Északról érkezett filmek egyre jobban bejönnek. A mostanában látottakban mindig találtam valami érdekeset, izgalmasat, ami a tv elé szegezett. Az alábbi norvég filmet mindenképpen érdemes volt megnéznem, hiszen egy nem mindennapi megtörtént eseményt mutat be.     

Norvégia leghíresebb rablását 2004. áprilisában 11 talpig kommandósnak öltözött férfi követte el. Tervük szerint kirabolják fényes nappal a Stavangeri NOKAS-t (Norvég Pénzelosztó Központ).  Az egész rablást, ami mindösszesen 8 percig tartott, a szemtanúk és a túlélők beszámolói alapján szinte teljesen pontosan rekonstruálták…….

Remek volt. A második gondolatom pedig, hogy ebben a filmben bizony senki sem volt profi, sem a rendőrök nem álltak a helyzet magaslatán, sem az elkövetők. Minden olyan eddig látott bankrablást igazából fejre állít, amit eddig láttam filmen. Semmiféle műsallang, szép lányok, macsó kiszínezett párbeszédek, semmi, ami beleférne egy amerikai változatba. Nincs benne sírás – rívás, drámázás, semmi olyan, ami kizökkentene abból a mereven figyelő állapotból, amiben néztem. Ez egy teljesen lecsupaszított film, közel majdnem a dokumentumfilm kategóriájához.

Azt nem kérdőjelezem meg, hogy maga a tervezési fázis hosszú időt vehetett igénybe, de ugye a terv mindig akkor dől be, mikor a legjobban szeretnénk elkerülni. Na, ebben a filmben ezt mutatják be. Végül is semmiféle poént nem szeretnék lelőni, bár egy kis google használat után hamar elérhető lenne az eredmény kiderítése, de annyit azért megemlítek, hogy ha minden flottul megy, bizony világraszóló dolgot vittek volna véghez a rablók. Így is elég komoly dolog volt ez, hiszen közel 10 millió dollár értékű norvég koronáról van szó. Persze ez nem azt jelenti, hogy azonosultam volna a cselekedetükkel, de volt olyan rész még az elején, ahol tényleg szurkoltam az ”ellenségnek”, mert már nem bírtam elviselni ”bénázásukat”. (pl. az ablakbetörésnél)  A végén természetes átpártoltam a másik oldalra. A film utolsó harmadában szétlőnek szinte mindent, hála az égnek senki nem John Wayne.  Itt jegyezném meg, hogy a norvég rendőrségtől baromság lett volna többet várni, hiszen fényévente történik náluk hasonló eset, annak ellenére is, hogy tudtak az akcióról. A rablók igen komoly arzenállal rendelkeztek, mint pl. AKS-47, AG3, H&K MP5A, stb.

A színészek tényleg olyanok voltak, mintha szemtanuk lettek volna. A rendőrök, a rablók, mind embereknek és nem hősöknek tűntek. Nem voltak profik, de így hitelesebbnek tűntek. A karakterekről egyáltalán nem tudunk meg semmit, de valahogy ezzel sem akartak untatni minket. Nem hiányoltam egyáltalán.  (Megnézve a szereplők eddigi pályafutását, lehet, hogy tényleg nem is azok?)

Végtelenül tetszett a film rendezése, no nem a kézi kamera használta, mert azzal továbbra sem vagyok kibékülve, hanem a történések áthidalásának és egymásba fonódásának bemutatása. Szerintem ebben az esetben zseniális húzás volt, hiszem maga a rablás nem tartott 8 percnél tovább, de itt ebben a filmben azért kitett vagy egy órát, cseppet sem unalmas módon. Ezt úgy érték el, hogy rengeteg szemszögből mutatták az eseményeket. A filmnek végig van egy feszültsége, ami többnyire az egész film végéig kitart.  Sajnos a végén azért hiányérzetem maradt, mert nem elégedtem meg csak a kiírt megtörtént dolgokkal, nem kellett volna sok, de néhány percet bizony hozzáforgattam volna.  Aztán voltak még kérdések a fejemben, amikre vártam volna választ, de nem kaptam.   

Erik Skjoldbjaerg rendezőről találtam egy érdekességet. 1997-ben írta és rendezte az Álmatlanság című filmet, amiből készült egy feldolgozás, nem más rendezővel, mint Christopher Nolan-al. Őt meg ugye nem kell bemutatni.  

Ajánlhatom hétköznapokra mindenkinek, akinek van 80 perce lefekvés előtt, mert nem fog benne csalódni, aztán hétvégére mehet egy nagyobb durranás. Kicsit hajaz amúgy a 44 perc című amerikai filmre, amiben szintén nehézfegyverekkel mentek a bankba vásárolni.

75% 

Az alábbi filmet egy kedves és segítőkész ismerősöm blogján találtam/olvastam, hogy mindenképpen ajánlatos megnézni, ha valaki egy igazi Facebookról szóló filmet szeretne látni David Fincher után kicsit más szemszögből.

A 23 éves fotós Nev Schulman összeismerkedik a Facebook közösségi oldalon az alig 8 éves Abbeybel. Az egész ismerkedés azzal indul, hogy Abbey festőpalántaként készít egy portrét Nev újságban megjelent képéről és net-en keresztül elküldi neki az államok túlsó végébe. Cyberbarátság alakul ki kettőjük között, ami ugye azzal jár, hogy egyre több ”ismerős/barát” jelöli be Abbey hozzátartozói közül. Itt fedezi fel a táncos modell Megant, a kislány egyik testvérét, akivel egyre sűrűbb és bizalmasabb levelezés után, látatlanul vonzalom alakul ki közöttük. Nev testvére Ariel Schulman és az egyik haverjuk Melody az egész kialakuló kapcsolatot filmre veszik, ami egyre csak bonyolódik.

Na, a tartalom leírásáról ennyi bőven elég. Se több se kevesebb. Ez is azon filmek táborát bővíti, amiről ”spoiler” nélkül nem igazán lehetne írni. Talán a sztori nem tűnik érdekfeszítőnek, de azért a látszat itt is csal. A bevezetőmben elfelejtettem megemlíteni, hogy ez most tényleg egy ”real” dokumentumfilm, amit még a film elején el is mondanak (mi meg gyorsan el is hisszük) arról, ha valakinek még fogalma sem lenne, hogy vajon miről is szólnak ezek a közösségi oldalak. A film mögött elég nagy nevű szponzorokat olvastam (Brett Ratner, Andrew Jarecki) , ezért mondjuk a valósághűség kicsit sántít, de ezt döntse el mindenki saját maga, a véleményem megvan nekem is.

Persze nem hiszem, hogy a számítógéppel rendelkező emberkék között lenne bárki is, aki még ne hallott volna akár az említett oldalról, vagy akár a honosított társáról, az iwiwről. Igen mélyen el lehet veszni benne, nekem is van olyan ismerősöm, aki szinte az egész életét dokumentálja széles közönségének. Ezek a pótcselekvések aztán az embert felemésztik és függővé teszik és néha egész nevetségessé. Természetesen én is használom, de a kezdeti lelkesedésem után már egyre kevesebbszer. Azonban azt senki nem vitatja, hogy igen is vannak hasznos tulajdonságai, amit érdemes kihasználni. De vajon ilyen lenne a párkeresés is?

Erről az online szerelemről csak annyit, hogy vicces és drámai pillanatokból összevágott jelenetsorokból áll, de inkább azt mondanám rá, hogy a film egy kicsit szomorkás.  Igazából semmi extra újat nem mutat azoknak, akik rendszeresen használják az említett oldalakat. Annak a közönségnek szeretné felhívni a figyelmét az internet által nyújtott veszélyekre, csalódásokra, akiket még nem szippantott magába a nagy világháló eme formája.  

A szereplőkről mivel saját magunkat adják, nem igazán szeretnék beszélni. Talán annyit, hogy engem például néha már idegesített a főszereplő idétlen vigyorgása a hófehér fogaival. Lehet csak irigykedtem rá.

Nev és Ariel Schulman dokumentumfilmje meglehetősen jól sikerült, egy cseppet sem találtam unalmasnak vagy érdektelennek. Azonban hiányzott belőle egy olyan dolog, amire az emberek felkapnák a fejüket. Egyszerű emberek egyszerű filmet forgattak egyszerű emberekről. Ennyi. Amit be szerettek volna mutatni, végül is átjött. Inkább olyan filmnek kellett volna eladnia magát, hogy megtörtént eseményt dolgoz fel és akkor nem lehetne belekötni semmibe. Kicsit olyan mintha oktatófilm lenne eme digitális korszakból, ami abban segít, hogy ne essünk bele saját csapdánkba és nem minden az, aminek látszik. A zenéje nem túl választékos, néhol unalmas. A film hossza pont eltalált, hála az égnek nem húzták tovább egy percig sem. Azért a készítők örülhetnek, mert bármi is az igazság körülötte jócskán behozta az árát és végül is reklámnak sem utolsó. (Google Earth, Google Map)

Nem váltja meg a műfajt, de mindenképpen szorosan ajánlható Fincher filmjének megtekintése után. Amíg a rendezőzseni filmje a Facebook alapok megteremtését szeretné bemutatni nekünk játékfilmen keresztül, addig ez a dokumentumfilm a használatának a veszélyeire hívja fel a figyelmet. Együtt az igazi.

Nem kötelező, de érdemes megnézni. Örülök, hogy láttam, de a hazai nagyközönség, ha egyszer ilyen filmet is vetítenének, nem biztos, hogy megrohamozná a mozi pénztárakat.

70%