into-the-white.jpgMindig is érdekeltek a II. világháborúról készült történelmi drámák, melynek eseményei – elméletileg - megtörtént dolgot vázolnak fel, különösen akkor, ha skandináv országból érkezik a sztori. Ők valamiért másként, finoman fogalmazva is borúsabbnak látnak mindent. Sajnos kicsit csalódtam Petter Naess norvég rendező úr filmjében, mert nem tudtam annyira komolyan venni.

into-the-white02.jpg1940-ben két ellenséges repülő, egy angol és egy német, Norvégia kietlen hegyvidéke fölött kilövi egymást. Hamarosan az életben maradt pilóták ugyanabban a menedékházban húzzák meg magukat az elviselhetetlen időjárás ellen. Ahhoz, hogy túléljék a tél viszontagságos körülményeit, össze kellene fogniuk, ami nem alakul zökkenőmentesen…

Örök elégedetlenségem végett bizony vegyes gondolatokkal keltem fel megnézése után. Szeretném megjegyezni - nehogy a későbbiekben csalódást okozzon bárkinek is a film - hogy aki akciófilmre vágyik, ne is álljon neki. Ez egy dráma. Még az alaphelyzetet okozó repülős akciójelenetből is vajmi keveset látunk. Ez a film a túlélésről, a barátságról és a bajtársiasságról szólna, annak ellenére is, hogy két szembenálló eszme csap össze 20 négyzetméteren.

into-the-white04.jpgElméletileg megtörtént események szolgáltatják a film alapját, de többször is elgondolkoztam, hogy most tényleg valóságos helyzetet próbálnak filmre vinni, vagy csak kiegészítik fikciókkal az alapokat. Mert a film legnagyobb hibája számomra az volt, hogy nem bírtam komolyan venni. A brit pilóták megjelenése után - ami már az első 10 percben bekövetkezett – a humor simán elvette a feszültséget. És ezt rettentően sajnáltam, mert nem erre készültem. Ugyanakkor hálátlan lennék a filmmel szemben, ha nem ismerném el, hogy a vicces beszólásokon bizony elmosolyodtam többször is.  Valahogy mindig az éreztem, kizárt, hogy ilyen dolgok és párbeszédek játszódjanak le ellenséges katonák között. (kivételesen egészen jól beszéltek angolul a német pilóták) Sőt, kívülállóként azt feltételezném, hogy már az első éjszaka után kinyírták volna egymást. Na, de akkor meg nem lenne miről filmet készíteni. Bár lehet, hogy tévesen elégedetlenkedem és inkább hinnem kellett volna a tisztek józan ítélőképességében, hogy tényleg így járnak el „vészhelyzetben”. Amúgy is ki tudja, hogy egy ilyen abszurd szituáció mit hoz ki az emberből. Lehet csak humorral bírták ki ezt az egészet, pont úgy, mint amikor horrorfilm alatt beszél az ember, hogy ne tojjon be és megölje a feszültséget.

into-the-white01.jpgAzt leszámítva, hogy az eredetiségbe vetett hitem nem volt maximális fokra állítva, egészen szórakoztatott az egész. A korszakalkotótól távol állt, de simán nézhető film.

A szereplőkön nem igazán múlt semmi. Florian Lukas (Good Bye Lenin), David Kross (Hadak útján)Stig Henrik Hoff (A dolog),Rupert Grint (Harry Potter) mind rutinos színész.  Nem volt velük problémám, hozták a két ellentétes nép forgatókönyv szerint megírt stílusjegyeit. A németek a merevségüket, a Fürerbe vetett megingathatatlan hitüket, az angolok meg ugye a lazaságot.

into-the-white05.jpgPetter Naes rendező készített már korábban meglepően jól sikerült filmet az amerikai piacra, amit a magyar fordításnak hála Hóbortos szerelem (Mozart and the Whale) címen adtak le. Ennek a filmnek az alapanyagából simán össze lehetett volna hozni egy igazán feszült és érdekes művet, de a rendező inkább a könnyedebb stílus felé vitte az irányt. Azért a vége egy kicsit szomorkásra sikeredett. Fényképezése, a látvány egészen jó, de nem is kerestem benne hibát. A párbeszédeken is lehetett volna még csiszolni, mert egy-két esetben elég kiábrándító volt. A zenéjére nem is emlékszem. 

Ajánlom azoknak, akik szeretik a megtörtént eseményeken alapuló történelmi drámák közül azokat, melyek ugyan kicsit elrugaszkodnak a valóságtól, de szórakoztatás szempontjából mégis megfelelően kielégíti az igényeket.

65%

 

Now Is Good p5.jpgAzt hiszem, a kelleténél jóval több drámát nézek és ez nem jó. Olyan mintha lassan ereszteném le a vérem meleg vízben. Érzem magamon, ahogy egyre inkább depresszióba esek ezeknek a filmeknek a megnézése után.  Amúgy is állandóan letargikus hangulatban vagyok, mi a fenének fokozom még jobban? De ha egyszer nincs egy normális vígjáték, mit nézzek? (A Hét pszichopata és a Si-cu kivételével, de az se igazán vígjáték) Horrort? Valószínű az még inkább segítene a meleg vizes kádhoz közelíteni.

Reménytelen állapotával teljesen tisztában lévő Tessa (Dakota Fanning) 16 éves, utolsó stádiumban lévő leukémiás lány. Mivel az életéből nem sok van hátra, készített egy bakancslistát az ágya fölé, hogy mi mindent szeretne még megtenni, ami eddig kimaradt az életéből. A többnyire illegális dolgokat tartalmazó felsorolás végrehajtásához segítséget a legjobb barátnőjétől, Zoey-től (Kaya Scodelario) várhat, apja (Paddy Considine) legnagyobb bánatára, aki az utolsó pillanatig csak a jót szeretné beteg gyerekének.  A lista élén természetesen a szerelem megszerzése áll, aminek tökéletes alanya lehetne a szomszédba frissen beköltözött Adam (Jeremy Irvine)….

Lehet, egy kicsit érzéketlen leszek, de azt hiszem, hogy ebben a „témá”-ban láttam már sokkal jobbat, ha lehet ezeket a filmeket egyáltalán külön kategóriába sorolni. Ami talán a leginkább megrázó a történetben, az a főszereplő fiatal életkora. Emellett viszont mégsem érintett meg igazán, nem azt mondom, hogy nem tetszett, de előtte már igen sok filmen körbejárták ezt a sokunkat is – sajnos - személyesen érintő betegséget.

Now Is Good 8.jpgTessanak 4 éve diagnosztizálták a betegséget, iskolában nem jár, többnyire az utcán tölti az idejét. Kis célok viszik őt még előre az életben, apró időtartamok, melyeket maga elé állít, mint például egy gyereknek a születése. Leginkább barátnőjével ténfereg és közben felállított listán lévő dolgokat próbálják megvalósítani több-kevesebb sikerrel. A bolti lopás, drogozás, szüzesség elvesztése mind szerepel azon a felsoroláson, amivel az apját az őrültbe tudja kergetni. A családban az apa az, aki egyedüliként hisz még a gyógyulásban, nem tud beletörődni lánya betegségébe, ezért folyamatosan kutatja az internetet kezeléseket keresve, de többnyire önmaga számára is csak tudat alatti fájdalomcsillapításként teszi mindezeket. Tessa folyamatosan ellenkezik apjával, ami már egy kicsit bántó, de aki tudja, mire képes ez a betegség, nem lesz neki meglepő. Az anyja igazából sok vizet az egész film alatt nem zavar, néhol meglepődik, hogy mennyire nem tudja kezelni a helyzetet, fogalma sincs, mit kezdjen lányával. Csak úgy van a filmben, vegetál. Amúgy az öcsike a legjobb fej, aki gyermeki látásmódjával adagolja számunkra az őszinteséget, feledtetve ezzel a görcsösebb pillanatokat. 

Now Is Good 7.jpgAdam, a szomszéd selyemfiú, olyan gyorsan szerelemre gyulladt a lányba, mint mikor parázsra ablakot nyitunk. Kicsit furcsa volt, mivel sokkal jobban néz ki a filmben, mint főszereplőnk. Persze nem minden a külső - mondhatnánk, de ez egy film. Itt lehet ilyet csinálni, de akkor meg azt lehet mondani, hogy nem hiteles a kezelések hatásának bemutatása. A kérdés persze adott, a szerelem a legjobb gyógyszer? Ezért szorítunk is nekik, de kicsit túlcsordulunk a giccsességen - szépen túlzásokban esve. A hóesésben a padon ülünk és bámuljuk egymást, és a hóangyalka-készítés számomra már elcsépelt jelenetek. Kicsit túl tökéletessé akarták tenni Tessa utolsó napjait Adammal, aki számomra túl példás mindenben és ez nekem visszarúgott.  

Now Is Good 2.jpgLáthatunk a betegségből is rossz dolgokat, miken megy keresztül szegény kislány, de ezeket nem ecsetelem. Többnyire nem szép részek. Talán ami engem leginkább megfogott a filmben az az, hogy mik azok a gondolatok, dolgok, amik segíthetnek abban, hogy ne gondoljunk állandóan az elmúlásra, akár csak röpke órákra feledtetve ezt az egészet… ha lehet egyáltalán. És ami még elhangzott a filmben, és elég őszintének tűnt, hogy azt gondoljuk, a betegség csak erőssebbé tesz minket, de a fenéket, ez nem így van.

Now Is Good 1.jpgDakota Fanning (Világok harca) már felnőtt. Régen láttam filmben, mivel az Alkonyat franchise kiesett a látószögemből. Igazán visszafogott a szerepében, de milyen is lenne szomorúan kimeresztett szemeivel. Talán azon a részen sajnáltam meg leginkább, mikor a nővértől kérdezi, hogy miként következik be az élettől való elsodródása. Paddy Considine nekem már a Blitz című filmben sem volt szimpatikus és itt sem nyerte el a tetszésemet. Kicsit semmilyen, pedig szerepe szerint küzdelem az élete. Jeremy Irvine (Hadak útján) a szépfiú, nekem sok volt, és nem a féltékenység beszél belőlem. Olivia Williams (Egy lányról) anyaként csak kiegészítő kellék volt az idióta frizurájával. A barátnő Kaya Scodelario (A titánok harca) emlékezeteset nem nyújtott. Edgar Canham, az öcsike volt a legjobb színfoltja a filmnek.

Now Is Good 6.jpgOl Parker (Egy szoknya, egy szoknya) második rendezésére azt kell írnom, hogy nagyon középszerű. Betegségről készíteni filmet amúgy sem hálás feladat. Melyik irányba menjen? Érzelgős, csöpögős vagy kíméletlen, kegyetlen, esetleg a viccesebb? Nehéz eltalálni az arányokat. Nálam mérvadó az is (pasi létemre), hogy egy – két könnycsepp kicsordul-e a film nézése közben. Ebben az esetben a film 98%-ig simán kibírtam zsepi nélkül, de a végére csak kijött egy csepp, amit nem szégyellek. Maga a képi megvalósítása nekem többnyire giccses, persze nem az orrvérzéses jeleneteknél. A film zenéjére is talán a vége felé figyeltem fel, akkor tökéletesen azonosult a képpel, ami az jelentette, hogy eléggé hatásvadász. Szóval nem akarom tovább lehúzni a filmet, mert a szándék a fontos, és azt megértettem belőle, de ebben a témában láttunk már sokkal jobbat.

Ajánlom azoknak, akik szeretnének komoly témáról is filmet nézni és nem szégyellik a százas zsepi használatát filmezés közben. Szép film azoknak, akiknek ez lesz az első életükben, hogy találkoznak vásznon is ezzel a betegséggel. És aki szeretne rosszkedvű lenni, feltétlen nézze meg, garantált!

65%


süti beállítások módosítása