Immár három név alatt futó Angelina Jolie Pitt szerintem körülbelül háromszor jobb színésznő, mint rendező. Sikerült a harmadik filmjével is vakvágányra futnia. Tavaly egészen az Oscar gáláig jutott Rendíthetetlen című filmjét sem szerettem igazán, bár ezzel nem voltam egyedül amúgy, nehogy szó érjen azért, hogy előítéletetekkel viseltetek iránta. És ezzel a filmmel sem lett a kedvencem, pedig majdnem akartam.

A new york-i elithez tartozó, boldogtalanságban szenvedő Roland (BradPitt) és Vanessa (Angelina Julie) művészházaspár a forgatag elől elmenekülve egy francia kisváros tengerparti hoteljében talál menedéket. Roland író, aki alkotói válságban szenved, az ötlettelenségét távol a tömegtől szeretné visszakapni. Vanessa egykoron ünnepelt táncosnő volt, aki jelenlegi depressziójával nem tud mit kezdeni. Mikor a szomszéd szobába ifjú nászutas házaspár érkezik, Vanessa egy asztal mögötti lyukon keresztül figyeli minden napi boldogságukat. Kezdetben terápiának bizonyul a kukkolás, de mikor ráébred arra, hogy más emberek mennyi örömöt tudnak egymásnak okozni, neki meg nem adatik meg, veszélyes játékba kezd…

Borzasztó volt. Ez a film kb. annyira volt érdekes, mintha a tv monoszkópját bámultam volna este. Annyira kötött le, mint a szita az átfolyó vizet. Nem értem én ez a nőt, hogy miért akarja ezt a művészvonalat erőltetni, mikor annyira messze van a nagy elődök tudásától. Elismerem, mint színésznőt, de nem tudom, miért azt az elvet vallja, hogy ami nem megy, azt erőltesd.  Az valahogy átjött (olvastam valahol), hogy a családján belül történt hasonló dolog, mint amit a film tartalmazott, de ennek az álművészkedő megvalósítástól kirázott a hideg.

Mert miről is szól a film? Mi is történik benne? Két ember szenvedése, akik kétfelé mennek minden egyes nap. Az egyik jobbra veszi az irányt a szállodából, a másik balra. Az egyik korán kel és későn fekszik, a másik meg pont fordítva. Roland és Vanessa 14 éve házasok -bár már egyikük sem emlékszik az évforduló napjára -, egykoron ünnepelt sztár feleség, sikeres író férj és egy elhidegülést okozó titok, amely a film végig megfejtésre vár. Ennyi. Ezen kívül, amit kapunk, az valami olyan szörnyű unalmas valóság, mintha egy sivatagon keresztül sétáló embert kellene egész nap bámulnom. Szeretem a lassú filmeket, amelyeken lehet gondolkodni, a kimerevített panorámaképeket, melyek oly csodálatosak, de itt maximum Angelina meztelen felsőtestén tudtam a szemem legeltetni. Mondjuk azon speciel elég sokat, mert a filmet,ha másért nem is, ezért érdemes nézni. Sosem meztelenkedett még ennyit egy filmen, de hála az égnek változtatott szokásain.

Vanessa egész nap többnyire a plafont bámulja felrakott lábakkal, vagy a tengert nézi, majd ismét a plafont bámulja és végül újra a tengert. Miután rájön, hogy lukas a fal, változtat napi teendőin és akkor már beveszi a másik családot is a napi rutinfeladatai közé. Hja, néha napozik is, olvas a teraszon közben, szigorúan csak a lábát napoztatva, esetleg rágyújt egy cigarettára az ablakban, és közben sír valamin, amiről a fátyol csak később hullik le. Néhanapján lemegy a tengerpartra is, ami igazán jól néz ki, azt el kell ismerni. Talán, ha többet mutatják a helyszínt, jobban is érdekelt volna az egész.

Roland viszont minden nap a helyi kocsmában ül. Korán megy már, hogy legyen helye, és ő legyen az első, aki gint kér reggelire. Annyi pénzt otthagy, hogy a tulaj a következő évben újabb emeletet ráhúzhat a krimóra csak az ő pénzéből. Nyitástól kezdve iszik, és hulla részegen megy haza, néha okádik egyet és úgy próbál közeledni feleségéhez, mintha aznap kapta volna el a mámor nyila. Beszélgetést csak a kocsmárossal folytat, aki megfelelő hallgatóságnak bizonyul számára, mivel két magányos fél egymásra talál hamar. Vele osztja meg bölcsességeit, miközben a születendő regénye fölött merengve tolja magába a whiskyt.

A két félt csak a közös leskelődés hozza össze, amiről persze a szomszédok semmit sem tudnak. Úgy látszik, egy megfelelő kukkolás és némi pia elfogyasztása tökéletes terápiának bizonyul az elhidegülés felmelegítéséhez. Ahogy egyre inkább megismerkednek a fiatalokkal - akik lelkesednek a velük töltött közös programokért-, úgy szabadulnak fel a gátlásaik egymás iránt. Vanessa többnyire a fürdőben, kádban, zuhany alatt dolgozza fel a napközben átélt sokkot. Roland rá is érez erre, majd később ő is a fürdőre fókuszál, majd egymásra. A többi kitalálható.

Csakúgy, mint a filmcsattanója is, hogy tulajdonképpen ezt a sokáig tartó rövidzárlatot mi is okozatta kettőjük között. Két dolog között gondolkodtam, amit végül sikeresen eltaláltam, de többnyire a film végét vártam már. Ami pozitívum volt az egészben, hogy bármennyire is hihetetlen, sikerült megúsznom elalvás nélkül.

Angelina Jolie már korábban is bizonyította, hogy sokkal jobb színésznő, mint egyesek gondolnák. Szerintem tuti. Sajnos valami rossz útra terelte, és bizony ezek a melléfogásai nem tesznek jót neki. Ebben a filmben szerintem borzasztó. Az hagyján, hogy néha úgy néz ki, mint egy felfújható műbaba, de azt, hogy ennyire ne menjen neki valami, rossz leírni. Azonban azt is el kell ismernem, hogy vannak róla egészen jól beállított képek, amelyek viszont kifejezetten tetszettek, és most nem a pucérkodására gondolok. Na és Brad Pitt. Hát őt mindig is kedvelni fogom. El tudom képzelni, hogy mit szólhatott az elkészült mű után. Csak lesz jobb is. Amúgy olyan érzésem volt végig vele kapcsolatban, csak legyünk már túl rajta, és tényleg ne vesszünk össze igazából. Rutinból megoldotta a részeges férjet. Mélanie Laurentre (Szemfényvesztők) sem ezért a filmjéért fogok emlékezni, korábbi filmjei jóval sikeresebbek voltak.  

Mivel a filmet a művésznő rendezte és írta, már nem kívánok sok mindent írni róla. Unalmas, művészieskedő, öncélú magamutogatás.  Lehet kemény szavak ezek, de így érzem. A szép helyszín sajnos nem tudja feledtetni az egészet. A zenéjére egyáltalán nem emlékszem. Nagyon ritkán gondolok egy filmről olyat, hogy minél hamarabb szeretném elfelejteni. Nem volt jó. Ha valaki megkérdezné, hogy mondjak egyetlen momentumot, amire igazán emlékeznék, az - az lenne, amikor a lencsére letett szemüveget Roland mindig visszafordítja, aki látta a filmet, tudja miről beszélek. Az legalább normális dolognak tűnt. Sajnos negatív véleményt a legkönnyebb megfogalmazni. Ezért nem is szeretek olyan filmről írni, mint ez.

Kiknek ajánlanám igazán? Elgondolkodtató. Talán a rajongóknak, akik fanatikusan kergetik mindkét színész filmjét tűzön-vízen át. Vagy esetleg azoknak, akik eret szeretnének vágni maguknak, hogy utána gyorsan bekötözzék, mert van rosszabb is, mint a kivérzés.

50%

Annyira jó érzés felkelni egy film után és azt gondolni, hogy a ráfordított időt nem érezted feleslegesnek. Mikor a film ad valami plusz töltetet, nem csak a lehangolódást, hanem egy jó érzést. Csak ülsz a végén, szól a filmzene, megy a stáblista és csak gondolkodsz, milyen jó az, hogy van lehetőségünk más emberek zsenialitásának köszönhetően pozitív élményekkel gazdagodni. Colm Tóbin regényadaptációjából készült filmet nem véletlenül jelölték több kategóriában is Oscarra idén, köztük a legjobb forgatókönyv díjára. Egy igazi szívhez szóló mese a felnőtté válásról.

Az 1950-es években egy írországi kisvárosban eladóként dolgozó Eilis (Saoirse Ronan) kihasználja a New Yorkban élő ismerős pap ajánlatát és hátrahagyva anyukáját, testvérét, barátait, átköltözik az óceánon túlra Brooklynba. A kezdeti - idegen ország okozta - megpróbáltatások után egyre jobban érzi magát az új életében. Munkáját becsülettel végzi, sikeres az iskolában, barátokat szerez és még a szerelem szele is megcsapja Tony (Emory Cohen), egy olasz melós srác személyében. Otthon maradt családjával levelek útján tartja a kapcsolatot, egészen addig a pillanatig, míg egy tragédia hírére haza kell utaznia. Abba a városba, abba az otthonba, ami már megváltozott számára, mióta elment. Hazaérkezése után szinte minden dolog, minden kis jel maradásra készteti, és mikor megismerkedik Jimmel, (Domhnall Gleeson) a gazdag ír sráccal döntésre kényszerül….

Egy szív, két szerelem, egy haza. Ezt hirdeti a film bemutatója. Biztos átélték már többen ezt az érzést, amikor válaszút elé állunk. Mit szeretnénk? Múltat, jelent, jövőt. Szép film volt. Engem elvarázsolt, magába szippantott két órára teljesen. Ilyen filmeket szeretek, amelyek tényleg melegséggel töltenek el. Az egész film egy válaszút keresése, amely meghatározza a jövőnket. Menni vagy maradni a szerelem mámoros tengerén átúszva országok között. Ez elég giccsesre sikeredet, pedig a film nem az. Kellően drámai és néha egészen vicces. Ezért is mondják azt, hogy szinte minden vígjáték egyben dráma is, vagy valami ilyesmit.

Mostanában úgy látszik, hogy a filmeket kettévágják és két részletben, két bekezdésben lehet beszélni róluk. Ez a film is szinte percre pontosan két félidőnyi ellentétes periódusból áll. A kinti újvilág és a régi haza közötti ellentétek összehasonlításából. Persze nem a földrészek közötti különbségek megfigyelése benne a mérvadó, az amerikai álom okozta sokk, hanem a főszereplőnk felnőtté válásának történetének lassú virágzása. Ahogy haladunk télből - tavaszba, majd a nyárba, úgy nyílik ki Eilis is Brookyln hömpölygő forgatagában.

Mert a szürke kisvárosi életből betoppanni a nagyvárosi életbe és beilleszkedni, még akkor sem lenne egyszerű, ha főszereplőnk személyisége valami vagány lányból lenne összegyúrva, hát még amikor ennek pont az ellenkezője. Szerencséjére az albérlet adta lehetőségek, a közös vacsorák az ott lakó lányokkal és főbérlővel (aki isten a filmben), oldják kisasszonyunk merevségét. Annyira, hogy hamarosan szinte az egyik legkapósabb menyecske lesz a hétvégente megrendezésre kerülő ír táncházban. Itt ismerkedik meg az olasz sráccal, akinek folyamatos udvarlásának Eilis csak nem tudott ellenállni és a szerdai közös mozizásból és a vasárnapi táncolásból hamarosan szerelem lesz. Hála az égnek, ezek a jelenetek egyáltalán nem csaptak át csöpögős vajúdásba, inkább a báj, a humor (pl.: az albérletben eltöltött vacsorák), a kedvesség volt a jellemző. Csak ülsz a film előtt és mosolyogsz. Az olasz srác karaktere, sodró lendülete, nagyon jó ellentéte volt az ír hűvösebb eleganciának, aminek meg is lett az eredménye. Első félidőnek ezzel nagyjából vége is.

A második rész talán még érdekesebb is, mint a Nagy Almában eltöltött idő. Kicsit komorabb, összetettebb és nemcsak a bekövetkezett tragédia miatt, ami hazahívta őt. Eilis már megváltozott, érettebb, nyitottabb. Másképpen látja Írországot, és őt is a másképpen látják szülővárosának lakói. Mint egy felvilágosult nő, úgy járkál közöttük, aki után megfordulnak és összesúgnak az emberek. Az anya, a barátnők, az új barátok, új lehetőségek mind gondolkodásra késztetik, ér-e annyit az a szerelem, amely a tengerentúlon várja őt. Tényleg ő az igazi? Dicsérete legyen a filmnek, hogy a két világ közötti őrlődésének eredményét, azt, hogy merre is halad tovább az útja, egészen a film végéig nem tudjuk kitalálni, de azért a véleményünk megvan és szorítunk neki. A film lezárását szintén nagyon jól oldották meg, egy pillanatig sem tartott tovább a kelleténél és nagyon szép volt.

Saoirse Ronan (Komfortos mennyország) kisasszony nem véletlenül lett az idei fesztiválszezon egyik meghatározó főszereplője. Simán be is került idén az Oscar 5 legjobb színésznője közé. Bár a mostani, 2016-os mezőny nagyon erős volt és nem nyerhetett (mert volt nála jobb), de ebben a filmben végképp bebizonyította, hogy ténylegesen felnőtt a nagy sztárok közé. Kedves, őszinte, szerethető szerepet kapott és játékával emlékezetessé teszi a filmet. Mellette nagyon szerettem még Emory Cohent (Túl a fenyvesen), aki annyira törte az angolt, hogy öröm volt hallgatni. A főbérlőt alakító Julie Walters és a kis társasága szinte mindig mosolygásra késztetett. Nem tudnék senkiről rosszat mondani.

John Crowley (Behálózva) rendezőnek Nick Hornby (Egy lányról) kiváló forgatókönyvéből sikerült egy nagyon szerethető, megrendítő, szellemes, szívszaggató, romantikus drámát készítenie, melyet tényleg nem alaptalanul jelöltek számtalan díjra. A legjobb az egészben, hogy ezt a filmet szívesen nézheted meg a barátaiddal, a gyerekeddel, a szüleiddel és szinte minden korosztállyal, akik fogékonyabbak a régi vágású filmekre. Hiszen a korbeli díszletek, a szereplők, a párbeszédek, az operatőri munka a film zenéje elvarázsol az elejétől fogva. Olyan mintha egy felnőtt mesét nézne az ember egy migráns lány felnőtté válásáról. Azért is írtam, hogy mese, hiszen azért a bevándorlók helyzete, beilleszkedése nem ennyire egyszerű egy idegen országban hátszél nélkül. Persze lehet szerencsésnek születni, de ez a ritkább eset. Néha kicsit lassú és csendes a film, de mégis visz előre, mert tökéletesen működik. Megemlítem még, hogy a Rotten Tomatoes-on igen magas százalékon áll, hiszen a 97%, bizony nem kevés. 

Romantikus filmek kedvelőinek feltétlen ajánlom, de nem csak a gyengébbik nem képviselőinek. Kár, hogy ritkán érkeznek hasonló alkotások. Nagy kár.

80%

Igaz történeten alapuló ellenszenvet és dühöt kiváltó, felkavaró film, olyan állatokról, akik gyerekeket használnak perverz játszadozásaikhoz. 2001-2002 években a Boston Globe napilap Spotlight oknyomozó rovatán dolgozó kis csapat felbolygatja a világot, mikor leleplező riportsorozatot készít a katolikus egyházban büntetlenül ténykedő pedofil papokról. Összegyűjtött bizonyítékaik alapján feltárt nyers valóságot már az egyház felső vezetése sem tudta eltussolni. A film nélkülöz mindenféle mellébeszélést, manipulációt, hatásvadász dolgokat, melyek elterelnék a figyelmet a tényleges mondanivalójáról. A sodró lendületű és magával ragadó alkotásban az a legjobb, hogy tényleg a feldolgozott téma a főszereplő, és nem az amúgy kiváló alakítást nyújtó remek színészek. A Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams, Liv Schreiber, John Slattery, Billy Crudupt társaság közül nehéz lenne kiemelni bárkit is, hiszen olyan beleéléssel adják vissza mindnyájan az újságírással együtt járó szakmai elkötelezettséget, hogy mi is egyként összeszorított kézzel ülünk és drukkolunk nekik az igazság kiderítésében. Nincsenek benne sírások, nagymonológok, nincsenek benne fordulatok, de mégis lebilincselő az egész. Sima, natúr és fájdalmas, mint a köztévé adása. Tom McCarthy (A látogató) filmje ténylegesen megérdemelte az Oscar – díjat. Le a kalappal előtte. Egyetlen negatívum, hogy a végét túl gyorsan sikerült lezárni, kicsit kevésnek éreztem a záró képsorok utáni feliratokban történő leírást. Ennyi.

85%