Nem tudom milyen angyal szállhatott Robert Zemeckisre, de végre a több évig tartó kísérletező kedvéből felébredt. Három egymást követő animációs filmje után végre visszatért a normál kerékvágásba és hajlandó volt leforgatni egy élőszereplős filmet, nem is akárkikkel. Persze elismert név a szakmában, de mégis hálás köszönet valakinek, aki oldalba lökte és elmondta neki, hagyja már a gyerekfilmeket. Nagy szükség volt már a visszatérésére, hiszen oly régen volt már a Forrest Gump...

Whip Whitaker (Denzel Washington) pilóta nem bír egy napot sem alkohol nélkül. Így volt ez akkor is, amikor a rábízott SouthJet 227-s járata a fedélzetén tartózkodó több mint 100 utassal lezuhant a kapitány irányítása alatt. Csak Whip rutinján és lélekjelenlétén múlt, hogy minimális áldozatot követelt a szerencsétlen „landolás”. A média és a nép valódi hőst ünnepelt személyében, aki egy igazi csodát hajtott végre, azonban a balesetet feltáró vizsgálóbizottság a valós okokra is kíváncsi, hogy vajon mi okozhatta a fellegekben a gép irányíthatatlanságát, műszaki vagy emberi mulasztás történt……

Mondjuk ez a Forresttől oly távol állt, mint az, hogy egyszer nekem Ferrarim lesz a jövőben. Komolytalanságot félretéve, ez a film bizony igen komoly húzás volt a rendező úr részéről. Szenvedélybetegségről filmet készíteni nem egy hálás feladat, mert el lehet csúszni rajta szépen, különösen a hitelességét illetően. Na, hát ez a film nem csúszott sehova, maradt a realitás talaján, a tanulságokat az arcunkba tolva.

Konkrétan az alkoholizmust mutatja meg, minden mélységével együtt. A szenvedélybetegek több filmben is látott - csöppet sem sajnálható - függőségét vágyaik iránt. Mennyire nagy akarat kell ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal: ők bizony betegek. Szinte mindent lerombolnak maguk körül, felépített karriert, barátokat, szerelmeket. Nem vagyok orvos (és nem is leszek), de kevés az olyan ember ma kis hazánkban, aki ne találkozott volna már ezzel a jelenséggel és igazán nem is akarok a különféle tünetekről írni, hiszen mindenki tudja, mivel jár és most nem kell elővenni a bárszekrényből a vodka narancsot, hogy kipróbáljuk.

Mert ugye hazudni csúnya dolog, - mint a régi Feró számban elhangzik refrénként - és ha egyszer az ember elkezdi, nehezen áll le róla, úgy, mint ahogyan a piás az alkoholról. Aztán egyszer csak összeomlik minden és belekeveredünk a nagy hazugság adta képzelt világunkba és nehezen törjük át a falat, hogy visszatérjünk a valóságba. Ehhez persze igen nagy árat kell fizetnünk, de többnyire erre már csak akkor jövünk rá, mikor kurva késő mindent visszacsinálni és veszett fejsze nyelét csak kereshetjük. Kényszerleszállást hajtunk végre az életben is, csak valaki túléli, valaki nem. A film számomra maximálisan elérte hatását, megfelelően hiteles volt ahhoz, hogy átérezzem súlyosságát. Megpróbálta a szájbarágást maximálisan elkerülni, nem egy oktatófilm, a zuhanáson kívül nem játszik brutális képekkel, de mégis sikerült úgy átadni a tanulságot, hogy érthető legyen mindenki számára. Az utolsó képsorokban elhangzott mondatokkal - ahol összegzik az egész filmet lényegét – nem lebbennek át a másik oldalra, végig a földön maradnak és ezért is lett kiváló ez a film.      

Nem mondom, hogy sokkolás terén sikerül mondjuk D. Aronofsky (Requiem egy álomért) szintjét megütni, mert azt nehezen lehet, de azt tényként írom le, hogy ilyen valósághű zuhanást még nem láttam filmben. Most konkrétan nem magára az emberre gondoltam, hanem a repülőgép szerencsétlenségre. Persze itt majd húzhatják az arcukat az igazi filmkedvelő pilóták, hogy ilyet megtenni egy repülővel képtelenség, de laikusként és földi halandóként engem megvettek vele kilóra. Háromszor is megnéztem, annyira egybe rántotta a gyomrom. Ha ez a manőverezés tényleg így működik (ugye biztos nem), mint amit a filmben láttunk, igen komolyan fontolóra veszem - erős túlzásokkal - felüljek-e úgy repülőre, hogy előtte tudom, hogy vihart jeleztek Á. Szilárdék. Igen is sokkoló volt. És ha valaki ezért a jelenetért nézi meg, nyugodtan élvezkedhet rajta, de utána kapcsolja ki az egészet, mert csak unalmas kockákat talál magának a későbbiekben és akkorát alszik, mint amekkorát egy F1-s közvetítés alatt lehet. (saját vélemény!) 

De ezt a lassú filmet úgy teszi érdekessé főszereplőnk, Denzel Washington, hogy a szemünket nem vesszük le a képernyőről, színészi teljesítményét élmény figyelni. Olyan show-t mutat meg, mint legalább Tom Hanks a Számkivetettben. Fantasztikus az, hogy minden egyes képkockán más és más. Viszont sok embernek lesz eleve a karaktere ellenszenves, mert ki tudna azonosulni egy drogos, alkoholista pilótával. Senki. Nem lesz meglepő, ha egy kopasz aranyszobrocskával tér haza februárban a 85. Oscar-gáláról. Játékát tökéletessé teszik a kiváló mellékszereplők, mint az ügyvéd Don Cheadle (Hotel Rwanda), akit még nem láttam rosszul szerepelni, vagy drogkereskedő John Goodman (Argo-akció), aki a film legemlékezetesebb pillanatait szerzi, hiszen humorával a feszültséget nagyszerűen oldja fel.  Kelly Reilly (Sherlock Holmes) számomra nem csak az egyik legjobban csengő nevű színésznő, hanem szerepében is elismerést érdemlő. Narkósként, ha nem is a szebb arcát adja, mindenképpen dicséret érdemel.

Robert Zemeckis (Forrest Gump) filmjére, ha mindenáron szeretnék keresni negatív dogot, kettőt emelnék ki. (Van több is, de most nincs kedvem leírni.) Az egyik a hosszúsága, mert a közel 140 perces ideje igen elnyújtott. Hála az égnek - amilyen hülye vagyok - szeretem a lassú és hosszú filmeket és ezért ez nem okozott gondot. A második, ami már problémásabb, hogy ennyi reklámot régen láttam filmen és pont ami ellen szól, abból van a legtöbb benne (cigi és a pia). Ennek ellenére tényleg örülök egyszerű filmrajongóként, hogy  Zemeckis visszatért a valóságba és karrierjét nem vesztegeti tovább mindenféle mesékre, mert azért ennél lényegesen nagyobb tudás birtokában van. A film fényképezését Don Burgess-nak (Forrest G.) köszönhetjük, aki számtalan komoly filmhez készített tökéletes képi világot. A repülőgép szerencsétlenség filmre vitelét az év egyik legerősebb pillanatai közé sorolom. John Gatins forgatókönyvíró szavai jelentőséggel bírnak, nincs mellébeszélés, a végén főszereplőnk beszéde ütősre sikerült. A zenét Alan Silvestri komponálta, nem hivalkodó, nem kerül előtérbe, igazából nem is nagyon emlékszem rá, csak akkor figyeltem fel, amikor annál a bizonyos hotelszobás jelenetnél – a vodka a hűtő tetején – elhallgatott, ezzel olyan feszültséget teremtve, hogy még a zuhanásnál is jobban izgultam. Amúgy a zenei betétek felhozatala igen komoly. (Rolling Stonesm Red Hot C.P.stb.) Ez az életdráma, amit látni kell, feldolgozni, megérteni és tanulni belőle.Több hibája is van, ami nem tetszett, de a lényeget ki kell szűrni belőle.

Javaslom megnézését mindenkinek, aki egy kicsit is úgy érzi, hogy a kelleténél bizony több alkoholt fogyaszt a mindennapokban.Talán egy-két jelet felismer magán és elgondolkodik, milyen úton is jár valójában. Bár ez csak egy film, de napjainkat nagyon is érintő kérdésekkel, amik talán segítenek megváltoztatni életünket, de ehhez az kell, hogy felébredjünk és elmozduljunk. Ha egy embernek is segített,elérte célját.

80%

Egy kis érdekesség és segítség, mivel nagyon tetszett a soundtrack ezért megkerestem az előadókat, hátha rajtam kívül mást is érdekel:

1.“ALCOHOL” Performed by Barenaked Ladies

2. “FEELIN’ ALRIGHT” Performed by Joe Cocker

3. “UNDER THE BRIDGE” Performed by Red Hot Chili Peppers

4. “SWEET JANE” Performed by Cowboy Junkies

5. “SYMPATHY FOR THE DEVIL”  Performed by The Rolling Stones

6. “GIMME SHELTER” Performed by The Rolling Stones

7. “AIN’T NO SUNSHINE” Performed by Bill Withers

8. “NEVER GET OUT OF THESE BLUES ALIVE”

     Performed by John Lee Hooker featuring Van Morrison

9. “WHAT’S GOING ON” Performed by Marvin Gaye

10. “GOING DOWN” Performed by Jeff Beck Group

11. “WITH A LITTLE HELP FROM MY FRIENDS”

     Performed by John Lennon & Paul McCartney

12. “FEELIN’ ALRIGHT”  Performed by Traffic