Vannak olyan filmek, melyek gyakorlatilag a semmiről szólnak. Persze ezt még nem tudjuk, amíg neki nem állunk a végigszenvedésének. Ezek mellett nem lehet elmenni szó nélkül, mivel nehéz végigülni úgy, hogy ne kapcsoljam ki az első 10 perc után. Kivételesen a következő film, amiről írni fogok, nekem még tetszett is a maga módján.

Johnny Marco (Stephen Dorff) Hollywoodi szupersztár színész éli gondatlanul mindennapi kényelmes, de dög unalmas életét hotelszobájában. Azt csinál, amit akar, furikázik a Ferrarijával, vedeli a sört, partikra jár, minden nap más csajjal ébred, szóval borzasztó rossz lehet neki. Egy dolog tudja csak kirángatni nehéz életéből, mikor elkényeztetett 11 éves kislányát megkapja volt feleségétől, aki meg jódolgában elhagyja a várost. A határozatlan ideig tartó pesztra során apa és lánya megismerik egymást, de ahhoz, hogy életvitele gyökeresen megváltozzon, sok mindent fel kell áldoznia…..

Érdekes gondolatok támadtak bennem már a film első öt perce után, hiszen nem látunk mást csak egy pályán köröző fekete Ferrarit, ami megy körbe és körbe megállás nélkül. De nem kétszer, vagy háromszor, hanem tizenötször. A kamera meg csak áll mozdulatlanul. Vajon ebből mi lesz? Ha ezen sikerül túltennie magát az embernek, jön majd a következő jelenet, ami szintén hasonló hosszúságú. Én ilyet nagyon régen láttam, hogy a beállított kamera percekig csak azt veszi fel, hogyan zuhanyozik főszereplőnk, miképpen nézi félig nyitott szemmel a rúdtáncos lányokat, mi módon készítenek maszkmesterek a trükk stúdióban gipszlenyomatot a fejéről, hogyan napoznak nyugágyon a medence partján és így tovább végtelenül. Ez olyan szinten unalmas, hogy azt kell mondanom rá, hogy már jó. Az égvilágon nem történik semmi. Akkor mi is ez?

Szerintem nincs olyan ember a földön, aki nem szeretné kipróbálni ezt az életmódot bizonyos ideig-óráig vagy talán örökre, de hogy erről még egy filmet is kell forgatni, hadd fájjon jobban az ember szíve, hát az már tényleg túltesz mindenen. Persze ”átéreztük” nehéz sorsát főszereplőnknek, hiszen egy 11 éves kislányt csak úgy hirtelen megkapni, nem lehet egyszerű feldolgozni.  Jó volt nézni azt, mikor magával vitte Milanóba valamilyen díjátadóra a kisasszonyt pezsgőfürdős óriásmedencés hoteljába rendőri felvezetéssel miniszteri kiszolgálással, ahol csak azon filóznak az éjszaka közepén, vajon a vaníliás, epres vagy a csokis fagyi a finomabb.  És milyen már, hogy helikopterrel visszük táborba, de előtte beugrunk Las Vegasba kockázni? Tényleg rettentően nehéz sorsuk lehet, egy pillanatig megszakadt a szívem is.

Amúgy ha ezeket az előítéletek félretesszük, kapunk egy drámát. Nehéz lehet neki is az élet, hiszen nincsen még egy normális háza sem, ahova nyugodtan hazamehetne kertészkedni, gyereket nevelni, kutyát sétáltatni és akkor nem kellene kötelezően idegen polgármesterekkel távol hazájától mosolyogva jópofizni. Értem én, hogy mit szeretne a rendezőnő bemutatni, csak ezt a mai világban kevesen fogják szeretni, mert inkább polgárpukkasztó, mint szívhez szóló. sajnálatraméltó mű. Hogy mi tetszett benne akkor? Az hogy fényévekre vagyunk mi ettől az életszínvonaltól és egy kicsit bele lehetett látni abba, amit már eddig is tudtunk, hogy szar ez az élet és monoton dögunalmas hosszú ideig és bizony mi más tudná megváltoztatni az életüket, ha nem egy gyerek. Mondjuk azt, hogy meddig, az már megint más kérdés. (azért szívesen kipróbálnám)

Mégsem tudom azt mondani, hogy nem volt jó film a maga nemében, mert nekem tetszett, de nagyon kevés ember lesz a földön, aki nem tépi ki a haját a hosszú jelenetek láttán vagy nem kapcsolja ki 20 perc után. Erre a filmre tényleg azt lehet mondani, hogy unalmas, de annyira, mint pont ezeknek az emberek az élete, ugyanis semmi meglepő dolog nincs benne.  

Stephen Dorffnak (Közellenségek, Penge) nem volt sok dialógusa a filmben, többnyire tőmondatokat adtak a szájába, főleg az arcával kellett játszania és bizony nehéz rájönni, hogy mi jár a fejében. Csíptem a pasas laza stílusát. Egészen simán játszhatta el saját magát. Különösen szimpatikusak voltak azok a lezser ruhák, amiket viselt. A lányát alakító Elle Fanning (Déja Vu, Benjamin Button) igazán szerethető, de ugyanakkor sajnálatraméltó karakter. Játéka határozattan tetszett. Nem véletlenül kapta meg a nyár egyik nagy durranásának ígérkező J.J. Abrams Super 8 című filmjének főszerepét.

Sofia Coppola ismét rétegfilmet forgatott, ami az emberek 90%-nak nem fog tetszeni. Nem éri el az Elveszett jelentés színvonalát. Ez egy igen csendes nyugodt film, minimális párbeszédekkel, sajátos stílussal. Nehéz végigküzdeni rajta magunkat. Rendezési stílusával kapcsolatban felhozom, hogy kifejezetten idegesítettek ezek a nagyon hosszan elnyújtott képi megoldások, és nem is jöttem rá, hogy mit akartak ezzel mondani.

Jó érzéssel nehéz ajánlani bárkinek is, hiszen nem éppen egy szórakoztató film, de akinek tengernyi szabadideje van, és másmilyen filmre vágyik, mint amiket mostanában nézett, tegyen egy próbálkozást vele. Aztán, ha kikapcsolja a felénél az se gond, legalább megpróbálta.

65%

A sok félresikerült remekmű után végre a mai napon sikerült megnéznem egy olyan filmet, amire azt mondtam magamban, hogy ez tetszett. Nem egy gyöngyszem, de úgy gondolom, hogy a mai napra az igényeimet majdnem teljesen kielégítette. Megtörtént esetet (ismét) feldolgozó misztikus jelzővel illetett krimi került a kezembe, aminek a sztorija mellett bizony nem tudtam elmenni. És itt még a bevezetőmben szeretném megjegyezni, mert nem bírom ki most sem, hogy szeretnék gratulálni a címfordítóknak, mert ebben a formában totálisan megtévesztő a film címe!

David Marks (Ryan Gosling) milliárdos a családi vállalkozást hátrahagyva vidékre költözik újdonsült feleségével Katie Marks-al (Kirsten Dunst), hogy új életet kezdjenek. Az idilli kép azonban hamarosan összeomlik, mikor megjelenik Sanford Marks (Frank Langella) ingatlanguru és arra ösztönzi fiát, csatlakozzon a céghez és jöjjön haza New Yorkba. David hazaköltözik és beáll a taposómalomba, miközben egyre furcsább jelek mutatkoznak nála, hogy valami nem tiszta a személyiségében. Emberünk magában beszél és rettegésben tartja a feleségét, majd egy sötét esős napon Katie eltűnik…….

Elég nagy ugrásokkal, de valahogy így tudtam leírni ezt ez elég furcsa és bizarr sztorit. Bizony van egy hangulata, ami már az elejétől fogva magával ragad.  Két szálon futó filmről van szó. Az egyik a jelen, ami egy bírósági tárgyalásról közvetít, miképpen hallgatják ki az addigra már megöregedett Davidet, aki elmondja a saját verzióját és ezzel próbálja bizonyítani ártatlanságát. A másik pedig a felvázolt ”ténylegesen” megtörtént múlt, a bűntények bemutatása, ami viszont David bűnösségét mutatja be. A két szál azért a végére, ahogy ”telnek az évek” összeér. Mivel inkább a második szálat látjuk leginkább, ezért ne is csodálkozzunk nagyon, hogy a film végére a kialakult képünk nem éppen az ártatlan felé tendál. Ezt nevezhetjük azért a forgatókönyvírók elfogultságának is, persze nem tudhatjuk, hogy mennyire jártak utána az egész sztorinak. Elméletileg felhasználtak minden olyan információt, bírósági jegyzőkönyveket, stb. ami alapján a filmet összehozták.  Azért a filmben ez marha jól lett megoldva, és a törvényszék előtt egyértelműen azt kapjuk meg, hogy ártatlan és csak ránk van bízva, hogy a mozgóképeket elhiggyük. Tetszett ez a megoldás nagyon.

Nem akarok részletesen belemenni, hogy hány személy miképpen tűnik el, mert utána olvasva ez hamar kiderül, de amit látunk az bizony elég durva és nem vall épelméjű emberre és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Mindig azt írtam mostanában a megtörtént esetű filmekkel kapcsolatban, hogy kizártnak tartom, hogy tényleg így volt, viszont ennél a filmnél nem éreztem ezt egyáltalán.

Nagyon magával ragadott a hangulata. Az elején az embere egyáltalán nem gondolja még, hogy mi lesz ebből a helyes kis romantikázásból. Az egyetlen hiba volt számomra a végével volt kapcsolatos. Nem nagyon sikerült lezárni és nem éreztem libabőrösnek a kezeimet, pedig vártam volna valami hasonló extázist.   Voltak még olyan dolgok, amikre nem kapunk választ és egy ilyen jellegű filmnél mondjuk elvárható lett volna, de azért nagymértékben így is teljesíti a kívánalmakat. Talán, most írom le azt először, ha egy kicsit hosszabb lett volna, még ez is belefér. (Most itt David dolgaira lettem volna kíváncsi, mit miért tett.)

A három szereplő nagyszerű. Ebből a gárdából, ami különösen meglepő volt, hogy Kirsten Dunst (Pókember) kiemelkedőt nyújtott, pedig nem tartozik a kedvenc színésznőim közé. Az ártatlan kislánytól a megalázott és megtört nő szerepéig mindegyiket nagyon élethűen adta elő. Voltak olyan jelenetei, nem is hittem el, hogy ez Ő. Ryan Gosling (Fél/Nelson, Törés) már egyszerűbb eset, mert benne ugyanúgy lehet bízni, mint Frank Langella (Frost/Nixon, A doboz) lehengerlő megjelenésében. Ryan a pszichopatát szemrebbenés nélkül játszotta el. Félelmetes volt végig az az ártatlan, de ugyanakkor valamiért mégis zavart tekintete és pillanatnyi átváltozása a higgadtból a dühöngő állatba. Langella a tekintetével egyből ölni tudna.    

Andrew Jarecki Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmje (Elfogták Friedmanékat) után más irányba ment és elkészített egy nagyon jó hangulatú mozit, ami azért nagyban köszönhető a két forgatókönyvírónak Marcus Hincheynek és Marc Smerlingnek. Hála az égnek azért nagyban ránk bízzák a döntést, hogy melyik oldalra állunk, de mint feljebb is leírtam, van különbség a két szál között. A feszültségkeltéshez nagyban hozzájárul az igazán eltalált zene és az egészet átható borongós képi világ. Úgy gondolom ez a film sem hibátlan, viszont egy igazán jó szórakoztató darab a maga műfajából.

Ajánlhatom azoknak, akik szeretik a megoldásra váró bűntényeket és egy kellemes feszültségekkel teli kikapcsolódásra vágynak.

Vannak olyan filmek, amikről igazán semmit sem tudok, csak a mindenki által használt imdb pontozásos eredményét és néha a hozzáfűzött trailerét látom. Hogy minek nézem meg? Így utólag bevallva magam sem tudom, de volt egy kis időm és a kiválasztott film sem érte el a 80 percet, akkor meg miért ne. De beletrafáltam megint egy olyan remekműbe, amit messze kerüljön el mindenki.

David (Jake Muxworthy) Irakból hazatérő tengerészgyalogos egyetlen vágya, hogy leszerelése után elmenjen egyedül Olaszországba egy gyönyörű hegyvidékes tájra bringázni. Mikor ez megvalósul, az erdő közepén a fogadóban megismerkedik egy szépséges olasz kisasszonnyal Angeline-val (Karina Testa). Az idilli kép hamar összeomlik, mikor megjelennek a nem éppen az intelligenciájukról híres helyi vadászok. Hamar belekötnek főhősünkbe, aminek a következménye egy gyors menekülés az erdőbe. Azonban hamar rájönnek, hogy nincsenek egyedül a sötétben, van ott valami nagyobb és titokzatosabb erő………….

Amennyire próbáltam titokzatosan leírni a tartalmát, annál titokmentesebb volt maga a film. Nem volt mostanában szerencsém napjainkban készült olasz horrorfilmhez, de sajnos ez volt az első, amibe belefutottam és azt kell mondanom, ez bizony bűn rossz volt. Hol vannak már a régi mesterek? A film bemutatója alapján felfigyeltem valamire, ami megfogott, amiért megnéztem, de erről majd egy kicsit később.

Már a sztorija is igen komikusnak tűnt, hogy mi a fészkes fenének megy valaki egyedül egy másik kontinensre mountain bike-ozni tök egyedül? Jó tudom, minek kell ezt feltenni, de akkor is kihúzza a biztosítékot ennyi öngyilkosjelölt. Találjanak ki már mást. Nem hiszem el, hogy ha valaki elriasztja a vadász elől távcsőn keresztül kiszemelt zsákmányt, azért egyből halál jár, mert barátunk az ismétlőpuskájával egyből lövöldöz főhőseinkre. Aztán egyszerűen vicces, hogy ezekkel a kerekpárokkal csak az úton lehet menekülni az ellenség elől ahelyett, hogy bemennénk a fák közé! És ha kővel megdobnak egy Land Cruisert, nehogy már egyből felboruljon, még akkor, sem ha elrántom a kormányt. Az egyik kedvenc jelenetem volt, mikor menekülés közben a tópart mellett elkezdenek csókolózni meglőtt szereplőink. Biztos nem fájt és amúgy is ráértek. Hülyét kap az ember, de persze meg is érdemlem, mert nem kapcsolom ki.

És itt jön az, hogy miért? Mert kapunk viszont egy olyan főgonosz figurát, amit nem igen láttam még filmen. Eszméletlenül jól néz ki, a fűrész fanok Jigsawja elbújhat mögötte simán, illetve nem, mert annyira girhesen vékony, hogy a pasin majdnem átlátni. Hihetetlen a belépője a filmbe, és ez az egyetlen pozitívuma a filmnek. Olyan érzésem volt, mintha egy videoklipet forgatnának vele, mert oda sokkal jobban beleillett volna, és ha alatta egy kicsit is zúzzák a metál zenét, mennyei örömök elé néztem volna. Persze erős túlzások ezek, mert miután megszoktuk jelenlétét és a 80-as évekre jellemző gyilkolási módszereit, már el is vesztette varázsát. Tényleg ilyet régen láttam már, talán utoljára Jason Woorheestől (Péntek 13 Istene) figyelhettünk meg, hogy emeli a sarlót a kép meg mutatja és lesújt, azt már nem, hogy mire, csak fröcsög a vér. Vicces. Amúgy egy két érdekes ”műtét” kivételével semmi, de égvilágon semmi gyilkolás nincs, amit mutatnának. Semmi. Csak elszenesedett embereket mutatnak, amik fogalmam sincs, hogy mitől lettek ilyenek. És majd elfelejtettem, ha már egyszer menekülök kocsi elől, és most futva nem bringával, szintén nagyobb a túlélései esélyem, ha befutok a fák közé! Miért kell ezt mindig elmondani! Ezért nem kellett volna tengerészgyalogos karakter, elég lett volna négy túrázót felvonultatni és elveszíteni őket az erdőben, ja, hogy olyan meg volt már sok. Aztamindenit. 

De kell a tengerészgyalogos. Mert kapunk egy olyan csattanót a végére és sajnálom, ha esetleg ezekből a sorokból ki is találja valaki a poént, ami egyszerűen ultra gáz. Teljesen hihetetlen az egész. Semmi értelme. Legalább is én ezt éreztem, hogy mi a fészkes fenének hozták ez most ki ebből a förmedvényből?

Azt hiszem így is kicsit sokkal többet írtam már a kelleténél, mert nem érdemel meg ez a film ennyit. Még valaki negatív irományommal azt hiszi, hogy ezt mindenképpen látni kell. Hát annak hajrá. Csakis azért adok neki 0%-nál többet, mert tényleg tetszett a feljebb említett gonosz megjelenése. És a filmben szereplő béka, az isteni lehet. Jó lenne egy pénteki bulira.

Jake Muxworthy (Határvidék) egyetlen egy jó momentuma volt, amikor feküdt az asztalon és műtötték a szemét. Utána ahogy kinézett, szép látványt nyújtott. Viszont ennyi is maradt meg bennem belőle. Az erdőben egyedül bóklászó kisasszony szerepében az igen dekoratív megjelenésű Karina Testa (Frontiéres) látható és akkor az előbb már le is írtam a szerepét.  Chris Coppola (Postal) és Ottaviano Blitch pont annyira voltak ellenszenvesek, hogy semennyire. Azért voltak, hogy legyen kit a filmben kinyírni. És a telitalálatot hagytam a végére Nout Arquint (A Passió), aki viszont ultrabrutálul néz ki. Nagyon jó, és érdemes a nevét beírni a gugliba megnézni róla a képeket. 

Federico Zamaglione Rémálomház című vígjátéka után azt gondolta, ha már az előző filmjének a címe valami rémesre utal, akkor a következő filmje legyen rémes horror. Sikerült neki, mert minden szempontból az volt. Erre a filmre egyszerűen minden olyan negatív jelző illik, amit fel tudunk sorolni egy rossz filmmel kapcsolatban. Borzasztóan unalmas, ötlettelen, rossz forgatókönyvű, összefüggéstelen vágások, klisékkel teli képek, rossz színészek, minden. Még felsorolni is hosszú lenne. 

Na, ezt a filmet azoknak szeretném ajánlani, akik még nem láttak igazán rossz filmet. Viszont akik azt hiszik, hogy láttak már mindenféle csúnya gonoszt, azok tévednek, mert ebben a filmben megtaláljuk az egyik legrondábbat, de azon kívül semmit.  

20%

Az elmúlt egy évben igen szép számmal néztem olyan II. világháborús alkotásokat, amelyeknek témája inkább az ellenállási mozgalmakra összpontosított. Említhetném a norvégoktól a Max Manus-t, a dánoktól a Flammen & Citronen-t, vagy az amerikaiaktól a nagy fülűvel forgatott Ellenállók c. darabot, de ha nem csak a történelemhűséget követem, ide lehet sorolni a Becstelen Brigantykat is. A következő a sorban egy francia alkotás, amely szintén egy megtörtént eseményt dolgoz fel.       

Missak Manouchian (Simon Abkarian) örmény költő által vezetett többnyire bevándorló fiatalokból állók csoportja a II. Világháború alatt titkos harcokat folytatott a náci megszállók ellen. A szabadságuk és eszményképük elérésé érdekében a 22 férfiből és egy nőből álló társaság brutális akciókat hajtott végre német katonák ellen. Mikor egy sikeres terrorakciót követően egy magas rangú SS tábornok is az áldozatuk között lesz, a Manouchian-csoport tevékenységének híre eljut egészen Berlinig…………

Mivel nem hallottam én még erről a csoportról soha az életemben, és ha hallottam volna is, már biztos, hogy elfelejtettem az évek alatt, ezért ismét egy egészen érdekes történelemleckén vettem részt. Az már megint más kérdés, hogy mit vehetünk ebből a filmből teljesen hihetőnek. Egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem. Az biztos, hogy a megszállt Franciaországban az első ellenállók csoportja többnyire magyar, legyen, olasz és örmény emigránsokból állt. Ezek az ellenállók kezdetben egyéni akciókat hajtottak végre, majd később, mikor Missak Manouchian az elveit felhagyva a csoport élére áll, létrehoz egy igen komolyan megszervezett hálózatot és külföldi pénzekkel megsegítve megalakítja a Manouchian-csoportot. Ez a szervezett társaság már igen komoly fejtőrést okoz a nácibarát francia rendőrségnek, hiszen a jól megtervezett akciók során brutális bombatámadásokat, szabotázsakciókat, szabályos kivégzéseket hajtottak végre, aminek a hírére már Németországban is felkapták a fejüket. A nácik az ellenállókat egy híres vörös plakáton keresztül próbálták bemocskolni, amin azt hirdették, hogy ők nem a felszabadítók, hanem a ”bűnözök serege”, hiszen mind kommunisták, bevándorlók és zsidók. Végül is a film a csoport megalakulását mutatja be egészen az 1944-s tevékenységük megszűnéségig. (és akkor szépen fogalmaztam)  

Azonos célért küzdő igen vegyes nemzeti csoportosulásban találkozhatunk zsidó úszóbajnokkal, magyar kommunistával, spanyol polgárháborús veteránnal és az egészet vezető örmény menekült értelmiségi költővel. Feltettem magamnak azért a kérdést, hogy franciák vajon miért nem? Vagy ha voltak is, egyáltalán nem voltak kidomborítva a filmben. Ennyire azért nem lehettek megfélemlítve, nem lehetett mindenki túsz a saját országában. Na, mindegy, ez az, amibe nem igazán szeretnék belemenni, mert nem értek hozzá. Amúgy az egész francia ellenállási mozgalmat többféle oldalról is szeretné bemutatni a film úgy, mint a rendőrség, a nácik, vagy éppen a szereplők családja szemszögéből, ami részben sikerül is. Konkrétan szintén nem szeretnék belemenni a zsidókkal, kommunistákkal kapcsolatos dolgokba, ami már megtörtént és ebben a filmben is szerepelnek. Itt is kapunk képet bőven belőle. A kegyetlenkedések elég dokumentarista stílusban vannak megjelenítve, mindkét oldalon láthatunk brutális dolgokat, a partizánakciók bombatámadásai vagy a francia rendőrök kínzási módszerei biztos, hogy emlékezetesek maradnak. Sok esetben nem hallunk magyar ”hősökről” a II. világháborúval kapcsolatban és ezért érdekes volt magyar neveket olvasni francia filmben, még ha a francia történelemről is van szó, különösen úgy, hogy ”meghalt Franciaországért”. Az biztos, hogy azon a híres vörös plakáton 10 ellenállóból 2 magyar volt.  

Nem egy idegtépően izgalmas alkotás, nincsenek benne hatalmas akciójelenetek, láttunk már hasonló filmet nem is egyet, mégis érdekes és élvezetes alkotásként marad meg bennem. Ez az a film, aminek inkább a története marad majd meg bennünk, mint maga a megvalósítás. Ebben a filmben is voltak olyan jelenetek, melyeket kizártnak tartok, hogy így lett volna a történelemben. Nem szeretnék ebben az esetben sem példákat felhozni, mert aki még nem látta, ne ezeket figyelje, nem akarom rontania a filmélményét.    

Igen érdekes és ellentétes karaktereket sikerült összeválogatni. Simon Abkarian (Casino Royale) érdekes átalakulása, felesége Virgine Ledoyen (A part) szépsége és visszafogott játszása, Marcell szerepében Robinson Stévenin (A kis Lili) brutális tekintete, az Elek Tamást alakító Grégoire Leprince-Ringuet (Kallódók) lázadó bombagyáros számomra mind csak pluszt jelentettek. A film velük kevesebb lett volna. Szeretném a szereplőkhöz hozzáfűzni még, hogy volt egy olyan érzésem, hogy egy kicsit sok karakterek zsúfoltak össze, ami még nem is lenne baj, de mindegyiket szerették volna túlontúl bemutatni, ami viszont kicsit sok volt.  Bár lehet nem így van és csak én gondolom ezt.

Robert Guédiguian (A nyugodt város) rendező filmjéhez nem tudom mit szóltak hazájában, de nem biztos, hogy annyira szerették. Nekem végül is tetszett a film, mint ahogy feljebb is említtettem egy érdekes történelemlecke.  Nem egy könnyű hétvégi film, nem teremt feldobott hangulatot. Lehetne bőven írni erről a filmről is és mélyen belemenni a történelembe, hogy mit miért csináltak, de tegye, aki akarja, én már befejezem soraimat. Virgine Ledoyen pedig tényleg nagyon szép.     

Ajánlhatom azoknak, akik szeretik az ellenállókról, kémekről szóló filmeket és egy érdekes történelmi II. Vh-s filmre vágynak. Viszont mindenképpen hosszú filmre készüljön, aki leül elé, mert a 140 perces időtartamot nem egyszerű egyhuzamban végigülni.  

70%