Szeretem olvasni más „filmes” blogok ajánlásait, ezért nem meglepő, hogy találok olyan ritkaságokat, mint amelyről most szeretnék írni én is. Remélhetőleg így még több emberhez eljutnak ezek a filmek, melyekről sajnos szerintem sosem hallanánk, ha nem írna valamelyikünk.

Jan Thomas-t (Pal Sverre Valheim Hagen) gyerekgyilkosságért 12 évre börtönbüntetésre ítélik. Büntetése 8. évében feltételesen szabadlábra helyezik. Orgonistaként munkát kap egy Oslói templomban, ahol elkezdheti felépíteni új életét. Thomas nevét megváltoztatva él is a lehetőséggel, és a tehetsége bizonyítása után elhelyezkedik a templomban. A múlt titkait megőrizve megismerkedik a fiatal lelkésznővel Annával (Ellen Dorrit Petersen) és gyerekével, akivel egyre szorosabb barátságba kerül. Egy napon az elhunyt gyerek édesanyja Ágnes (Trine Dyrholm) felfedezi Thomast a templomban és szeretné hallani az igazságot a gyereke halálának utolsó pillanatairól………. 

Az orgona hangja egyszerűen gyönyörű. Varázslatos, sosem gondoltam volna, hogy valaha megszeretem. Mivel nem járok templomba, ezért „élőben” sosem hallom. Hegedűvel együtt megszólaltatva teljesen lenyűgözött. Úgy, mint maga a film is. Mind történetvezetésben, a szereplők játékában, rendezésében egyszerűen úgy odakötött a fotelhoz és a végén olyan nehéz volt kimászni belőle, mintha egy 50 kg-os nedves cementes zsák lett volna a hátamra kötve. Maga a megbocsátás amúgy sem lenne egyszerű téma, de így hogy gyerekgyilkosság köré van felépítve különösen nehéz.

A film két részre osztott. Két ellentétes utat figyelhetünk meg.  Az egyik út mely a film első felére esik, Thomasnak a visszatérését mutatja az életbe, új munka, új lakás és végezetül a szerelem lehetősége, boldogsággal, felejtéssel. A fiú a titkát elrejteni Anna elől, aki nemcsak egy lelkész a templomban, hanem egy szőke kisfiú édesanyja, aki nagyban emlékeztet a korábban meggyilkolt gyerekre. A film második felétől átkapcsol a meggyilkolt gyerek édesanyja szemszögére. Ez a rész jóval komplexebb. Az anya már iskolában tanít, házas, és van két adoptált gyereke, akik a felejtést jelentenék számára. Ez változik meg, mikor a templomban meglátja fiának gyilkosát, mely után őrült ámokfutásba kezd, hogy megpróbálja az igazságot megtudni. A film érdekességéhez tartozik, hogy az egész történet nem időrendi sorrendben van felépítve, hanem ahogy haladunk előre úgy ugrunk vissza is folyamatosan a múltba Thomas és Ágnes emlékképein keresztül.    

A szereplők totálisan hihető karakterek. Fantasztikusan játszanak. Pal Sverre Valheim Hagen (Max Manus) tökéletes, de még rendkívülibb volt Trine Dyrholm (Egy jobb világ), nem is kellett volna megszólalnia arcáról minden tükröződött. Ellen Dorrit Petersen háttérben volt, de nagyon jó volt ő is, úgy mind a gyerekszínészek.

Erik Poppe (Hawaii, Oslo) norvég fimrendező igen összetett drámát alkotott egy elég kellemetlen témáról, hiszen ki tudna megbocsátani egy gyerekgyilkosnak. Hála az égnek semmit nem kényszerít ránk, meghagyja a film, hogy magunk döntsük el, kinek a pártjára állunk, nem ébreszt bennünk semmit, hogy szimpatizáljunk egy gyilkossal. A filmet nagyon jól felépítette. Különösen tetszett, ahogyan a visszaemlékezéseket megoldotta, és ahogy a végére összeállt a kép. Operatőri munkában szintén figyelemfelkeltő. Van bizony egy két olyan rész, amit érdemes megjegyezni. A zenéjéről már az első bekezdésemben is megjegyeztem, hogy csodálatos. Az egész film szerintem magával ragadó és felejthetetlen.  

Komoly dráma, komoly embereknek. Ajánlom ezt a filmet minden olyan filmszerető embernek, akinek bejön a skandináv filmek nyugtalanító hangulata.     

90%

Vannak olyan filmek, melyekről sok kedvem nincs írni, mert nem érdemli meg, hogy szóvá tegyem, de most mégis nekiállok, mivel borzasztóra mérges vagyok rá. Kevés film van, amit kikapcsolok és csak másodszori nekifutásra nézem meg, mert elsőre annyira elment tőle a kedvem, hogy inkább elolvastam a napi blikket, ami legalább felvidított. Lehet valakinek ez a néhány sor nem fog tetszeni, de akkor is egyszerűen nem tudok enyhülni iránta.   

Tripp (Patrick Dempsey) pénzt váltani indult egy bankba, de mire végezne, túsz lett két bankrabló társaság markában is, mivel ugyanazt a bankot szemelte ki magának mindkét brigád. Miután a felfordulásban egymás után hullnak a túszok és a rablók, rájönnek, hogy nem mindenki az, akinek mondja magát. Az összeesküvést Tripp, Sherlock Holmest megszégyenítő ötletekkel próbálja megoldani, miközben a bankalkalmazott Kaitlin (Ashley Judd) szívét is próbálja elnyerni…… 

Egyszerűen annyira erőltetett volt, hogy borzasztó volt végigülni. Közepén kikapcsoltam, mint már említettem, de kíváncsiságom miatt folytattam, hogy mi is lesz ennek a szerencsétlenkedésnek a vége. Kár volt. Pedig még a tizedik percéig azt gondoltam, hogy egész kellemes kis vígjátéknak ígérkezik, ami nem több másfél óránál. A korábbi bejegyzésemnél (Killer Elite) említettem, hogy a bemutatója tökéletes hangulatot adott a filmnek, itt ebben az esetben köze sincs egymáshoz a kettőnek. A filmről elég sok pozitív kritikát olvastam, általában halálra dicsérik, de én most a más oldalon állok, mint a rajongói tábor.    

Az alapötlet nagyon jónak tűnik. Egy bankot két társaság egyszerre szeretne kirámolni. Két banda, két stílus. Az egyik képviseli a profizmust, a high-tech technikát és az észt, a másik az erőt, az agynélküliséget és persze a bénaságot. Kapunk hozzájuk egy zseninek álcázott jóképű főszereplőt, aki ráhajt arra a szép hölgyre, aki éppen a mézesheteire indulna dúsgazdag férjével a Tahiti szigetvilág valamely álomszigetére. Ebből az alapanyagból szerintem azért egészen komoly kis vígjátékot lehetne összehozni. Azonban ahogyan szépen véresen hullnak a szereplőink, a túszok és a banda tagjai, úgy mélyülünk bele az egyre idegesítőbb konfliktusokba és párbeszédekbe.      

Mi idegesített? Először, amit megemlítenék, hogy nagyon irritált a két tuskó bankrabló bénázása. Ötlettelen szövegeiken és vicceiken szinte el sem mosolyodtam és nem tartom magam faarcnak. Szerintem bűn rossz karakterek voltak, de ez jellemző volt az egész bagázsra. Másodszorra pedig ez a totálisan hihetetlen sztori akasztott ki, amit annyira próbáltak túlmisztifikálni, szétcsavarni, mintha egy Agatha Christie regény lenne. Most ha meg ez volt a cél, akkor meg találjanak ki valami más végét a filmnek, mert még egy csekély értelmi képességű Micimackó (akit sosem bántanék) is kitalálta volna, mondjuk második nekifutásra két tipp közül. Mindig azt írom, hogy értem én, hogy mit akartak a készítők az adott filmmel kapcsolatban mondani, de ebben a filmben az értelem totál vakvágányra futott. Tudom, hogy nem kell vígjátékban keresni az észt, de akkor is…..

Minek néztem meg? Azért mert reménykedtem, hogy Jon Lucas és Scott Moore a Másnaposok c. film első részének a forgatókönyve után csak ki tudnak húzni még valami nézhetőt a fiókjukból. Ház ezzel bizony mellélőttek, beeshetett volna a fiókjuk mögé! 

A szereplők tényleg B kategóriásak, mint az egész film. Ashley Judd-ot (Tiszta ügy) kifejezetten régen láttam már, de sajnos most sem erőltette meg magát, hogy ismét felfigyeljek rá a szépségén kívül. Patrick Dempsey A Grace klinika jóképű Shepherd dokijával sem valami jó a kapcsolatom, alig bírtam hallgatni rossz és szintén idegesítő szövegét, nem volt jó, az elején még talán, de ahogy haladtunk előre egyre jobban kívántam volna már a kukába a filmmel együtt és akkor elég finoman fogalmaztam. Pruitt Taylor Vince (Az óceánjáró zongorista legendája) és Tim Blake Nelson (Ó, testvér, merre visz az utad) volt a két tettes, aki mindent elkövetett, hogy engem bosszantson. Minkét színész bizony látott már szebb napokat is a zárójelben megjegyzett filmjeikben.  

El sem hiszem, hogy Rob Minkoff rendezte ezt a filmet és az 1994-ben készült Az oroszlánykirály c. rajzfilmet is. A kettő ég és föld. Nekem ez a filmje nem jött be. Rendezésével speciel semmi bajom nem volt, mondjuk szinte nem is jutottam el odáig, hogy azt figyeltem volna, mennyire zseni lenne a kamera mögött. Egy remek ötlet, hülyén megcsinálva. Ennyi. Megjegyzem, hogy pont ezek a vígjátékok veszik el a kedvem a többi esetleg érdemesebb nevettető alkotástól. Még arra sem foghatom, hogy bal lábbal keltem volna fel, vagy, hogy rossz napot fogtam ki, mert nem. Egyszerűen számomra ez a film semmilyen formában nem volt szórakoztató, úgy látszik előző napokban megnézett akciófilm teljesen kielégített több napra is szórakoztatás szempontjából, akkor engedékenyebb voltam, most nem.  Miért adok rá 50%-ot? Mert rövid volt.

Szóval, ha szemét lennék, mindenkinek tiszta szívvel ajánlhatnám kellemes időtöltésnek, de mivel nem vagyok annyira, ezért csak a fanatikus vígjátékrajongóknak, hátha jobban megbirkóznak vele, mint én.

50%