Az tuti, hogy aki a bemutatóját látja ennek a filmnek elsőre, és nem pedig utána olvas, az beleesik abba a hibába, amibe én.  Egyáltalán nem erre számítottam, de egy percig sem bántam meg, hogy megnéztem. Sőt.

Walter Black (Mel Gibson) egykoron sikeres cég vezetője, 2 gyerek apja és egy gyönyörű nő Meredith (Judie Foster) férje komoly depresszióban szenved. Közel két éve csak vegetál a nagyvilágban, piál, alszik és nem törődik semmivel. Gyógyszerek, terápiák nem használnak, a letargia csak egyre mélyebbre dönti. Két év után, mikor már nincs visszaút a süllyesztőből, családja kirakja a szűrét. Walter sikertelen öngyilkossági kísérlete után egy kukában talál egy hódbábút, melyet a kezére felhúzva egy teljesen új személyiséget varázsol magának, melynek segítségével visszanyeri önbizalmát és családját. A kezdeti sikerek után a problémák csak fokozódnak, és még erősebben mint korábban…..  

Nem volt egyszerű film az biztos. Egy olyan drámát láttam, hogy még másnap (ma) is ezen járt a fejem. Nem egy szombat estére való könnyű szórakozás, de hála az égnek még készülnek ilyen filmek. Köszönjük meg Jodie Fosternak, hogy gondolt ránk is, akik szeretnénk néha értelmesebb filmeket megnézni.

Mel Gibson meg egyszerűen nem tudom hol volt eddig. Illetve tudom, hogy jegelik a botrányos viselkedései miatt, de ez engem pont nem érdekel, kivel mit tesz, kivel bunyózik, mit nyilatkozik és hogyan issza halálra magát, ha legalább évente látnám filmekben. Igen is hiányzik a vászonról. Tök mindegy, hogy a kamera előtt áll vagy mögötte, igen is kell. Tavaly még A sötétség határán c. filmjében megcsillantotta azt a kis reményt, hogy viszont látjuk őt, de valamit nagyon elrontott, mert ezt a filmjét is pont egy évig pihentették. Talán a film sztorijában talál magára vonatkozó kis fricskát és magába néz.  Lehet, tényleg jól jöhetne neki egy hód eldugva valahol a jeges kádjában a whiskeys üvegei között, akivel néha diskurálhatna egy nagyot. Ez a film neki is készült nem csak nekünk. Nem tudom kit néztem volna szívesen helyette, de így másnap is csak azt tudom mondani, hogy senkit. Judie Fosternek a második köszönetet mondhatom, de azért halkan megjegyzem, hogy azért nagyobb kaliberű filmet jobban elképzeltem volna említett színészünknek, mint egy nagy „visszatérőnek”.  

A filmről a rendezőnő azt nyilatkozta, hogy dráma vígjáték. Hát, ha ez vígjáték, akkor elég morbidra sikeredett. Nem mondom, hogy nem mosolyodtam el rajta, de ez a széthúzott arcú tekintetem inkább keserű volt, mint édes. A helyzet eleve elképzelhetetlen, hiszen egy felnőtt emberről beszélünk, aki egy bábut visel a bal kezén. És ezzel a hóddal, szó szerinte együtt él a teste és a lelke is. Fogat mos, zuhanyozik, szeretkezik a feleségével, tárgyalásra megy és minden olyan normális dolgot, mintha két különálló ember lenne. Ez a skizofrénia így félelmetes, hogy egyszerre van jelen. Vagy lehet csak nekem furcsa.

Érdekes, hogy a házaspár tragédiáján kívül egy második szálon mutatják be Walter nagyobbik fiának Porternek és barátnőjének Norahnak nem egyszerű kapcsolatát olyan érzést keltve, mintha két történetet is láthatnánk. Azonban ez a sztori majdnem egyben a főszál tükörképe, ha érti valaki mire gondolok. A film utolsó 20 perce felejthetetlen, de valahogy éreztem, hogy ez fog történni.

A filmet egyértelműen a két főszereplő viszi. Ha ők nem lennének, nem is tudom, hogy érdekelt volna egyáltalán. Jó volt őket a Maverick után ismét együtt látni. Jodie Fostertől és Mel Gibsontól olyat látunk, amit igazán csak a „nagyok” tudnak. Élvezet volt Jodie érzelemdús és Mel őrült és egyben sajnálnivaló játékát figyelni. Tényleg hatalmasat alakítanak. De ott van az idősebb fiát játszó Anton Yelchin (Star Trek) és Jennifer Lawrence (Winter’s Bone – de szeretem ezt a filmet) nyújtotta alakítás is, ami szintén minden dicséretet és figyelmet megérdemel. A 21 éves színésznő nagy tehetség, de talán ezt már írtam korábban is.

Jodie Fosternek harmadszorra már nem köszönöm meg. Eleget dicsértem a filmjét, azonban nem kell igazából túlragozni. Semmi extra, semmi sallang, így jó, ahogy van. A film mondanivalója tanulságos, de nem egy olyan, hogy szeretné ezt az ember látni vásznon is. Örülök, hogy visszahozta Gibsont, de egyben sajnálom is, mert, hogy ezzel a filmjével egy petákot sem fog keresni az is biztos. És ezért kár. Kíváncsi lennék rá, hogy hányan ülnének be rá nálunk a moziba, és hányan értenék meg.  A film zenéje (harmonika) elég érdekesre sikeredett, de a végére megszoktam.

Végeredményképpen, aki vígjátékra számít, messze kerülje el, mert hatalmasat fog csalódni. Azonban azoknak az embereknek, akik depresszióban szenvednek kötelező tanulmány lehetne, jól jöhet egy kis segítség. Érdekes és tanulságos és egyedi film volt, amiből kevés van a piacon.

80%