Hihetetlen érzékkel tudok a lehangoló filmekhez nyúlni, és ha ehhez még hozzávesszük ezt a remek esős téli időt - ami számomra alapban érvágó -, akkor nem meglepő, hogy csak nagy nehézségek árán tudok másnap reggel mosolyogva felkelni. Persze kivételek azért vannak, de többnyire könnyfakasztó drámába futok bele. Az alábbi film Lili Elbe megemlékezéséből (vágyálmaiból) készült, ami 1933-ban jelent meg könyv alakban Egy nő férfiban címmel. Hát váljék egészségére.

Az 1920-as években Einar (Eddie Redmayne) és Gerda Wegener (Alicia Vikander) festő házaspárként élnek Koppenhágában. Kettőjük közül Einar nagyobb sikereket ér el tájképeivel, míg Gerda képei visszautasításra kerülnek a kiállítók részéről. Egy napon Gerda megkéri férjét, hogy álljon neki modellt női ruhába beöltözve, mert szeretné befejezni félbehagyott portréját. A Liliként készült portréképek Einarról nagy sikert aratnak a galériákban. Elköltöznek Párizsba, ahol Gerda karrierje is végre beindul. Einarban azonban a felvett női ruhák előhozzák a benne elnyomott vágyat, hogy valójában sokkal jobban érzi magát Liliként, mint férfiként. Az ártatlannak indult kérés visszafordítatlan változást okoz életében, és olyan vágyat indít el benne, amiből nincs visszaút és a boldog házasság szépen lassan darabjaira hullik.

Hát elég morbid volt, mit ne mondjak. Számomra az, egyértelműen. Végig fanyalogva néztem egy nem tudom milyen nemű egyént, aki az akart lenni, ami. Valahogy így jellemezném elsőre ezt az amúgy nem olyan rossz filmet, mint egyesek elsőre megítélnek. Annak különösen érdekes lehet, aki szereti az ilyen „más” jellegű filmeket. Én annyira nem tolerálom és nem is vagyok oda olyan egyénekért, akik a másságot, transzneműséget hirdetik nagy elánnal. Mondjuk ez a film sem kifejezettem egy propaganda film, mert mélységileg azért hibádzik benne valami. Nem olvastam a könyvet, és nem is fogom, de a leírások alapján nem is nagyon tükrözi a valóságot, inkább arról szól, hogy milyen dolgok járták át emberünk félresikerült gondolatait.

Nem akarok történelemhűséget keresni a filmben, azt, hogy abban az időben mit fogadtak el és mit nem, és hogy mely országokban, városokban voltak az első nyilvános helyek, ahol nyíltan vállalhatták magukat ezek az egyének. Nem az én asztalom eldönteni, hogy mi az ami igaz és mi az ami nem. Az hogy egy emberben ez egy veleszületett dolog vagy később alakul ki, azt sem az én asztalom eldöntetni, mert nem értek hozzá. Az, hogy ezért még társadalmi kirekesztettséget, kigúnyolást kapnak, hát erre meg jobb, ha nem írok semmit. Homokos, skizofrén, transzexuális, őrült? Sajnálatra méltó vagy megvetendő? Egyetlen reménye valakinek az, hogy férfi létére nővé operálják? Hát nem élem bele magam egy pillanatra sem és egy kicsivel sem vitt közelebb a film ennek megértéséhez. Amúgy ebben a témában elég felszínesre sikeredett, inkább a házaspár kapcsolatára korlátozódott.

Amiben nem tudtam eldönteni, hogy ki volt az extrémebb. A pasi, aki nővé akart változni vagy a felesége, aki meg hagyta. Sőt, ő volt az, aki kiugrasztotta a nyulat is a bokorból, aztán meg hagyta, hogy csak úgy szárnyaljon a végzete felé. Barátból, férjből barátnő. Hát legyen ehhez gusztusa bárkinek is, nem akarok tudni róla. Szép lehetett a feleségnek mindezeket feldolgozni. Az biztos, hogy nagyon szerethette, ha ehhez így képes volt statisztálni és mellette állni a végsőkig. Hihetetlen, hogy mit ki nem bírt férje mellett. Nekem tényleg egészen beteges volt. Magához a srác szenvedéséhez is csak egy-két jelenet kapcsolható mivel többnyire csak a bájos mosolygása volt látható átható kézmozdulataival. Kezdetben mondjuk nem is tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak róla, mert már a kezdő képsorok után is lehetett látni, hogy nem nehéz ennek a pasinak Lilivé válnia a 40 kilójával.

Bár az arca egy kicsit haloványnak, mondhatni halottinak tűnik, de később kifestve egészen „emberi” külsőt tudtak a sminkmesterek varázsolni neki. Kicsit olyan vámpírosnak tűnt, mint Tom Cruise, az Interjú a vámpírban. Hátborzongató, és nem azért mert vérzett az orra. Mikor felvette először felesége hálóingjét és abban parádézott az ágyban, akkor egy kicsit furcsán néztem a filmre és magára Gerdára, mert ebből sehogy sem lehetett jól kijönnie egyik személynek sem. Persze nem is ez volt a cél.

Amit talán egész jól sikerült bemutatnia a filmnek, az a kettőség, ami jellemezte Einar/Lilit, míg férfiként intelligensebb, érzékenyebb, nagyravágyóbb volt, addig kifestve nőként sokkal sekélyesebb benyomást keltett, olyan volt, mint akit totálisan lebutítottak volna a női mivolta végett. Akinek elég volt a világban csak a ruhákból és pislogásból megélnie. Nem tudom, hogy a könyvben is így szerepel-e, így volt jelen a meghasadt személye, de ez legalább átjött, ami viszont egy kicsit a női nemet ledegradálja, mint az a nő, aki vesz egy ruhát és arról áradozik egy hétig. És ezért meg én kérek elnézést. Tényleg mintha két lény mozgott volna benne.

Ennek ellenére egy biztos, hogy látványra nem lehet kifogásunk, hiszen a korabeli városok, utcák, jelmezek, kosztümök megvalósítása szempontjából az egész film szinte tökéletes. Nem mondom, hogy szívesen éltem volna akkor, mert egyáltalán nem, de olyan jó volt nézni a nyüzsgő párizsi népet. De ez még kevés ahhoz, hogy ott legyen azon filmek népes táborában, amelyek az extrémebb szereplőket szívesen mutatja be, holmi ártatlan nézőknek.

És most akkor egy kicsit méltatom a film igazi főszereplőjét, aki nem más ebben a filmben, mint Alicia Vikander (Ex Machina), meg is nyerte a mellékszereplő Oscart. Egyszerűen csodásan játszotta azt a feleséget, aki helyében nem sok ember lett volna. Az, amit alakított partnere mellett, bámulatos. Simán lemosta a filmről Eddie Redmaynet (A mindenség elmélete), hiába volt oscar díjra jelölve. Bár Leo mellett idén senkinek sem lett volna esélye. Ben Whishaw (007 Spectre) nekem az egyik kedvenc színészem és itt is egészen szimpatikus szerepet kapott. Sok férfinéző szívét megdobogtatta már Amber Heard (Zombieland) kisasszony, de el kell keserítenem mindenkit, hogy ő itt bizony nem vetkőzik csak jelen van a film első felében. Azonban azt is megjegyeztem a noteszem szerint, hogy a „kukkolós” jelenetben az a hölgy középen nagyon szép volt.

Tom Hooper (A király beszéde) 4 Oscar-díjra jelölt filmjéről nehéz előítéletek nélkül írni, mert ha emberben alapban kialakul egy elfogadó képtelenség, akkor azt nehéz áttörni egy ilyen filmmel. Ennek ellenére nem mondom, hogy nem nézhető, mert a csodálkozásomtól ledöbbenve egészen simán végignéztem, ami köszönhető a könnyen fogyasztható kommerszebb, néhány esetben egészen szirupos rendezésének. Ami tényleg egészen jó, és ha ehhez hozzávesszük a remek képi világát egészen elfogható lesz az összkép, ha függetleníteni tudjuk magunkat a témájától. A témától, ami sok emberben felteszi azt a kérdést, hogy minek kell erről filmet készíteni egyáltalán. A film zenéje nekem kifejezetten tetszett, bár néha az a sok ismételt motívum unalmassá válik, de akkor is fülbemászó az elejétől fogva. Ezt a filmet tényleg csak olyan közönség nézze meg, aki egy kicsit is modernebb felfogást képvisel. Nincs vele semmi baj, de ne szombat délután álljunk neki.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a rétegfilmeket. Születtek már jobb alkotások ebben a témában, de talán a megvalósítás szempontjából nem. Érdemes megnézni, még ha nem is moziban, mert az a sok „értő” közönség, aki esetleg beül erre a filmre, nem biztos, hogy kibírja fanyalgás nélkül. És az már alapban tönkreteszi.

70%

Kalandfilmre vágyóknak egészen kellemes mozi. Izgalmas, látványos, szórakoztató és drámai popcorn. Nem hiszem, hogy kell ennél több egy olyan film esetében, melyen a gondolkodást messze szeretnéd elkerülni. Moby Dick történetéről kevés ember van, aki nem hallott. (nem a zenész testrésze) Az a nagy fehér bálna, aki feldühített állapotában jól megkergeti a mentőcsónakban túlélésért küzdő tengerészeket, kiknek hajója éppen a nagyra nőt emlős közreműködésével süllyedt el. A film magának a regénynek a megszületése köré építkezik, de persze nem tér el a korábban már elkészített Mobyk (’56, ’98, 2010) történetétől csak egy kicsit szebb és profibb köntösben tálalják. Kemény idők jártak akkor még a tengerészekre, mikor évekig egy hajóra közösen voltak bezárva reménytelenül a semmi közepén csak magukra és a szélre támaszkodva. Nemhogy melósként, de még kapitányként sem vettem volna részt hasonló extrém túrákon bálnákra vadászva, amik köztudottan nem kicsi állatok. Természet vs. ember küzdelmében Chris Hemsworth a film végére egészen szarul néz ki. Kizárt, hogy Thor kalapácsát ezek után elbírná mégegyszer. Amúgy remek mellékszereplő színészek, úgy mint Cilian Murphy, Tom Holland, Ben Whishaw semmi maradandót nem alkottak, tényleg olyanok, mint valami mesefigurák, de azért szeretem őket továbbra is. Az amúgy kiváló Ron Howard (Egy csodálatos elme) Oscar díjas rendező mesemondásból mindig jeleskedett. Most is, bár ez egy kicsit hullámzó, mint az óceán, néhol kicsit szélcsendes, néhol viharos, de a film után mégis úgy kelsz fel, hogy nem bántad meg, hogy megnézted, mert elringatott. Álomba is.

70%

„Must see” kategória. Egyszerűen szétröhögtem magam rajta. Tipikusan az a film még a vége után is a felidézett marhaságokon nevetsz. Végre egy figura, aki a szuperképességeivel nem a világot akarja megváltani, hanem saját magát szeretné helyrepofozni ahhoz, hogy egykori kedvese lábai között újra boldog legyen. És ezt olyan kellően bunkó és köcsög módon teszi, hogy élvezet nézni. Ilyen beszólásokat régen hallottam. Önirónia mesterfokon. A film elejétől a végéig szórakoztató, látványos, kellően véres és vicces. A poénok a legjobbkor ütnek. Talán azoknak is bejön a film, akik nem képregény figurákon nevelkedtek, mivel a kifigurázások nagy része a korábbi Marvel hősöket érinti. Ryan Reynolds sziporkázik, iszonyú hülye végig, de a kocsmáros haverja szintén állat. Hugh Jackmanes poén a végén zseniális. A filmet nem szabad otthagyni egyből stáblista megjelenésével, mert további jelenetek vannak. Amúgy most az egyszer sajnáltam, hogy csak 1.5 órás, néztem volna tovább.

80%

Katari-jordán-angol-emirátusbeli kalandfilmet nem minden nap nézek, de szerintem a következő éveimben sem igazán fogok, ha lesznek még. Mivel a film ott van a Saul fia mellett a legjobb öt között az idei gálán, ezért döntöttem úgy, hogy a vetélytársak közül is megnézek többet. Kicsit most melléfogtam ezzel.

Arab-sivatagban Hija, Oszman tartomány az I. Világháború idején. Theeb (Jacir Eid Al-Hwietat) és Husszein (Hussein Salameh Al-Sweilhiyeen) beduin testvérek, akik az édesapjukat elvesztették. Táborukba két idegen érkezik azzal a kéréssel, hogy a helyiek közül valaki mutassa meg és kísérje el őket egy meglehetősen veszélyes zarándokútvonalon, ami a Római kúthoz vezet. Az út tele van fosztogató bűnözőkkel, akik tesznek arról, hogy Theeb egyedül maradjon a sivatag közepén. Csapdába esés után a Theebnek rá kell ébredni, hogy ebben a világban az „erősebb mindig legyőzi a gyengét” és ahhoz, hogy túlélje, farkassá kell válnia.

Ezek a szép mondatok még a film elején hangzanak el. Ez a film olyan száraz volt, mint maga a sivatag. Néztem a filmet és egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy ez a film vetélytársa lehet a mi oscar várományosunknak. Hozzáteszem, hogy a hazánkfia filmje sem volt a kedvencem, de azért az sokkal jobban összeszedett munka, már csak ha rendezését nézem, akkor is. Szóval röviden összefoglalva, ez nem egy olyan film, hogy emlékezzek rá akár már másnap is. Semmi extra, azon kívül, hogy szép képek előtt játszódik a történet, de ha meg képeket akarok nézegetni, megnézek egy párizsi Louvre-ról készült dokumentumfilmet. Na, azért nem ennyire vészes a helyzet, de valahogy így tudnám jellemezni az egészet.

Szép képek annak, akinek mondjuk tetszett a Star Warsból a Tatooine bolygó felszíne, mivel olyan sivár – bár milyen legyen egy sivatag? –, kopár és sziklás, mintha ott forgatták volna Skywalkerék filmjét. Amúgy tényleg szinte csak azt jegyzeteltem fel a filmből, hogy a képek egészen szépre sikerültek. Szóval itt ragad egyedül egy széles szurdokban Theeb, ahol aztán kiabálhat segítségért, maximum egy-két gekko hallja meg.

Nehéz úgy egy filmről írni, hogy nem sok minden történik benne. A kissrác próbál alkalmazkodni a körülményekhez, ami eléggé adott a semmi közepén. Testvérének gyilkosai közül az egyik teveháton, sérülten visszaérkezik a helyszínre, hogy ne legyen egyedül az egész film alatt. Vele történő ismerkedés teszik ki a film legnagyobb részét és a csattanója is vele zárul. Röviden ennyi. Látunk egy lövöldözést, egy vízgyűjtőből való kimászást, temetést, egy tőrrel való műtétet és rengeteg legyet. Engem egész film alatt az a rengeteg légy idegesített a legjobban, mert mindenhol azok másztak a szereplőinken. Testükön, fejükön, a sebeken, a kaján és még szereplőnk szájába is szinte egymás után érkeztek. Gusztustalan. Hátha másért nem, ezét kaphatnak majd képzeletbeli Bear Grylls túlélődíjat.

Szereplőinkről sok mindent szintén nem tudok írni. A gyerek Jacir Eid Al-Hwietat helyes, meg aranyos és kellően kócos, de ennyi. Kis barna szemével nézett bambán. Semmilyen szempontból nem tudtam kötődni hozzá. Sajnálom. A többi szereplő meg kellően jelentéktelen a filmben ahhoz, hogy emlékezzünk rájuk. És képtelen lennék még egyszer leírni a neveket.

Naji Abu Nowar filmje nem nyerte el a tetszésemet. Kizárt, hogy nem készülnek a világon ennél jobb filmek ahhoz, hogy bekerüljenek a legjobb ötösbe. Semmi olyan extrát nem tudnék felsorolni, ami az operatőri munkán túl megfogott volna. A zenéje tipikus arab zene. Akinek bejönnek az arab énekek, biztos nagyobb lelkesedéssel hallgatja. Szerintem egy közepes film, persze ez csak az én véleményen. Nem mondom, hogy elvesztegettem másfél órát, de ha ezt kihagyom, akkor sem vesztettem volna semmit.

Azoknak ajánlom, akik szeretnék megtudni, hogy milyen a felhozatal az Oscar gálára a nagy reményekkel várt szobrocskánk előtt. Csak nehogy hoppon maradjunk, bár nem ettől a filmtől kell tartani.

65%

Sajnos a való világban elég aberrált állat van ahhoz, hogy megfelelő alapot biztosítsanak egy könyv megírásához, vagy akár egy film elkészítéséhez. Nem kell saját kútfőből táplálkozni ahhoz, hogy kitaláljunk rémeket, amikor amúgy is simán körülvesznek minket. Így történt ez Emma Donoghue A szoba című könyv megírása esetében is, hiszen nem is olyan régen az osztrák Josef Fritzl nevű pasitól volt hangos az egész ország (20 évig tartotta fogva és erőszakolta lányát, aki később teherbe is esett), és megfelelő alapot szolgáltatott ahhoz, hogy elkészüljön a regény és az ebből adaptált film.

Joy (Brie Larson) elrablása után már 7 éve szenved kisfiával, Jackkel (Jacob Trembley) egy tíz négyzetméteres fészerbe bezárva. Édesanyja Jacket ötödik születésnapja után próbálja felvilágosítani, hogy ez a világ, amiben eddig éltek, nem a valóság. Ez csak egy szoba, ahol a Vén Patás (Sean Bridgers) fogva tartja őket. Az igazi dolgok a falakon kívül történnek, ahol várja őket a nagymama és nagypapa. Azok az emberek, akiket eddig a tévében látott, mind igaziak és nem pedig csak kiszínezett lapos emberek. Nem maradhatnak tovább ebben a szobában, segítenie kell Jacknek a szökésben……

Ismét sikerült egy nagyon szomorú filmmel indítani a hetemet. Úgy látszik, jól esik továbbra is szenvedtetnem magam, mivel a filmet könnyes szemmel fészkelődtem végig. Nem volt jó nézni, de nem azért, mert a film rossz lett volna, hanem rettentően sajnáltam az egész szituációt. Sajnos a regény kimaradt eddigi életemből, de amint lehetőségem adódik rá, mindenképpen pótolom, mivel más személy véleményét meghallgatva, aki olvasta, rengeteg apróság kimaradt még a filmből, ami közelebb visz minket az anya és a gyerek megpróbáltatásaihoz és viselkedésének megértéséhez a külvilágban. Így, hogy az első pillanattól kezdve tudtam, hogy miről fog szólni az egész, különösen rossz érzés volt bennem. Nehéz lesz spoilermentesen írnom, de megpróbálom.

A film olyan, mintha félbe vágták volna. Az első rész maga a börtönlét, a szoba bemutatása, míg a folytatásban a szökés utáni beilleszkedést mutatja be. Izgalmas, feszült részek, különösen a kiszabadulás megszervezése és végrehajtása, majd később pedig az erkölcsi, lelki kérdések, melyek a szabadban feldolgozásra várnak. Annak nagyon örültem, hogy az egész film nem csak abban a lyukban játszódik, és nem mennek bele abba, hogy az egész film a menekülés megszervezéséről szólt volna. Szerintem ez így volt tökéletes. Sőt, az az igazi kemény dolog, amikor szegényeknek a „Hogyan tovább?” kérdésén kell gondolkodniuk.

A kissrác narrációjával indul a film és gyakorlatilag mindent a saját szemszögéből látunk és élünk át. Ő meséli el a történetet. Amikor meghalljuk és meglátjuk Jacket, és nem születtünk érzéketlennek, szinte azonnal könnybe lábad a szemünk, annyira édes kis teremtés. Az édesanyja egy olyan világot teremt meg neki, amelyet egy tizenkét négyzetméteres szoba adhat. Mesél neki, tanítja, sütnek-főznek, játszanak, amivel csak tudnak. Jack világa maga a szoba, rajta kívül minden csak fikció. Tudatosítja magában, mi az igazi és mi nem. Számára van a szoba, meg a világűr, meg az összes tv-bolygó, utána a mennyország. A növény igazi, de a fák nem, a pók is igazi és egyszer a szúnyog is az volt, ami kiszívta a vérét, de a mókusok és a kutyák csak a tévében vannak. Akinek nincs gyereke, az el sem tudja képzelni, mennyire borzasztó hallgatni ezt az egész abszurd képtelenséget. Összeszorul az ember szíve minden egyes jeleneten. Mikor megjelenik a Vén Patás, ahogy az emberrablót nevezik és követeli az anyjától, ami jár neki, hányingerünk támad.

Az anyja tudja, hogy a szoba egyre szűkebb lesz kettőjük számára, ezért kénytelen beavatni a fiút, hogy amiről eddig tudott, az csak egy mese volt, amit ő talált ki neki, és ami kint van a falakon kívül az az igazi. Menniük kell, nem maradhatnak tovább. A tér beszűkül, mikor Jake tudata beindul és elkezd gondolkodni. Kérdéseire a válaszok érthetetlenek, mivel ebben a környezetben nőtt fel. Mindent tagad és hazug mesének hisz, hiszen ki fogná fel egyből, hogy az eddig kis felépített élete csak egy jól felépített álomvilág? De mégis be kell látnia, hogy a felszínre vezető út csak az ő segítségével történhet, és amikor meglátja először a kék eget, azt hiszem mindenkinek csordultig telítődik a szeme.

A film másik fele, már a rehabilitáció időszakát mutatja, a feldolgozás és az elfogadás részét mindkét fél részéről. A gyereknek meg kell értenie, hogy az emberek mégsem laposak és nem színezettek és hogy nem minden falevél zöld. Nem suttogásból áll a beszéd, vannak lépcsők, játékok és hogy van nagypapa, nagymama, és a világ tele van baktériummal, amit a szervezete még nem ismer. Jack is csak ugyanolyan kisfiú, mint a többiek, semmivel sem különb. Joy számára azonban a visszailleszkedés még nehezebb, hiszen 7 év ment el fiatalságából. Idegileg kikészült, nehezen dolgozza fel a dobozba zárt múltat. Ügyvédek, jogászok, a média emberei követik, és teszik fel a hülyébbnél hülyébb kérdéseiket. „Nem érzi magát önzőnek, hogy nem tette ki fiát egy kórház elé?” Hozzáteszem, hogy a filmben szó sem esett pl. egy korábbi szülésről! A második szakasz kicsit lassabb, több olyan kép is van, mikor szereplőink csak némán merengve ülnek egymással szemben. Érdekes elgondolkodtató részek. Itt jön ki igazán a film második felében az anya és a fiú közötti kötődés mennyire nagy, és mégis mennyire ingatag.

A két szereplő zseniális. Az alig 9 éves Jacob Trembley minden egyes jelenetét ámulattal néztem. Hosszú haja kezdetben megtévesztően kislányos külsőt kölcsönzött neki, de idővel megszokható. Szerethető, édes kisfiú, akinek még a hangja oly kedves. Brie Larsont (Átmeneti állomás) alakítása is magával ragadó, meg is kapta érte a legjobb női szereplőért járó BAFTA díjat, ami ugye a legjobb barométer az Oscar-díjakhoz. Joan Allen bármennyire is kedves a nagymama szerepére, nekem sajnos nem szimpatikus sosem. William H. Macy sajnos nem sokat szerepelt.

Lenny Abrahamson (Frank) rendező nem csak egy feszült drámát készített, hanem egy elgondolkodtató művet, aminek nézése közben végig egyben van a gyomrunk. Nagyon jó megoldás gyerek szemszögéből bemutatni ez az egész rémálmot, így szinte beleéli magát akaratán kívül az ember. Emma Donoghue Írónő saját maga írta a forgatókönyvet a filmhez. Persze rengeteg dolog kimaradt a könyvből, de hát így is közel két órás. Azt nem mondom, hogy világmegváltó a rendezése (Pedig szintén aranyszoborra van jelölve), operatőri munka vagy a zenéje, de a történet mellett számomra most minden eltörpült. Remek szívszorító film anya-gyerek kapcsolatból, amit sajnos egy szomorú történeten keresztül mutatnak meg, és ebben az esetben még el sem mondható, hogy ez csak egy film, mert bizony a valóságban sokkal durvább volt.

Könnycsatornabomba filmek kedvelőinek ajánlom, mert ehhez a filmhez a 100-as zsepi kevés lesz. Szívszorító dráma thriller.

 80 %

Vannak olyan filmek, amik a megnézésük után nem engedik el az embert. Mikor még másnap is merengő bamba tekintettel és lehunyt szemmel a történetén gondolkodunk, aztán rájövünk arra, hogy már nem is a filmről töprengünk, hanem a saját magunkról. Szemét az élet, és erről filmet készíteni igazán felkavaró annak, aki életében már megtapasztalta az oly csodálatos létünk negatív oldalát. Az alábbi film nem most készült, de néha nagyszerű dolog hallgatni a barátokra és elővenni olyan alkotásokat, amelyek valami oknál fogva kimaradtak az elmúlt években.

Közel 50 év különbséggel a film párhuzamosan két történetet mesél el. Napjainkban a sikeres 40-es éveiben járó Montrealban élő Antoine (Kevin Parenet) luxus életét követhetjük nyomon, akinek mindene megvan, óriási ház medencével, szülők élnek és egészségesek, két klassz gyermek és egy szép barátnő, akibe őrült módon szerelmes. A másik szál 1961-től indul Párizsban, és egy Dawn szindrómás kisfiú Laurent (Marrin Gerrier) és édesanyja Jacqueline (Vanessa Paradise) történetét meséli el, akiknek viszont nem adatott meg minden a boldogsághoz. Két idősíkban játszódó történetben szinte minden téren nagy a kontraszt, de a múltban és a jelenben mégis egyetlen dolog a közös, ami mindenkit összeköt és az pedig a nagybetűs: Szeretet.

Valahogy röviden és tömören ennyit a történetről. Ez az a mű, ahol nem is igazán a filmről lehetne sokat írni, hanem a melléképzelt, saját magunk által megélt dolgokról, amelyek velünk történtek meg és a film nézése közben jövünk rá, hogy amit látunk, az tulajdonképpen a saját életünk története is lehetne. Már annak, aki magára tudja vetíteni a szakítás utáni brutális érzést. Végre egy film, ami nem azért ütött nagyot, mert egy jól kitekert krimi végén a felfedett gyilkos személye után az állunk is leesett, hanem azért, mert a valóságtól az ember kiábrándul. Régen láttam ilyen filmet, ahol csak ültem a végén és azon gondolkodtam, hogy vajon mit is rontottam el. Miért is ülök itthon egyedül és miért nem a családommal nézem a filmet.

Őszintén megmondva, ne is álljon neki a filmnek úgy senki, hogy nincsen ráhangolódva. Nem egy felemelő, vidám történet a párkapcsolatok nehézségeiről és a gyereknevelésről. Kezdetben nem is igazán tudtam hova tenni az egészet. Nem tudtam miről szól, csak szépen leültem elé és értetlenül néztem. Bár nem akarok párkapcsolati blogot vezetni, mert azt hiszem, igen hülyén hangzana a számból, de elmélkedés nélkül nem tudok elmenni mellette. Több érdekes témát is érint rengeteg kérdéssel. Szerencsés az az ember, akinek nem volt még szakításban része, mert gyakorlatilag a mai világ már az elváltakból és majd elválókból áll (de egy szép szó). Ritka már az, hogy örökkévalóságig fogadott hűségünket ténylegesen meg is valósítjuk.

Az első és a legfontosabb mondanivalója a szakítás utáni elengedés. Vajon a szeretet mit bír el? Lehet-e szeretni bárkit is annyira, hogy lemondjunk róla végérvényesen. Az elengedés után miként tudja a „vesztett” fél feldolgozni, hogy a párja másvalaki oldalán próbálja elképzelni továbbiakban életét, különösen úgy, hogy már húsz éve együtt voltak, hisz neki adta az első csókot és csak ő volt az egyetlen az életében. Vajon meddig van hit és remény, hogy visszajön, mert hisszük azt, hogy csak egy múló kaland, ami előttünk történik? Meddig bízunk abban, hogy ennyi eltöltött év után is minket szeret még annyira, hogy várjuk az ajtóban állva, megbocsátva? Mikor döbbenünk rá végérvényesen, hogy bizony el kell engedni a szeretett társunkat, mikor fordul át az bennünk, hogy a volt párunk boldogságát akarjuk? Létezik egyáltalán ilyen? Tényleg jót akarunk neki?

20 év után a lelki kapcsolat sosem szűnik meg, különösen akkor, ha az ember társa elgondolása szerint maga volt az ikerlángja. Amiről szintén oldalakat lehetne írni és ódákat zengeni mennyire nagyszerű dolog vagy pedig az ellenkezőjét, hogy mennyire kegyetlen éppen. Bár sosem hittem benne, hogy létezik ilyen, de mégis van, és ha az ember rájön erre, hogy ki az, bizony nehezen ereszti el ezt az érzést, ha egyáltalán valaha ellehet. Most nem akarom leírni, hogy mi is ez az ikerlángos maszlag, hiszen a net tele van vele, akit érdekel, olvasson utána szépen. Röviden elég felejthetetlen és fájdalmas. A filmben azért kiderül, hogy nem elég az, ha csak az ikerláng az egyik oldalon pislákol.

Aki tizenkilencre lapot húzott, az számoljon is a következményivel, hogy az újdonsült jövevény elfogadása a család számára irtó nehéz. Nem csak a gyerekekkel való elfogadtatás, akik foggal–körömmel ragaszkodnak mindkét szülőhöz, hanem a nagyszülőkkel szembeni megfelelési kényszer. Hiszen a szülök mindent megadtak (vagy nem) a korábbi, elfogadott társunknak, most pedig, amikor egy idegen felbontotta a szövetséget, nehéz megállni, hogy ne bántsák akarva-akaratlanul. Régi családi idilli kép összeomlik, hiszen az „öregek” más korban, más nevelésben nőttek fel, ahol a család még szent és sérthetetlen volt, és mind felett állt. Szerintem ezt is tapasztalták már többen, hogy mennyire nehéz a beilleszkedés, amikor a fürkésző tekinteteket még a hátunk közepén is érezzük, hogy „ez” akkor most mit keres itt. „Őazokamindennek” érzés, ami kifúrja a hátunkat.

Persze aztán beszélhetnék még elvált szülők esetében a gyereknevelésnek azon részéről, hogy kinél is legyen a gyerek, mikor menjen, akar-e jönni, amikor gyakorlatilag a kicsik a hátuk közepére nem kívánják a mostohát. Mit kell azért megtennünk, hogy elfogadtassuk a párunkat a gyerekekkel. Mennyire szólhatunk bele abba, hogy mit tehetnek meg és mit nem. Nem egyszerű úgy, hogy ne legyen belőle sértődés és harag.

A továbbiakban, mivel tényleg sok mindent belevettek a készítők (reinkarnáció, hit kérdése), már nem szeretném boncolgatni az egészet, mert tényleg baromi sokat lehetne írni róla és a közhely szótáram véges. Mindenki majd saját maga szépen felfedezi azt, amit szeretne belőle kivenni.

Mindezek ellenére, hogy azért még a filmről is írjak néhány keresetlen mondatot, a történet az elején kicsit zavaros, nehezen állt össze. Persze, ahogy haladunk a vége felé, tisztul a kép, de így is azt éreztem, hogy ezt jobban is ellehetett volna készíteni. Túl sok az időbeli ugrálás, amitől elveszítjük a jelenetek utáni megértés lehetőségét és ezért néha szétesett nekem. Vagy lehet a lassú filmekhez szoktam, és a felfogásom végett kicsit érthetetlen. A film vége szintén kétesélyes, bárki bármit gondolhat rá, lehetett volna egyértelműbben megoldani a befejezését, hogy az amúgy sem egyszerű film ne legyen kétértelmű. Két dolog között agyalok, amit most nem írok le, de szerintem mindenki, aki majd megnézni ezen fog majd vitatkozni (vagy nem). Mivel a film két síkon mozog, arról sem szeretnék beszélni a felfedezés örömét meggátolva, hogy a múltban a szereplők kiket testesítenek meg. Egy pici ésszel kitalálható, ha valaki esetleg a kelleténél tovább gondolkodna rajta. Direktben nem írtam a múltban játszódó eseményekről, mert gyakorlatilag elveszne szintén a filmnek a lényeges kapcsolódási pontja, ami kicsit meglepő módon nem ér össze.

A színészek közül nekem leginkább a gondoskodó anya szerepében nagyszerűen alakító Vanessa Paradise (Lány a hídon) játéka tetszett. Nem is emlékszem mikor láttam utoljára filmben. Szerettem még az elhagyott felesége Héléne Florent alakítását is, de mondjuk a film végi bizonytalanságomat pont neki köszönhettem, hogy nem tudtam eldönteni igazán, akkor most hogyan is gondoljam az egészet. Lehet nem jó alakítás ez vagy pedig direktben ilyen. Nem tudom. Nem tudok az mellet viszont elmenni, hogy szerintem nagyon szép nő, de ezzel vannak így még párán a filmvilágban. Kövezzenek meg, de többiek azért annyira kiemelkedőt nem nyújtottak. Nekem a férj, Kevin Parenet (A hívás) is az átlagosnál volt csak jobb. Bár volt egy pillanat a filmben, ami nagyon tetszett, mikor Carole és Antoine összenézett az ajtóban. A nő arcára egyszerre volt minden ráírva, bizony megható. Amúgy szerintem sokkal jobban összeillettek, mint Evelyne Brochuval (Tom a farmon), aki olyan sok vizet szintén nem zavart, mert a többiek elvették tőle. A Dawn szindrómás kissrác Marrin Gerrier a filmben még mindenképpen említést érdemel, akinek a története igazán szívhez szólóan sajnálatos.

Jean-Marc Vallée rendező elég megosztó filmet készített, mert igazából nézhetjük ezt úgy is, mint egy elénk rakott mézesmadzagot, amit jól elhúztak előttünk, hogy egy szakítást szebbnek lássunk. Gyakorlatilag a másik oldalról nézve teljesen leegyszerűsítve és semmi misztikumot nem keresve benne mondhatom azt is, hogy ez egy gerinctelen féreg meséje, aki megcsalta a feleségét, akivel 20 évig együtt volt és otthagyta a gyerekeit egy fiatalabb jobb testért. Vagy mondhatjuk azt is, hogy a férfi nézők megnyugtatására készült alkotás, hogy bármit lehet, úgyis megbocsátanak. Kinek mi jön le. Egy biztos, érdemes elé leülni és végignézni. Lehet valaki szenvedni fog alatta, valaki meg elalél. Ha valaki fogékonyabb és befogadóképesebb, talán könnyebben megérti a filmkészítők törekvéseit, a másik oldal viszont értetlenül áll majd fel a fotelból. Hogy akkor most mi a fene volt ez. A zenéjére külön fejezetet lehetne nyitni. Többször elővettem a telefonon és próbáltam meghatározni, hogy ki is az előadója a hallható soundtrack-nak. Biztos vagyok benne, hogy később is szeretném meghallgatni. Nagymértékben hozzájárul a film hangulatához. Én ezt a filmet megvettem, annak ellenére, hogy látom benne a negatívumokat.

Azt, hogy kinek ajánlhatom, azt most nem olyan könnyű behatárolnom, mert még a művészfilmek rajongói oldaláról is találnék ellenvetéseket, hogy ez most jó volt vagy nem. Az biztos, és akkor nem hibázok mellé, hogy nem egy akciófilm és nem egy randi film.  

75%

Örülök annak, hogy Magyarországra születtem, bár lehet kicsit nyugatabbra jobb lett volna. Míg van hova hazamennem és nem kell a felkelő hold árnyékában a szabadban feküdnöm, vagy akár egy ködös reggelen gépfegyverrel az erdőben rohangálnom, addig jó. Örülök, hogy nem egy olyan országban élek, ahol mindenki lő mindenkit és a legszebb örömöm az lenne, hogy egy machetét kapok a kezembe. Végül örülök, hogy volt hol felnőnöm, volt gyerekkorom, és vannak igenis klassz emlékeim. Cary Joji Fukunaga (True Detective) alkotása nem hagy minket kétségben arról, hogy az a hely, ahol most élünk, a hibái ellenére mindennél szebb és jobb.

Tizenéves Agu (Abraham Attah) családját a szeme láttára mészárolják le a magukat kormányzati erőknek valló katonák, akik semmivel sem jobbak, mint a felkelő gerilla csapatok tagjai, hiszen szemrebbenés nélkül végzik ki az ártatlan lakosságot, statáriumot hirdetve. Agu a dzsungel mélyére menekül, ahol semmije és senkije nincs, csak a saját ártatlan kis ábrázata és a hozzá járó árnyéka. Itt csatlakozik a felkelők karizmatikus vezetője által irányított lázadó gyerekcsapathoz, ahol a bosszútól és drogoktól vezérelve napról napra válik kegyetlen emberállattá…

Őrület, ez a szó jutott a végén eszembe. Nem volt ez sem egy felemelő alkotás, könnyed szórakozás, felhőtlen kacarászás így hétköznap estére. Gyakorlatilag több alkalommal gondolkodtam el, hogy kikapcsolom és nem azért, mert a film rossz lett volna, hanem a gyerekektől látva ez a fajta naturálisan bemutatott, számomra értelmetlen kegyetlenség, ez a fajta erőszakosság még nekem is sok. Számos film van, ami a fekete kontinensen lévő helyzetet elég nyilvánvalóan és valóságosan mutatja meg (Hotel Ruanda, Véres Gyémánt) és hála az égnek, még napjainkban is érkeznek olyan alkotások, amelyek nem engedik azt, hogy ezek az országok feledésbe menjenek a civilizáció számára. Itt a napi feladat maga a túlélés, egy olyan világ, ahol a cipőt és ruhát a halottaktól lehet csak örökölni.

Ez egy szép, kerek,átfogó történet a metamorfózisról. Gyakorlatilag ahonnan elindulunk, oda is jutunk vissza. Az hogy mi miért történik, már az elején látszódik. Agu családjának lemészárlása tulajdonképpen saját fejlődésének következményeként vetíthető előre. Mert melyik oldalra is állhatna az a gyerek, aki végignézi a szülei, testvérei kivégzését? Hát a gerillák közé (fordított esetben meg a másik oldalra).A lázadók felkarolják őt, megetetik, itatják és beszélnek hozzá. Egy gyereknek kell ennél több egyedül a dzsungelben? Itt egy gyerekjáték nem egy beszélő plüssmaci, amely oldalra fordítva brummog, hanem egy AK-47-es géppuska. A filmben kellő „szépségben” mutatják, hogyan halad kis emberünk az új dzsungelcsaládja hatására az elkerülhetetlen végzete felé, ahol a partizánná válás útján a gyengék elhullnak, az erősek pedig a drogok és az istenként tisztelt parancsnokuk közreműködésével átváltoznak átideologizált, érzéketlen gyilkoló géppé. Emberi mivoltából felszabadulván már nem is a bosszúvágy viszi előre, hanem a véreres tekintet mögötti gondolkodás nélküli ösztön. Na, meg persze a gandzsa.

A helyszín Afrika valamely meg nem határozott állama, azon belül is az úgynevezett védett zóna, egy elszigetelt terület, amelyet a nigériai semleges erők katonái védenek. Végül is tökmindegy, hol játszódik, mert a számtalan polgárháború sújtotta ország közül éppen bármelyikben lehetne. A politikai csatározás állását, hogy ki vezet éppen a kormányerők vagy a lázadók, a háttérben hallható rádió és tv sugárzásából tudjuk nyomon követni. Ezek a védett zónák azonban előbb – utóbb valamely oldal által el- és visszafoglalásra kerülnek, és az ott élők – akik próbálnak élhetőbb körülményeket teremteni -, mindig menekülésre kényszerülnek. Nem is olyan nehéz ez után a film után elképzelni, mi is az a migráció. És valójában kik is azok a migránsok.

Már a kezdő képsorok után gondolhatja az ember - melyek barátságosan viccelődő, kibelezett tv-s doboz mögül játszadozó gyerekeket mutatnak, akik a katonáknak szinte minden próbálnak elsózni élelem reményében -, hogy itt bizony valami nagyon szörnyű dolog fog történni. A túlzott vidámságot, viccelődést, a család idilli képét hamar porrá zúzzák, amikor megjelennek a „rendfenntartó” egységek. Azok az emberek, akikben elméletileg bízhatnának a falubéliek. Persze ez nem egy mese.

A film három alkalommal átment számomra a tűréshatáron, pillanatra megállítottam, mert nem akartam látni mi is fog történni. Gyerekkel kapcsolatos bármiféle brutalitás még nálam is kiveri a biztosítékot. Ideges lettem ezektől a jelenetektől, mert bármennyire is a szüleiért áll bosszút egy gyerek, igazából fogalma sincs, hogy mit tesz, és mi a következménye, persze ezt nem is kell magyarázni. Az első a hídnál a matchetés próba és az életéért könyörgő „hídépítő” ember jelenete, mely után még a kamera lencséje is véres lesz. A második mikor a parancsnok kénye-kedve szerint játszadozik a gyerekekkel, az még gusztustalanabb volt. A harmadik mikor a saját anyjával összekeveri a nőt, az hagyján, hogy még meg is erőszakolják ezek az állatok, de a földön fekvő kislányt még bántják is. Ezek nem gyenge idegzetűeknek való képek.

A gyerekszínészek, különösen a főszereplő hihetetlenül nagyon alakít a filmben. De a többiek is, akiket felesleges felsorolnom, majdnem annyira hihetően adják elő magukat, mintha tényleg ezzel foglalkoznának. Igazából ezeknél a filmeknél a legnagyobb problémám, az hogy nem tudom ki kivel van. Ha felvennének mondjuk kék meg a fehér sapkákat, mint egy pólómeccsen, remek lenne a megkülönböztetés lehetősége, de így sajnos elvesztem abban, hogy ki lődöz kicsodákat, mert számomra mindenki egyforma volt. Vajon nekik is mind egyformák vagyunk? Idris Elba (Prometheus) a parancsnoki szerepében piszok jó. Mindent megtesz azért, hogy kellően utáltjuk.

Cary Joji Fukunaga (Törvény nevében sorozat) filmje igen nyersen és egyszerűen mutatja be valójában az egész kontinensen zajló pokoli népirtást. Egy olyan háborút, amelynek sosem lesz vége. Az emberi élet vajmi keveset ér. Hatásvadász jelenetek nélkül forgatott, meglehetősen véres, nem átlagos nézőknek készült alkotás. A képi világa zseniális. A zenéje tökéletesen passzol az egész drámához. Mint ahogy a bevezetőmben kezdtem, azzal is szeretném lezárni. Örüljünk annak amink van és ne veszítsük el.

Nehéz azon gondolkodnom, kinek is lehetne jó szájízzel ajánlanom ezt a filmet, mert nem könnyű darab. Persze, moziban biztos nem lesz, ezért nem kell attól félni, hogy erről beszélnek majd az emberek, pedig lehet, hogy kéne. Bár kizárt, hogy sok embert érdekelne és én sem akarok álszent lenni. Az biztos, érdemes megnézni, de ne szombat délután a gyerekekkel és a nagyival.

75%

Tátom a szám, mint paraszt a lukas almára. Csak jönnek a jobbnál jobb filmek (The Revenant, az Aljas Nyolcas, Carol) és kapkodom a fejem. Igen erős a felhozatal év végére, hogy mindent betudjanak passzírozni az Oscar gálára. Apollo Creed nevére ugye sokan emlékeznek? Tuti, hogy nem. Talán, ha azt említem meg, hogy Rocky az első filmben tőle kap ki a film végén, így már sok embernek beugrik. Vagy továbbra sem. A lényeg, hogy én tudom, hogy ki ő. Stallone visszatért immár a hetedik résszel, amit igazán nem is neveznék már Rockynak.

1998-ban a tizenéves Johnson Adonis (Michael B. Jordan) éppen egy javítóintézeti magánzárkájában ücsörög folyamatos agresszív viselkedése miatt, amikor egy napon édesanyja felkeresi őt és elmondja az igazat édesapjáról. Felvilágosítja, hogy az apja a híres világbajnok bokszoló Apollo Creed, aki még a születése előtt meghalt. Anyukája magával viszi és a pazar hagyatékból szépen felneveli a srácot. Anyai intelmek ellenére azonban Adonis nem bír nyugodni, az ereiben az apja vére csörgedezik, ezért titokban átjár Mexikóba bokszolni. Mivel profi bokszoló szeretne lenni, neves munkahelyén éppen az előléptetése előtt felmond. Elutazik Philadelphiába felkeresni apja legyőzőjét, Rocky Balboát (Sylvester Stallone), hogy segítse őt profi bokszolói karrierje elindításában…

Ismét egy boksz film, mely igazából ismét nem nyújt semmivel sem többet a hasonló témájú filmeknél, de mégis ég és föld a különbség. Legalább is számomra. Rocky egy fogalom, annak ellenére, hogy ez a film már a Creed címmel inkább már egy új franchise kezdetét célozza meg. Egy új generációról készített, újból felépített „Rockysztori”, mint amit manapság a Star Warsnál tapasztalhattunk. Régi szereplők felváltása újakra mai köntösbe bújtatva, kicsit felpörgetve, kiszínezve, de mégis a légkörét megtartva. Engem a mai napig mindig kiráz a hideg, ha meghallom a zenéjét, vagy amikor az első részből a jeleneteket meglátom. Rocky egy szimbólum a ring világában, akinek szép „temetés” jár. Ez a film megteszi a ravatalozást és egy új vonal kezdetét irányozza be.

Annyira egyszerű a sztori, hogy kár igazából róla sok mindent írnom, szinte az első rész újrajátszása, vagy ahogy az idegen nyelvű villogásommal élve közzétehetném: rebootolása. Szinte. Ami azért lehet baj, mert semmi újat nem hoz, de nekem inkább örömöt okoz, mert az első rész legalább még a szívemhez közel is áll. Van egy fiatal srác, aki profi bokszoló szeretne lenni. Céljai eléréséhez azonban a legtökéletesebb edző szükséges. Ki lehetne ebben a legjobb, mint a porosodó Rocky Balboa. Felkeresi ezért őt a saját bárjában, hogy vállalja el és készítse fel a profi boksz világára. Persze nem megy ez már oly könnyedén, hiszen az öregedő főhősünknek már bizony a temetőbe is nehéz kijárnia meglátogatni elhunyt feleségét, Adriennt, nemhogy edzéseket vezényelni ifjú titánunknak.

Stallone szétbotoxolt arcával, karikás szemeivel, festett hajával olyan, mint egy karikatúra, nem tudok mást írni róla, szörnyen néz ki. Talán az Olasz Csődör dünnyögő hangja, ami egykoron emlékeztet önmagára. A nem annyira jó látvány mellett azonban az emberi oldala mindent megszépít. A szövege, a naiv tekintete a technika vívmányaira igazán könnyfacsaró és megmosolyogtató (Felhő ugyebár). Már másképpen áll a dolgokhoz, és ez egyáltalán nem titok. Az edzéseket már szinte nem tudja egymaga levezényelni, hátsó sorból mondja az instrukciókat. Mindenben egy kicsit direkt háttérbe vonul és előtérbe kerülnek az új dolgok, persze összekeverve a régiekkel.

A korábbi sok részt megélt edzőterem fényesre van suvickolva és nem kicsi ráncfelvarráson ment keresztül, már nem az a terem, ahol végignéztük Rocky felkészülését. Az edzések viszont a régiek, amit a mai fiatalok csak most látnak először, az már nekünk „öregeknek” rutinból megy. A klasszikus iskola edzései, ugráló kötelezés, futás az utcán és a régi nagy titkos fegyver a gonosz ellen, csirkefogás az ólban. Amúgy nem tudom, hogy ez miért olyan nehéz tevékenység, de biztos így van, na persze nem is én akarok profi bokszoló lenni. Látszik Stallonén, hogy újra élvezi az egészet, az öröm az arcára van írva, hogy ismét Rocky lehetett, ami megteremtette számára a hírnevet és ez átjön az egész a képernyőnkre.

Hajtja őt a vágy, hogy küzdjön valamiért és valakiért, hiszen szinte mindenkijét elvesztette már, feleségét, barátait és a fiával is ritkán találkozik. Jókor jön a lehetőség, hogy megmutassa ismét azt, amiért egész életében küzdött. Persze, van még egy dolog, amit most nem írok le, bár az is kitalálható. 1 óra 20 percnél folytak ki az első könnycseppek, aki látta a filmet, az tudja miről beszélek, és az tudja ezt átérezni, akivel történt már hasonló a családban. Mindkettőjüknek megkezdődött a harc, az öreg viszont látott már ilyen harcot és általában nem a küzdők nyerik meg. Itt volt először olyan érzésem, hogy ezt a filmet megnéztem volna bokszmeccsek nélkül is. Na, eleget írtam már Rockyról, pedig ez a film immár Creedről szólna, de róla meg inkább nem írok, mert az meg a filmben van! Az meg már az élmény elvételére menne.

A filmben 1 órát kell várni az első komolyabb meccsre, kíváncsi voltam a bokszjelenetekre, de semmi okom nincs panaszkodni, a látvány a ringben pazar és izgalmas. A felerősített kesztyűcsapás hangok ismét a régiek, de talán még így élvezetesebb is, mint csak a susogást hallgatni (mint pl. a Mélyütésben). Az első öröm visszaadása olyan jó érzéssel tölti meg az embert, mintha maga is a ring körül szurkolt volna. Azért ilyenkor lehet, majd a profi szakértők nem értenek egyet, de én, mint mezei néző előredőlve izgultam.

Michael B. Jordan (Fantasztikus négyes) remekelt a filmben, mindent megtett azért, hogy esetleg egy picit is háttérbe szorítsa Stallonét, de nem ment neki. Lehetetlen. Nagyon jó, de ez Sly filmje még mindig, annak ellenére, hogy más a címe. Jelölik is 2016-ban Golden Globe díjra, mint a legjobb férfi szereplő. Bármennyire is a külső már nem a régi, az egész pasi mosolyogtató és emberi. Olyan egyszerűnek tűnik az egész, de mégis nehéz az egész, lehet, hogy elszállt felette az idő. Kívánom, hogy játsszon még sok jó filmben, mert szeretem nézni. Tessa Thompson (Selma) játszotta Creed barátnőjét, érdekes volt, nem tudom igazából hova tenni. Róla is szólt a film, de mégsem az igazi. Nem tudom.

Ryan Coogler (A megálló) a rendezője és forgatókönyvírója egyben ennek a filmnek. Az eddiginél is nagyobb szobrot állított fel Rocky emlékére. Visszatért a gyökerekhez, hogy a mai popkorngeneráció is megismerje az alapokat, melyek egy legenda megszületéséhez kellettek. Semmi extra nincs hozzátéve az eredeti sztorihoz, amelyek szereplői csak a bőrük színében különböztek. Ha most ez valakinek kevés, az-az ő baja, legfeljebb kihagy egy jó filmet. A rendezésre, a fényképezése és a zenéjére nem mondható semmi rossz. Bár az utóbbi néha túlzottam monumentálisnak akart tűnni. Az egyik soundtrack nagyon bejött nekem, igaz nem hallhatjuk sokáig. Szeretem alapvetően a sportfilmeket, különösen azokat,amelyek egy kicsit túlmutatnak önmagukon. Az egész film nagyon közel állt hozzám ezért végtelen szeretettel meséltem róla. És nem szégyellem, hogy a végén patakokban folyt a könnyem.

Mindenképpen ajánlom megnézésre, és nem csak a hű rajongóknak. A film kétharmadát nem a boksz teszi ki, szóval, aki csak az miatt szeretne beülni, hogy egy bunyós filmet nézzen, nem ez a film lesz a nyerő.

80%

Szép dolog a szerelem. Különösen akkor, ha azonos neműek között történik. A másságról készíteni filmet nem mindig kifizetődő téma, de annál hálásabb a nagy fesztiválok hamvasszőke hajú zsűrijének szemében, hiszen nagyon szeretik mindenféle díjjal elhalmozni őket - vödröket megtelítő nyálcsorgatásuk közepette. Nincs ez másképpen most sem, mivel Patricia Highsmith regényének filmadaptációjában szereplő kisasszony is megkapta érte az Arany szobrocskát Cannes-ban.

A 20-as éveiben járó Therese (Ronney Mara) 645-ös számú beosztottként dolgozik egy Manhattani bevásárlóközpontban, eladóként. Jobb életről való álmodozásai közepette kis piros mikulássapkájában modellvasutakat ad el a játékrészlegen a téli ünnepek közeledtén. Ott találkozik az igazi dámaként szédelgő, szőrmebundájában tökéletes feltűnést keltő, nagyon vonzó Carollal (Cate Blanchett), aki éppen a négy éves kislányának szeretne ajándékot vásárolni karácsonyra. Az áruházban egy szempillantás alatt a két nő között szikraként robban fel valami különös mámoros fény. Carol egészen véletlenül ottfelejti a kesztyűjét és innen már csak egy lépés egy újabb találkozás megszervezése. Ez után amilyen szép, olyan fájdalmas utazás veszi kezdetét minkét fél részéről…

Nehéz lábakkal álltam fel a film után, és nem azért, mert végig rajta ültem és elzsibbadt, hanem bármennyire is hihetetlen, de ez a film eléggé meghatott, annak ellenére, hogy nem vagyok oda a másságot bemutató filmekért, bármennyire is szépen vannak adagolva számunkra. Bár még így is inkább nézem a női erkölcsöket másként bemutató mozifilmeket, mint hozzám azonos neműekről készült simulékony alkotásokat. Úgy érzem, hogy ez a film több témájában is feltéphet elfelejtett sebeket.

Az egyik téma a szerelem. Nincsenek véletlenek, előbb-utóbb eltalál minket Ámor nyila, de ha nem vigyázunk rá, hamar véget is ér. Mint egy körforgás. Amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan távozhat is. A szakításnál az ember csak hálás lehet azért, ha előbb következik be és nem később, mikor már mélyebb és fájdalmasabb. Bár igazából az eredmény ugyanaz, egyik sem jobb, különösen a vesztes félnek. No, de mi van akkor, ha minkét fél veszít? A másik a gyerek, bár tehettem volna ezt inkább az első helyre. A legkényesebb téma, hiszen az egyik legszebb és legcsodálatosabb érzés, mikor a nyakunkba ugranak, és azt mondják, hiányoztál, szeretlek. Az élet értelme. A harmadik téma a válás. Hogyan tudod úgy megoldani, hogy gyereked az ártatlan tiszta gyerekkori boldogságából ne veszítsen el semmit, ne sérüljön szegény, hogy mindig lásd a szemén azt az örömöt, hogy van apa, van anya, még akkor is, ha ők ketten már nem tehetik azt, hogy egy időben, egy helyen legyenek vele. Na, nem csaptam át pszichológusba és nem is szeretnék az lenni, de azért gondoltam leírom, mivel elég sok ember beleesik abba a hibába, hogy saját érdekét veszi figyelembe, ahelyett, hogy figyelné mi is azaz önzetlen érdek.

A két nő szinte mindenben egymásnak ellentéte, ellentétes körökből, társadalmi rétegből, erre mondják az emberek a szokásos közhelyet és nem azt, hogy a borsó meg a héja. Amit most csak azért sem írok le, mert piszok nehéz kitalálni. Az helyszín az 1950-es évek New Yorkja, ahol azért még nem igazán volt elfogadott dolog a saját nemünkhöz való vonzódás felismerése, beismerése, és esetleg megtapasztalása. Terese a film elején szinte meglepődik magán, hogy mi is ez az új érzés, amely megszállta őt. Küzd magával, hiszen nem tudja hova tenni érzéseit. Hallott már ilyen emberekről, de nem tudja kik azok. Elmondása szerint, hogyan tudhatná az ember, mi a rossz, mikor mindenre csak igennel tud válaszolni. Remeg szinte a keze a tudatlanság érzésétől, a kíváncsisággal átitatott vágytól. Az se érdekli, hogy barátja megkérte már a kezét és bombázza őtrendületlenül, de mégsem akarja beadni derekát, és még a megspórolt pénzéből történő Európai utazás gondolata is már a múlté. Hiszen már mást akar, másvalakit szeretne maga mellett látni. Carol, mint ahogyan korábban is írtam, pont az ellentéte, a megtestesült határozottság, aki mindig tudja, mit tesz, mivel nem először csinálja. Férjével házassága tönkrement már, éppen válófélben vannak Carol korábbi kapcsolata miatt, aki szintén nem férfi volt. A mássága miatt elég egyértelmű a gyerekelhelyezés a bíróságon, láthatósági végzés a tárgyalásig, ami majdhogynem kivégzés számára. Vitázik is a férjével rendületlenül, aki viszont szeretné a családot újra együtt látni, bármennyire is megalázó számára.

A filmben vannak apró és finom jelenetek, nézések és érintések. Apró vállsimogatások, kéz érintése asztal felett, piciny célzások, melyek arra utalnak, hogy több van a két szereplő között, mint barátság. Jelenetek, melyben a néma csendben is megfagy a levegő. Később persze bekövetkezik a férfinézők szívét megdobogtató intimebb rész is, melyet csak egy szóval tudnék leírni, izgató. Mármint annak, aki szeret két női testet egymás mellett látni, egyéb dolgot le sem írok. Aki esetleg nem akarja az egész filmet végignézni, az nyugodtan pörgessen 1 óra 18 percig. Azért senki ne várjon olyan filmet, olyan jeleneteket, mint az Adéle élete (Blue Is the Warmest Colour) című filmben volt, ami korábban szintén éppen Cannes-ban tarolt, hasonló beállítottságú szereplőinek köszönhetően. A film végén, az utolsó képkockán fellelhető örömöt szeretném látni én is egyszer magamon.

Azért megjegyezném, annak ellenére, hogy megragadt az utolsó kép bennem, hiányérzetet adott a film. És nem is érettem jó pár dolgot már a kezdő képsoroktól. Az egyik leglényegesebb, amit nem, hogy miért pont Thereset választja ki Carol? Még ha azt mondhatnám róla, hogy egy átütő szépség a kis sapkájában, de nem. Olyan volt, mintha tökmindegy kihez ment volna oda, csak a lényeg legyen meg, hogy valakit elcsábítson. Carollal bármennyire is szerettem volna, nem tudtam igazából szimpatizálni. Ott van, hogy küzd a lányáért, de mégsem adja ezt vissza a film. Vesz egy játékot, amivel igazából ő saját maga játszik, hol van a kislány, akiért odavan? És még sorolhatnám, de nincs kedvem leszólni, mert alapvetően tetszett, de mégis kevés.

Mindkét női szereplő félelmetesen jó, az egész film szinte teljesen rájuk épül és ők viszik el a teljes filmet a hátukon. Rooney Mara (A tetovált lány), amennyire szürke kisegér, annyival színesebb egyéniség. Cate Blanchett (Benjamin Button különös élete) a film felétől mintha átvenné az egész irányítást. Tündököl a filmben és mindenkit háttérbe szorít. És a nézése, hát, felejthetetlen. Kyle Chandler (A Wall Street farkasa) a férj szerepében a két hölgy mellett szinte eltörpül. Bár gondolom ez is volt a terv, hogy ne legyen meg a férj-feleség közötti összhang - mivel éppen válófélben vannak -, de ha kettőjük közötti nagy szerelmet kéne elképzelnem, akkor inkább maradjon a kisasszonnyal. Hozzáteszem, valahogy megértettem a pasit, kicsit sajnáltam, mert nem lettem volna a helyében. Persze, csak kicsit. Sara Paulsonnak (12 év rabszolgaság) volt még egy kisebb mellékszerepe, mint Carol barátnője, de igazából csak a kis kocsmában töltött Theresevel folytatott párbeszéde fogott meg.

Todd Haynes (Távol a mennyországtól) rendező igazán elegánsan finom filmet készített két nő barátságáról, szerelméről. Nincsen benne annyi intimitás, mint amelyet úgy nagyjából „elvárna” az ember, ebben a filmben inkább az apróbb részletek fogják meg az embert. Az 50-es éveket hűen visszaadó korabeli díszletért, jelmezekért csillagos ötös jár, nagyban hozzájárul ehhez a visszafogott, de mégis szikrázó hangulathoz, melyben néha a csend többet jelentett, mint a felhangzó zene, ami amúgy csodaszép fülbemászó zongora szinte végig. A fényképezése érdekes, a néhol látható szemcsés képek remek megoldások a régimódiság visszaadására. Senki ne várjon pörgős filmet, lassú tempójú, ami hagyja az embert kiélvezni a látottakat. Erről a filmről rengeteget lehetne még írni, nagyon sok mindent. Engem elvarázsolt egy kis időre, és csak utána kezdtem el egy kicsit gondolkodni azon, hogy valójában tele van olyan dologgal, ami nagyon sok embernek bizony nem fog tetszeni.

Persze én is a mozi híve vagyok, de most azt írom, hogy ezt a filmet érdemes otthon megnézni, hogy még véletlenül se zavarjanak meg a melletted ülők egy jó kis pattogatott kukoricacsámcsogással. Romantikus filmek kedvelőinek mindenképpen ajánlom, régen néztem hasonló filmet meg, és senkit ne tántorítson el a témája, amit azért ma már könnyebben viselünk el, mint abban az időben lehetőségünk lett volna.

75%