Filmrajongók számára 2014. január igen jó hónap volt. Szinte egymást érték a jobbnál - jobb filmek. Csaknem minden hétre jutott egy-egy olyan alkotás, ami után egészen boldogan álltam fel, mivel hasznos időtöltésnek tartottam a megnézését. Az alábbi film is igen a szívemhez nőtt, hiszen nem csak a rengeteg sztárt felvonultató stáblista okozott örömöt, hanem a lassan csordogáló története is.

Russel (Christian Bale) és öccse, Rodney (Casey Affleck) szebb életről álmodoznak, egy olyan ingerszegény gyárvárosban, ahol az égvilágon nem történik semmi, azon kívül, hogy az emberek dolgozni járnak a helyi acélüzembe. Russelt egy napon ittasan balesetet okoz, amiért négy évre lesittelik. Szabadulása után szeretné a saját és öccse életét is rendes kerékvágásba terelni. Rodney, míg a testvére a sitten ült, katonaként Irakban töltött szolgálatot. Visszatérve a háború megváltoztatta és már nem ugyanaz az ember, mint aki előtte volt. Nem találja helyét a világban, dolgozni nem szeretne, ezért illegális ökölharcban próbálja leküzdeni félelmeit és tartozásait. Mivel szeretné a helyi kocsmatulajdonosnak és bukmékernek John Pattynek (Willem Defoe) tartozását visszafizetni egy utolsó bunyó megszervezését kéri északkelet kegyetlen bűnözőjének Degroat (Woody Harrelson) bevonásával, akinek viszont Petty tartozik……

Olyan lassú folyású, mint egy kis patak csörgedezése a hegy oldalán, mely szépen lassan marja a saját medrét. Nyomasztó, kemény, nyers, fájdalmas nézni annak, aki nem alszik el alatta. Nyugtalanság a nyugalomban, mikor semmi nincs csak kilátástalanság. A remény hal meg utoljára tipikus példája. Mit lehet olyan filmről mondani, mikor Eddie Wedder fájdalmas énekhangja már az ötödik percben megszólal? Csak annyit, hogy kegyetlenül jó film.

Csendes nyugodt, tipikus amerikai hegyi kisváros, ahol az emberek alig lézengenek az utcákon, akkor is vagy a kocsmába vagy a munkába menetelnek. A szépnek nem nevezhető városról készült képeket csak a háttérben füstölgő gyárak kéményei teszik még rondábbá. Sok pozitív inger nem éri az embereket, felkelnek, robotolnak és hazamennek. Ebben a háttérben helyezkedik el a két testvér különös kapcsolata. Bale az idősebb, nyugodtam, megfontoltabb, aki már családot szeretne, csendes, keveset beszél, gondolatait is inkább a tekintetéből tudjuk. Affleck ennek pont az ellenkezője. Hangos, indulatos, robbanékony, aki a háború következményeit nehezen tudja feldolgozni, mivel az átélt borzalmas képek örökre bevésődtek a fejébe. A feszültség levezetésére szolgál az illegális ökölharcban való részvétele is, nem feltétlen a tartozásainak kiegyenlítésére. A két testvér között az egyensúly egyáltalán nincs meg, csak a testvéri kötelék, ami szoros összetartja őket, mivel csak magukra, egymásra számíthatnak.

Ezt a köteléket rombolja szét a végtelenül ellenszenves figurának beállított Harrelson, mikor nagyon szemét és kegyetlen módon elbánt a fiatalabb testvérrel, aki viszont szinte kereste a mennyországhoz való utat. Balenek ezek után kell választania, hogy a saját szabadsága, vagy a saját feje, saját igazságszolgáltatása útjára lép, és figyelmen kívül hagyja a rend őrét. Ez után érkezik el az a pillanat mikor a jó fiú összecsap a rossz lélekkel, a dühöngő narkós őrülttel, amit el lehetett volna rontani klisékkel, de ez a film most bizonyt másból állt. Az idősebb testvér mindent elvesztett, ami számára fontos volt és ezt a reménytelen helyzetet csak egyféleképpen tudja feldolgozni, úgy ahogyan magunk is tennénk a helyébe.

A film tele van olyan jelenettel, amit szinte azonnal torkomba ragadt a gombóc. Mikor Bale a hídon találkozik volt párjával Lenaval, és tudatosul benne, hogy végképpen elvesztett minden. Az a lemondás, ahogyan minden jót kíván a volt párjának szívszorító párbeszéd volt, az ember szíve megszakad. Fájdalmas volt nézni. De ott vannak a remek párhuzamos síkon futó részek is, mint mikor Bale az apja barátjával, Reddel szarvasra vadászott, miközben az öccse az utolsó meccsére készül. Zseniális, ahogyan az élet és a halál közötti párhuzamot összemossa. Vagy mikor Harrelson belövi magát, miközben a kommandós egység rohamozza a házat, remek rendezői megoldás.

Aki a végére hatalmas akciójelenetre számít, az csalódni fog, mert – mint mondtam – nem egy szokásos film. Ezt a részt nem véletlenül elnyújtott, adnak elég időt gondolkodni, hogy mit tennék mi a főszereplőnk helyében. Szerintem sokunk azt, ami a filmben is történik. Bár ezekre a morális kérdésekre nem biztos, hogy elsőre jól válaszolnánk. Vajon mi meddig mennénk el? Szolgáltathatunk igazságot magunk is? Ki tudja. Valószínűleg mikor már körülötted ennyire elcsesződött minden, ennyire reménytelenné válna az életünk, nem biztos, hogy hallgatnék bárkire is, csak az első megérzésemre. Azt hiszem a film után, ha van valakinek kedve, gondolkozzon el rajta csak úgy elméleti síkon egy kicsit, ennyit megér.

Számtalanszor leírtam már, hogy a Sötét lovagunk Christian Bale és Hideg nyomon magánnyomozója Casey Affleck mekkora tehetség. Sőt bátran állítom, hogy az utóbbi simán túlnőtt már idősebb testvérén, bár jóval több filmben láttam mostanában, mint bátyját.  Csak érteném, hogy mit mond, mert annyira tud dünnyögni az orra alatt, annyira szenvedve beszél, hogy nem lehet egyszerűen érteni. Legalább is én nehezen hámozom ki a mondatait. Balere írtam már, hogy minden rá van írva. Nagyon szeretem őt, csapzott zsíros hajú szerepe kimondottan szimpatikus volt.  Nem úgy, mint Woody Harrelsoné (Szemfényvesztők), akinek gonoszsága láttán simán belelőttem volna a képernyőbe. A nyalókás jelenete igazán visszataszító. Belegondolva, hogy 20 évvel ezelőtt forgatta le a Született gyilkosokat, ahhoz képest szinte nem sokat változott. A mellékszereplők, Willem Dafoe (Az orvvadász), Zoe Saldana (Colombiana), Forest Whitaker (Az utolsó skót király), Sam Sephard (Mud) most csak kiegészítő emberek, sok vizet zavarnak, azonban tudjuk, hogy mindegyik akár egy egész estét filmet is elvisz a hátán. Dafoe, ha játszik annak viszont mindig örülök.

Scott Cooper rendező 2009-ben átvehette már az Őrült szív (Crazy Heart) c. filmjéért a legjobb filmnek járó szobrocskát. Ez a film idén most tuti, hogy nem lesz befutó, hiszen nem is jelölték. Azonban szerintem igen is figyelemreméltó. Ridley Scott és Leonardo DiCaprio szponzorálásából készült film nem a szokásos „revenge” filmek táborát erősíti. Borzasztóan lassan halad előre, amire Eddie Wedder zenéje sem segít rá. Még én is majdnem elaludtam rajta, de mégsem aggathatom rá, hogy unalmas lenne. Zseniális pillanatai vannak a filmnek, amiket oxigénhiányos fejünkben, ásítások között is észre lehet venni. Felnyitja záródó szemünk. Az operatőr munka a zene mind első osztályú. A film nem minden embernek fog tetszeni, nagyszerű színészei ellenére sem. Talán másodszori megnézése után még jobban megfogott, van egy nyomasztó hangulata, ami nekem nagyon bejött. Jelenleg az egyik kedvencem. Másmilyen volt, mint a többi. Amúgy kíváncsi leszek, hogyan fordítják majd le a címét magyarra.

Akciófilmre vágyóknak nem igen ajánlom, inkább azoknak, akik szeretnek egy – egy filmben megtalálni azt az örömöt, azt a pillanatot, amiért szeretünk filmet nézni. Én most megtaláltam.

 75%