Vannak azok a filmek, melyeket csak azért szemelek ki, mert az értékelése meghaladja az átlagot. Leginkább akkor fordul ez elő, ha amerikai filmpiac választékán kívülről válogatok, hiszen ebben az esetben nem mindig ismerem a rendezőket, esetleg a szereplőket. Ezeket a filmeket többnyire jegelem egy ideig és egy elgyengült pillanatomban - mikor nem találok jobbat - előkerülnek. Az alábbi filmet is addig melengettem, míg fel nem olvadt.

Komona (Rachel Mwanza) egy 14 éves dél-afrikai lány. Születendő gyermekének mesél életéből egy igen maradandó részletet: lázadó katonák szülőfalujából elrabolják 12 évesen és rákényszerítik, hogy csatlakozzon véres polgárháborújukhoz. A harcok során azonban kivételes képessége révén – valami oknál fogva megérzi az ellenséges katonák jelenlétét – előléptetik boszorkánnyá, aki szerencsét hoz közvetlenül a lázadók vezérének. Tapasztalatok szerint ebben a babonás brutális világban ez a különleges státusz rövid életűnek szokott bizonyulni, ezért az újdonsült barátja rábeszéli, hogy dezertáljanak a többnyire gyerekekből álló seregből. Komona fizikai és szellemi sérülések árán párja mellett megtalálja a menekülést ebből a sérült lelkületű világból, felvállalva azt is, hogy a lázadók újból megtalálják őket….

Nem véletlenül tettem ezt a filmet az „egyszer csak rászánom magam és megnézem” polcra. Érleltem magamban, mert megéreztem, hogy nehéz film lesz. Ezek az alkotások szerintem nem az átlag közönségnek készülnek, pedig igazán érdemes lenne mindenkinek vetni rá legalább egy pillantást. Én is így álltam neki, és nem is tudtam abbahagyni. Elgondolkodtató és csodálatos, feledhetetlen és szörnyű utazás a pokolban.

Mert milyen világ az, ahol 10 gyerekre 20 darab AK-47-es jut? Az aknavetőket úgy pakolgatják kézről kézre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A tizenéves srácok úgy lövik egymást halomra, mintha csak ártalmatlan számháború lenne, csak éppen, ha itt kiesel, ott is maradsz a földön örökre.  A gyerekekkel a saját szüleiket lövetik agyon könyörületből csak azért, hogy nehogy machetével kelljen szétszabdalni őket! Itt a gyerekeknek az új apjuk és az anyjuk a fegyver, amit egy pillanatig sem szabad magára hagyni, mint ahogyan egy szülőnek sem a gyerekét! Az emberek annyi golyót lőnek az ég felé egy megnyert csata után gépfegyverükből, hogy nincs annyi csillag az égen. Elcseszett egy nép értelmetlen küzdelme, amit nehéz ép ésszel felfogni.

Amúgy a film története komolyan megható. Komona elbeszélésén keresztül életének igazán csak két évébe látunk bele, de az bőven elég. 13 évesen már harci boszorkánya lesz egy olyan tábornoknak, akinek azonnal életfogytiglant adnánk. Látjuk, hogyan viszik el a gyerekeket és hogyan oktatják ki őket a fegyverek használatára. Csak figyeljük, hogy menyire nem ér nekik az élet semmit, simán a kölyköket küldik előre a csatákban, hadd mészárolják le őket egyből.  Komona 14 évesen már férjhez megy és szül egy gyereket, amit úgy mutatnak meg, ahogy filmen ritkán látni. Bambuljuk, hogyan küzdenek meg a napi kajáért (nincs válogatás az biztos), miként szimulálnak műbalesetet, hogy pénz csaljanak ki emberektől. Ez nem az a hely, ahol visszük az okos telefont és facebookon chatelünk. Itt még a házasság feltétele is elég vicces. Kíváncsi lennék nálunk hányan házasodnának, ha hasonló fehér kakast kéne találni. Sajnos hiába drukkoltam már szegény szerencsétlen srácnak, hogy találjon már egy nyamvadt kukorit, meglehetősen rövid életűre sikeredett párkapcsolata, köszönhetően a Nagy Tigris embereinek.  

A film véres és bizony sokszor sokkolóan brutális. Mikor a tábornokon a bosszút végrehajtják, többen felszisszenünk, hogy na, ez azért mégis sok, bár megérdemli.  Hála az égnek azért látunk szebb részeket is és igazán pozitív karaktereket, mint például a nagybácsi, akit a falubeliek egyszerűen csak Hentesnek hívnak, akinek kivételesen tényleg ez a szakmája. Az azért tanulságos a filmben, hogy Komona életét mégiscsak azok mentik meg, akik ellen kényszerítve küzdött. És végül csak visszaérünk a kezdetekhez.

A főszereplő lány Rachel Mwanza és gyakorlatilag az összes szereplő számomra egyáltalán nem nőttek a szívemhez, de ez nem baj. Azt azonban el kell ismernem, hogy nagyon komolyan játszották a szerepüket. Nekem a szőke sötétbőrűek eléggé idegennek tűntek ebben a környezetben. Mondhatni szörnyen néznek ki. Biztos van ilyen, én még nem találkoztam velük, maximum csak focimeccsen, de ott is ritkán.

Kim Nguyen (La Cité) kanadai rendező és forgatókönyvíró meglehetősen rétegfilmet forgatott le azok számára, akik hajlandóak más kultúrákba is betekintést nyerni. Azt mondjuk nem tudom, hogy lehet-e azt egyáltalán kultúrának nevezni, mikor emberek lövik egymást halomra. Az biztos, hogy rendezésével semmi bajom nem volt, végig érdekesen adagolta a forgatókönyvében leírtakat. Operatőri munka szintén dicséretet érdemel. Zenéje különösen bejöhet azoknak, akik szeretik az igazi afrikai zenét. Meglehetősen fogyasztható volt még számomra is, de ez elmondható az egész filmről. Megjegyzem, 2013-ban jelölték a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjra.

Sajnos szerintem nem sok ember fog beülni rá, ha egyszer valaha vetítik majd nálunk, de a mai szélessávú internet világában, ha valakinek sikerül egészen véletlenül megszereznie, tegyen vele nyugodtan egy próbálkozást, mert megéri. Persze ne egy könnyű vasárnapi matinéra készüljünk.

75%