesz értelme megnézni! Tulajdonképpen, aki mégis erre vetemedik, az egyből tudja is majd, miről szól az egész. Akkor meg minek megnézni? Viszont, ha a kíváncsiságunkat félretesszük egészen kellemes kikapcsolódásban lesz részünk.

A film ténylegesen két részből áll. A szokásos jelen és a múlt, csak azzal a különbséggel a többi filmtől eltérően, hogy nem kevergetik annyit a múltat és a jelent, ezzel megzavarva nézőt. Itt egyből szereplőink jelen napjaival kezdünk, és ahogyan haladunk előre, bejön a képbe a film felénél a múlt és szétvágja a filmet. Majd a múltból zseniálisan megoldva beérjük ismét a jelent! Szerintem, a történetvezetésnek ez a tálalása a film egyik legnagyobb erénye a zenéjén kívül. 

Jelenben láthatjuk az összetört szívű főszereplő srácunk vívódását, ahol egy szétpiált éjszaka után összemelegedik Fabianaval az említett pincérlánnyal. A lányt nemcsak Adrián személye és tehetsége, hanem a hatalmas ház varázsa is magába szippantja, amiről viszont messziről lerí, hogy itt bizony valami bűzlik. Az a tipikus „szellemház” kicsit modernebb köntösbe bújtatva. Mielőtt nagyon megerőltetnénk magunkat a gondolkodásban, hogy mi is történt, mindenféle misztikus dologgal rémisztgetnek minket, hogy elhitessék velünk tényleg egy thrillerről van szó. A helyi rendőrök nyomoznak az eltűnt lány után, a házban megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Mire azt gondoljuk, tudjuk a megfejtést, átváltunk a múltra és azt láthatjuk, hogy mi is vezetett az ex-barátnő eltűnéséhez, ahhoz a bizonyos kamerás felvétel elkészítéséhez.  És akkor itt most stop, mert ezek a részek, melyekről már nem szabad írni…

A film első háromnegyed órányi felvezetőjében igazából nem sok minden történik, de mégis várjuk az eseményeket annak ellenére, hogy azt gondoljuk szokásos ijesztgetős filmmel lesz dolgunk. A készítők meglepő módon meztelenkedéssel próbálják a férfinézők figyelmét a képernyőre szegezni. Tényleg régen láttam ilyen thrillert, ahol a főszereplő hölgyünket öt percenként az ágyban, kádban, zuhanyzóban láthatjuk teljesen pucéran. Gondolom, sokan megjegyzik majd a kisasszony testi adottságainak hibáit ezért most ezt kihagyom írásomból, úgyis elég szembetűnő lesz. Szinte már azt vesszük észre, hogy a másik lány ruháinak képzeletbeli levételén gondolkodunk, vajon mikor is kerül le róla. Azért megnyugtatok mindenki, aki csak emiatt folytatja a filmet, hogy eljön az a pillanat is, csak ki kell várni.

A film lezárása meglehetősen gyorsan megtörténik. Biztos lesz olyan, akinek ez nem tetszik majd, de szerintem annyira nem volt vészes különösen annak a tudatában, hogy sejteni lehetett eleve a végét. Jó volt így és kész.  A film zenéjéről külön említést tennék, mert szerintem zseniálisra sikeredett. Volt olyan rész benne, hogy az ütemet szinte a zenével együtt vertem a lábamon, annyira komolyan döngetett. Több nap eltelt már, de még világosan emlékszem erre a jelenetre. Az egész film atmoszférájának megteremtésének lényeges eleme. Profi az egész. 

Főszereplőink teljesen hétköznapi módon teszik az életüket, semmi kirívó pillanat nincs bennük, azon kívül, hogy én biztosan nem maradnék egyedül egy percig sem ekkora házban, különösen akkor, ha érkezik egy jó kis hatáskeltő, villámlással és mennydörgéssel megtoldott vihar.  Quim Gutiérrez (Laza esküvő) játékára nem tudok olyan jelzőt mondani, ami megmaradna az emlékezetemben később is. Vérvörös kisírt szemekkel felejti búját a lányokkal, soha rosszabb dolga ne legyen vásznon. Igazából működne a film nélküle is, annyira jelentéktelen volt. Martina García (Satanás) kisasszony nekem a fiatalkori Sophie Marceau-t juttatta az eszembe, esetleg Jessica Beil francia hasonmása lehetne még. Szóval nem lehet rá semmi rosszat mondani főként akkor, ha fel van öltözve. Clara Logo (Laza esküvő) viszont kifejezetten tetszett és még el is hitette velem szerepét.

Andrés Baiz kolumbiai rendező úr korábban már bizonyított a kritikusok szerint a Satanás (Satan, 2007) c. filmjével, hiszem megnyerte vele Monte Carloban a legjobb film és a legjobb színész díjakat. (nem láttam még). Ez a második nagyobb filmje és bizony a fiatal rendező hozta azt a színvonalat, ami miatt érdemes lesz a következő filmjére is odafigyelni, ha megjegyezzük a nevét a későbbiekben. Saját maga írta a forgatókönyvét is, amiért szintén dicséret jár. Pont jókor jött a filmben a váltás ahhoz, hogy ne skatulyázzuk be szokványos rémisztgetős elemei miatt a „na, ilyet 100-at láttam már” kategóriába. A zenéjére külön kitértem, de itt is megismétlem, hogy igazán emlékezetes darabra sikerült. Az egész film szerintem bőven megüti a thriller műfajhoz felállított képzeletbeli mércét.   Végre egy olyan film, amiben nem kell a véres jelenetek miatt a 10 ujjunkat az arcunk elé emelni, ennek ellenére mégis működik. Okos, meglepő, feszült és megrázó film.

Azoknak ajánlanám a filmet, akik szeretik a spanyol thrillerek semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféráját és hangulatát. Csodát és világmegváltást azonban nem kell várni, de az biztos, hogy kellemes szorongással teli estét fog okozni, amin még a film befejezése után is lehet agyalni. (azért nem olyan sokáig). Érdemes egyedül is megnézni, nem kell hozzá lekapcsolt lámpa ahhoz, hogy hatása legyen.

70%

Vitathatatlanul a skandináv krimi szerzők legnépszerűbb alakja a futballistából hivatásos íróvá vált Jo Nesbo.  Kizárt, hogy az ember ne találkozott volna könyveivel valamelyik nevesebb könyvesbolt polcán. Sokan hasonlítják Stieg Larssonhoz a Millenium-trilógia szerzőjéhez, azonban Larsson előtt már jóval 1997-ben kiadta az első könyvét.  Társadalmi problémákat felvonultató fordulatokkal teli, meglehetősen véres, brutális regényeit sokan szeretik olvasni. Sajnos én még nem tartozom a sokadalomhoz, mivel életművei kiestek eddigi vásárlási kedvemből. Hodejegerne c. regényét 2008-ban írta, amiből 2011-ben készítették az alábbi thrillert.

Roger Brown (Aksel Hennie) nappal az ország egyik legnépszerűbb fejvadász cégének dolgozik, éjszaka azonban profi műkincs tolvaj, aki fényűző életvitelét és gyönyörű feleségét Dianat (Synnove Macody Lund) szeretné finanszírozni az ellopott értékekből. Várja az igazi felülmúlhatatlan zsákmányt, ami a tolvajtörvények szerint az ember életében csak egyszer következik be, amivel végre szögre akaszthatja betörőkészletét és helyreállíthatja apadó bankszámláját. Felesége új galériájának megnyitóján összeismerkedik Clas Greve-el (Nikolaj Coster-Waldau), aki csak néhány hónapja költözött át Hollandiából Norvégiába új állás reményében. Beszélgetésükből megtudja, hogy Clas édesanyja lakásában olyan érték lapul, amiről mindig is álmodott. Rogersnek nincs sok ideje gondolkodni a betörésen, de álmában sem gondolta volna, hogy az események megtörténte után ennyire kicsúszik az irányítás a kezéből….

De még mennyire. Nagyszerű volt. Kicsit hihetetlenre sikeredett a vége, de értékéből számomra sokat nem vont le. Végig izgalmas, érdekes, feszült, olykor vicces, brutális és véres. Talán néha túlzottan is, hiszen emberünk, Bruce Willisnek a Nakatomi toronyban elszenvedett sérüléseit duplán átélve teljesít az egész filmben, ami nem kis teljesítmény.

Már a nyitó jelenet megnézés után tudtam, hogy tetszeni fog. Roger a bevezetőben felvázolja betörési technikájának lényegét és felesége melletti kisebbségi komplexusát. Kezdetben egyáltalán nem szimpatizáltam vele, nem egy szerethető figura és nem is mondom, hogy a végére a szívemhez nőtt volna, de az biztos, ahogy haladunk a filmben előre, egyre inkább sajnáljuk személyiségét. Karakterfejlődését a film nagyszerűen adja vissza, a nagystílű, lehengerlő modorú emberből a film végére egy visszafogott emberi roncs lesz, ami mondjuk nem lesz meglepő, hiszen a film felétől olyan tragédiákon megy keresztül, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A kerti wc-s jelenet gusztustalansága, a traktorral való menekülés humorossága, de akár a szakadékba repülés brutalitása, mind emlékezetes pillanat marad. Hála a forgatókönyvíróknak szinte egyetlen unalmas pillanat sincs benne, mindig találunk valami ötletes részt, amire felfigyelünk. Egy-két jelent már a Fargo c. filmet jutatta az eszembe morbidságával. Érdekes, de egy pillanatra sem éreztem, hogy előre tudnám a végét. Vártam, hogy mit hoznak ki belőle. Az egyetlen negatívum is a záró képsorokat illeti csak, amit végül is megpróbáltak megmagyarázni, de számomra nem nagyon sikerült.

A szereplők igazán nagyszerűek. Nem nagyon ismerem a norvég színészeket, de főszereplőt Aksel Henniet kapásból felismertem a Max Manus c. filmből, amiben szintén remekelt. Nincsenek túljátszott, túldrámázott szerepek, mindenki teszi a kötelezőt. Nikolaj Coster-Waldau-t korábban láthattuk már a nemzetközi piacon a Mennyei Királyság c. filmben. A feleséget játszó hölgy Synnove Macody Lund sajnos elég keveset szerepelt, pedig a kezdő képsorok láttán….

Morten Tyldum (Haverok) rendező filmje minden tekintetben megüti a képzeletemben felállított mércét, amit elgondolok egy jó krimi-thriller esetében. Lendületes, friss, okos. Végig érezhető volt a feszültség, bár néhány „humorosabb” résszel (már aki tud röhögni a kutyával történtek után) azért oldják ezt az állapotot. Az akciórészek egészen jóra sikeredtek. A forgatókönyv egy-két esetben egészen hihetetlen eseményeket produkál, de úgy érzem még a túlzás határain belül mozog. (bár ezen is lehetne vitatkozni) A film zenéjére speciel egyáltalán nem emlékszem. Az álomgyár már bejelentette, hogy készül a remake, de ezen egyáltalán már nem is érdemes csodálkozni.

Ajánlom azoknak, akik szeretnének szórakozni egy egészen hatásos, de nem éppen hagyományos krimin. Szinte minden megvan benne, amiért érdemes leülni elé. Sajnálatos, de ebben az estben is, a hazai mozikban majd csak remake formájában találkozhatunk vele. (talán egyszer)

80%

Antigyerekfilm, új kategória a filmpiacon. Őrültek mindenhol vannak. Korábban írtam már, hogy nem kell azért áteveznünk az óceánon, nem kell átmennünk az országhatáron, hogy ezekről halljunk, hiszen találunk kis hazánkban eleget és még keresni sem kell őket. Azonban, hogy mitől válik valakiből pszichopata ritkán tudjuk meg, mivel igazán nem foglalkoztat senkit, elég csak a tetteiről hallani, elborzadni és megpróbáljuk az egészet elfelejteni. Az alábbi filmben viszont megkapjuk ezt a folyamatot az elejétől a végéig. Azt hiszem várandós anyukáknak nem nagyon kéne erőltetni a megnézését, mivel olyan negatív példát állít eléjük, amit egyhamar nehezem felejtenének el. Az „ördög” bennünk lakozik, mondták már előttem korábban is.   

Eva (Tilda Swinton) feladta biztos karrierjét, remek állását, teljes egzisztenciáját, hogy az élet egyik legcsodálatosabb dolgát véghezvigye, a gyermekáldást. A kis Kevin (Ezra Miller) megszületik, de Eva bármennyire is szereti fiát, a sok sírás, pelenkázás, a kialvatlanság idegrendszerét lassan felemészti és nem tud mit kezdeni az amúgy sem egyszerű gyerekkel. Igazából már születéstől kezdve hiányzott a közös nevező Eva és Kevin között. Az idő múlásával az ellentétek kiéleződnek, és a gyerek megbocsátatlan tetteivel már nem tud mit kezdeni. Segítsége nincs, férje Franklin (John C.Reilly) nem hisz neki, mivel vele szemben a kissrác rendes, tisztelettudó, gyakorlatilag egy teljesen más egyéniség. Mire azonban a család összeülne megbeszélni az egyre súlyosabb problémákat, hogy valami nincs rendben Kevin körül, elszabadul a pokol…..   

Borzasztóra leamortizált a megtekintése, nem is emlékszem, mikor éreztem hasonlót. Szabályosan hányingerem lett a film után, annyira egyben volt végig a gyomrom. Olyan szinten nyomasztott, mintha egész testemet satuba tekernék össze. Ültem a film után a fotelben és nem értettem, hogy mi a fenének nézek ilyen filmeket, hiszen a szomszéd szobában ott szuszog a kislányom. Az égvilágon semmit nem tudtam erről a filmről, csak az imdb.-n található értékelését néztem meg. Felkavaró egy film, azt hiszem meglehetősen az élmény hatása alatt írom ezeket a sorokat.   

A film azokat a kérdéseket mutatja meg, amiket már szülés előtt is felteszünk magunknak. Már aki beismeri, hogy gondolkodik ezeken. Vajon mit fog örökölni tőlünk szülőktől a gyerek, mit tudunk majd neki nyújtani, hogyan és mire fogjuk nevelni. Azt a szeretetet, amit elvileg mi kapunk (vagy nem kaptunk) a szüleinktől, át tudjuk-e adni és mi lesz akkor, ha kudarcot vallunk. Az hogy „mivé” neveljük, csak tőlünk függ? Minden szülőnek van egy elképzelése még születés előtt, legyen fiú vagy lány, hogy mit szeretne „kihozni” gyerekből (mi legyen, ha felnő), de mi van akkor, ha nem vagyunk képesek megvalósítani álmainkat. Mi van akkor, ha gyerekünk érzi rajtunk, hogy valami nem stimmel, rosszkor rossz időben született és nincs meg az az őszinte szeretet, amit tűrőképességünk határain túl is igényelne. Vajon megbélyegzi örökre életét? Hiszen Ő nem tudja, hogy mit adtunk fel ezért, karriert, sikert, fény, csillogást és megannyi nyugodt pillanatot.  Létezik – e olyan határ, amikor már nem tudunk megbocsátani gyerekünk súlyos következményekkel járó tetteiért? Mindent el lehet viselni, hiszen mi akartuk, közösen vállaltuk? Mindig a szülő a hibás, ha a gyerek nem úgy viselkedik, ahogyan kellene? És még sorolhatnám a kérdéseket egyfolytában.

Hála az égnek remekül oldották meg a készítők, hogy nem foglaltak állást, nem álltak egyik oldalra sem, nem ültettek belénk semmit, meghagyták, hogy szabadon gondolkodj kit is teszel mindezekért felelőssé. Ezt a filmet elemeire lehetne szétszedni és különösen azok tudják boncolgatni, akiknek van otthon már „példa”.  

Nagyszerűen felépített képekből áll, folyamatosan víziónál a múlt és a jelen között, apránként csepegtetve a közeledő katasztrófát, a végkifejletet. Az elején elég nehéz kivenni a szálakat (nem is kicsit), hogy hol és merre járunk, mit látunk, de ez totál kitisztul a későbbiekben. Jelenben figyeljük, hogy egy teljesen leamortizált anyát felvesznek az új munkahelyére, megváltásként örül neki. Közben nem értjük, hogy mi történik a külvilággal, szinte mindenki átnéz rajta, ha meg nem, elé áll és arcul vágja. Megbámulják mindenütt amerre jár, bélyeg kerül rá, a házát, a kocsiját elcsúfítják, mi meg gondolkodunk, hogy vajon mi is az a nagy ellenszenv, amit az egész várostól el kell viselnie. Nagyjából sejtjük, hogy valami történt a gyerekekkel, a családdal, de gondolkodunk tovább. Persze a múlt egyre felépül előttünk, a kockák szépen kezdenek összeállni és a kirakós darabok helyükre kerülnek. A múlt megelevenedik és látjuk az asszony ismerkedését a férjjel, közös gyerekprojectet, és a végeredményt, Kevint. És most itt megállok, mert nem szeretném leírni az egész filmet.

Megjegyzem, hogy Damien óta nem láttam ilyen tenyérbe mászó gyereket, srácot, tinédzsert. Olyan érzésed volt, hogy ezek most tényleg a pokolból jöttek elő és még meg sem kellett szólalniuk azért, hogy undorodva nézzünk rájuk. Tényleg nagy dicséret a castingnak, mert válogatásuk eredményeképpen, szerintem az utóbbi idők három legnagyszerűbb gyerekszörnyét sikerült megteremteniük. Egy negatív dolgot lehet felhozni ellenük, hogy miképpen képes két normális szülő ferdeszemű gyereket összehozni?   

A szereplők fenomenálisak. Tilda Swintonról (Michel Clayton) mindig is tudtam, hogy bámulatos színésznő, zseniális mit mutat ebben a filmjében is kész idegroncsként. A társadalomból kivetett, önmarcangoló, szégyenkező nő arcán minden látszik, hitelesen játszott nagyon. Az utolsó jeleneténél szabályosan rázott a hideg. Bámulatos, nem véletlenül jelölték Golden Globe-ra 2012-ben a legjobb női főszereplő díjára. (nem ő nyert, mint tudjuk) John C. Reilly szintén egy olyan színész, akit eddig a komikusabb oldaláról ismertem, de mint az utóbbi filmjében Az öldöklés istenében (Carnage) és itt is bizonyította számomra, hogy a dráma abszolút nem áll tőle messze. Mindent tud.  A srácokat játszó színészekről Ezra Millerről (City Iland), Jasper Newellről és Rock Duerről már feljebb is írtam, hiszen olyat nyújtottak, amitől azonnal idegosztályra kerülnék.  

Lynne Ramsay (Patkányfogó) rendezőnő pszichológiai thrillere drámája számomra sokkal gusztustalanabb volt, mint bármelyik vérben tocsogó film. A forgatókönyvet Lionel Shriver regényéből Lynne saját maga írta. Sokat nem beszélnek benne. Operatőre félelmetesen jó képeket hozott össze. A legjobb az egészben, hogy szinte mindennek van jelentősége, érdemes odafigyelni mit mivel lehet összekapcsolni. A zenéje tényleg annyira nyomasztó, hogy összementem tőle, mint egy porszem. A zenéje szöges ellentéte volt a képeknek, nagyszerűen manipulálja az embert. Rengeteg díjat bezsebelt már és még rengeteggel is távozik bárhová is nevezik. (Oscar kihagyva) A londoni filmfesztiválon idén már megnyerte a legjobb filmnek járó díjat. Az biztos, hogy a hazai mozikban hiányozni fog, teljesen méltánytalanul. Kár érte.   

Ajánlom, azoknak, akik igazán szeretnének megnézni egy olyan elgondolkodtató thrillert, ami után garantáltan megnézzük, hogy gyerekünkkel minden rendben van-e. Brutális és sokkoló.

90%

Csodagyerek. Végre egy filmcím, amit nehéz lenne félrefordítani. Bár első hallásra, ha valaki ajánlana ezzel a névvel egy filmet, nem biztos, hogy azonnal rohannék a fotelomhoz, annyira nem tűnik valami figyelemfelkeltőnek, illetve megint valami újabb Marvelles „superheros” filmre gondolnék, amitől meg már falra mászok. Pedig ennél a filmnél ez az előítélet egyáltalán nem helytálló, mert egy egészen kellemes alacsony költségvetésű bosszúfilmmel lesz dolgunk.

Sean (Caleb Steinmeyer) édesanyját Maryt (Tracy Middendorf) gyerekkorában a szeme láttára szabályosan kivégzik a szülei autójában Brooklynban. A gyilkost sosem kapták el. Sean következő 10 évét azzal tölti, hogy megszállottan keresi a tettest. Nappal jó tanuló csendes, visszahúzódó srác, éjjel viszont kijön belőle a hős. Testét átalakítva különféle adrenalininjekciókkal ítéletvégrehajtóként az utcát járva bosszút áll azokon, akik korábban sérelmet követettek el gyengébbek ellen. Kettős életének határvonalai egybemosódnak és egyre nehezebb döntenie a helyes és a rossz irány között, míg végül megtalálja édesanyja gyilkosát……

Határozottan tetszett. Nem mondom, hogy nem láttam már hasonló témában sokkal jobbat, de így hétköznap estére tökéletes volt. Ezeknél a kisköltségvetésű filmeknél többnyire a sztorinak és a hangulatnak kell különlegesnek lennie, ami továbbvisz a nézésében. Ebben az esetben szerintem mindkettő megvolt és egy két álmosítóbb jelenettől eltekintve a film rendben van.  

Sean múltbeli történéseit szokás szerint főszereplőnk visszaemlékezéseiből tudjuk meg, mikor nagy komoran maga elé néz. Itt láthatjuk, hogy nem éppen kellemes családi háttérrel rendelkezett és nem úgy nőtt fel, ahogy normális esetben elvárható. Anyja zeneoktató, apja meg piás volt, valamint közeli kockákon látjuk miképpen is történt a gyilkosság. Röviden ennyi, többre igazán nem derül fény. 10 év távlatában Seanról csak annyi az információ, hogy rejtett zseniként éjszakáit a helyi rendőrőrsön adatok gyűjtésével tölti, amivel közelebb kerülhetne a rejtvényének megfejtéséhez. Azért írom rejtvénynek, mert van a filmben kirakós darab, amit fokozatosan illesztgetnek össze. Többnyire ezért is volt az-az érzésem, hogy érdekel ez a sztori és vártam is, hogy mi is hoznak ki belőle. 

Főszereplőnk első látásra nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, aztán ha jól belegondolok a végére sem álltam annyira mellé. Ez viszont nem baj, mert így legalább nem azzal játszottak a készítők, hogy megfelelő szimpátiával azonosuljunk a tetteivel, mivel meglehetősen kíméletlen tinédzsert formál meg. Nem biztos, hogy az akció mozi rajongóit megfelelően kielégíti, de azért lehet benne találni elég brutális és naturális verekedős jeleneteket, ami miatt R kategóriássá tették a filmet. Nem gyerekfilm. Főszereplőnk tetteivel kapcsolatban volt egy két homály, amit nem értek, de azért többnyire tisztában voltam a tetteivel.

Kezdeti kliséhalmazok után a közepétől válik érdekessé az egész, és ami igazán érdekessé tette és egy fokkal jobban megemelte a film értékelését az a vége. Mivel megpróbáljuk mi is folyamatosan találgatni, hogy mi is történhetett emberünkkel, ebben az esetben nem sikerült megoldanom a megfejtést, amiért jár a pont. Érdekes volt számomra és többször is megjegyeztem magamnak, hogy régen láttam filmen ilyen zsarupárost. És nem azért mert két ellentétes neműről lenne szó. Ebben a filmben az erősebb nem képviselője igazán meglepően kőbunkó rendőrlányunkkal. Mivel tényleg low-budget kategória ezért tényleg ne várjunk hatalmas durranást, és így még kellemesebbnek találjuk.

Feljebb említettem, hogy nem voltam megbékélve Caleb Steinmeyerel (Lost sorozat), de ennek ellenére szerintem nem volt rossz. Nem ismertem korábban a srácot, mivel sorozatát kihagytam, és nem is biztos, hogy szívesen nézném később, de itt ebben a filmben teljesen jó volt. Az apját játszó színész Bill Sage (Brókerarcok) esetében ugyanezt éreztem. Egyedül, akivel jobban szimpatizáltam az a nyomozóhölgy Zulay Henao (Bunyó) volt, egészen kellemes külsővel rendelkezett. Bár nyomot nem hagyott. Ismertebb név volt James Russo (Közellenségek), aki viszont nem sokat játszott.

Michael Morrissey elsőfilmes rendező munkája egy kicsivel emelkedik az átlag felé. Ebben az osztályban teljesen nézhető kategóriát képviseli. Forgatókönyvét szintén saját maga írta, ami nekem bejött és a végéért tőlem külön dicséretet is megérdemel. Zenéje különösen tetszett, és nem csak Björk miatt. A film vágásait egy kicsit furcsállottam, mivel érdekesre sikeredett, de annyira nem zavart. Nem egy pörgős film, de nyugodt tempóját még mielőtt álomba zuhannánk, megzavarja egy két igazán drasztikusabb jelenet. Természetesen nem hibátlan, de időtöltésnek kiváló.

Ajánlom szürke hétköznapok estéjére minden akciófilm kedvelőnek, akik nem csak adrenalin bombára vágynak, hanem szeretnek gondolkodni is egy filmen.  

70%

Soha nem értettem azokat az egyéneket, akik hátrahagyva a múltjukat, távol mindentől tanyát vernek és nekiállnak önfenntartó életet élni ismeretlenekkel gyakorlatilag a levegőből táplálkozva. Borzasztóra távol áll tőlem ez a szemlélet, hogy éljünk boldogan, de ne legyen semmink. Aztán, ha elfogy a semmink, haljunk meg boldogan. Lelépni meg nem lehet, mert véletlenül kitudódna valami, ami nem is volt olyan jó, mint amilyennek látszott.  

Az alig 20 éves Martha Marlene (Elizabeth Olsen) közel két évig elszigetelten élt Marcy May néven egy zárt közösséggel távol a civilizációtól. Ebből az  aszkéta csoportosulásból szökik meg nővéréhez a számára elfelejtett idegen világba. Az új ingerekkel és értékrendekkel teli családi idillben nehezen talál magára, bármennyire is szeretné nővére és férje közösen felépíteni húgának elvesztett belső énjét. Azonban Martha képtelen megszabadulni a múltjától, ami fokozatosan előtör….

Ennek meg milyen vége lett. Ez volt az első mondat, ami elhagyta a számat. Aztán csak később esett le minden, hogy tulajdonképpen miért is lett ilyen lezárása a filmnek. Többször majdnem elaludtam, de a vége után kiment az álmosság a szememből és nem azért, mert valami hatalmas csattanó lenne a befejezés. Dehogy. Ott állsz és nem érted, hogy akkor ez most így mi volt. Persze, rájössz, de akkor is engem spec. bosszantott.

A film két dimenzióban fut, jelen és a múlt. A múlt eseményeit a szektában eltöltött időket Martha gondolatmenetein keresztül nézhetjük, melyek alapján összerakhatjuk azt a képet, ami a szökéséhez vezetett. Itt látjuk, milyen férfiuralomba csöppent bele, a férfiak étkeznek először, a nők külön alszanak és hasonló finomságok, de a legmeglepőbb (lehet csak nekem) a vezetőjüknek az első éjszaka joga, ami szükséges számukra a megtisztuláshoz. A mindennapi betevőket maguk termelik, és ha gyengébb a termés bizony nem restek a gazdagokat meglátogatni fölöslegükért. (Akkor Robin Hoodnak is szektája volt?) Náluk minden közös, a ruhától kezdve, felebarátjukon át, minden. A csoportszex az esti program fénypontja. Biztos lesz olyan férfinéző, akinek ez tetszik, és elgondolkodik egy pillanatig, hogy nem is olyan rossz dolog a kis közösség zárt élete.

Ezek az időcsuszkák elég érdekesen vannak összehozva, többször is oda kellett figyelnem, vajon most merre és hol járunk. A jelenből próbálunk valamicskét összetenni Martha és nővére múltjából több-kevesebb sikerrel. Annyit azért megtudunk, hogy az édesanyjuk meghalt és a család szétesik, a lányok  eltávolodtak egymástól. Dehogy miért az rejtély marad. Azért ennél lehetett volna több információ is, amiből biztosabb képet kaphattunk volna, mitől is borul el így valakinek az agya, hogy belépjen egy hasonló közösségbe és elviselje azokat a megpróbáltatásokat is, melyek egy normális ember számára teljesen elfogadhatatlanok. A film végéhez közeledve ezek a lelki és testi sérülések hatásai páciensünkön a paranoia formájában egyre inkább előtörnek, ami odáig vezet, hogy a befogadó családnak is választania kell, hogy akkor most hogyan tovább…

Elizabeth Olsen (Silent House) a híres-hírhedt Olsen lánytrió legfiatalabb tagja bizony a két nővérkét színjátszásilag simán kenterbe veri és sokkal nagyobb karrier előtt áll, mint a két testvérnek együttvéve valaha is lehetősége lenne. Érzelmi hullámvasút játéka nagyban hozzátett a film nézhetőségéhez. A következő filmjeiben igazi nagyágyukkal játszik együtt úgy, mint Dustin Hoffmannal, Glenn Closeal, és az ifjabb generációból Daniel Radchiffel. A többiek is ismertebb szereplők, John Hawkes (Amerikai gengszter), Sarah Paulson (Született feleségek), Hugh Dancy (A sólyom végveszélyben) de elájulva nem voltam tőlük.     

Sean Durkin rendező filmjét valahogy másnak képzeltem el. Nem egy tipikus lelépünk a szektából, üldöznek, és majd jól visszahozunk film. A lényeg máson van, amit elsőre nehezen fogtam fel. Igazából nem tudom azt mondani, hogy bejött volna, de mégsem gondolom rossznak. A zenéjére például egyáltalán nem emlékszem. Az egész műre azt lehetne mondani, hogy érdekes volt, de hogy moziban tolonganának rá, kérdéses.  

Talán azoknak tudnám igazán ajánlani, akiknek megfordult már a fejükben, hogy az anyuci szoknyáját és az édes otthon melegét megunva támogatnának egy gruppenszexet is felvállaló csoportot, hogy belássák azt, amit eddig nem tudtak, hogy mindenütt jó, de legjobb…….. (a szektában)

65%

Nem tudom, mire képesek még ezek az Ausztrálok, de az biztos, utóbbi években kiadott nyomasztó hangulatú filmjeikkel tutira viszik a „deviáns emberekről” szóló filmeknek szánt képzeletbeli díjakat. Ehhez a filmhez szintén kell egy idegzet mire végignézi az ember, de aki megpróbálja alávetni magát a kenguruföld leghíresebb sorozatgyilkosságáról készült műnek, garantáltan arcon vágja magát nem is egyszer a film alatt.

Adelaide lepusztult külvárosi környezetében él a 16 éves Jamie (Lucas Pittaway) anyjával Elizabethel (Louise Harris) és két testvérével Alexel és Nicholasal. Otthonuk szociális segélyekből élő emberek zsúfolt közösségének velejéig romlott közepe. Jamie szeretne kitörni ebből a nyomasztó, erőszakos és reménytelen környezetből, ami körülveszi őt. Megváltóként néz fel anyja új barátjára, Johnra (Daniel Henshall), aki váratlanul érkezett a szétesett család megsegítésére. Mivel John egyre több időt tölt Elizabethel és a fiúkkal, tapasztalatával olyan egyensúlyt teremt a család számára, amit korában elképzelni sem tudtak volna. John nevelőapaként Jamiet beleneveli egy olyan világba, ahol az emberek csordultig tele vannak rosszakarattal, gyűlölettel, mocsokkal. John és társai tetteikkel a legsötétebb képzeletünket is túlszárnyalják…….

Ritka az a film, mely olyan szinten nyomasztó és sötét atmoszférájú, mintha légópincében kéne egyedül lámpa nélkül végigmenni. Nehéz szavakat találni rá, egyszerűen ideges lettem a filmre miközben néztem. Többnyire a film zenéjéről írásaim végén szokásom megemlékezni, de most itt az elején már megemlítem, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kitépjem a biztosítékot a falból. Amint elindult az úthenger felém már tudtam, hogy elbotlottam és nem menekülök. Az eredeti sztoriról nem hallottam („testek a hordókban” szalagcímekkel illeték a gyilkosságsorozatot az 1990-s években), mivel nem követem az ausztrál kriminológiát, de ha ezek a gyilkosságok valójában így történtek meg, csoda, hogy eddig nem filmesítették meg.  

A film több szálon fut, meglehetősen lassan felvezetve az eseményeket, elég időt hagyva megismerni „elcseszett” szereplőinket. A piás anyát, aki kicsit későn veszi észre, hogy szomszédja csak úgy fotózgatja meztelenül három gyerekét. A srácokat, akik mintha ez a világ természetes velejárója lenne, csak némán tűrik, hiszen végre valami történik velük unalmas világukban. A szomszédokat, kik szinte egytől-egyig reményvesztett emberek.

Azonban mielőtt a család eltűnne a süllyesztőben, megérkezik az összetartó férfikéz. John első látásra szerethető, segítőkész, vicces figura, akit már úgy vártak a gyerekek a családba, mint egy bányász a hűségpénzét. Azonban a szakáll alatt rejtőző megnyerő mosoly mögött Ausztrália leghíresebb sorozatgyilkosa rejtőzik. Az igazi arcának leleplezése előtt azonban szinte mindenkit a családon belülről és a környékbeli szomszédokból megnyer és csatasorba állít maga mellé. Összejövetelek alatt hergeli közönségét, hogy valójában fejlődésük gátja az a homoszexuális, narkós, pedofil emberek társasága, ami körülveszi kis világukat. Jamiet teljesen behálózza, ujjai köré csavarja és vele együtt elindul a társaság megtisztítani a „gonoszoktól” lakhelyüket. Szereplőink azonban késve veszik észre, hogy valójában John ördögi tervének végrehajtói, ők a hóhérok, de ebből már nincs visszaút. 

A kegyetlenkedéseknek, a könyörületmentességnek, az ember megbecstelenítését bemutató képsoroknak ennyire naturális ábrázolását filmen bizony régen láttam. Szinte dokumentumfilmekre jellemző stílusjegyekkel mutatják be a brutális valóságot. Ilyen fajta lelki terrort ritkán látni filmben, de hála az égnek nem kifejezetten erre építkezik a mű, hogy ezeket bemutassa. A film nem ebből él. Pont jókor, ha lehet ilyet mondani, jó időben kapjuk ezeket a sokkoló képeket, de mégis, azt mondom, hogy a leghatásosabbak és legnyugtalanítóbbak azok a jelenetek, melyeket csak a fantáziánkra bíznak. Nem látjuk csak halljuk és a bőrünkön érezzük.   

Számomra ismeretlen szereplők közül Daniel Henshall pszichopata gyilkosként egyszerűen félelmetes. Annyira rideg az egész játéka, annyira látszott rajta, hogy mosolyogva hülyének néz mindenkit, hogy kirázott tőle a hideg. Pedig első ránézésre Zach Galifianakis jutott róla az eszembe a Másnaposokból. Félelmetes egy arc. Azt hiszem, ha rendőr lennék, Ő lenne az, akit utoljára gyanúsítanék. Játékát látva az a baj, hogy totál el lehet hinni, hogy az utcákon igen is vannak ilyen érzelemmentes pszichopaták. Lucas Pittaway némafilmbe illő játékával azonnal az a vesztes srác jut az eszembe, aki a Maratonon a cél előtt összeesik. Ide jöhet az a közhely, hogy kettőjük játéka viszi a filmet, ha lehetne ennél a filmnél ilyenről beszélni. Az biztos a mozivászon egy ritka bizarr kapcsolatát láthatjuk. A többi színész az anyától a szomszédokig tökéletesen beleillenek ebbe a filmbe. A transzvesztita pasitól az ember pedig simán hanyatt dobja magát. 

Justin Kruzel elsőfilmes rendező készített egy maradandó alkotást, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Kevés ember bírja végignézni, de ha sikerül is valakinek, kizárt, hogy ne illetné valamilyen negatív jelzővel. Végletek filmje, vagy tetszik, vagy utálod nagyon. Nekem az első kategóriába esett, de mint már említettem az eleje megadta a hangulatot hozzá. Emelkedett állapotban megnézve is tuti letaszít a mélybe. Az operatőri munka (a ritka, minimális környezet), a vágások és a film zenéjének tökéletes szinkronja megteremtette azt a feszültséget, ami szinte végig arra kényszerített, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Azonban, aki horrorfilmnek gondolja vagy egy jó kis krimire számít, bizony csalódni fog, ez nem az a film, oltári messze van tőle. Elég sok díjat bezsebelt, de kizártnak tartom, hogy a hazai mozikban bármikor is érkezik bevethető formája, ezért ha valakit érdekel, inkább keresse online tékákban.

Az biztos nem szívesen ajánlom délutáni matinénak, hogy na, akkor most tegyünk be egy filmet és szórakozzunk jól. Ehhez bizony kell egy „hangulat”, amit igazán nem tudok leírni, vagy tudjuk, mikor jön el, vagy ne is álljunk neki. Azért aki fogékony a hasonló filmekre próbálja ki, semmit nem veszít vele, legfeljebb az ajánlásom után elküld melegebb éghajlatra.  

75%

Francia krimik és thrillerek az átlagnál jobbra sikerülnek és nem is kell hozzá Luc Besson felügyelete. (Talán bátorkodom kijelenteni, hogy régen garanciát jelentett a minőségi munkára, de manapság tömegével jönnek filmjei és ez bizony nem tett jót hírnevének.) Ezért örültem meg a következő filmnek, és bíztam benne talán a galloknál másnak is van annyi pénze, hogy összehozzon egy jó filmet.

Rablásért elítélt Adrien (Albert Dupontel) szabadon engedésének napja hamarosan közeledik, ezért békésen tölti börtönbüntetésének utolsó 2 hónapját, hiszen a bankrablásból szerzett zsákmány sosem került elő.  Azonban az utolsó napokban, mikor az új cellatársát a pedofíliáért elítélt Jean Louis-Maurelt (Stéphane Debac) lincseléstől megvédi, a rabtársai ellene fordulnak. Másnap Maurelt ellen felhozott vádat visszavonják és szabadon engedik. Mivel Adrien félti feleségét és gyerekét a maffia bosszújától, megbízza a bizalmába fogadott Maurelt, hogy továbbítson egy titkos üzenetet a rablásból származó pénzről feleségének, akinek a meneküléshez pénzre lenne szüksége. Azonban Maurel mégsem az az ember, aminek főszereplőnk hitte, ezért Adrien megszökik a börtönből és megkezdődik a versenyfutás az idővel……

Na, ez volt az a film, ami után szintén felemás érzelmekkel keltem fel. Nem mondom, hogy nem tetszett, de sajnos a zseniális és a gyengécske megoldások egyvelegéből nem születhetett kiemelkedő alkotás, azért az átlagnál így is egy kicsivel jobb film. Azt azért hozzátenném, hogy este 10 órai kezdés ellenére simán ásítás nélkül is nézhető, ami számomra plusz pontot jelent.

A film baromi jól indult, mint nagy általánosságban a filmek többsége. Börtön, kemény srácok, véres bunyók, hihetetlen szabadulás, majd menekülés a zsaruk elől, üldözés, hajsza és versenyfutás az idővel, mint ahogy már a leírásában is feltüntettem. Emberünk többet rohan sulis táskájával a hátán egy nap alatt, mint Frodóék a gyűrűvel hetekig. Tényleg pergős akcióknak lehettünk tanúi és ahányan néztük az mondtuk, hogy eddig bizony tetszik. Azonban a film a közepétől leül és teljesen átlagos thrillerré fejlődik vissza. A vége sajnos szintén nem a legjobbra sikeredett, de úgy gondolom láttunk már sokkal rosszabb befejezést is.

Az akciójelenetek teljesen jók, bár néha totál hihetetlenek, (5. emeletről ablakon keresztül látatlanban kiugrani teherautó tetejére, majd továbbfutni egészen merész) ami még az első jelenetnél elmegy, de később már inkább nevetséges és felhördülést vált ki. Hozzátenném, hogy még mindig azért az élvezhetőség határán van. Az autós jelenetek nem mennek át a Cobra 11 által felépített minőségen. Aztán ami még lelombozott kicsit, hogy a rendőrök totál pancserek, ügyeskedni próbálnak, de látszik rajtuk a bénaság. Mondjuk, ha meg az első 5. percben elkapják főszereplőnket, miről is szólt volna a film. Lehet a gyenge színészi játék számlájára írható mindez, mert tuti, hogy alakításuk láttán Oscar szobrocskát nem fogunk emlegetni. A nyomozóhölgy is sokkal jobb volt fehérneműben, mint a film alatt bármikor felöltözve. A társai viszont minden tekintetben viszik a prímet. Persze vannak még érdekes dolgok, amikre lehetne keresni választ, hogy egy börtönből szabadult ember miként képes kaszkadőröket megszégyenítő trükkökre és hasonlók, de inkább próbáltam a filmre koncentrálni, és nem állandóan belekötni, lehet egy jobb napon kapott el a megnézése.

A szálakat keverő „főgonoszunk” úgy nézett ki, mint aki éppen frissen vizsgázott számvitelből a Közgázon, akár Mézga Aladár faterja is lehetett volna soványabb kivitelben. Arra is, hogy miért nem volt képes egy gyorsabb sprintre az egész film alatt a végén jöttem rá, mert tipikusan az az ember, aki világ életében felmentett volt tesiből. Egyszerűen szétesett volna. A lényeg, hogy egyáltalán nem volt félelmetes bármekkora sorozatgyilkost is játszik.

Azt hiszem nem írtam semmi olyan hízelgőt, ami miatt érdemes lenne megnézni, pedig azért ez nem így van. A gyönyörű tájakon játszódó jelenetek és a felszültség keltéséhez nagyban hozzájáruló zenéje szintén plusz pontokat eredményez nálam. Simán nézhető film a maga kategóriájában.  

Érdekességképpen megjegyzem, kicsit vicces volt nézni francia filmben azt a rengetek BMW-t, amit felhasználtak a filmhez és csodaszámba megy, hogy nem kifejezetten ragaszkodtak a készítők a citroenekhez és peugeotokhoz. (jáj, ez de szép szó)   

Annak ellenére, hogy nem voltam megelégedve a szereplők alakításával, a francia filmgyártás meglehetősen híres, „Hollywoodban” is megfordult művészei vettek részt a filmben. Albert Dupontel (Visszafordíthatatlan) játékában semmi kivetnivalót nem találtam. Teljesen rendben van annak ellenére is, hogy szerepe szerint legalább három alkalommal is a mennyországban kellett volna ébrednie. Alakítása kimagaslott, ami azért nem volt nehéz ebben a filmben. Stéphane Debac (Az esemény) pszichopatának annyira szerintem nem volt jó. Alice Taglioni (A rózsaszín párduc) nyomozást vezetőnek piszok jó nő, de színészként nekem nem tetszett. Caterina Murino (Casino Royal) és Sergi López (A faun labirintusa) nem sok vizet zavartak.

Eric Valette (Nem fogadott hívás) rendező egészen klassz alapanyagból készített egy teljesen nézhető filmet. A forgatókönyv, a fényképezés, a vágás, a zene mind rendben van. Tipikusan az a film, amit ha felfedeznek az amcsik, tutira remekelik. Addig viszont senkit sem fog érdekelni. Ezért is gondoltam, hogy írni kéne róla néhány sort, ne vesszen el egyből a süllyesztőben (nem mintha az írásom sok embert befolyásolna). Tényleg vannak benne klassz részek, amiért érdemes tenni érte egy próbálkozást és bármennyire is negatívnak tűnt ez a néhány gondolatmenet, ne vegye el senkinek a kedvét a megnézésétől.     

Ajánlhatom minden olyan nézőnek, aki megcsömörlött az öreg földrészünktől távolabb készült filmektől és szeretik a krimiket. És azoknak is, akik eredetiben szeretik megnézni a filmeket és majd évek után a feldolgozását.

65%