Nem véletlenül kerülgettem ezt a filmet eddig. Valahogy éreztem, hogy nem ez a film lesz az, melynek a hangulata az egekig emel, de arra sem gondoltam volna, hogy ennyire merev falu szakadékba tudna lökni. Nehéz talpra állni és kimászni belőle, mert visszacsúszok. Nehéz lesz úgy írni róla, hogy ne mondjam el a film lényegét, de azért megpróbálom.

1970-s években három fiatal Tommy (Andrew Garfield) Kathy (Carey Mulligan), és Ruth (Keira Knightley) a halsham-i bentlakásos iskolában nevelkednek szigorú feltételek között egészen 18 éves korukig.  Az iskolában az első és legfontosabb a gyerekek egészsége, ehhez természetesen minden adott. A három gyerek itt ismerkedik meg a barátsággal, szerelemmel, a vágyakozással, ami később az egész életüket összetartja. 18 éves korukban, szörnyű titokkal a vállukon, elhagyják a nevelőotthont, hogy saját lábra álljanak, egészen addig, míg újra szükség nem lesz rájuk………    

Azt hiszem ezzel a rövid leírással még nem tudtam senkinek a kedvét meghozni a filmhez, de tényleg, ha többet írnék róla abszolút az élvezet rovására menne. Amúgy is kell hozzá egy bizonyos hangulat, mondjuk nem konkrétan letargikusra gondoltam, mert esetleg még mélyebb szintre esik az ember, onnan meg már közel az öngyilkosság. Na, azért nem kell idáig persze lemenni. A film tényleg nagyon sötét és nyomasztó. Kazuo Ishiguro (A napok romjai) író Ne engedj el című regényéből filmesítették meg ezt a nagyon szomorú és elgondokodtató történetet. Elvileg egy romantikus filmnek indul és csak később vesszük észre, hogy igazából ez egy "futurisztikus" dráma, bizony közelebb áll a sci-fihez, ami a mai világban végül is bármikor bárhol megtörténhet. Az a reménytelenség és tehetetlenség, amit a filmből az arcunkba kapunk, sok ember idegét kikészíti majd. Végtelenül dühítő, lenne, ha így beletudnánk törődni a sorsunkba, engem ez kifejezetten idegesített. A film sok kérdést feltesz, el lehet rajta szépen gondolkodni. Persze ezeket a kérdések mindenki tegye fel majd magának. Az utolsó 10 perc az egyik legszomorúbb befejezéseknek egyike, amit mostanában láttam. Bár könnyek nem jöttek, lehangolt keményen. Egy jó tanács a film elkezdése előtt, ne álljunk neki fáradtan, mert szépen lassan, visszafogottan halad előre. 

Mindhárom színész nagyon magas színvonalon játszik, talán Keira Knightley picivel marad le a többiektől, de Ő is tökéletes. Andrew Garfiled (Doctor Parnassus és képzelt birodalma,  Közösségi háló) borzasztóan nagy tehetség. Ezek után nekem nagyon nehéz lesz elképzelnem Pókemberként, de szerintem sima ügy lesz neki. Carey Mulligan (Büszkeség és balítélet, Egy lányról) fantasztikus. Az arcán végig látszodó beletörődés félelmetes. A nagy sztárok gyermekéveit játszó színészpalánták nagy piros pontot kapnának, ha iskolapadban ülnének.

Mark Romanek (Sötétkamra) rendező és Alex Garland (28 Nappal később,Napfény, A Part) forgatókönyvíró emlékezetes, szívbemarkoló, igen depresszív filmet készített, amit nem felejtünk el, mert úgy belénk mar, hogy sokáig nézzük még a helyét, úgy meglátszik. Akik olvasták a könyvet (én nem) azt nyilatkozták, hogy a regény átültetése vászonra tökéletesre sikerült.  Megemlítem még, hogy a filmnek a fényképezése, melankolikus zenéje csodálatos.

Kizárólag azoknak ajánlom, akik szeretnének megnézni egy igen mélyen elgondolkodtató filmet az életről, az élni akarásról, és az élet rövidségéről. Bizony becsüljünk meg mindent, amíg lehet. Nem egyszerű film, nehéz kiverni a fejünkből.

80%