Kedvenc Miki egér stúdiónk biztosra akart menni, amikor 2011-ben megvásárolta Casey Sherman és Michael J. Tougis 2009-ben megírt, The Finest Hours című könyvének megfilmesítési jogait, amely a múlt évszázad legnagyobb kishajós mentéséről szól. Disneytől kicsit ódzkodik az ember, ha egy izgalmas filmre vágyik, de legalább minőségi kifogással – különösen mostanában - nem lehet vele szemben élni. Az már csak plusz, hogy a filmjük olyan lesz, mint egy allergiásnak a parlagfű mezőn kaszálni, a szem garantáltan nem marad szárazon. Persze ez sajnos visszájára is üthet, de azért bíztam bennük.   

1952 február 18-án az Egyesült Államok keleti partvidékére a történelem egyik legnagyobb vihara csapott le. Cape Cod-nál a nagy sebességű szél szinte végig letarolt mindent, velük együtt a partok közelében tartózkodó hajókat is, köztük az SS Pendleton tankerhajót, amelyet a vihar szabályosan kettétört 20 mérföldre Nantucket városától. Kapitány híján, a fedélzeten maradt közel 30 matróz koordinálását Ray Sybert (Casey Affleck) tiszt vette át és velük együtt a hánykolódó hajócsonk irányítását. A pánikba esett emberek nagy nehézségek árán fogták csak fel, hogy csakis együtt, közösen, összefogott munkával maradhatnak életben. Eközben a szárazföldre Daniel Cruff (Eric Bana) által vezetett massachusetts-i parti őrséghez is eljutott a katasztrófa híre, aki azonnali mentőexpedíciót indított a félbe tört roncs felkutatására. Az éjszaka folyamán egy fából készült, 12 ember befogadására képes mentőcsónak Berni Webber (Chris Pine) kormányzása alatt elindult négy fővel a fedélzetén szinte navigáció nélkül, 30 méteres hullámok között megkeresi a legénység megmaradt tagjait…

És megérte bízni. A nagyfülű stúdió nem biztos, hogy a katasztrófafilmjeiről lesz híres, de ez nem volt rossz. Sőt, mondhatom, hogy nagy magányomban még tetszett is. A természet vs. ember csatájában nem mindig a természet győz. Nem azt mondom, hogy egy kiemelkedő alkotás, de akinek bejönnek a Viharzóna és társai stílusú filmek, azok szerintem nem csalódnak benne. Kicsit lassú, kicsit érzelmes, néhol hihetetlen, de ha valaki is rendelkezik egy kicsi szentimentális hajlammal, annak bizony szívbemarkoló lesz, mert a tőrt lassan nyomja a szívünkbe. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy az emberi bátorság mire képes, hol van az a határ, amit már nem csinálunk meg másokért, hiszen otthon vár a családunk, feleségünk, gyerekünk. Maximális tisztelet Bernie Webbernek és társainak, akik részt vettek ebben a mentésben. Kellenek az ilyen filmek.

A film alapvetően három szálon fut, az egyik izgalmasabb, mint a másik, vagy pont nem. Kinek melyik jön be. A film a parton lévő szerelmi szállal indít, ami annyira feltűnően meg lett vágva, hogy mosolygásra készteti a nézőt (aki figyel erre), olyan gyorsan ugrálnak a térben és időben, mint a Vissza a jövőben szereplői.  Miriam és Bernie ismerkedését mutatja be nekünk, ahol tulajdonképpen arra jövünk rá, hogy a nadrágot a hölgy hordja. Nem is értem, hogy többnyire miért nem szimpatikusak nekem azok a lányok, akik egyből felteszik az I-re a pont és nekiszegezik egy férfinak azt a kérdést, hogy „Elveszel-e feleségül?”… Ezek a részek maximum akkor izgalmasak, amikor kocsival közlekednek a hóesésben, hogy ki ne csússzanak. Persze valakinek a romantikus szálak okoznak örömöt, édes puszilkodás, közös tánc, de itt nagyon lassan indulnak be az események. Később Miriam és Cluff közötti szópárbajok is feszültségekkel teliek, de én azért ezt a feleselést kapitányként két percig bírtam volna. Drámázás későbbiekben is van a parton, de ennyi elég belőle.

A másik szál a szerencsétlenül járt tartályhajó kálváriáját követi végig, amely mértani pontossággal ketté lett vágva. Speciel nem értettem, hogy maradhatott a hajó a felszínen, de nem is vagyok szakértője eme kérdésnek. A lényeg, hogy nem süllyed el és a matrózoknak esélyt adott az életre. Ez mondjuk köszönhető a meglehetősen hallgatag Sybert tisztnek is, aki nem hagyta magára a legénységet és jobbnál jobb ötletekkel navigálta a kormány nélküli tat részt. Ezek a pillantok már kellő feszültséget okoztak, mivel csak néhány órájuk maradt a csonk elsüllyedéséig. Nem csak a tengerbe való fulladás idegtépő, hanem az emberek egymással szemben tanúsított magatartása is, amely ebben a helyzetben azért elég valóságos is lehet. Nehezen fogadták be a tiszt ténykedését, de végül is a szakértelem győzött. Igen érdekes, hogy mekkora technikai tudással rendelkezett Sybert és milyen szerencséjük is volt a mentésig.

A harmadik vonal, amely egy pillanatig sem hagy nyugton, az a Webber és 3 fős legénységének a hullámtörőn való átjutását és a hajó keresését mutatja, amely néhol egészen a hihetetlenség határait súrolja. Az a kis hajó olyan törékenynek tűnik a 30 méteres hullámok között, mint egy hangya a tapír markában. Persze minden legyőzhető, csak akarni kell, és ami nem megy, azt erőltesd, akár az életed árán is. Itt már igazi csatát láthatunk a fokozódó szél és a sötét tenger ellen.  Nem nehéz kitalálni a film végkimenetelét, mégis szorítunk nekik, hogy navigáció nélkül, szintén az emberi tudásra támaszkodva találják már meg azt az elcseszett magára maradt roncsot. Az hogy nem fordulnak vissza és nem adták fel, tiszta őrület volt részükről. Tényleg respect.

A film technikailag egészen hihetően van elkészítve, csak egy-két jelent esetében éreztem azt, hogy kamu, de többnyire teljesen klasszak az effektek. A film sötét, mind a tengeri jelenetek és a parton felvett részek is, bár milyen is lenne, ha már egyszer megtörtént esetet dolgoztak fel, csak nem lehetett fényes nappal. Ezért ajánlott este nézni otthon, mert úgy kigúvad a szemünk, hogy a fejük tetejére is fellátunk majd vele. Elméletileg nem ajánlott 3d-ben sem nézni, mert semmi hatást nem vált ki pont emiatt a sötétség végett.

A szereplők közül nem mondom, hogy megszerettem az ezerarcú Chris Pine-t. Végül is semmi bajom nem volt vele, de az jobban érdekelt, hogy Webberként mit csinált. A filmbeli mátkája, Holiday Grainger sem a kedvencem jelenleg, de sok filmben még nem is láttam. Ben Fostert mindig is szerettem, most is tűrhető volt. Kayle Gallner és John Magaro mellékszereplőként szimpatikusan mutatkoztak be. Eric Bana halványabb a kelleténél, de szerintem ezt csak a szerepe okozta. Casey Affleck-et viszont 3 nap alatt harmadszor láttam és érik neki az Oscar-díj előbb utóbb. Na, nem ezért a szerepéért. A szenvedő hangját már csukott szemmel megismerem, annyira jellegzetes. Ebben a filmben is ő volt fölényesen a legjobb.

Craig Gillespie (Plasztik szerelem) rendező a Disney égisze alatt kihozta ebből a maximumot. Igazán kellemes iparos munka, amely a végére átmegy túlfűtött érzelmekbe. Ez lehet, hogy valakinek gondot okoz, de a filmkészítők részéről elvárható magatartás ekkora hősök esetében. A film forgatókönyvén lehetett volna még csiszolni, talán a vágásokon is, mint amit korábban említettem, de akiket ez nem zavar, semmi kivetni valót nem talál majd. A film zenéje feszült és a végére kellemesen szenvedősen sírós, könnycseppekre késztetős. Örülök, hogy láttam ezt a filmet, bár sokáig nem marad az emberben, de maga a történet igen.

Azoknak ajánlom, akik szeretik a megtörtént eseményeket feldolgozó filmeket, és annak ellenére, hogy tudjuk, mi lesz a vége, mégis végig tudjuk izgulni.

70%

Nehéz dolog manapság valami újjal, egyedivel kirukkolni, és ha összejön, az még nem garancia arra, hogy minőségileg is megüti vagy esetleg átugorja majd azt a bizonyos képzeletbeli határt, ami emlékezetessé teszi. Nagy dolognak tartom, ha mégis sikerül egy filmnek még másnap is belém ragadnia, mint egy fenyőről csepegő viasznak a hajban. Ez a film úgy mar végig, mintha hangyabolyban feküdnél eszméletlenül, majd felébredve csak azt látod, hogy hiányzik a bőröd, mert húsig rágták.

Rocky (Jane Levy), Alex (Dylan Minnette) és Money (Daniel Zovatto) pitiáner bűnözök, akik egy füles után, a nagy summa reményében betörnek egy vak öregemberhez (Stephen Lang). Nem sejtik, hogy az egykori iraki veterán bizony nem adja egykönnyen a biztosítási összegből kapott pénzét. A három fiatal beragad a házba és elkezdődik a harc a túlélésre a lezárt épületben….

Piszok kemény. Azt gondolom, hogy az utóbbi évek egyik legidegtépőbb és legfeszültebb filmjét láttuk, amit nem is mondanék horrornak, inkább thrillernek. Bár elborzasztó az egész, de mégsem egy földöntúli jelenséggel van dolgunk, hanem hús-vér emberekkel, akik akár a szomszédaink is lehetnének. (de jó lenne). A brutálisabb jelenetek minősége még nem teremt azonnali horror kategóriát. Szerencsém van, mert mostanában láttam a Zöld szoba című filmet, ami hasonlóképpen tetszett, bár mindkét film más, de azért mégis hasonló, hiszen az emberi természet köti őket össze. A túlélni akarás. Az ösztön az életre.

Kicsit féltem, hogy valami csapdákkal teli baromkodásról lesz benne szó (bemutatóját nem néztem), de hála az égnek nem A gyűjtő és társaiba ütközünk, hanem tényleg három fiatalba és egy öreg vak pasiba, akiknek majdnem teljesen normális a reakciójuk az eseményekre. Néha egy kicsit torz és mi nézők másképpen reagálnánk a dolgokra, de teljesen értelmetlen magunkat keresni állandóan a szereplőkben, mert nem mi vagyunk ott és általában - valljuk be őszintén - nem is lennénk a helyükben.

A film nagy erénye szerintem - annak ellenére, hogy szinte minden minimális, a szereplők száma, a történet, de akár a helyszín is, mert nem egy óriási kastélyban játszódik, hanem egy totál normál házban, ahol van egy emelet és egy pince -, hogy végig fent tudta tartani azt a feszültséget, intenzitást, amivel elkezdődött. Egy pillanatig sem éreztem azt rajta, hogy erőlködne, vagy nem működne az egész, pedig nem egy 80 perces filmről beszélünk. Jó volt néha fellélegezni egy-két izmosabb jelenet után, de ez nem azt jelentette, hogy a film leült volna. Szinte a szereplőkkel próbáltunk levegőt venni, hogy az öreg ne hallja meg, és mikor a „veszély” továbbment, akkor engedtük csak ki. Érdekes volt a moziban ülök reakcióját is figyelni, hallgatni - és most itt nem az idióta feszültségoldó tinik nevetéséről beszélek -, amikor együtt hördültünk vagy rökönyödtünk meg. Szóval igen is jár az a bizonyos pont a készítőknek. Persze van nyugalmasabb időszak is, de akkor meg jó időben jön az a kis csavar, amit tovább növeli elégedettségi faktorunkat. Azért nagy fordulópontra ne várjunk.

A helyszín tökéletes, ahogy írtam korábban, teljesen natúr. Nem olyan, mintha egy börtönbe csöppenünk volna, itt a biztonságot a reteszek, zárak és a lakatok jelentik. Nem pedig a szupertitkos berendezések, ahonnan nem lehet szabadulni. Illetve van egy kutya, egy dobermann, amitől annyira megijedtem az első jelenete láttán, hogy majd kiugrottam a székből. A film sötét, milyen is lenne, ha a házigazda vak. Ezek a jelenetek brutálisak, csak halvány fényben látszódnak a kontúrok, úgy, hogy magunk a szereplők persze nem látnak semmit. Ilyen viszonyoknál jön elő a film eredeti címe, ami ugye arra utal, hogy ne lélegezz. Remek ötlet.

A szereplők motivációjába is kapunk betekintést, de nem Mariana-árok mélységekig. Igazából nekem pont elég is volt ennyi. Talán Rocky karaktere a legkidolgozottabb arra vonatkozóan, hogy mit miért is tesz. A srácok meg vele rohannak. Az öreg viszont egészen érdekes figura, valahogy végig azon voltam, hogy ne legyen neki azért rossz vége annak ellenére, amit tett. Mert megérdemelne mindenféle büntetést, de elég neki így is a szánalmas, elcseszett élete. Amúgy meg dögöljön meg, mert nem derült volna ki sötét titka, ha nem törnek be hozzá. Érdekes kettősség. Az egyetlen társadalomkritika is az ő szájából hangzik el, hogy mit tehetnek meg a gazdagok. Hogy miért is tart otthon magánál ennyi pénzt, józan gondolkodással találunk rá választ, de nem segítek. Szerintem több variáció is létezik.

A szereplőgárda is kis létszámú. Jane Levy (Gonosz halott) remek sikolykirálynő lesz, ha továbbra is horror-thrillerben szerepel. Drukkoltam neki végig, hogy egyenlő legyen az állás Stephen Langgal (Avatar). Szülessen valami közös megegyezés, ami azért valljuk be lehetetlen. Lang szikár, rémisztő és félelmetes, olyan, mint egy nyugdíjas gép, aki megy előre vakon és mindent lekaszabol, ami idegen. Igazi pszichopata. Minden egyes kockában elrabolja a showt. Dylan Minette (Fogságban) helyes kis figura, és a hófehér bőrével még rikít is a sötétben, de semmi több. Daniel Zovatto (Valami követ) sok vizet nem zavart, már eleve eldőlt a film megkezdése előtt a szerepe.

Fede Alvarez (Gonosz halott) három éve nem forgatott filmet, de ha ezen múlik, hogy minőséget tegyen le az asztalra, ám legyen. Tehetséges rendező már most látszik. A nagy öreg Sam Raimi felügyelete alatt született ismét egy olyan filmje, amiről minden thriller rajongónak megéri beszélni. Az, hogy ez a film szinte a minimális költségeit (10 millió alatt dollárban) már az első hétvégén megduplázta, azért jelent valamit. Remek fényképezés, minimális szöveg, vizuális mesélés jellemzi az egészet. A kamera mozgása állat, ahogyan követi szereplőink mozgását. A zenéje kimagasló, olyan szinten ránt bele a gatyába, hogy az ember összetojja magát. A film után kijössz a moziból és csak nézel magad elé, egy-két szóval elmormogva, hogy ez bizony jó volt. Érdemes moziban nézni!

Minden thriller rajongónak kötelező, azért nem írtam horrort, mert szerintem ez nem az. Az emberek még a popcornt sem eszik meg jóérzéssel alatta, és nem csak a csend miatt.

80%

Szerettem gyerekkoromban Greystoke Lordjának történeteit, Edgar Rice Burroughs könyveit, Johnny Weissmüller fekete-fehér filmjeit (amikor lefutotta a mellé vetített orrszarvút), és szerettem még a Christopher Lambert főszereplésével készült Tarzan filmet is, amiben kis túlzásokkal az első fél órában nem is beszélnek. Nagy reményekkel vártam már, hogy újra elővegyék kedvenc kalandregény hősömet, mivel igen régen készült feldolgozás a mai kornak megfelelően kivitelezve. Szándékosan nem is olvastam semmilyen kritikát róla, nehogy befolyásoljon, de már a bemutatójától is negatív érzések fogtak el, nemhogy a film után.

John Clayton (Alexander Skarsgard) Greystoke 5. lordja, a Lordok házának tagja, egykoron Tarzanként a dzsungelben nevelkedett majomember egy évtizede már úriemberként a ködös Albionban vár arra, hogy valami történjen életében, és ezt az arisztokrata álcát ledobhassa. Fohásza meghallgatásra talál, mikor egy napon a polgárháborús ex-katona, George Washington Williams (Samuel L. Jackson) rossz hírt hoz. Tarzan szülőhazájában, Kongóban szörnyű dolgok történnek, így nem lehet tovább maradása nyugodalmas házában, hiszen a dzsungelben élő barátai veszélybe kerülnek a belga király zsoldosa, Léon Rom (Christoph Waltz) kapitány hathatós közreműködése miatt. Feleségével Jane-nel (Margot Robbie) odautazik, hogy a civilizáció szörnyű romboló hatását saját szemével is lássa és a kegyetlen bányatulajdonos ördögi tervét meghiúsítsa. Az út során Jane-t elrabolják és Tarzannak a dzsungel élőlényeivel együtt közösen kell szembeszállnia, hogy az ellenséget legyőzze….

Samuel L. Jacksont idézném fel a filmből: „Hát ez nem volt semmi!” A szó szoros értelmében nem volt semmi. Fél órája néztem a filmet és még mindig a nagy semmi. Ahhoz, hogy egy kalandfilm ennyire érdektelen legyen, nagy tehetség kell a készítőktől. A film kissé bonyolult történelmi háttere talán az egyetlen olyan momentum, amely a valóságot tükrözte és egy kis figyelmet érdemelt még az elején, de mivel ez nem egy History Channel által készített történelmi film, ezért a későbbiek során már a kutyát sem érdekelte, hogy milyen belpolitikai maszlag van Afrikában. Igazából az egész film a „kinek a kije ölt meg kit és ezért bosszút állunk” sémára épül. Egyszerű, mint a szög, hiába is akartak egy teljesen logikátlan szövevényes szálat beletenni.  Tarzan félmeztelenül, nadrágban és végig csizmában történő monoton menetelése egy gőzhajó után, picit sem kötött le. Kényelmetlenül fészkelődtem végig ezt a lagymatag szuperhős utánzatot, amely oly csalódás volt számomra, mintha a strandon 40 fokban kifogyott volna a jéghideg barna Staropramen.

Értem én, hogy új erőt akartak lehelni gyerekkorunk hősébe, mivel a modernizálás minden dzsungellakót előbb-utóbb utolér, de úgy, ahogyan sikerült Mauglinak megújulnia, sajnos Tarzannak ez a reaktiválás nem állt jól. Akinek sok az, hogy itt már a dzsungelben robog a vonat, Maxim géppuskákkal lövöldöznek és hajók robbannak a folyón, Tarzan nadrágban és cipőben lohol végig a dzsungelben, az ne is álljon neki. Ez bizony már az új generációnak készült. Az erdőben sziklává és szinte legyőzhetetlenné nevelkedett hősünket szépen megpróbálták szuperhős képességekkel felruházni és így már nem csupán elemi erejére támaszkodhatott, hanem futurisztikus képességeire is. És most itt nem konkrétan lézer szemekre gondolok (max. a radar fülekre).  Azonban az 50 méteres fára történő sziklaugrás vagy akár a végletekig eltúlzott liánon való eszméleten gagyi egy kézzel való közlekedés, mind olyan ellenszenvet váltott ki, mint amit akkor érzek, mikor a szomszédom komposztáló gödre megtelik. Nekem sokkal szerethetőbbek a régi fekete-fehér filmek kamun mellévetített és felgyorsított részei, mint ebben a filmben bármi, azok legalább mosolygást csaltak az arcomra, ezek viszont kínos nevetést.    

Ami eredeti talán az egészben és pozitívumnak írható fel, hogy nem dolgozták a régi történetet fel újra és megpróbáltak valami mást kitalálni, mintha új könyvet vittek volna színre. Azonban, mint már említettem, sajnos ez az egész követhetetlen zagyvaság. Tarzan felnőtté válását visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy hogyan került a dzsungelbe, merre nevelkedett, kik voltak a szüleik és hogyan találkozott élete párjával. (No de hol van Csita? Mondjuk szegény 80 éves korában már meghalt, de akkor is.) Ezek a flashbackek viszont totál elveszik a filmből még azt a kis maradék lendületet is, amely néhol még fellelhető. Amúgy meg valahogy mindig az volt az érzésem, hogy a múlt képeit pont rosszkor szúrják be. Külön említést érdemelnének a párbeszédek, amelyek egyszerűen szánalmasak. Talán Jackson figurájának voltak összefüggő mondatai, amelyek egynél több sorból álltak és még oda is figyeltünk rá, de Tarzan és Jane egysoros „jelbeszéde” egy picit sem tette szerethetőbbé egysíkú szerelmüket. Igaz majomként nevelkedett, de egy kokszi a fejre számunkra nem jelentett sokat.  

Látványelemek közül, már ha ebben az esetben beszélhetünk ilyenről, egyedül Skarsgard felsőteste emelhető ki az egész film során, de mivel nem tartozom azon emberek közé, akiknek ez okoz élvezetet, ezért inkább néztem az animált állatokat, amik viszont egészen szépen kidolgozottak. Akinek tetszettek A Dzsungel könyvének állatai (ismét hozzá hasonlítom, pedig nem érdemli meg), ezek az animált lények is bejönnek majd, igaz itt nem beszélnek egy mukkot se. Azért bámulatos hova fejlődik a technika. Sajnos a többi látványelem – a felsőtesten és az állatokon kívül - nem nevezhető fogyaszthatónak. A gorillával verekedős rész, vagy akár már említett liánon való ugrálás, mind szánalmas. A széjjelvágott koreografálatlan verekedős jelenetek nulláról felvéve, a 300 című filmből átvett lassítások kifejezetten idegesítőek már a mai filmes piacon. Lehet direkt ilyen burleszkre csinálták, de akkor ahhoz tényleg gagyi. Hősünk úgy úszott a víz alatt, mint a Vlagyimir Korenyev A kétéltű ember című filmben, ezt a delfinmozgást ott láttam utoljára. Irigylésre méltó.

A szereplőkről sem tudok úgy írni, hogy ne legyen ez senkinek se fájdalmas. Christoph Waltzot (Becstelen Brigantik) most találtam eddig pályafutása során a leggyengébbnek. Olyan volt, mint a régi Pampalini, egy cseppet sem volt félelmetes a halálos nyakláncával együtt, inkább esetlen és béna. Margot Robbiet két nap alatt már másodszor láttam és az a furcsa, hogy még mindig a Wall Street farkasában nyújtott jelenete jut róla eszembe, amikor meztelenül beáll az ajtóba. Semmi több. Talán, ha több vizespólós jelenetet kapott volna. Alexander Skarsgard (Csatahajó), mint a legjobban kidolgozott felsőtestű Tarzan díját megkaphatja, de a mélaszájú, búsképű hős lovag érdemrendet is. Nekem egyáltalán nem jött be. Végül is Samuel L. Jackson vitte a prímet, akinek egész kellemesre sikerült bugyuta szerepe. Külön kiemelném még azt a fekete bőrű színészt, aki a törzsfőnököt játszotta, mert a film végén a könnyes szemével eljátszott megható jelenete volt talán az egész filmben a leggázabb.

David Yates (Harry Potter) rendezőnek ebben a filmben sikerült Tarzan legendáját kinyuvasztania. Még így hétfő este ellenére sem mondhatom, hogy kalandfilmnek elmegy. Ennél sokkal jobb választás a Tenger szívében című alkotás, ha már ebben a kategóriában keresünk filmet. A forgatókönyvírók (Adam Cozad és Craig Brewer) nem tudom hány órát dolgozhattak rajta, de valami olyan szintű zagyvaságot hoztak össze, hogy az egész filmet nyugodtan átírhatták volna az elejétől fogva, hogy egy teljesen új dolgot kapjunk.  Sajnos a XXI. századi Tarzant nem így képzeltem volna el. Ez a film nem jó. Nem tudom ki látott benne fantáziát, de kegyetlenség volt elkészíteni. Szerettem volna szeretni, vártam, de 10 perc nézés után a pokolba kívántam. Másodszor nyúltam film terén mellé egy hét alatt. Lelombozó.

Azoknak ajánlom, akiknek még örömet okoz szenvedni egy film alatt, vagy csak azért nézik meg, hogy szóljon valami a háttérben, de akkor kapcsolják inkább be a rádiót. Kicsit (sokkal) negatívabban írtam, mint kellett volna, mert egykoron szerettem Tarzan legendáját.

55%

Sokat alapból nem szokásom gondolkodni, hogy mivel kezdem a bevezetőmet, most viszont egy kicsit élettelenül álltam neki. Próbálok úgy filmet választani, hogy azért nagyon ne lőjek mellé. Mert ugye minek is néznék olyat, ami nem érdekel. Okos ötlet amúgy. Michael Bay filmjeiért általában valahogy nem rajongok, no, nem azért mintha művészlélek lennék. Elismerem, filmjei kasszasikerek és voltak olyanok, amelyek tetszettek nekem is, de belőlem a filmjeinek jelképévé vált amerikai zászló lassított mutogatása pont az ellenkezőjét váltja ki, és alig várom, hogy a hazafiasság eme formájának bemutatásáról tovább lépjen.

2012-ben az Egyesült Államoknak 12 olyan diplomáciai kirendeltsége volt a világon szétszórva, amelyet különösen fenyegetettnek minősítettek. Ezek közé tartozott Líbiában a főváros Tripoli és a második legnagyobb város Bengáz is. 2011-ben az amerikai, brit és francia erők légitámadásokat indítottak Líbia ellen.  Míg zajlott a támadás, a nép 42 év zsarnoki uralom után erőszakkal lemondatta Moammer Kadhafit. A milicisták a diktátor fegyverraktárait felhasználva ádáz csatározásokba kezdtek. Szinte minden egyes területért hatalmas harcok dúltak. Gyakorlatilag minden nagykövetség bezárt egy amerikai diplomáciai kirendeltséget és egy CIA titkos bázist kivéve, ahol halálos fegyverek után kutattak. A CIA falakkal biztosított területét hat zsoldos - egykori elit - katona védte. Amikor egy tragikus incidens után a líbiai lázadók megrohamozzák a bázist, elszabadul a pokol és a zsoldosoknak 13 órán keresztül kell helytállniuk a feldühödött tömeg ellen…

Egy igaz történet a hazafiasságról, a bajtársiasságról és arról, hogy mit ki nem bír az ember, ha egy olyan helyen tartózkodik, ahol bármikor felrobbanhat a talpuk alatt a talaj.  De mint korábban sem, most sem megyek bele a politikai dolgokba, mert nem én leszek a megváltó, aki ezeket a problémákat megoldja fél óra alatt. A filmet viszont egy szóval jellemezném: állat. Állat, mert kőkemény, natúr, nyers és pont elég hiteles ahhoz, hogy megható legyen. Egy-két nyugalmasabb pillanattól eltekintve szinte végig pörög. Utoljára talán A túlélő (Lone Survivor) tetszett ennyire. És végre – persze nem kárörvendésből mondom – az amcsi zászló is rongyosan szétlőve a vízbe süllyed, amit azért a rendezőtől elég ritkán láttunk. Na jó, azért a film elején teljes valójában megmutatják nekünk – akkor még tisztán - a föld felett lebegve. Megbocsátható bűn.

Mint minden ilyen hasonló film, egyből feszültséggel teli összeütközés közepébe ránt minket, Bengáz mocskos utcái közé, ahol szereplőink épphogy elkerülik a konfliktust, megadva ezzel a hangulatot a későbbiekhez. Macsó, kemény férfiak közé kerülünk, akik egy eldugott vágóhíd mögé bújva tengetik egy rakáson a mindennapjaikat a CIA emberivel közösen összezárva. Bemutatják nekünk, hogy bármennyire is brutális pénzért bérelhető gyilkosok, azért az otthoniak telefonba mondott szép mondatai hatására elérzékenyülnek. Mivel szép summáért melóznak, kénytelenek feletteseik parancsait teljesíteni, még akkor is, ha nem értenek egyet a vezető utasításaival. A Harvardon, a Yale-n végzett kormányalkalmazottak le is nézik a katonákat, hiszen mást nem is látnak, csak hogy közöttük lábatlankodnak, napi ötször esznek és az edzésen kívül nem sok mindent csinálnak. Azonban mikor egy váratlan utazás során az amerikai nagykövet tiszteletét teszi Bengázban, és nem akar megszállni a titkos katonai bázison, mindenki tudja már, hogy ez bizony jó nagy baromság lesz a részéről. A nyugodt beszélgetések a családdal, a honvágy, hogy már mindenki megy haza és nem sok idő van hátra a szolgálatból, az egymás közötti viccelődések, mind azt vetítik elénk, hogy a délutáni napsütéses idillt valami kegyetlenül meg fogja zavarni. És kezdetét veszi a film.

Aki nem szereti ezeket a háborús filmeket, ahol csak lőnek egymásra, ne is üljön le elé, mert csak ideges lesz tőle. Itt bizony szinte mindenki lő mindenkit, megkülönböztetni szinte lehetetlen az embereket és nem csak a felkelőket. A fegyverek hangja, a robbanások, a sérülések, a halálozások, mind nagyon profin elkészített munka. A gépfegyverek simán keresztülvágják az embert, vért fröccsentve mindenfelé. Nem a gyengébbik nem képviselőinek való, de azt hiszem, sokan nem is ülnek le majd elé közülük.

Persze ebben a sok kegyetlenkedésben mégis volt valami emberi, amit az otthon hagyott családtagokon keresztül próbálnak megmutatni. Hála az égnek egészen elviselhető módon bántak még ezekkel a jelenetekkel és pont nem léptek át a giccsesség határán. A fim vége talán még az érzelmesebb beállítottságú nézőt könnycseppekre is késztetheti. Ezért nem felhőtlen kacagással fogunk felkelni kis kanapénkról mikor végére érünk.

A szereplők teljesen jók, bár néha a vastag szakáll megtévesztő és még másodszori nézésre sem tudtam mindig megkülönböztetni, hogy ki kicsoda, mely csapatnak a tagja és hogy hova tartozik. Szóval nincs velük semmi gond. Amit a film megkíván, azt véghez is viszik. Amúgy tényleg elgondolkodtam többször is, hogy melyik filmekben láttam őket. És ez nem volt olyan egyszerű. Talán James Badge Dale-t ismertem fel, aki a Tégla című filmben játszott, de akkor sem ugrott volna be soha, hogy ez a neve. David Denmant (Az ajándék), Dominic Fumusat (Focus: A látszat csal), John Krasinkit (Egyszerűen bonyolult) és Max Martin (Philips kapitány) mind láttuk már filmekben, de sajnos utánjárás nélkül fogalmam sem volt, hogy kik is ők.

Michael Bay egy igazán jó akciófilmmel jelentkezett, amit sokkal szívesebben néztem, mint bármelyik Transformers filmet. Mitchell Zuckoff író regényét nem olvastam, így sok viszonyítási alapom nincsen, de a belőle adaptált szövegek teljesen fogyaszthatóak voltak. Az biztos, hogy a lényegesebb háttér információkat szereplőinkhez sikeresen áthozták, amely megfelelő érzelmi töltettel ruházza fel katonáinkat ahhoz, hogy szorult helyzetünkben velük érezzünk. Néha kicsit gyorsak a vágások, máshol meg a lassításokkal fárasztanak minket, de ezek a rendező filmjei után nem meglepetések. A vége – utolsó 5 perc – kicsit húzott, de még pont belefért az ideális lezárásba. Én mondjuk szeretem, ha nem kell egyből felállni a fekete képernyő után és tudom (kiírják), hogy mi is történt a való életben a későbbiekben az igazi szereplőkkel, akikkel mindez megtörtént. A film zenéje tökéletes adrenalin löket, amely megfelelő hangerővel beleragaszt a székbe. Nem akarok már mást írni csak azt, ez a film tökéletes kikapcsolódást, szórakozást nyújtott a témájától függetlenítve. Nem vártam sokat, de így többet is kaptam. Annyit azért még szeretnék megemlíteni, hogy mivel megtörtént eseményről van szó, azért ez az incidens elég nagy port kavart kint Obamáéknál.

Akik odavannak a rendező munkásságáért, azok tuti, hogy örömittasan fognak felállni a film után. Viszont nem egy lányfilm, ezért inkább a hölgyek szedjék össze a barátnőjüket és menjenek inkább kávézni.

80%

Jojo Moyes Mielőtt megismertelek című romantikus bestseller regényéről ódákat zengtek a gyengébbik nem fanatikus képviselői. Sokáig vezette a könyvesboltok eladási listáit. Lehet még most is, de nincs kedvem megnézni. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy nem kevés mennyiségű könnyfacsaró regényt hozott már össze Zewa és társai nagy örömére. Ezért gondolom remegve várta már a nagyközönsége, hogy mikor készítenek már belőle filmet. Hát, elkészült.

Lou Clark (Emilia Clarke) egy havi bérrel a kezében szomorúan veszi tudomásul, hogy a munkahelyén eltöltött hat ledolgozott év után az bezárja kapuit. A kisvárosban munkalehetőség híján gondozói állást ajánlanak fel neki egy rokkant férfi mellé hat hónapos határozott időre, kitűnő fizetéssel. Mivel a szülei támogatására pénzre van szüksége, ezért nem kérdéses, hogy a lehetőséget elfogadja. A melegszívű, cserfes, élettel teli Louis még nem is tudja, hogy mibe csöppen bele, mikor megismeri Will Traynort (Shal Claflin), aki két évvel azelőtti közúti balesete után tolókocsiba kényszerült. A két fiatal a kezdeti zsörtölődések és megpróbáltatások után megtalálja a közös hangot és a nézők szívéhez vezető utat….

Rettentő eredeti, úgy, mint a filmben hallható megállapítás: „Csak akkor lehet segíteni valakin, ha hagyja!”  Az egész film már az elejétől úgy bűzlik, mint a város szélére frissen telepített dögkút.  És elnézést kérek bárkitől is, akinek nem ez jutott egyből eszébe, de ez akkora koppintás, mint az Asylum filmstúdió filmjei, de azokon legalább hasat fogva tudok nevetni komolytalanságuk miatt. De ez elméletileg egy romantikus komédia, amit az imdb közönsége egészen 7.6-os pontig osztályozott. A nagy számok törvénye szerint, akkor elméletileg ez egy nagyon jó film!

Semmi esetre sem tudtam elvonatkoztatni a zseniális Életrevaló című francia filmtől. Aki nem ismeri a regényt, annak folyamatosan az lebeg az ember szeme előtt, hogy ez most csak egy gyenge feldolgozás. Csak a szereplőket cserélték ki, mivel ez nem egy Túl a barátságon című film.  Fényévekre van a francia műtől. Ennek ellenére végignéztem és bármennyire is negatív hangvételű az írásom, voltak jelenetek, amelyeken elmosolyodtam. El kell ismernem, ha nem lett volna „előzménye”, egy fokkal felszabadultabban ültem volna ide. És talán nem lennék ennyire elégedetlen.   

Tipikus mese. Bár biztos létezik hasonló a történelemben, de ezért ne engem kövezzenek meg, ha nem tudok róla. Az egész film az elejétől fogva kiszámítható. Biztosra ment a regényíró és a készítő. Festői környezetben lévő tipikus kisváros, ahol az számít normálisnak, ha a „Csendet kérünk!” táblát kitehetik. Csodálatosan gyönyörű ház (és az angliai táj) a még csodálatosabb kertjével megfelelő környezet biztosít ahhoz, hogy az ember legeltesse a szemét a gazdag család fényűző, de oly szomorú és keserves életén, és a szerethető szegény lány botladozásain. Lou tátott szájjal bámul Willre és gyakorlatilag az egész film alatt mindenre, folyamatosan, minden egyes képkockán. A kezdeti nem éppen baráti fogadtatás után - amire azt is mondhatnám, hogy Wiil úgy köcsög, ahogy kell -, Louis kitartásának köszönhetően egyre inkább megszokják egymás jelenlétét és úgy simulnak egymáshoz zökkenőmentesen, mint egy dunsztosüveg a celofánhoz befőzés után. A későbbiekben már teljesen kitalálható a cselekmény, amiről jobb, ha nem is írok. Talán a vége egy kicsit más, mint a hasonló filmeknek, de annyira nem rendített meg, és különösen aggasztott, hogy egy ilyen nehéz témát belekevertek ebbe filmbe.  És az a sárga-fekete zokni borzasztó. (de a pulóverek sem semmik)

Az azért szemétség lenne részemről, ha nem említeném meg, hogy bizony voltak olyan pillanatok amelyek igen is kicsaltak egy málészájú mosolyt az arcomra. A 22. és 29. és a 38. percekben egész kellemes pillanatokat éltem át, amikor a srác által tett megjegyzések kinyitották éppen lecsukódni készülő szemeim. 

Bármennyire is sajnálatra méltó karakter  Will a kerekesszékében, nem tudtam komolyan venni hitelességét, hogy tényleg azon betegek egyike, akik rettentő sokat szenvednek.  Lehet nem is tudták vagy akarták ezt így konkrétan bemutatni a filmben, de gondolom a könyvben sokkal közelebb viszik az olvasókhoz. Aztán attól a megállapításától is égnek állt a hajam, (különösen, hogy az előző blog bejegyzésemben pont erről írtam) hogy férfi létére az Armageddon című film a gyengéje. Will kezdetben egész nap csak bámul ki az ablakon és hallgatja a mai drum n’ bass zenét jó hangosan, és csak később nyílik ki a szeme a gondozója láttán. Sajnos ezekbe a jelenetekbe sem vettem észre olyan kémiát, ami közelebb hozta volna karakterét. Tényleg volt egy-két mosolygásra késztető beszólása, de nekem ez kevés. Főleg a fim végén éreztem azt, hogy ez bizony így nagyon üres volt. Semmi pluszt nem adott.

Lou karaktere tényleg olyan volt, mint az éhes Hófehérkének, amikor először meglátta a teli tálakat a törpék kunyhójában és a csodálkozástól az egész film alatt tátva maradt a szája. Bár nem akarom összehasonlítani szegény párát a mi Louisonkkal. Rossz volt nézni a fejétől szinte külön életet élő vastag szemöldökével együtt, amivel eljátszhatott volna egy egész estés bábszínházat.  Olyan volt, mint egy bolond, aki ebből nem csinál problémát. „Csak csukná be a száját egyszer is” - könyörögtem magamban. Aztán amikor lehetősége adódott a sok kikölcsönzött könyvtől szinte azonnal professzor lett. Nem bírtam. Egyáltalán nem. Külön említést érdemel még az extra öltözködési stílusa, ami elég távol áll sokunktól. A 60-as évekbeli színes ruhatár sok esetben bejött volna, de most még ez sem tetszett. Persze a végére azért próbált már egészen elviselhetően felöltözni, de valami minidig romba döntött elképzelését és vele együtt szimpátiáját.

A színészi játék Emilia Clarke (Trónok harca) és Shal Claflin (A Vadász és a Jégkirálynő) esetében is kimerítette azon határokat, melyek max. háromféle arcjátékról szólt. Lehet, hogy erre is törekedtek, de ez így édeskevés maradt. Voltak kecsegtető pillanatok, amelyek után még azt hittem, hogy megváltozhat minden, de aztán hiú ábránd maradt. A mellékszereplők közül egyébként Nathan volt még szimpatikus, aki tényleg úgy viselkedett, mint akit a helyi kórházból hívtak meg egy segédápoló szerepre.

Thea Sharrock rendezőnő első nagyjátékfilmjével nem lopta be magát a szívembe. Hiába írta Moyes saját regényéből a forgatókönyvet, nem emiatt nem lesz a kedvencem. Persze nem is én voltam a 100-as papírzsebkendőt magával cipelő célközönség azon tagja, aki a film megnézése után azonnal ujjongásban tör ki, bármit is látott. Konkrétan nem nekem készült, mivel nem én vagyok az, akinek egy cuki fehér nyuszi megjelenésétől is azonnal könnybe lábad a szeme. Ez a film megpróbált úgy az érzelmekre hatni, hogy közben nem adott semmit. Akartam, szerettem volna, de alig vártam, hogy vége legyen. Különösen az utolsó 5 percet nem bírtam már. Nem vagyok egy érzelmektől mentes ember, de végig azt éreztem, hogy erőlködés az egész. Gagyi. Különösen azok után, hogy évek során is emlékezetes maradt mindannyiunkban az Életrevalók című film és a remek karakterei. Magával a rendezéssel nem volt problémám, se a szövegekkel, mert olyan amilyen, egyszer fogyasztható. Az A képek szépek, az angliai táj magával ragadó. Ezen kívül nem nagyon van benne kiragadni való momentum. A film zenéje változatos annak, akinek elég tágas a befogadóképessége a komolyzenétől a Drum n’ Bass-ig. Elment. Nem tudtam sok jót írni, de ez az én hibám. Másnak biztos, hogy sokkal jobban fog tetszeni, mint nekem.

Romantikus filmek kedvelőinek bármikor ajánlom, mert találnak benne olyan momentumot, ami széppé varázsolja az estét. A többieknek meg csak egyszeri fogyasztásra.

60%

„Az az őrült, aki özönvíz után kezd el bárkát építeni!” Több hónapnyi csend után megszegem a nyári írásmentes napokat, és jelentkezem egy igazán vállalható filmmel, mivel az idő is megengedte, hogy leüljek a gép elé és ahogy nézem a Balaton is lassan befagy.  J. J. Abrams nevét azt hiszem legelőször a Cloverfield című film alkalmával hallottam. Első szám első személyben forgatott katasztrófa sci-fije nekem speciel tetszett, de úgy látszik másnak is, mert szépen megalapozta számára a kasszasikerek forgatásainak lehetőségeit. Különösen nem voltam extázisban, amikor meghallottam, hogy készül a Cloverfield Line 10. című film, amiből azt a következtetést vontam le, hogy ez lesz a 2. rész. Hát jó nagyot tévedtem, mert gyakorlatilag köze sincs hozzá.

Michelle (Mary Elizabeth Winstead) autóbalesete után egy földalatti szobában ébred infúzióval a kezébe bekötve, lába a falhoz láncolva, bezárva. Howard (John Goodman) a tanyája alatt lévő bunkerben közli vele, hogy csak az ő nagylelkűségének és szerencséjének köszönheti, hogy életben maradt. Nem mehet a föld felszínére, mivel hatalmas támadás érte a földet, mindenki fertőzött lett és meghalt. Howard és Michelle mellett egy harmadik menekült is - Emmett (John Gallaghan Jr.) - próbálja átvészelni azokat a napokat, amelyek meglehetősen hihetetlennek hangzanak egy reálisan gondolkodó ember számára…

Őrült egy film volt, őrült tempóval, üresjárat nélkül. Valamely szempontból meglepő is, de egyáltalán nem mulatságos. Igazi meglepetésfilm. Egyértelműen jobb film volt, mint az első Cloverfield, bár nem is érdemes összehasonlítani a kettőt. Ez a film ékes bizonyítéka annak, hogy a nagy költségvetés nem biztos, hogy jobb filmet teremt. Ez egy háromszereplős kamaradráma kis undormánnyal és nem kis misztikummal vegyítve, remek forgatókönyvvel, szövegkörnyezettel, megvalósítással. Kell ennél több?

A helyszín baromi jó lett, már aki felvillanyoz egy kb. négy szobából álló helyszín. Tényleg így képzelném el egy világégés utáni bunker felépítését, berendezését. Persze ez nem az jelenti, hogy menten neki is állok valami hasonló elkészítésének, mert ismerve magamat, teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnne. Bár ki tudja, még mit hoz a jövő, de ilyet azé ne. Mondjuk tuti én lennél az első áldozat, amilyen mákom van. Szóval volt itt minden a zenelejátszótól kezdve a társasjátékokig, dvd lejátszóig, kirakóig, mintha egy rendes család házába kapnánk betekintést. Brutális éléskamrától kezdve a levegő tisztításhoz szükséges szűrőberendezésig. Egyedül csak a vizet nem tudom miből nyerték, ha egyszer minden fertőzés alá került.

Michelle kezdetben teljesen normálisan viselkedik, totál nem hisz el ebből az összeomlásból semmit. Bár, ha belegondolunk, ki az a marha, aki kapásból a világégést beveszi.  Addig, míg nem látja a felfoghatatlant, mondhatnak neki bármit, akkor is mindent hazugságnak tekint, amihez azért hozzájárul Howard nem éppen meggyőző, kissé labilis személyisége is.  Emmett kettőjük között áll. Szegény korábban a bunker építésében segédkezett, ezért ő inkább hisz egy földönkívüli támadásban, minthogy kimenjen a felszínre. Sőt elmondása szerint még látta is a villanást. Szóval marad a bizonytalanság keltésének érzése egészen a film feléig, ahol viszont elég megdöbbentő dolog történik. Természetesen most sem fogom leírni a továbbiakat, mert annak semmi értelme nem lenne. Elég annyi róla, hogy a film végéig garantáltan még pisilni sem fogunk kimenni. Az amúgy is feszes tempót az utolsó 20 percben a maximumra pörgetik.

Ezeknek a filmeknek a legnagyobb buktatója a szereplőgárda lehet, hiszen egy olyan darabban, amely viszonylag kis területen játszódik és nincsenek benne hatalmas szörnyek, rájuk figyelünk leginkább.  John Goodman nem csak méretében óriási, hanem teljesítményében is. Végig remekül játszotta az ingatag, és néhol bizony eléggé őrült szerepét. Abszolút vitte a filmet. Mary Elizabeth Winstead (A Good Day To Die Hard) is jó volt, de bizony eltörpült a nagy öreg mellett.  John Gallgaher Jr. szerepe viszont nem teremtette meg sajnos azt az együttérzést, amit érdemelt volna. Kezdetben azt hittem idegesíteni fog, de bizony ezt sem sikerült elrontani.  Sajnos előre kitalálható, hogy mi végett is volt abban a házban.

Dan Trachtenberg két rövidfilm és egy sorozat után elég kellemes filmet forgatott. Persze ez Josh Campell remek forgatókönyvének is köszönhető, mely bizony egy pillanatra sem enged el. Végig ültem úgy a filmet, hogy egy pillanatig sem éreztem kényelmetlennek a fotelomat. Olyan érzésem volt, mint amikor az ember elővesz egy doboz sört és fogja a fülét, de mégsem nyitja ki, mert érdekli a film. Csak nem jön elő az a szisszenő hang. Valahogy így kell igazi speciális effektusoktól mentes, misztikus, klausztrofób drámát elkészíteni. Azt mindig leírom, hogyha már a film elején megfog a zenéje, akkor az már nem lehet rossz. Megérzésem ebben az esetben is tökéletesen működött. A film egy-két gusztustalanabb rész kivételével (egyáltalán nem vészes) teljesen fogyasztható.Tökéletes szórakozás volt.

Ajánlom minden filmrajongónak. Simán beülhetnek rá párok is. Nem hiszem, hogy kimennének a felénél, hogy nem tetszik valamely félnek. Kár, hogy nem moziban láttam, utólag bánom.   

80%

John Lasseter (Jégvarázs, Hős6os) átigazolásával a Disney tovább szárnyal. Az 55. rajzfilmjével sem hibázott és hozza a mostanában tőle megszokott magas színvonalat. Sőt, túl is tesz rajta. A szereplőkre tekintettel mondhatom azt, hogy ez valami állati volt. Nem szerettem volna hosszabban írni róla, de nem bírtam ki. (Hála az égnek nem kellett Pestig utaznom érte.)

Judy Hoops (Ginnifer Goodwin) nyuszinak az álma valósul meg, mikor felveszik a rendőrakadémiára és évfolyam elsőként „egyedüli” nyúlként sikeresen levizsgázik. A vizsga után szüleit és mind a 265 testvérét hátrahagyva vidékről felköltözve az emlősök fővárosában, Zootropolisban kap közrendőrként munkát. Judynak nem zajlik zökkenőmentesen az elfogadtatása, hiszen termetéből adódóan a társai átnéznek(lépnek) felette. Minden egyes nap meg kell küzdeni a beilleszkedéssel egy olyan városban, ahol nyüzsögnek a ragadózok. Mikor egy eltűnt vidra megkeresésére kap véletlen során megbízatást, még nem is sejti, hogy a város egyik legnagyobb összeesküvésébe csöppen bele. Nick Wilde-al (Jason Bateman) a szélhámos adócsaló rókával közösen megpróbálják az életük kockáztatásával felgöngyölíteni ezt a meglehetősen bonyolult ügyet, ami akár a város összeomlásához is vezethet.

Na valahogy így kell egy animációs filmet elkészíteni, ami nem csak a gyerekeknek nyújt szórakozást, hanem a felnőtteknek is egy laza másfél órát. Gyerekfilmet gyerekeknek ugyebár, ami megállapítás ebben az esetben egy kicsit necces, mert bizony a túlzottan kicsi gyerkőcöknek azért lesz kézmorzsolás és anyu (apu) ölébe történő ugrálás. Nem véletlen a 6-os karika a film plakátján, mert bizony az izgalmasabb részek tényleg egészen ijesztőek még felnőtteknek is, hát még a gyerekeknek. Pont az a színt aminek később az lesz az eredménye, hogy a gyerek nem marad a saját szobájában lefekvés után.

Amúgy a filmről kapásból a Halálos fegyver sorozata ugrott be csak animálva. A zöldfülű rendőrnyúl és a rutinosabb róka pont olyan, mint egykoron Mel Gibson és Danny Glover akció vígjáték orgiája, csak nem káromkodnak benne annyit és a szereplők is mind állatok. Bár néha Gibson is az volt. Ebben a metropoliszban tényleg van minden, az elefánttól a legkisebb pocokig, nagyságától függetlenül mindenki él és mozog, teszi a dolgát. A története nem túl bonyolult (mivel azért csak mese), de mégis végig nagyon szórakoztató és érdekes. Felnőttként egyszer sem unatkoztam rajta.

Hihetetlenül látványos, és most már nem csak a mozgó szőrszálakra kell gondolni, mert ez már lassan alap a mai világban. A nagyvárosban szinte pezseg az élet mikor távlatból mutatják. Roppantul tetszett a körzetek elosztása, a kicsi és a nagyobb állatok külön felépített világa. Szintén nagyon átjön az, ahogyan a Disney ráülteti a régi filmjei figuráinak báját a mai gyereknek készült rajzfilmekre. Annyira szerethetőek a karakterei, hogy öröm nézni a vásznon őket és ezek után majd később a Happy Meal menüben. Persze nem csak a cukisági fok van a maximumra növelve, hanem a mosolyogtató részek száma is. A lajháros irodai jelenet (amit ugye a bemutatóban ellőnek sajnos) hatalmas benne.

Jared Bush, Byron Howard, Rich Moore rendezése alatt egy egészen kiváló, már már tökéletes animációs akciófilm született. Kár, hogy a vége túlontúl Disneysre sikeredett. Ennek ellenére egészen intelligens, vicces, látványos, kicsit félős, de remek film. Egy hajszál választja el, hogy klasszikus legyen. Egy dolog azért foglalkoztatott. Ha mindenki békességben él egymással, akkor mi a fenét esznek a ragadozók? Persze ezen a gyerekek nem fognak gondolkodni. Nem lennék meglepve, ha ennek a rajzfilmpárosnak lenne még közös ügye.

Mindenkinek ajánlom, mert tökéletes családi kikapcsolódás. Már annak, akinek van családja.

85%

Immár három név alatt futó Angelina Jolie Pitt szerintem körülbelül háromszor jobb színésznő, mint rendező. Sikerült a harmadik filmjével is vakvágányra futnia. Tavaly egészen az Oscar gáláig jutott Rendíthetetlen című filmjét sem szerettem igazán, bár ezzel nem voltam egyedül amúgy, nehogy szó érjen azért, hogy előítéletetekkel viseltetek iránta. És ezzel a filmmel sem lett a kedvencem, pedig majdnem akartam.

A new york-i elithez tartozó, boldogtalanságban szenvedő Roland (BradPitt) és Vanessa (Angelina Julie) művészházaspár a forgatag elől elmenekülve egy francia kisváros tengerparti hoteljében talál menedéket. Roland író, aki alkotói válságban szenved, az ötlettelenségét távol a tömegtől szeretné visszakapni. Vanessa egykoron ünnepelt táncosnő volt, aki jelenlegi depressziójával nem tud mit kezdeni. Mikor a szomszéd szobába ifjú nászutas házaspár érkezik, Vanessa egy asztal mögötti lyukon keresztül figyeli minden napi boldogságukat. Kezdetben terápiának bizonyul a kukkolás, de mikor ráébred arra, hogy más emberek mennyi örömöt tudnak egymásnak okozni, neki meg nem adatik meg, veszélyes játékba kezd…

Borzasztó volt. Ez a film kb. annyira volt érdekes, mintha a tv monoszkópját bámultam volna este. Annyira kötött le, mint a szita az átfolyó vizet. Nem értem én ez a nőt, hogy miért akarja ezt a művészvonalat erőltetni, mikor annyira messze van a nagy elődök tudásától. Elismerem, mint színésznőt, de nem tudom, miért azt az elvet vallja, hogy ami nem megy, azt erőltesd.  Az valahogy átjött (olvastam valahol), hogy a családján belül történt hasonló dolog, mint amit a film tartalmazott, de ennek az álművészkedő megvalósítástól kirázott a hideg.

Mert miről is szól a film? Mi is történik benne? Két ember szenvedése, akik kétfelé mennek minden egyes nap. Az egyik jobbra veszi az irányt a szállodából, a másik balra. Az egyik korán kel és későn fekszik, a másik meg pont fordítva. Roland és Vanessa 14 éve házasok -bár már egyikük sem emlékszik az évforduló napjára -, egykoron ünnepelt sztár feleség, sikeres író férj és egy elhidegülést okozó titok, amely a film végig megfejtésre vár. Ennyi. Ezen kívül, amit kapunk, az valami olyan szörnyű unalmas valóság, mintha egy sivatagon keresztül sétáló embert kellene egész nap bámulnom. Szeretem a lassú filmeket, amelyeken lehet gondolkodni, a kimerevített panorámaképeket, melyek oly csodálatosak, de itt maximum Angelina meztelen felsőtestén tudtam a szemem legeltetni. Mondjuk azon speciel elég sokat, mert a filmet,ha másért nem is, ezért érdemes nézni. Sosem meztelenkedett még ennyit egy filmen, de hála az égnek változtatott szokásain.

Vanessa egész nap többnyire a plafont bámulja felrakott lábakkal, vagy a tengert nézi, majd ismét a plafont bámulja és végül újra a tengert. Miután rájön, hogy lukas a fal, változtat napi teendőin és akkor már beveszi a másik családot is a napi rutinfeladatai közé. Hja, néha napozik is, olvas a teraszon közben, szigorúan csak a lábát napoztatva, esetleg rágyújt egy cigarettára az ablakban, és közben sír valamin, amiről a fátyol csak később hullik le. Néhanapján lemegy a tengerpartra is, ami igazán jól néz ki, azt el kell ismerni. Talán, ha többet mutatják a helyszínt, jobban is érdekelt volna az egész.

Roland viszont minden nap a helyi kocsmában ül. Korán megy már, hogy legyen helye, és ő legyen az első, aki gint kér reggelire. Annyi pénzt otthagy, hogy a tulaj a következő évben újabb emeletet ráhúzhat a krimóra csak az ő pénzéből. Nyitástól kezdve iszik, és hulla részegen megy haza, néha okádik egyet és úgy próbál közeledni feleségéhez, mintha aznap kapta volna el a mámor nyila. Beszélgetést csak a kocsmárossal folytat, aki megfelelő hallgatóságnak bizonyul számára, mivel két magányos fél egymásra talál hamar. Vele osztja meg bölcsességeit, miközben a születendő regénye fölött merengve tolja magába a whiskyt.

A két félt csak a közös leskelődés hozza össze, amiről persze a szomszédok semmit sem tudnak. Úgy látszik, egy megfelelő kukkolás és némi pia elfogyasztása tökéletes terápiának bizonyul az elhidegülés felmelegítéséhez. Ahogy egyre inkább megismerkednek a fiatalokkal - akik lelkesednek a velük töltött közös programokért-, úgy szabadulnak fel a gátlásaik egymás iránt. Vanessa többnyire a fürdőben, kádban, zuhany alatt dolgozza fel a napközben átélt sokkot. Roland rá is érez erre, majd később ő is a fürdőre fókuszál, majd egymásra. A többi kitalálható.

Csakúgy, mint a filmcsattanója is, hogy tulajdonképpen ezt a sokáig tartó rövidzárlatot mi is okozatta kettőjük között. Két dolog között gondolkodtam, amit végül sikeresen eltaláltam, de többnyire a film végét vártam már. Ami pozitívum volt az egészben, hogy bármennyire is hihetetlen, sikerült megúsznom elalvás nélkül.

Angelina Jolie már korábban is bizonyította, hogy sokkal jobb színésznő, mint egyesek gondolnák. Szerintem tuti. Sajnos valami rossz útra terelte, és bizony ezek a melléfogásai nem tesznek jót neki. Ebben a filmben szerintem borzasztó. Az hagyján, hogy néha úgy néz ki, mint egy felfújható műbaba, de azt, hogy ennyire ne menjen neki valami, rossz leírni. Azonban azt is el kell ismernem, hogy vannak róla egészen jól beállított képek, amelyek viszont kifejezetten tetszettek, és most nem a pucérkodására gondolok. Na és Brad Pitt. Hát őt mindig is kedvelni fogom. El tudom képzelni, hogy mit szólhatott az elkészült mű után. Csak lesz jobb is. Amúgy olyan érzésem volt végig vele kapcsolatban, csak legyünk már túl rajta, és tényleg ne vesszünk össze igazából. Rutinból megoldotta a részeges férjet. Mélanie Laurentre (Szemfényvesztők) sem ezért a filmjéért fogok emlékezni, korábbi filmjei jóval sikeresebbek voltak.  

Mivel a filmet a művésznő rendezte és írta, már nem kívánok sok mindent írni róla. Unalmas, művészieskedő, öncélú magamutogatás.  Lehet kemény szavak ezek, de így érzem. A szép helyszín sajnos nem tudja feledtetni az egészet. A zenéjére egyáltalán nem emlékszem. Nagyon ritkán gondolok egy filmről olyat, hogy minél hamarabb szeretném elfelejteni. Nem volt jó. Ha valaki megkérdezné, hogy mondjak egyetlen momentumot, amire igazán emlékeznék, az - az lenne, amikor a lencsére letett szemüveget Roland mindig visszafordítja, aki látta a filmet, tudja miről beszélek. Az legalább normális dolognak tűnt. Sajnos negatív véleményt a legkönnyebb megfogalmazni. Ezért nem is szeretek olyan filmről írni, mint ez.

Kiknek ajánlanám igazán? Elgondolkodtató. Talán a rajongóknak, akik fanatikusan kergetik mindkét színész filmjét tűzön-vízen át. Vagy esetleg azoknak, akik eret szeretnének vágni maguknak, hogy utána gyorsan bekötözzék, mert van rosszabb is, mint a kivérzés.

50%

Annyira jó érzés felkelni egy film után és azt gondolni, hogy a ráfordított időt nem érezted feleslegesnek. Mikor a film ad valami plusz töltetet, nem csak a lehangolódást, hanem egy jó érzést. Csak ülsz a végén, szól a filmzene, megy a stáblista és csak gondolkodsz, milyen jó az, hogy van lehetőségünk más emberek zsenialitásának köszönhetően pozitív élményekkel gazdagodni. Colm Tóbin regényadaptációjából készült filmet nem véletlenül jelölték több kategóriában is Oscarra idén, köztük a legjobb forgatókönyv díjára. Egy igazi szívhez szóló mese a felnőtté válásról.

Az 1950-es években egy írországi kisvárosban eladóként dolgozó Eilis (Saoirse Ronan) kihasználja a New Yorkban élő ismerős pap ajánlatát és hátrahagyva anyukáját, testvérét, barátait, átköltözik az óceánon túlra Brooklynba. A kezdeti - idegen ország okozta - megpróbáltatások után egyre jobban érzi magát az új életében. Munkáját becsülettel végzi, sikeres az iskolában, barátokat szerez és még a szerelem szele is megcsapja Tony (Emory Cohen), egy olasz melós srác személyében. Otthon maradt családjával levelek útján tartja a kapcsolatot, egészen addig a pillanatig, míg egy tragédia hírére haza kell utaznia. Abba a városba, abba az otthonba, ami már megváltozott számára, mióta elment. Hazaérkezése után szinte minden dolog, minden kis jel maradásra készteti, és mikor megismerkedik Jimmel, (Domhnall Gleeson) a gazdag ír sráccal döntésre kényszerül….

Egy szív, két szerelem, egy haza. Ezt hirdeti a film bemutatója. Biztos átélték már többen ezt az érzést, amikor válaszút elé állunk. Mit szeretnénk? Múltat, jelent, jövőt. Szép film volt. Engem elvarázsolt, magába szippantott két órára teljesen. Ilyen filmeket szeretek, amelyek tényleg melegséggel töltenek el. Az egész film egy válaszút keresése, amely meghatározza a jövőnket. Menni vagy maradni a szerelem mámoros tengerén átúszva országok között. Ez elég giccsesre sikeredet, pedig a film nem az. Kellően drámai és néha egészen vicces. Ezért is mondják azt, hogy szinte minden vígjáték egyben dráma is, vagy valami ilyesmit.

Mostanában úgy látszik, hogy a filmeket kettévágják és két részletben, két bekezdésben lehet beszélni róluk. Ez a film is szinte percre pontosan két félidőnyi ellentétes periódusból áll. A kinti újvilág és a régi haza közötti ellentétek összehasonlításából. Persze nem a földrészek közötti különbségek megfigyelése benne a mérvadó, az amerikai álom okozta sokk, hanem a főszereplőnk felnőtté válásának történetének lassú virágzása. Ahogy haladunk télből - tavaszba, majd a nyárba, úgy nyílik ki Eilis is Brookyln hömpölygő forgatagában.

Mert a szürke kisvárosi életből betoppanni a nagyvárosi életbe és beilleszkedni, még akkor sem lenne egyszerű, ha főszereplőnk személyisége valami vagány lányból lenne összegyúrva, hát még amikor ennek pont az ellenkezője. Szerencséjére az albérlet adta lehetőségek, a közös vacsorák az ott lakó lányokkal és főbérlővel (aki isten a filmben), oldják kisasszonyunk merevségét. Annyira, hogy hamarosan szinte az egyik legkapósabb menyecske lesz a hétvégente megrendezésre kerülő ír táncházban. Itt ismerkedik meg az olasz sráccal, akinek folyamatos udvarlásának Eilis csak nem tudott ellenállni és a szerdai közös mozizásból és a vasárnapi táncolásból hamarosan szerelem lesz. Hála az égnek, ezek a jelenetek egyáltalán nem csaptak át csöpögős vajúdásba, inkább a báj, a humor (pl.: az albérletben eltöltött vacsorák), a kedvesség volt a jellemző. Csak ülsz a film előtt és mosolyogsz. Az olasz srác karaktere, sodró lendülete, nagyon jó ellentéte volt az ír hűvösebb eleganciának, aminek meg is lett az eredménye. Első félidőnek ezzel nagyjából vége is.

A második rész talán még érdekesebb is, mint a Nagy Almában eltöltött idő. Kicsit komorabb, összetettebb és nemcsak a bekövetkezett tragédia miatt, ami hazahívta őt. Eilis már megváltozott, érettebb, nyitottabb. Másképpen látja Írországot, és őt is a másképpen látják szülővárosának lakói. Mint egy felvilágosult nő, úgy járkál közöttük, aki után megfordulnak és összesúgnak az emberek. Az anya, a barátnők, az új barátok, új lehetőségek mind gondolkodásra késztetik, ér-e annyit az a szerelem, amely a tengerentúlon várja őt. Tényleg ő az igazi? Dicsérete legyen a filmnek, hogy a két világ közötti őrlődésének eredményét, azt, hogy merre is halad tovább az útja, egészen a film végéig nem tudjuk kitalálni, de azért a véleményünk megvan és szorítunk neki. A film lezárását szintén nagyon jól oldották meg, egy pillanatig sem tartott tovább a kelleténél és nagyon szép volt.

Saoirse Ronan (Komfortos mennyország) kisasszony nem véletlenül lett az idei fesztiválszezon egyik meghatározó főszereplője. Simán be is került idén az Oscar 5 legjobb színésznője közé. Bár a mostani, 2016-os mezőny nagyon erős volt és nem nyerhetett (mert volt nála jobb), de ebben a filmben végképp bebizonyította, hogy ténylegesen felnőtt a nagy sztárok közé. Kedves, őszinte, szerethető szerepet kapott és játékával emlékezetessé teszi a filmet. Mellette nagyon szerettem még Emory Cohent (Túl a fenyvesen), aki annyira törte az angolt, hogy öröm volt hallgatni. A főbérlőt alakító Julie Walters és a kis társasága szinte mindig mosolygásra késztetett. Nem tudnék senkiről rosszat mondani.

John Crowley (Behálózva) rendezőnek Nick Hornby (Egy lányról) kiváló forgatókönyvéből sikerült egy nagyon szerethető, megrendítő, szellemes, szívszaggató, romantikus drámát készítenie, melyet tényleg nem alaptalanul jelöltek számtalan díjra. A legjobb az egészben, hogy ezt a filmet szívesen nézheted meg a barátaiddal, a gyerekeddel, a szüleiddel és szinte minden korosztállyal, akik fogékonyabbak a régi vágású filmekre. Hiszen a korbeli díszletek, a szereplők, a párbeszédek, az operatőri munka a film zenéje elvarázsol az elejétől fogva. Olyan mintha egy felnőtt mesét nézne az ember egy migráns lány felnőtté válásáról. Azért is írtam, hogy mese, hiszen azért a bevándorlók helyzete, beilleszkedése nem ennyire egyszerű egy idegen országban hátszél nélkül. Persze lehet szerencsésnek születni, de ez a ritkább eset. Néha kicsit lassú és csendes a film, de mégis visz előre, mert tökéletesen működik. Megemlítem még, hogy a Rotten Tomatoes-on igen magas százalékon áll, hiszen a 97%, bizony nem kevés. 

Romantikus filmek kedvelőinek feltétlen ajánlom, de nem csak a gyengébbik nem képviselőinek. Kár, hogy ritkán érkeznek hasonló alkotások. Nagy kár.

80%

Igaz történeten alapuló ellenszenvet és dühöt kiváltó, felkavaró film, olyan állatokról, akik gyerekeket használnak perverz játszadozásaikhoz. 2001-2002 években a Boston Globe napilap Spotlight oknyomozó rovatán dolgozó kis csapat felbolygatja a világot, mikor leleplező riportsorozatot készít a katolikus egyházban büntetlenül ténykedő pedofil papokról. Összegyűjtött bizonyítékaik alapján feltárt nyers valóságot már az egyház felső vezetése sem tudta eltussolni. A film nélkülöz mindenféle mellébeszélést, manipulációt, hatásvadász dolgokat, melyek elterelnék a figyelmet a tényleges mondanivalójáról. A sodró lendületű és magával ragadó alkotásban az a legjobb, hogy tényleg a feldolgozott téma a főszereplő, és nem az amúgy kiváló alakítást nyújtó remek színészek. A Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams, Liv Schreiber, John Slattery, Billy Crudupt társaság közül nehéz lenne kiemelni bárkit is, hiszen olyan beleéléssel adják vissza mindnyájan az újságírással együtt járó szakmai elkötelezettséget, hogy mi is egyként összeszorított kézzel ülünk és drukkolunk nekik az igazság kiderítésében. Nincsenek benne sírások, nagymonológok, nincsenek benne fordulatok, de mégis lebilincselő az egész. Sima, natúr és fájdalmas, mint a köztévé adása. Tom McCarthy (A látogató) filmje ténylegesen megérdemelte az Oscar – díjat. Le a kalappal előtte. Egyetlen negatívum, hogy a végét túl gyorsan sikerült lezárni, kicsit kevésnek éreztem a záró képsorok utáni feliratokban történő leírást. Ennyi.

85%