Korábban is készült már írásom (Martha Marcy May Marlene) bizonyos elvakult csoportosulásról, ahol a vezető jól megmondja, hogy a követői miként cselekedjenek rendes bábként a jövőben, mert ha nem így tesznek, bizony repülnek a közösségből és nem lesz többé jó dolguk. Nem szeretem ezeket a filmeket, mégis a kíváncsiság vezérel, miképpen tudják rávenni magukat emberek arra, hogy csatlakozzanak különféle szektákhoz. Ez a film is szépen bizonyította számomra, hogy lehet hinni, de nem mindenáron. 

Peter (Christopher Denham) és Lorna (Nicole Vicius) leleplező dokumentumfilmet szeretnének forgatni egy kisebb csoportról, akik hirdetik az igét egy pincében. Nem csak a csalást akarják a felszínre hozni, hanem a film eladásából származó jövedelemforrás is jól jönne nekik. Ehhez azonban be kell épülniük, ami nem egyszerű folyamat, hiszen többlépcsős próbákon kell keresztülmenniük. A csoport vezetője, Meggie azt állítja magáról, hogy a jövőből érkezett hozzájuk és csak ő tudja megmutatni nekik a helyes utat, azt, hogy hogyan lehet majd boldogulni az elkövetkezendő meglehetősen sötét jövőben. Peter teljesen elképzelhetetlennek tartja az állításokat, míg a párja kicsit elfogadóbb a furcsa dolgok hallatán. Minél több foglalkozáson vesznek részt azonban, a szemléletük megváltozik és a szerepek felcserélődnek. Maggie bűbája maga köré csavarja a férfit……..

Erről a filmről úgy gondolom, nem kell sokat írnom, tipikusan az a film, amit nem azért nézel, mert annyira feszült lenne - mivel egy csepp izgalom sincs benne-, hanem várod, hogy mi a fészkes fene fog kisülni belőle. Úgy ásítottam folyamatosan végig a filmet, mint amikor egy ember kiszívja oxigénmentesre a szobáját.  Azért csak kiszenvedtem a végét és egyáltalán nem csalódtam, természetesen pozitívan, simán kitaláltam mi lesz a csattanó. Mert azt már az elején tudni lehetett, hogy bizony ebbe kell valami, mert Maggie szépsége édeskevés lesz a végére.

A filmet 10 fejezetre osztották, hogy miért, nem jöttem rá, és nagyon nem is akartam rajta gondolkodni. Biztos így érdekesebb. Nem szeretnék végigmenni mind a tízen, de az első még érdekes volt. Ékszerek le, kiadós zuhany, korházi köntös fel, kéz összekötése, szemek lezárása és elszállítás a titkos összejövetelek helyszínére, ami jelen esetben egy pince. Érdekesnek indult. Különösen a kézfogásos jelenet gyakorolt rám mély hatást, hiszen gyerekkorunkban mindig kitaláltunk mi is hasonló jelenetsort a kezünkkel. Aki ezt szerette, biztos ezen is élvezkedni fog. Aztán megjelenik a vérátömlesztésen átesett Meggie, aki olyan tényleg, mint egy földre szállt angyal szárnyak nélkül. Elmeséli történetét, miként is érkezett a jövőből vissza hozzánk és az erre befogadóképességekkel rendelkező hallgatótábor csak bólogat. Kérdezni persze nem lehet tőle az „újoncoknak”, mert azonnali fegyelemsértéssel jár. Másodikban fejezetben már megtudjuk azt is, hogy főszereplőink tulajdonképpen álhallgatók a táborban és csak a filmes karrierjüket szeretnék beindítani. Na még ez is érdekes volt.

A továbbiakban kis bejátszásokból megtudhatjuk Peter és Lora múltját. A többiekét persze nem, de valószínűleg a készítők nem is gondolták fontosnak. Ezért egy kicsit elveszik az érdekesség, csak úgy vannak, semmit az ég adta világon nem tudunk meg senkiről. Azért egy-két felszínes infót közölhettek volna másokról is, ne csak statisztáljanak 90 percig. Tulajdonképpen Meggieről is édeskevés az, amire az mondanánk, hogy elhiszünk neki mindent. (Azt azért nehezen, hogy 2054-ből jött ide) Többnyire megy a filozofálgatás az élet nagy dolgairól, ami picit sem érdekelt. Talán akkor volt izgalmasabb jelenet, mikor Peter becsempészte a rejtett kamerát a bélrendszerében. A szereplőinket nyávogtatják, idióta táncokra kényszerítik és egy letekert fóliára meghányattatják őket, hogy legyen valami gusztustalanság is benne a gilisztaevésen kívül. Csak úgy szürcsölik őket be a szájukba, mint egy spagettit. Azt is láthatjuk, hogy aki a főnök szavát kétségbe vonja, úgy repül, mint egy lapos kő az állóvízen.  

Persze a végére csak kiugrik a nyuszi a kalapból, hogy mit is szeretne Maggie a számára legszimpatikusabbtól, de addigra megjelenik már az igazságügytől is valaki, aki élénken érdeklődik a kis pincebanda iránt. Többet nem kell leírnom, mert még az a maradék érdekesség is elveszik.  Talán röviden ennyi a lényeg. Tényleg sok marha van a földön. Lehet itt gondolkodni, hogy miről is szól a film, lehet mögé rejtett tartalmat eldugni, de nálam sajnos pont a gondolkodásmentességet idézte elő.

A szereplőkkel semmi gondom nem volt, de nem volt egy nagy durranás egyik sem. Christopher Denham (Az Argo-akció), Nicole Vicius (500 nap nyár) személyiségváltozására lehetne talán felfigyelni, de mondom, sajnos hidegen hagyott mindkettő bamba tekintete. Brit Marling (Felettünk a Föld) viszont egészen kellemes megjelenés. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a forgatókönyvírásba besegített.

Zal Batmanglij rendezője és forgatókönyvírója volt egyben ennek a filmnek. Sajnos simán rá lehetne vágni, hogy koppintás, ha csak egy helyen játszódna, azonnal az Őslakó (The man from Eart) jutna az eszembe. (Ami lényegesen jobb alkotás.)  Hála az égnek nem vártam tőle sokat, és így nem is okozta azt a csalódást, hogy kár volt megnéznem. Igazából utána olvasva ez egy fesztiválfilm, nem széles közösségnek készült. Egy-két érdekes része tényleg volt, és aki nem látott hasonló filmet, lehet még élvezni is fogja. Rendezéssel amúgy nem volt problémám és végül a szöveggel sem. Zenéjéről kifejezetten az jutott az eszembe, hogy ennél még én is jobban válogattam volna alá. Az egész filmre talán az volt számomra a legjobb jelző, hogy olyan fura. Tipikus rétegfilm, ami nekem most nem jött át.  

Nem tudom ajánlani jó szívvel mindenkinek, inkább egy kis érdekesség azok számára, akik még tudnak hüledezni kis csoportok nagy marhaságán.

60%

és egy kis segítség a kézfogáshoz: