Most így az első felindultságomban egyből a film után azt írom le, hogy már elegem van az őrültekből, és azzal együtt őrültekről szóló filmekről. Ezt annak ellenére mondom, hogy ez egy családi dráma volt, ami 1999-ben megtörtént Ausztráliában.

Barber család 15 éves kislánya, a tehetséges táncos Rachel Barber (Kate Bell) egy este a barátjától való elbúcsúzása után nem ér haza. Elmondása szerint találkoznia kell egy nála idősebb nővel, aki egy jól fizető munkát ajánlott neki, de a „randiról” nem szabad neki elárulnia semmit, mert akkor a beígért pénzt nem kapja meg. Szülei meg ugye csak várnak és várnak………….

Kicsit felidegesített. Lehet mostanában olvasnom kellene, nem pedig filmet nézni. Nehéz felfogni mennyi beteg mászkál az utcán, aki bármelyik pillanatban elviheti a gyerekedet, hozzátartozódat és még fel sem fogják, mit tesznek. Felneveled gyerekedet és akkor jön egy hülye és elveszi, te meg dögölj meg a bánatban. Totálisan értelmetlen.

Ez az igaz történet is arról szól, miként dolgozza fel a család lányuk elvesztését napokra lebontva, szereplőket külön bemutatva. Nem tudnak beletörődni, mert miért tudnának, hogy nincs meg szeretett kislányuk, aki a légynek sem tudott volna ártani a klisészöveg szerint. A szülők hiába fordulnak szinte mindenkihez rendőrség, újság, tv csak nem akar előkerülni. A média hatására viszont elég nagy nyilvánosságot kap az ügy, ami miatt a rendőrökre hatalmas nyomás nehezedik és újrakezdik vizsgálni az egészet az elejétől.  Nem akarom leírni a teljes sztorit, de amúgy rá lehet keresni a neten. Szóval nem zsákbamacska, aki leül ez elé a film elé. 

Szép filmnek nem nevezhetném, inkább szomorúnak, lehangolónak. Ez sem a szórakoztatás végett készült az biztos, hanem inkább elrettentő példának, hogy bizony, ha késve vesszük észre barátainkon, ismerőseinken a depresszió jeleit, könnyen beüthet a baj. Úgy gondolom ez azért manapság gyógyítható, esetleg megelőzhető, csak figyelni kellene társainkat. Különösen manapság, mert egyre többen vannak akik zombulnak. Na, de itt ezt abba is hagyom, mert nem az én asztalom.  

A film szereplőivel nem voltam túl nagy barátságban, illetve inkább nem tudtam velük azonosulni. Guy Pearce (Mementó) és Miranda Otto (A Gyűrűk ura II-III) is szerintem igen visszafogottan játszik, bár biztos ezt kívánta a szerepük. Nem kétlem, hogy így viselkedtek a szülők. Ha ezt mondták nekik, ezt kell csinálni. Mások vagyunk, én biztos őrjöngtem volna hetekig vagy addig, míg elő nem kerül. Viszont Ruth Bradley (Flyboys – Égi lovagok) a kis duci, elég állat volt. Tenyérbe mászó szerepe kifejezetten idegesítő volt, tetszett. Sam Neil-t (Zongoralecke) a kevés jelentében csíptem.

Simone North rendezőnő első projectjén azért látszik, hogy női film. Egy durvább jelenettől (azért azt el kell ismernem, elég kemény volt) eltekintve meglehetősen csöndesen folydogál, ami annyit jelentett, hogy szétásítottam magam a filmen. Nem mondhatom ugyanakkor rossznak, mert végignéztem éjszaka kikapcsolás nélkül, ami viszont elég pozitív dolog. Végül is azt mondom, elég reálisra sikeredett, semmi extra nincs benne ebben a drámában, de lehet, mégis ezért működik. A sztori elmesélése sikerült, átjött, a tanulságot meg le lehet vonni. A film zenéje szerintem kifejezetten rossz volt.  

Azoknak ajánlom, akik nem találnak más programot estére és kíváncsiak rá filmen is, hogy mi történt Caroline Red-del 1999-ben.

60%

Tegnap este sikerült két totálisan ellentétes műfajú filmet megnéznem az európai filmgyártás gyöngyszemeiből. Az első egy holland II. Világháborús dráma volt, míg a második egy spanyol horror. A mai írást az utóbbival kezdem, mivel ekkora egy paraszt filmet régen láttam és más jelzővel nehéz lenne illetnem.

Jaime és családja új és hatalmas házba költöznek, de még mielőtt megünnepelnék az első éjszakát három álarcos kelet – európai bűnöző rátöri az ajtót és túszul ejti őket.  Míg az apa leüríti az bakkártyáit az egyik rablóval, otthon elszabadul a pokol, mivel az anya és lánya megpróbálja kiszabadítani magukat……….

Na ennél sablonosabban és rövidebben nem is lehetne leírni a sztorit, ami jelen esetben eszméletlenül megtévesztheti majd a filmet megtekintőket. Ez a film szintén nem a szórakoztató kategóriába tartozik és igazából nem is tudom, hogy minek készítenek ehhez hasonló filmeket. Ezt most nem azért írtam, hogy leszóljam, mert igazából a maga nevében egészen jóra sikeredett, de azért mégis. Könyörgöm minek? Kegyetlen, brutális, sokkoló, nem egy Jodie Fosteres Pánikszoba feelinget keltő alkotás. Ennyire natúr és gonosz filmet régen láttam már.  Ez a műfaj valakinek vagy nagyon tetszik, vagy teljesen elhatárolódik tőle és egyszerű szemétnek hívja. Köztes nincs.

Szinte az egész ”akció” valós időben történik, ami azt jelenti, hogy szinte egy az egyben azt az időt mutatják be, amíg történik a rablás. Többnyire kézi kamerával forgatták, az egész film alatt egy-két jelenetnél használtak csak kimerevített képet, rögzített kamerát. Néhány résznél pedig osztott képernyős megoldást kapunk. Nekem ennél csak az volt a bajom, hogy vissza kellett tekernem a filmet, mert nem láttam az egyik jelentnél, hogy mi történt. Nehéz két oldalra figyelni, főleg úgy, hogy állandóan történik valami.

A hossza nem több mint 85 perc, ez alatt az idő alatt egy percet sem unatkoztam, végig nagyon feszült, intenzív, és többnyire idegesítő. Idegesítő azért, mert gyakorlatilag szinte esély sem lenne a való életben, ha így törnének be a házadba. A kiszolgáltatott helyzet ellen nem lehet tenni semmit, amit ez a film borzasztóan valóságosan mutat be. Az őrület a végére csak fokozódik és átmegy egy olyan agymenésbe, amit kevés filmben láthatunk.  Az elején van egy jelenet közvetlenül a főcím után, amit nem tudtam hová tenni, és kénytelen voltam újranézni az első 5 percet, hogy be tudjam illeszteni, végül is összeállt a kép, de lesznek még rajtam kívül is, akik majd felteszik magunkban a kérdést, hogy akkor most, hogy is van ez? (kinek is telefonált?)

A szereplőkről annyit, hogy a lányt játszó színésznő Manuela Vellés (sorozatokban játszott) az valami brutális szerepet kapott, amit tökéletesen oldott meg. Annyira érzékelteti a sokkot, hogy még most is kiráz a hideg tőle. A két szülőt megformázó színész, Fernando Cayo (Árvaház) és Ana Wagener (Biutiful) nekem speciel annyira nem jött be. Lehet csak az első szimpátia hiánya okozta ezt az ellenszenvet, de ugyanakkor azt sem mondhatom, hogy kívántam volna halálukat, mert bizony drukkoltam nekik.  Aztán meg a rablók „vezére” sem volt valami nagy karakter, de ezt a filmet nem is miattuk fogjuk utálni.

Miguel Ángel Vivas rendező nevét egy életre megjegyzem ezzel a filmjével. Az este közel 11 órai kezdés ellenére egyetlen halk sóhaj sem hagyta el az ajkam, hogy vágyakoznék aludni. A film megnézése után meg már nem sok kedvem volt. Idegileg teljesen tropára tett, de lehet csak azért, mert egyedül néztem és nem tudtam másra koncentrálni. A filmben bemutatott képekért- jelenetekért végül is dicséret illeti, mert jobban megmarad bennem, mintha Karib-tengeri körutazáson vettem volna részt. Zene csak néha csendül fel, de akkor igen hatásos. Összegzésképpen az elejétől a végéig odaszegez.

Azoknak az adrenalin függőknek ajánlom, akik szeretnek maximális hülyét kapni egy filmen. Őrjöngés a felsőfokon. Felejthetetlen, de ugyanakkor fölösleges egy film, így is elég marha van az utcákon. (A film címét a feliratból vettem, nem én találtam ki)

75%